Megjártam A Don-kanyart: Harctéri napló – Oroszország, 1942–1943

By Dr. Somorjai Lajos, Varga J. János and Szabó Péter

A Somorjai Lajos életét meghatározó, maga szabta négy alapelvhez: őszinteség, jóindulat, intelligencia és szorgalom, bízvást hozzátehetjük ötödikként: emberség. Sohasem hangoztatta, de mindenkor meghatározta cselekedeteit. A fronton is, életveszedelemben is, társulva a hippokratészi eskü szellemével. Orvosként is ember volt: egyformán gondjaiba vette az orosz hadifoglyot és a lezuhant német pilótát, magyar túlélőt keresett a holtak között a partizánok járta erdőségben, mert „az orvosnak az kötelessége”. Katonaként is ember maradt: nem bántotta, futni hagyta a fegyvertelen ellenséget, s örült, hogy jót tett vele. És emberként is igazolta humánumát a körülötte dúló embertelenségben: megindult a lelke a halálra ítélt, élő pajzsként fogva tartott oroszok és az elgyötört zsidó munkaszolgálatosok láttán, s párás szemmel hallgatta a súlyos sebbel a műtőasztalán fekvő, családját szólító magyar bakát, miközben bátorította, pedig tudta, hogy menthetetlen. Mindennél jobban ragaszkodott feleségéhez és gyermekeihez. Már-már követelve óhajtotta a szeretetet, mert az jelentette számára az egyetlen kapaszkodót a túléléshez a végletekig elfajult világban. S amikor testileg-lelkileg meggyötörve kikerült az urivi hídfőcsata poklából, az első simogató szóra feladta érte a házastársi hűséget. De később nem szégyellte megvallani gyengeségét.
Gyakorlatias gondolkodása és tisztánlátása nemcsak reménytelennek tűnő helyzetekből mentette ki, hanem képessé tette átfogó katonai és politikai összefüggések felismerésére is. Már 1942 nyarán, a 2. magyar hadsereg doni katasztrófája előtt látta, hogy Hitler nem nyerheti meg a háborút, főként nem az oroszok ellen. A magyaroknak pedig semmi közük hozzá, valamennyien eszközök és áldozatok az idegen célok oltárán. Latolgatta hazája sorsát: vajon szerbek, oroszok, esetleg angolok szállják-e meg a vereség után?
Tárgyilagosan ítélte meg a magyar hadsereget, a német szövetségest és az ellenséget. Kárhoztatta a magyar hadvezetés I. világháború idejét idéző felfogását, a csapatoknak a német és az orosz erőkéhez mérten korszerűtlen fegyverzetét, felszerelését és akadozó ellátását. Elismerte ugyan a németek katonai felkészültségét, jó szervezettségét és modern haditechnikáját, de nehezen viselte el gőgjüket. Ugyanakkor érdeklődéssel – és nem az ellenség elfogultságával – fordult Oroszország felé, s megértette, sőt méltányolta az orosz mentalitást. A „nyugati kultúrfölény” szemszögéből vélekedett a városi és a még szembetűnőbb falusi elmaradottságról, de lenyűgözte az orosz táj és az ortodox templomok látványa. Sajnálkozott a kolhoz gondolatával félrevezetett, nyomorult paraszton, és elvi felsőségének tudatában folytatott vitát a kommunizmus eszméjét meggyőződéssel valló pilótanővel, de tisztelettel szólt a mezítlábas, elhanyagolt külsejű tanítóról és az autószerelőről, aki Tolsztojt olvasott, s jól ismerte a világirodalom klasszikusait is. Megértéssel szólt a szülőföldjéért harcoló orosz katona fanatizmusáról, az utolsó előtti töltényig ellenálló s az utolsót magának szánó lezuhant repülőről. Elborzadt a partizánok kegyetlensége láttán, amikor senkinek sem irgalmaztak, de hősöknek kijáró tisztelettel szólt róluk, amikor nem kértek maguknak kegyelmet.
A napló eleven, jó tollal megírt, érdekfeszítő olvasmány. Somorjai Lajos adott helyen és időpontban élte meg az eseményeket, azonnal vagy néhány napos késéssel rögzítette a történteket, s mivel jó megfigyelő volt, a történelmi hitelességhez többnyire nem fér kétség. Legfeljebb az innen-onnan érkezett rémhíreket érheti kritika, amelyek között nem tett – nem is tehetett – különbséget a szerző. A szövegen a lehető legkevesebb változtatást hajtottuk végre. Mindenekelőtt az elmúlt évtizedekben megváltozott helyesírási szabályok szerint igazítottunk rajta. A katonai alakulatok és a rangfokozatok rövidítését feloldottuk az érthetőség kedvéért – szögletes zárójelbe téve a kiegészítéseket –, ugyanakkor meghagytuk a közismert rövidítéseket. Az áthúzott szavakat elhagytuk, de szögletes

• Language: Magyar
• Publisher: Rubicon
• Release date: Mar 15, 2019
• ISBN: 9789639839106

Book preview

Dr. Somorjai Lajos

MEGJÁRTAM

A DON-KANYART

Harctéri napló

Oroszország, 1942–1943

A Kötetet Szerkesztette: Rácz Árpád

Sajtó Alá Rendezte: Varga J. János

Hadtörténész Szakértő: Szabó Péter

A Könyvet Tervezte: Czeizel Balázs

2. Kiadás

Minden jog fenntartva.

Jelen könyvet vagy annak bármely részletét a Kiadó engedélye nélkül bármilyen formában vagy eszközzel reprodukálni, tárolni és közölni tilos.

© Rubicon-Ház Kft., 2012. Felelős kiadó: Rácz Árpád

Nyomdai Előkészítés: Abc

Készült a Pauker nyomdaipari Kft.-ben

ISBN: 978-963-9839-10-6

Tartalom

Title Page

Előszó

1942

Április

Május

Június

Július

Augusztus

Szeptember

Október

November

December

1943

Január

Február

Március

Április

Május

Hazatérés

Utószó

Jegyzetek

Akihez a napló szólt: Somorjai Lajos felesége, Peller Jolán 1934-ben, a házasságkötés előtt

Előszó

Varga J. János

Somorjai Lajos 1940 körül

ASomorjai Lajos életét meghatározó, maga szabta négy alapelvhez: őszinteség, jóindulat, intelligencia és szorgalom, bízvást hozzátehetjük ötödikként: emberség. Sohasem hangoztatta, de mindenkor meghatározta cselekedeteit. A fronton is, életveszedelemben is, társulva a hippokratészi eskü szellemével. Orvosként is ember volt: egyformán gondjaiba vette az orosz hadifoglyot és a lezuhant német pilótát, magyar túlélőt keresett a holtak között a partizánok járta erdőségben, mert „az orvosnak az kötelessége". Katonaként is ember maradt: nem bántotta, futni hagyta a fegyvertelen ellenséget, s örült, hogy jót tett vele. És emberként is igazolta humánumát a körülötte dúló embertelenségben: megindult a lelke a halálra ítélt, élő pajzsként fogva tartott oroszok és az elgyötört zsidó munkaszolgálatosok láttán, s párás szemmel hallgatta a súlyos sebbel a műtőasztalán fekvő, családját szólító magyar bakát, miközben bátorította, pedig tudta, hogy menthetetlen. Mindennél jobban ragaszkodott feleségéhez és gyermekeihez. Már-már követelve óhajtotta a szeretetet, mert az jelentette számára az egyetlen kapaszkodót a túléléshez a végletekig elfajult világban. S amikor testileg-lelkileg meggyötörve kikerült az urivi hídfőcsata poklából, az első simogató szóra fel­adta érte a házastársi hűséget. De később nem szégyellte megvallani gyengeségét.

Gyakorlatias gondolkodása és tisztánlátása nemcsak reménytelennek tűnő helyzetekből mentette ki, hanem képessé tette átfogó katonai és politikai összefüggések felismerésére is. Már 1942 nyarán, a 2. magyar hadsereg doni katasztrófája előtt látta, hogy Hitler nem nyerheti meg a háborút, főként nem az oroszok ellen. A magyaroknak pedig semmi közük hozzá, valamennyien eszközök és áldozatok az idegen célok oltárán. Latolgatta hazája sorsát: vajon szerbek, oroszok, esetleg angolok szállják-e meg a vereség után?

Tárgyilagosan ítélte meg a magyar hadsereget, a német szövetségest és az ellenséget. Kárhoztatta a magyar hadvezetés I. világháború idejét idéző felfogását, a csapatoknak a német és az orosz erőkéhez mérten korszerűtlen fegyverzetét, felszerelését és akadozó ellátását. Elismerte ugyan a németek katonai felkészültségét, jó szervezettségét és modern haditechnikáját, de nehezen viselte el gőgjüket. Ugyanakkor érdeklődéssel — és nem az ellenség elfogultságával — fordult Oroszország felé, s megértette, sőt méltányolta az orosz mentalitást. A „nyugati kultúrfölény" szemszögéből vélekedett a városi és a még szembetűnőbb falusi elmaradottságról, de lenyűgözte az orosz táj és az ortodox templomok látványa. Sajnálkozott a kolhoz gondolatával félrevezetett, nyomorult paraszton, és elvi felsőségének tudatában folytatott vitát a kommunizmus eszméjét meggyőződéssel valló pilótanővel, de tisztelettel szólt a mezítlábas, elhanyagolt külsejű tanítóról és az autószerelőről, aki Tolsztojt olvasott, s jól ismerte a világirodalom klasszikusait is. Megértéssel szólt a szülőföldjéért harcoló orosz katona fanatizmusáról, az utolsó előtti töltényig ellenálló s az utolsót magának szánó lezuhant repülőről. Elborzadt a partizánok kegyetlensége láttán, amikor senkinek sem irgalmaztak, de hősöknek kijáró tisztelettel szólt róluk, amikor nem kértek maguknak kegyelmet.

A szerző orvostanhallgatóként (felül középen) szegedi baráti társaságá ban még a házasságkötés előtt. (A kép jobb szélén Kiss Manyi)

A napló eleven, jó tollal megírt, érdekfeszítő olvasmány. Somorjai Lajos adott helyen és időpontban élte meg az eseményeket, azonnal vagy néhány napos késéssel rögzítette a történteket, s mivel jó megfigyelő volt, a történelmi hitelességhez többnyire nem fér kétség. Legfeljebb az innen-onnan érkezett rémhíreket érheti kritika, amelyek között nem tett — nem is tehetett — különbséget a szerző. A szövegen a lehető legkevesebb változtatást hajtottuk végre. Mindenekelőtt az elmúlt évtizedekben megváltozott helyesírási szabályok szerint igazítottunk rajta. A katonai alakulatok és a rangfokozatok rövidítését feloldottuk az érthetőség kedvéért — szögletes zárójelbe téve a kiegészítéseket —, ugyanakkor meghagytuk a közismert rövidítéseket. Az áthúzott szavakat elhagytuk, de szögletes zárójelben pótoltuk a tollhiba miatt kimaradt betűket és a hiányzó kifejezéseket. A központozást értelemszerűen kijavítottuk, és csökkentettük a szerző felfokozott lelkiállapotát vagy veszélyhelyzetét nyomatékosító felkiáltójelek számát. A német és a latin kifejezéseket a helyesíráshoz igazítottuk. Az orosz szavak, helységnevek alakváltozatait megszüntettük, és egységesen, fonetikusan írtuk azokat. Egységesítettük az azonos személynevek módosulatait is. A katonai és az orvosi terminusokhoz, valamint a személy- és földrajzi nevekhez fűzött magyarázatok és kiegészítések a jegyzetekbe kerültek.

Somorjai Lajos három évtizede elhunyt, így a napló több szereplőjének — elsősorban a bajtársaknak — kiléte homályban maradt. Néhányszor az emlékirat segítette azonosításukat, és hasznosnak bizonyult nagy szere­­tettel emlegetett két gyermekének — ma Judit asszonynak, valamint egykori kedves iskolatársamnak és barátomnak, Györgynek — az útmutatása, amelyért hálás köszönettel tartozom. Ugyancsak lekötelezett dr. Borus József történészkollégám a harceszközök magyarázatához, továbbá dr. Kárpáti Sándor az orvosi problémák megválaszolásához nyújtott segítségével. Külön köszönet illeti dr. Szabó Péter hadtörténészt, a 2. magyar hadsereg doni katasztrófájának szakavatott ismerőjét a hasznos tanácsokért, valamint kutatási eredményeinek — főként a naplóban szereplő m­agyar katonatisztek sorsára, a tényszerű csapatlétszámokra és veszteségi adatokra vonatkozó ismereteinek — önzetlen átadásáért.

A szerző gyermeke, György három héttel azután született, hogy az apa elindult a frontra

És valamennyien elismeréssel adózhatunk a szerzőnek, aki hazahozta a Don mellől és ránk hagyta a két spirálfüzetet, benne — „a nagy élmény mellett — a ritkán végiggondolt tanulsággal és a megszívlelendő figyelmeztetéssel: okuljunk végre saját történelmünkből, hogy ne kövessük el újra meg újra elődeink hibáit. Az egyik pillanatkép, amely — másokkal együtt — kiválthatta a gondolatot, így festett 1943. február 7-én a partizántámadástól sújtott Novaja Szecs faluban: „végre kiérünk a kolhozhoz, ahol a legnagyobb meglepetésünkre a lakat [ti. a pajta ajtaján] kéznyomásra kinyílt. Bent borzalmas látvány tárult szemünk elé. Egymás hegyén-hátán vérfoltos, félig vagy egészen meztelen hullák […] hevernek az egész nagy csűrben, kilógó belekkel, vérrel, agyvelőtörmelékkel, szalmával, véres rongydarabokkal borítva. Megrendítő, borzalmas látvány volt! 43 magyar honvéd és több mint 20 zsidó [ti. munkaszolgálatos] holttestét számoltam meg. Hogy mennyire fontos lenne megtanulnunk a históriai leckét, arra történetesen egy másik orvosnak, a Magyarországon járt brandenburgi sereg felcserének, bizonyos Johann Dietz mesternek a tapasztalatai is figyelmeztetnek, aki az oszmánok ellen Buda váráért 1686. szeptember 2-án indított döntő rohamról szólva a következőket jegyezte fel diáriumába: „Alig fél órája voltam a városban, amikor kigyulladt. Hogy a törökök vagy a keresztények gyújtották-e föl, nem tudom, de nagy kár, hogy a szép város és a sok értékes zsákmány, amit megőrzés végett az egész országból idehoztak, nyomorultul elpusztult… [A győztesek] még a magzatnak sem kegyelmeztek az anyaméhben. Mindenkinek, akire ráakadtak, pusztulnia kellett. Egészen elképedtem azon, ami ott végbement, hogy az emberek sokkal kegyetlenebbek tudnak lenni egymással, mint a vadállatok. Egy másik szemtanú ekként toldotta meg az orvos szavait: „Akik nem tudták dühüket a fosztogatásban kitombolni, azok megcsonkították a foglyokat, élve megnyúzták, tűz mellé kötözték, szemüket és belső részeiket kivájták, s hasonlókat követtek el, amikről illendőségből hallgatnom kell. A két esemény között több mint 250 év telt el.

A doni napló sajtó alá rendezője nem tűzött ki többet maga elé, mint hogy ráirányítsa a figyelmet a szerző egyik-másik gondolatára, esetleg annak aktualitására. Le is teszi a tollat, mert az itt következő munka egy szűkre szabható előszónál többet, tanulságosabbat ígér a tisztelt Olvasónak.

A szerző „helyszínrajza"

1942. Oroszország

Nem volt egyáltalán kedvem naplót írni, sokkal gyalázatosabb lelkiállapotban voltam eddig; hogy őszinték legyünk, féltem, s az volt az álláspontom, hogy halott embernek minek napló. De hát egyszer mindent meg lehet szokni, úgy látszik, a halál gondolatát is; aztán valahogy a levelekben nem is tudok olyan őszintén írni mindenről, mikor tudom, hogy többen is el fogják olvasni (lásd cenzúra, Apusék stb.). Nagy nehezen „szereztem" be ezt a füzetet, s így kezdek neki a szokatlan vállalkozásnak.

A mai napig Vámossy Jóska naplója1 alapján rekonstruálom nagyjából az eseményeket.

Náraiban2 a kiképzés, ahhoz képest, amit eddig az újoncidőről minden katona mesélt, operett­jellegű volt. „Doktor úr, legyen szíves egy »jobbra át«-ot csinálni, ha nem esik terhére, most menetelni fogunk, s így tovább. Egyetlen „feküdj-öt sem csináltam, kivonulás egyszer sem volt. Két hétig tartott az egész.

Igaz, hogy ennek viszont nagy ára volt: fordult egyet velem a világ, mikor megtudtam, hogy kiképzés után az oszlopba3 osztanak be, és indulok a frontra. Rettenetes volt a lelkiállapotom! Az első 3 nap nem ettem és nem aludtam. Aztán is alig valamit. Az éjszakák rettenetesek voltak, 10 percenként néztem az órát; s ez így ment csekély különbséggel egész idő alatt.

Aztán jött a beosztásom a 7. eü. [egészségügyi] oszlophoz. Mintha csak éreztem volna, egész újoncidő alatt esténként az oszlop étkezdéjében voltam, megismertem az egész tisztikart; úgyhogy mikor a beosztás kijött, nem is volt kellemetlen. A fiúk nagyon panaszkodnak, hogy egyéb alakulatoknál más a bánásmód, de ez nekem az újoncidő egyedülléte után még mindig igen jó volt. Mert a kiképzőszázadnál az volt a legrosszabb, hogy nem volt kivel beszélni, és éppen akkor, mikor legjobban lett volna rá lelkileg szükségem.

Húsvétra két napra hazaküldtek.4 Jó volt, nagy örömmel mentem, és nagy szomorúsággal jöttem vissza. Rettenetes volt Jolitól és Jutkától elszakadni, mikor nem tudhattam, viszontlátom-e őket valaha. Sírtunk. Mama arca, amint az előszobában elbúcsúztunk, mindig előttem lesz. Soha nem láttam olyan fájdalmat emberi arcon, pedig, mint orvos, volt egy-két szomorú tapasztalatom. Apus egészen összetört. Szegény Joli tartotta magát, azt hihetné az ember, hogy nem is olyan nagy eset részére; mondta, hogy más család is keresztülmegy most hasonlón. De tudom, hogy csak engem akar egyensúlyban tartani vele! Elárulta magát, mikor hazaérkeztem. Belépek az előszobába: Joli a zongoránál ül és játssza: „Valahol Oroszországban."5 Kinyitom az ajtót, Jutka megijed, nem ismer meg az első pillanatban, félrehúzódik, Joli meglát. Kitárt karokkal, az öröm artikulá[la]tlan kiáltásával, sírva esünk egymás karjaiba! Mióta együtt vagyunk, először árulta el magát ilyen önfeledten, hogy szeret. Nem számított rá, hogy jövök, mert táviratoztam, hogy nem engednek. Ez a jelenet mindig előttem fog állani. Szegény drágám! Ilyen nehéz körülmények közt egyedül maradni! Nagy megpróbáltatás, asszonynak ilyen körülmények közt nagyobb nem is igen juthat. A leginkább lenne szüksége vigasztalásra, éreznie, hogy az ura szereti és mellette áll. S még ezek nélkülözése mellett, tetejébe aggódni az ura életéért, a családfenntartóért, az apáért. Nem dicsekedhet majd, hogy milyen szép a gyermekünk, nem láthatja boldogságomat. Még a szülés lefolyásáról is csak talán egy hónap múlva értesülhetek.

Útban az ismeretlen felé: Breszt-Litovszk

Második hazajövetelem csak egy napig tartott; este 6-kor érkeztem, [másnap] délelőtt sebessel mentem. Hogy úgy mondjam, véletlenül engedtek haza, füstölt húst beszerezni. Joli már nem volt otthon, nem számítottak, hogy még jöhetek, az ideje közelgett, felment Pestre. Talán jobb is volt úgy, a viszontlátás és búcsúzás csak újabb izgalmat okozott volna neki. Ezt kerülnie kellett. Magam is csak feldúlva jöttem el. Apuséktól nehezen ment a búcsú.

Az én egyetlen kislányom volt boldog egyedül. Boldog gyerek! Nem sejt, nem tud semmit, örült mikor megjöttem, de aztán ment óvodába. Jobb is így! Tőle ment mind a kétszer legnehezebben a búcsúzás. Kis ártatlan, s így olyan megható; és hiába, a gyerek áll legközelebb a szülőjéhez. Sírtam, mikor Tőle búcsúztam.

Visszaérve hét nap múlva indultunk is.

Április 20.

Indulunk. Berakodás egész nap, este indult a vonat, Vámossy Jóskával ketten vagyunk egy II. oszt[ályú] fülkében. Az alvást a vonatban meg lehet szokni, kényelmes dolgunk van; lustálkodás, alvás, evés. (Persze a hazaiból, mert nem nagyon lehet dicsekedni a legénységi koszttal.) Sejtem, hogy vissza fogjuk még sírni az utazás szép napjait! Reggel a Vág völgyén haladtunk keresztül 22-én. Szép. A vonat nehezen kapaszkodik, két mozdonnyal. Útirány: Komárom, Győr, Érsekújvár, Galánta, Teschen6, át Szlovákián. Magyarországon jóformán végigkísértek az asszonyok, katonafeleségek. Előreutaztak, nagyobb állomásokon vártak és búcsúzkodtak szegények. Érsekújváron láttam az utolsót. Hősök az asszonyok, katonafeleségek. Nekik jutott a nehezebb része a háborúnak. — Szlovákia után a városok: Jablonkau, Petrovitz, Deblin, Lukov, Breszt, Kattovitz7. Utóbbiak nagy iparközpontok, a vidék bányavidék. Igen jó üzletet csináltak a németek a megszállásukkal.

Ápr[ilis] 23.

Végre láttunk vöröskeresztes nő[ke]t, tejeskávét osztottak a katonáknak, ingyen. (Otthon kiönteném, itt jólesett.) Bizony, egész utazásunk alatt ezt az egy figyelmességet tapasztaltuk (német részről mégpedig), hazai részről még azt sem mondták: lófasz, mikor eljöttünk. Elmaradt[ak] a virágos lánykák, a híradóban sokszor látott cigarett stb. osztogatás; ezek, úgy látszik, csak propagandafilmen észlelhető, mutatós dolgok. Csendesen elindultunk, jóformán észrevétlenül, és szürkén meneteltünk végzetünk felé. A világháborúsoknak8 legalább megvolt az az elégtételük, hogy virágos hősöknek érezhették magukat legalább egyszer, mikor indultak. Mi még azt sem! Hivatalos részről, úgy látszik, kisebb expedíciónak vagyunk minősítve, hiszen csak pár ezer ember9 viszi a bőrét a vásárra, hagyott otthon családot, keresetet, életet. — A magyar állomásokon a lakosság némi tisztelettel és sok részvéttel a szemében nézett minket; nekik talán már volt kikre gondolni velünk kapcsolatban: a nép sohasem akar háborút, s mi, katonák is messze vagyunk a lelkesedéstől. Egyszerűen kikerülhetetlen kényszer folytán megyünk, ahova kell; kötelességet tenni. Csak arra kell gondolni, hogy valamennyi tartalékos orvos 35-40 éves, egy kivételével kétgyermekes családapa. Lóg valamennyiünknek az orra, s aki teheti, szívesen kimaradna; a szívünk otthon maradt. — A szlovák állomásokon, egész Szlovákián át, nem lehetett még ki sem szállni vízért; elmaradt a magyar–lengyel–cseh–német területen elmaradhatatlan integetés a katonavonatok felé, sötéten és komoran mértek végig minket valamennyien. Tótok!

A magyar határ átlépésénél nagy ivászatot rendeztek, minket, alig urakat is megtiszteltek meghívásukkal; nem lehetett kitérni, pedig ilyenkor az ember ne bátorságot merítsen az alkoholból; illene kissé lélekben elbúcsúzni a családtól, Szülőktől, Feleség[től], gyermektől és Hazától. Sose voltam szentimentális természetű, de lelki szükségét éreztem ennek, s meg is lógtam az üvöltő társaságtól egyhamar; páran, láthatólag hasonló gondolkodásúak, szintén. Jolikám, a határ átlépésekor Veled voltam együtt.

A breszt-litovszki állomáson. A szerző az ablakban kulaccsal

Ápr[ilis] 24.

Első összelőtt vasúti vagonok, géproncsok a vasút mentén. Vegyes érzelmekkel nézzük. Összelőtt házak! Katonasírok, nyírfakereszten acélsisak. Mindannyiunknak lóg az orra.

Ápr[ilis] 25.

Gomel.10 Nagy meleg, lenyíratom a hajamat.

Ápr[ilis] 26.

Orel.11 Kirakodás, kelés 3/4 4-kor. Tevés-vevés, 1/2 1-kor végre indulás. Autósok később jönnek utánunk; az idő szeles, kocsin ülve fázunk. 1/2 5-kor végre ebéd. Megyünk tovább. 1/2 óra múlva elöl repülőgépet jeleznek, kb. 50 m magasan az út felett szembe repül, jelzés nem látható rajta, így ugrálás, rémület, árok. Már fekszem az árokban, mikor rémülve látom, hogy az autó mellett fekszem 2 m-re. Gépfegyvertűz esetén okvetlen kifogom. Rettenetes érzés, az idő mintha megállt volna. Végre felettünk a gép, látható a német kereszt! Nagy sóhaj. Megyünk tovább. Az egész úton 10 km-t ültünk autóban, többit kocsin. Mindnyájan cseréltek helyet, csak a pap nem! Jellemző. Kínlódunk tovább, egész testem reszket, fázom. Lassan sötétedik, leszállok, gyalog melegebb. Megyünk, megyünk, úgy látszik, sosem lesz vége! Éjszaka lett, felülök a kocsira, sátorlap alatt bóbiskolok, didergek. 11 óra tájban egyszerre lövések, a társaság ugrál, én is. Pillanat alatt az árokban vagyunk. Partizántámadás. Pisztolyomat elő sem veszem, egyet lehet csak vele lőni, figyelek. Öt-tíz perces lövöldözés után tüzet szüntetünk, figyelés. Semmi nesz. Félbalról, hátulról ért minket a támadás. De úgy látszik, a sok lövés miatt erős csapatnak gondoltak. Indulunk csendben tovább. Draves őrm[ester] mellett csapódott be egy lövés. Az eddig elhanyagolt oldalbiztosító járőröket és elővédeket kiküldik (nagy mulasztás volt!), magam gyalog megyek, kiment az álom a szememből, csak fázom. Kromi12 előtt 10 km-nél ért a támadás. Végig gyalog megyek. Pisztoly a kézben, acélsisak fent. Szépen kitervezzük, hogyan fogjuk jelenteni, s fegyvert kérni. Ugyanis a magas par[ancsnok]ság papostól és rangostól már szürkületkor előrement, és azóta sem láttuk őket, csak Kromiban, éjjel 1/2 1-kor.

Mikor jelentjük a partizántámadást, végighallgatják, de fél füllel, félbeszakítják, s dirigálják az egyik kocsit ide, a másikat oda. Vagyis szarnak ránk. Egy kimondhatatlan büdös szobában (végre fedél alatt), szalmán végignyúlunk és álomba zuhanunk.

Ápr[ilis] 27.

Szolgálati jegy a partizántámadásról; állítólag tíz hasonló után a tűzharcos éremre a koszorú mellé a kardokat is adják.13 Köszönöm a megtiszteltetést. Puskát viszont nem adnak, mert „tisztek részére nincsen rendszeresítve". Jellemző!

Orelben üzletet nem látni, minden második ház romokban. Később megtudjuk, hogy 30-án éjjel tizennyolcszor bombázták az oroszok; sok sebesült. Hallottuk felettünk elzúgni a gépeket.

Az út mellett autóroncsok, gumik ezerszámra, kannák és hordók százszámra. Senkinek sem kell.

Ápr[ilis] 29.

Éjjel jött parancs, maradunk; úgy volt, hajnali 5-kor indulunk. Kővári Feri meglógott. Bevezényelték Orelbe, a német kórházhoz, ott beteg lett, visszaküldték Varsóba. Feri mindig életművész volt! Esik a hó, nagy a sár, hideg van, talán +2-3 fok. Mindenki rongyos, piszkos, a nők különösen. Európai módra öltözött nő itt ismeretlen fogalom.

Május 2.

Este 9 órakor kint vagyok pisilni. Hirtelen öt nagy dördülés. Repülőgépzúgás több oldalról. Légitámadás. Több robbanás nem volt. Kb. 2 km-re estek a bombák. Elfogták tegnap a németek a minket támadó partizánokat, tizenegyet kivégeztek. Nagy szerencsénk volt, mert ha golyószórójuk lett volna, vagy többen vannak, nem sokan menekültünk volna meg. Kromiban naponta három-négy partizánt akasztanak. Egy nagy épület legfelső emeletén vannak, alul a kórház, így az oroszok nem bombázzák. Onnan hoznak ki időnként kivégzésre; hozzátartozóik naphosszat állnak a börtön körül, reménytelenül. A foglyokat hozzátartozóik élelmezik, s sohasem tudják, mikor, melyiket viszik kivégezni. Dr. Károly a III/1-től14 (aki Kanizsán fül-orr-gégész) mondja, hogy fent volt őket megnézni, s össze akarta számolni, s mikor számol: 1-2-3-4 stb., elkezdenek jajveszékelni, hajukat tépik. Azt hitték, kivégzés lesz. Borzalmas. Szegény emberek, azok is a körülmények áldozatai.

Május 10.

Állandóan rémhírek keringenek a levegőben. Állítólag hét hadosztálynyi partizán lenne a környéken (nevetséges), bevetik a hadosztályunkat (kevésbé nevetséges), ide leszünk telepítve, oda leszünk helyezve stb. Esténként már azzal fogadjuk egymást: „nem tudsz valami jó kis rémhírt?" Tegnap állítólag elfoglalták a németek Leningrádot! Természetesen egy szó sem igaz belőle.

Május