A Napló után: Anne Frank és társai sorsa a lágerekben

By Bas von Benda-Beckmann

Anne Frank utoljára 1944. augusztus 1-én írt a naplójába. Három nappal később felfedezik rejtekhelyét az amszterdami házuk hátsó traktusában, és letartóztatják a vele bujkálókkal együtt.Apja, Otto Frank 1945. január 27-én szabadul föl Auschwitzban, és rögtön kutatni kezdi, mi történhetett feleségével, Edithtel, két lányával, Annéval és Margottal, valamint a másik négy bujkálóval: Hermann és Auguste van Pelsszel, azok Peter fiával és Fritz Pfefferrel.Beletelik néhány hónapba, amíg bizonyosságot szerez: a nyolc bujkáló közül ő az egyetlen, aki túlélte a német lágereket.

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: May 17, 2022
• ISBN: 9789631368017

Book preview

Borító

Bas von Benda-Beckmann

A Napló után

Anne Frank és társai sorsa

a lágerekben

Corvina

Copyright © 2020 Anne Frank Stichting/Bas von Benda-Beckmann

Original title Na het Achterhuis

First published in 2020 by Em. Querido’s Uitgeverij bv, Amsterdam

Hungarian translation © Bérczes Tibor, 2022

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Bas von Benda-Beckmann: Na het Achterhuis: Anne Frank en de andere onderduikers in de kampen

Em. Querido’s Uitgeverij bv, Amsterdam, 2020

A könyv megjelenését a Nederlands Letterenfonds (a Holland Irodalmi Alapítvány) nagylelkű támogatása tette lehetővé.

Nederlands Letterenfonds

A borítót tervezte: Karcagi Klára

A borítón Anne Frank 1942 májusában készült fotója látható (Anne Frank Stichting)

Kiadja 2022-ben a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

ISBN 978 963 13 6801 7

Elektronikus változat:

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette: Ambrose Montanus

Előszó

Ez a könyv számos tekintetben közös erőfeszítés eredménye. A legfontosabb alapot és a vezérfonalat az a kutatás képezte, amelyet 2012 és 2016 között – az akkoriban az Anne Frank Alapítvány történeti kutatójaként dolgozó – Erika Prins végzett, és amelynek gyümölcse az Onderzoeksverslag naar het verblijf van de acht onderduikers in de kampen (Kutatási beszámoló a nyolc bujkáló lágerbeli tartózkodásáról) című tanulmány (Amszterdam, 2016) volt. A rá következő években ezt egészítette ki Esther Göbel, aki egy Auschwitzról szóló korábbi fejezetet dolgozott át, valamint Gertjan Broek és Teresien da Silva munkája. 2019-ben Bas von Benda-Beckmann folytatta a kutatást, aki a 2016-os kutatási beszámoló és az új kutatási eredmények alapján írta meg ezt a könyvet.

De ehhez a projekthez mások is hozzájárultak. A szerző, a kutatók és az Anne Frank Alapítvány ezúton is köszönetet mond számos levéltárosnak, lektornak és tanácsadónak, illetve mindenekelőtt dr. Wichert ten Have professzornak, aki nemcsak tárgyi tudásával segítette a projektet, de 2019-ben ő volt az, aki sürgette, hogy az könyv alakban is jelenjen meg.

Értékes észrevételeket kaptunk továbbá Daan de Leeuw-től és Guido Abuystől, illetve a Querido kiadó munkatársaitól, Josje Kramertől és Annette Portegiestől, akik elolvasták és észrevételeikkel gazdagították a kéziratot. És persze köszönet illeti az Anne Frank Alapítvány minden munkatársát, akik különböző módokon hozzájárultak a könyv megszületéséhez. A már említett személyeken kívül feltétlen meg kell említeni Karolien Stocking Korzen nevét, aki a fényképekkel kapcsolatos kutatómunkát végezte, Liselot van Heescht, Menno Metselaart, Eugenie Martenst és Tom Brinket, akik elolvasták és tanácsaikkal segítették a munkát, valamint tevékenyen részt vettek a könyv megjelentetésében.

Végül ez a könyv soha nem születhetett volna meg azok nélkül a túlélők nélkül, akik az Anne Frank Alapítvány és más intézmények oral history projektjeinek keretében elmondták emlékeiket. Nekik köszönhető, hogy felkutathattuk és rekonstruálni tudtuk a nyolc bujkáló lágerbeli történetét. Tehát külön hála és köszönet illet minden olyan túlélőt, aki megosztotta velünk a maga történetét.

1

„Ön azt kérdezte, tudnék-e mondani valami közelebbit"

Kutatás a hátsó traktusban bujkálók sorsa után

A halottak nevében csak a túlélő szemtanúk szólalhassanak meg,

Arnon Grunberg (előadás a háború áldozatainak emléknapján, 2020)

Ahol Anne naplója félbeszakadt

1944. augusztus 4-én Amszterdamban a német Sicherheitspolizei (Biztonsági Rendőrség) betört az Opekta vállalat tulajdonában lévő Prinsengracht 263. szám alatti épületbe. A házban nyolc zsidó bujkálót találtak, akik 1942 júliusa óta rejtőzködtek az épület hátsó traktusában. A nyolc személy egyike egy tizenöt éves lány, Anne Frank volt. Anne tizenhárom éves korától fogva naplójában gondosan feljegyezte a vele történteket. Ez a dokumentum később a világ egyik leghíresebb könyve lett. A több mint hetven nyelven megjelent és számos alkalommal megfilmesített napló révén a nyolc ember története a II. világháború legismertebb személyes történetei közé tartozik. A világ Anne szemével ismerte meg a nyolc embert, akik két éven át rejtőzködtek a prinsengrachti épületben. Ez a bensőséges hangú leírás egy kamaszodó lány szemén át mutatja be őket.

A jelen könyv róluk, nyolcukról szól, Otto, Edith, Margot és Anne Frankról, Hermann, Auguste és Peter Pelsről, valamint Fritz Pfefferről.

Mindannyian német zsidók voltak, akik a harmincas években menekültek át Hollandiába, hogy ott új egzisztenciát teremtsenek. A nyolc ember 1942 tavaszán, illetve nyarán azért rejtőzött el, mert túl szerette volna élni a náci zsidóüldözést.

Könyvünk ott kezdődik, ahol Anne naplója félbeszakad. Megpróbálja a lehető legalaposabban kideríteni, mi történt velük azt követően, hogy letartóztatták, majd különböző koncentrációs és megsemmisítő táborokba deportálták őket, ahonnan heten nem is tértek vissza soha.

Bármilyen híres Anne Frank és hét sorstársa, ez a könyv nem kezdődhet anélkül, hogy ne mutatnánk be őket. Ahhoz, hogy igazán végig tudjuk követni a lágerbeli életük történetét, feltétlenül vissza kell pillantsunk a letartóztatás előtti életükre. Kik voltak ők, milyen körülmények között menekültek el a náci Németországból, és hogyan kerültek 1942-ben a hátsó traktusba?

dekor

Otto és Edith Frank esküvői képe a vendégsereggel, 1925. május 12. Otto aznap ünnepelte 36. születésnapját

Edith, Anne, Margot és Otto Frank

Először hadd mutassam be a Frank családot! Otto, az apa üzletember volt, Frankfurt am Mainból, egy tehetős bankárcsaládból származott. Liberális zsidó családban nőtt fel, és az I. világháborúban tisztként harcolt a német hadseregben.1 1925-ben feleségül vette Edith Holländert. Az esküvőre Aachenben, Edith szülővárosában került sor. Ottóhoz hasonlóan ő is liberális zsidó környezetből származott, bár ő lényegesen vallásosabb volt, mint a férje, és jobban kötődött a zsidó hagyományokhoz. Házasságkötésük után Frankfurtban éltek, ahol két lányuk született. 1926-ban Margot, 1929-ben Anne.

dekor

Edith Frank, 1935. május / Otto Frank, 1936. május

dekor

Margot és Anne Aachenben, 1933. október

A család Frankfurtban tapasztalta meg a náci mozgalom teremtette fojtogató légkört. Végső döntésük, hogy távoznak, és átköltöznek Hollandiába, azután született meg, hogy egyre nőtt bennük a félelem és a bizonytalanság. A háború után Otto Frank elmondta, hogy a harmincas évek egyre fenyegetőbb légkörében egyre többször vetődött fel bennük a távozás gondolata:

„Emlékszem, hogy már 1932-ben SA-alakulatok masíroztak az utcákon, és azt énekeltek, hogy »Amikor majd zsidó vér csöpög a késről«. Szóval már mindenki számára világos lehetett. A feleségemmel azonnal arról kezdtünk beszélgetni, hogyan mehetnénk el. De ilyenkor persze az a kérdés: Hogyan tartja el magát az, aki elmegy, és többé-kevésbé mindent felad?"2

A Frank család számára Hitler és pártja, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) hatalomra jutása adta meg a végső lökést ahhoz, hogy elhagyják Németországot. Lakóhelyükön, Frankfurtban azonnal érezni lehetett, mit jelent az új rezsim. Alighogy kinevezték Hitlert birodalmi kancellárrá, a nácik azonnal egyértelművé kívánták tenni a zsidók számára, hogy nekik már nincs helyük Németországban. Márciusban a nácik országos bojkottot hirdettek, amit április 1-jén az egész országban el is rendeltek, és az antiszemita terror még durvább formákat öltött. Németország-szerte bojkottálták a zsidó üzleteket, vállalatokat és orvosokat.

Ennek a lépésnek Frankfurtban, ahol körülbelül 31 ezer zsidó élt – ami a lakosság hat százalékát jelentette –, súlyos következményei voltak.3 1933. április 13-án a Sturmabteilung (SA) – a nemzetiszocialisták paramilitáris verőserege – betört a városházára, kitűzte rá a horogkeresztes zászlót, és a liberális Ludwig Landmann főpolgármester helyére Friedrich Krebs nemzetiszocialista bírót ültette. Aznap délután az SA a város számos pontján eltorlaszolta a zsidó tulajdonú boltok és áruházak bejáratait, a tulajdonosokat és a vevőket pedig igyekezett megfélemlíteni. A rá következő napokban még vészjóslóbb lett a légkör, és 1933. április 1-jén országosan bojkott alá vették a zsidó tulajdonú üzleteket és vállalatokat, aminek során számos alkalommal erőszakos cselekményekre is sor került.

dekor

A nácik kitűzik a horogkeresztes zászlót a városházára Frankfurt am Mainban, 1933. március 13.

Frankfurt új rendőrfőkapitánya már március 21-én az NSDAP nagygyűlésén mintegy a város zsidó lakosainak üzenve kijelentette, hogy Frankfurtban különösen fontos a zsidó vállalkozások bojkottja: „Frankfurtnak németté kell válnia. Zsidók, nem kell félnetek. Minden törvényes lesz. Annyira törvényes, hogy még kényelmetlenül is fogjátok érezni magatokat a sok törvényesség láttán."4

Az efféle, rejtett fenyegetések győzték meg Otto és Edith Frankot arról, hogy nekik már nincs jövőjük Németországban. Döntésükben pénzügyi problémák is szerepet játszottak, hanyatlott ugyanis Otto Frank családjának banki vállalkozása, ahogy más üzleti vállalkozásai is. 1933 tavaszán a család végleg úgy döntött, hogy Hollandiába költözik, ahol sógora, Erich Elias segítségével Otto Frank létre akarta hozni az Opekta holland leányvállalatát. Az Opekta pektinnel, lekvárkészítéshez szükséges zselésítő szerrel kereskedett.

1933 augusztusának közepén Otto Frank Amszterdamba utazott, hogy beindítsa új vállalkozását, és megtegye a felesége és gyermekei átköltöztetéséhez szükséges előkészületeket, akik addig néhány hónapon át Edith anyjánál, Aachenben laktak.5 Az év decemberében a család beköltözött egy tágas merwedepleini lakásba, Amszterdam Rivierenbuurt nevű városrészében. A cég számára Otto kezdetben a Nieuwezijds Voorburgwalon a Candida nevű épületben, majd 1934-től a Singelen bérelt néhány helyiséget.

dekor

Opekta-reklám

1938-ban Otto Frank megvette a Pectacon céget is. Ezt a fűszerekkel és konzerválószerekkel kereskedő vállalatot Johannes Kleiman alapította, aki ezt követően Frank egyik közeli munkatársa lett. 1940 decemberében mindkét vállalat átköltözött a Prinsengracht 263.-ba. Mivel ennek a 17. századi épületnek volt hátsó traktusa is, elég nagy volt ahhoz, hogy elférjenek benne mindkét cég irodái, raktárai és egyéb tárolóhelyiségei. Sőt, még a fűszerek őrlését is itt végezték.

dekor

Képeslap az amszterdami Merwedepleinről a harmincas évekből. A Frank család a 37. szám alatt lakott

dekor

A Frank család a Merwedepleinen. 1934. május. Ez az utolsó ismert kép a teljes családról

Amszterdamban a család új egzisztenciát teremtett magának. A lányok iskolába jártak, ahol pillanatok alatt felvették a tempót, és gyorsan elsajátították a nyelvet, Otto és Edith pedig új barátokra és ismerősökre tettek szert. Az utóbbiak jelentős része Németországból menekült, a környéken lakó zsidó volt, de voltak köztük holland szomszédok, üzleti partnerek és Otto Frank Opekta-Pectacon cégében dolgozó kollégák is. Különösen Otto két kollégájával, Victor Kuglerrel, Johannes Kleimannal, a titkárnővel, Miep Santrouschitzcal (aki később hozzáment Jan Gieshez, és felvette annak nevét), valamint Bep Voskuijllel és annak férjével, Johannesszel alakult ki bizalmas viszony. Ők voltak azok, akik 1942 nyara és 1944 augusztusa között gondoskodtak a hátsó traktusban rejtőzködő nyolc ember ellátásáról. Ők hordtak nekik élelmet, új ruhát és hozták a híreket a külvilágból. Ők jelentettek társaságot a világtól elzárva élő Frank családnak és a többi bujkálónak.

dekor

Otto és a segítők. 1945. október. Balról jobbra: Miep Gies, Johannes Kleiman, Otto Frank, Victor Kugler és Bep Voskuijl

A család azután is nyomon követte a németországi fejleményeket, hogy 1933-ban Hollandiába költözött. A rokonoktól és a barátoktól értesültek róla, hogy az erőszak egyre durvább formát ölt, és hazájukban egyre agresszívabban üldözik a zsidókat. De a saját szemükkel is látták, mi történik. Otto és Edith 1938-ig – ez volt az az év, amikor radikálisan felerősödött a zsidókkal szembeni erőszak – rendszeresen visszajárt Németországba rokonlátogatóba. Anne és Margot minden karácsonykor Aachenben töltött néhány napot a nagyszülőknél.6

dekor

Jan Gies az 1940-es évek elején

Az NSDAP ebben a túlnyomórészt katolikus, a holland határ közelében fekvő városban is egyértelműen rányomta bélyegét a kis zsidó közösség mindennapi életére. Edith anyja, Rosa és két bátyja, Walter és Julius, akik együtt vezettek egy prosperáló használt fém felvásárlásával foglalkozó céget, rendszeresen összeütközésbe kerültek az új hatalommal.7

dekor

Edith és bátyja, Walter, 1920-as évek

dekor

Rosa Holländer-Stern, Edith anyja, 1930-as évek vége

1933 júniusában a Gestapo letartóztatta Edith legidősebb bátyja, Julius egyik jó barátját, Karl Löwenstein ügyvédet.8 Löwenstein az ügyvédkedés mellett elnöki tisztséget töltött be abban a hitközségben, amelynek Julius Holländer is tagja volt. 1933 júniusában bátyjával együtt Löwensteint minden indok nélkül heteken át Schutzhaftban, védőőrizetben tartották.9 A bevezetett zsidóellenes intézkedések miatt Walter és Julius Holländer vállalkozása is egyre súlyosabb pénzügyi gondokkal küzdött.10 Mivel a zsinagógalátogatás egyre több akadályba ütközött, Walter, Julius, illetve anyjuk, Rosa Holländer-Stern egyre ritkábban jártak, pedig korábban minden héten hűségesen elmentek az aacheni Új Zsinagógában tartott szombati istentiszteletre. Rendszeresen előfordult, hogy SA-egyenruhások pénteken és szombaton odaálltak a zsinagóga bejáratához, és nem engedték be az érkező híveket. A zsidókat egyre inkább kiszorították a nyilvános életből. Az 1938. november 9-én és 10-én történt tömeges zsidóellenes erőszakos cselekmények után végleg véget értek Anne és Margot aacheni látogatásai. Ez az éjszaka később a „kristályéjszaka (Kristallnacht) vagy „birodalmi kristályéjszaka (Reichskristallnacht) nevet kapta.

dekor

A feldúlt és felgyújtott aacheni zsinagóga, 1938. november 10.

Az elnevezés eredete nem teljesen világos. Úgy tudni, hogy először 1939-ben egy náci funkcionárius használta, és cinikusan a betört kirakatüvegekre célzott vele. Bár a náci Németországban soha nem lett hivatalos propaganda fogalom, használata vitatott, különösen a német nyelvű irodalomban, ahol az utóbbi időben szívesebben használják a „novemberi pogrom vagy a „pogroméjszaka elnevezést, mivel az összetört üvegre való utalás méltánytalan azzal a vad erőszakkal szemben, ami azon az éjszakán tombolt.11 Ebben az országosan koordinált terrorakcióban nemzetiszocialista bandák a Német Birodalom területén, immár Ausztriát is beleértve, zsinagógákat gyújtottak fel, zsidó üzleteket dúltak szét. Betörték a lakóházak kapuit, bántalmazták a zsidó lakókat, és törtek-zúztak a lakásokban. Körülbelül 30 ezer zsidó férfit tartóztattak le és zártak ideiglenesen a buchenwaldi, a sachsenhauseni és a dachaui koncentrációs táborba, amelyeket a nácik 1933-ban azért létesítettek, hogy oda zárják politikai ellenfeleiket.

Novemberben Walter és Julius Holländert is letartóztatták. Juliust nem sokkal később szabadon engedték, mert megsebesült az I. világháborúban, és veteránként rendkívüli tekintélynek örvendett. Walter viszont három héten át raboskodott a sachsenhauseni koncentrációs táborban, és csak akkor engedték szabadon, amikor Otto Frank segítségével befogadta egy holland menekülttábor, ahol megvárhatta az Egyesült Államokba beadott vízumkérelmére adott választ. A két testvérnek sikerült Hollandián át az Egyesült Államokba menekülnie. Rosa Holländer-Stern, Anne nagymamája ugyancsak távozott Aachenből, és a Frank családhoz költözött a Merwedepleinre. Az 1938. november 9-ről 10-re virradó éjszaka végrehajtott terrorakció intő jel volt: egyértelműen megmutatta, hogy a zsidók a náci Németországban már nem élveznek semmiféle jogi védelmet.12

dekor

Az osztrák dr. Arthur Seyß-Inquart, akit Hitler a megszállt Hollandia birodalmi főbiztosának nevezett ki

Másfél évvel később, 1940. május 10-én aztán kiderült, hogy Hollandia sem biztonságos hely. A német hadseregnek mindössze öt napra volt szüksége ahhoz, hogy kapitulációra kényszerítse Hollandiát. 1940 őszétől a megszálló hatalom Arthur Seyß-Inquart, birodalmi főbiztosnak (Reichskommissar) kinevezett osztrák ügyvéd és náci politikus vezetésével egyre szigorúbb antiszemita intézkedéseket hozott.

Anne Frank naplójában ez volt az első feljegyzések egyike, amikor 1942 júniusában írni kezdte a naplót:

„1940 májusa után a jó napoknak befellegzett: először a háború, utána a fegyverletétel és a németek bevonulása, és elkezdődött a zsidók sanyargatása. Egymás után hozták a zsidótörvényeket, és szabadságunkat is erősen korlátozták. A zsidóknak sárga csillagot kell hordani; a zsidóknak le kellett adni biciklijüket; zsidó nem szállhat villamosra; zsidó nem ülhet autóba, személyi tulajdonúba sem; zsidó csak 15 és 17 között mehet bevásárolni; zsidó csak zsidó fodrászhoz járhat; zsidók este 20 óra és reggel 6 óra között nem mehetnek ki az utcára; zsidók nem tartózkodhatnak színházban, moziban és más szórakozóhelyen; zsidók nem látogathatnak uszodákat, de tenisz- hoki- vagy egyéb sportpályákat sem; zsidók nem evezhetnek; zsidók nyilvános helyen semmilyen sportot nem űzhetnek; zsidók este nyolc után nem ülhetnek kint a kertjükben, még ismerősöknél sem; zsidók nem mehetnek be keresztény lakásba; zsidók csak zsidó iskolába járhatnak, és így tovább. Szép kis élet, ez is, az is tilos. Jacque folyton azt mondja nekem: Már semmit sem merek csinálni, attól félek, hogy tilos."13

dekordekor

Balra fenn: 1941 szeptemberétől ilyen táblák díszítették az utcaképet

Jobbra fenn: „Zsidóknak tilos". A zandvoorti strand, 1941 tavasz

Lenn: Nyitott uszoda Krimpen aan de Lekben „Zsidóknak tilos" felirattal

A német megszállás teljesen felborította Frankék oly sok nehézség árán felépített életét. Az Anne által felsorolt intézkedéseken kívül voltak más következmények is. Mindenekelőtt a cégek kisajátítása: az Opekta és a Pectacon vállalatokat „árjásítani" kellett, és Otto Frank csak egy ügyes pénzügyi konstrukcióval tudta elérni, hogy a cégeket három, vele baráti viszonyt ápoló munkavállaló, Johannes Kleiman, Victor Kugel, valamint a titkárnőjének, Miesnek a férje, Jan Gies vehesse át.

dekor

„Zsidóknak tilos" felirat az amszterdami City mozinál, 1941. január 2.

dekor

1942. május 3-án kötelezik a hat éven felüli zsidókat, hogy ruhájukon jól láthatóan Dávid-csillagot hordjanak

Így sikerült megakadályoznia, hogy a németek által kinevezett gondnok megkaparinthassa a vagyont. Mindeközben Otto Frank két kísérletet is tett arra, hogy kivándoroljanak. A Frank család már 1937-ben komoly terveket szövögetett arról, hogy alapít Angliában egy vállalatot, és amikor ez a terv füstbe ment, Otto Frank, valószínűleg 1938-ban vagy 1939-ben, kérelmezte, hogy kivándorolhassanak az Egyesült Államokba.14 Rotterdam 1940. május 14-i bombázása során az ottani amerikai konzulátust is találat érte, és megsemmisült az összes USA-ba benyújtott vízumkérelem.

Amikor néhány héttel később ismét kinyitott a konzulátus, mindenkinek, aki kérvényt nyújtott be, és felkerült a várólistára, be kellett mutatnia az átvételi elismervényét ahhoz, hogy felkerülhessen az új várólistára. Bár nem maradt fenn egyetlen olyan dokumentum sem, amely bizonyítaná, hogy Otto Frank ezeket a bizonylatokat benyújtotta, a dossziéjából kiderül, hogy vízumkérelme 1940 után is érvényben maradt. Az Egyesült Államokba való kivándorlás ekkor már roppant nehéz volt, de amerikai barátja, Nathan Straus és Edith két testvérének segítségével – az utóbbiak már 1938-ban az egyesült államokbeli Bostonba távoztak – ő mégis megpróbálta. „Kénytelen vagyok szétnézni, hova vándorolhatnánk ki, és amennyire meg tudom ítélni, az USA az egyetlen ország, ahová mehetünk", írta 1941. április 30-án New York-i barátjának, Nathan Strausnak.15 1941. május 28-án az utóbbi a feleségével együtt megkérte az amerikai menekültszolgálat, a National Refugee Service (NRS) Bevándorlási Osztályát, hogy a következő nap, 1941. május 29-én Otto Frank nevére nyisson új dossziét. Ez lett az A-23007 számú akta. A két testvérrel és az ügybe bevont Boston Comittee for Refugeesszel együtt Straus és a felesége írt egy kezességvállalást is tartalmazó ajánlólevelet, ily módon segítve Otto Frank vízumkérelmét.16

De az USA-ba történő kivándorlásba vetett remény végleg semmivé foszlott, amikor 1941 augusztusában értesítették a kérelmezőket, hogy minden folyamatban lévő kivándorlási kérelmet ismételten be kell nyújtani a Zsidó Tanácshoz, mert az amerikai konzulátusokat már júniusban bezárták. Otto Frank ismét Straushoz, illetve sógoraihoz fordult segítségért, ezúttal egy Kubába szóló vízumkérelemhez, amelyhez egy a semleges Spanyolországba érvényes átutazó vízumra is szükség volt. A bonyolult ügyintézési procedúra, a nagy anyagi kockázat miatt, és mert a sikerre kicsi volt az esély, Otto Frank csak magának kért kubai vízumot, hogy kiderítse, van-e esélye annak, hogy szert tud tenni egy ilyen kiutazási vízumra. 1941 októberében és novemberében kiderült, hogy minden erőfeszítése ellenére kivándorlási próbálkozásainak semmi esélyük, mert már nem adnak ki kiutazási vízumokat. 1941. december 7-től az Egyesült Államok hadban állt Németországgal, és négy nappal később végleg megfeneklett Otto Frank kubai vízumkérelmének folyamata: „Tekintettel a jelenlegi nemzetközi helyzetre semmisnek tekintjük Otto Frank kubai vízumkérelmét", hangzik az 1941. december 11-én íródott, rövid értesítés a kivándorlási dossziéjában.17

Ezalatt Hollandiában tovább fokozódott a zsidókkal szembeni terror. Az üldöztetés most már nem korlátozódott kisajátításra és rablásra, immár a népirtást is magába foglalta. 1942. július 5-én Amszterdamban kiküldték az első felszólításokat, amelyekben utasították a címzetteket, hogy jelentkezzenek „rendőri felügyelet alatt végzendő munkavégzésre". Margot Frank is bekerült ebbe az első csoportba.18 Épp ettől félt. Noha senki sem tudta, mit jelent pontosan a „munkavégzés", Frankék a legrosszabbtól tartottak. A felszólítás kézbesítése utáni nap elrejtőztek a Prinsengrachton lévő vállalati épület hátsó traktusában.

dekor

Ezt a „felszólítást" kapták a zsidók. Részletesen szerepel benne, mit vihetnek magukkal, többek közt munkaruhát és háromnapi hideg élelmet

Az ezt megelőző hónapokban Otto Frank már gondosan előkészítette ezt a műveletet. Megkérdezte kollégáit, Victor Kuglert, Johannes Kleimant, Bep Voskuijlt és Miep Giest, hogy hajlandóak-e segíteni, ha arra kényszerülnek, hogy elrejtőzzenek.19 Az épületben is jelentős átalakításokat végeztetett. Építtetett egy külön lépcsőt az első emeleti magániroda előtti lépcsőfordulótól a hátsó traktus bejáratához vezető folyosóhoz. 1942 augusztusában ezt a bejáratot egy forgatható könyvszekrénnyel álcázta. Az új lépcsőről nehéz megállapítani, hogy már tudatosan a rejtőzködés szándékát szolgálta-e, vagy inkább valamilyen mindennapi praktikus céllal készült. De később még nagy jelentőségre tett szert. Eredetileg csak egy lépcső vezetett a második emeletre, amelyet egy külön külső lépcsőn lehetett elérni. De az új lépcső révén közvetlen összeköttetés jött létre az első emeleti irodák és a második emeleten lévő hátsó traktus bejárata között. A segítők ezen az új lépcsőn úgy juthattak fel a hátsó traktusba, hogy közben a raktár alkalmazottai közül senki sem láthatta őket, és úgy, hogy nem kellett kimenniük, ha fel akartak menni a másik bejárati ajtóhoz. Ugyanekkor helyezték át a konyhát is a hátsó traktusba. Az eredetileg a könyvszekrény előtti lépcsőfordulónál volt. A lépcsőhöz hasonlóan az sem egyértelmű, hogy a konyha áthelyezése az elrejtőzés tudatos előkészítését szolgálta-e, de a későbbiekben ez is fontos változtatásnak bizonyult, mert lehetővé tette, hogy elrejtőzzenek a hátsó traktusban.20

A Prinsengrachtra történő átköltözést megelőző hetekben Otto és Edith, amilyen észrevétlenül csak tudta, ruhákat és egyéb szükségleti cikkeket vitt át az épületbe, míg Johannes Kleiman és a testvére ágyneműt, takarókat és törölközőket vitt a hátsó traktusba.21

Auguste, Hermannn és Peter van Pels

Otto és Edith családján kívül egy az Opekta-Pentaconnál dolgozó zsidó kolléga családja is ott rejtőzött el, amikor Hermann van Pels a feleségével, Augustéval, és a fiával, Peterrel beköltözött a hátsó traktusba. 1942. július 8-án Anne leírta, hogy közvetlenül a hirtelen átköltözés előtt hogyan ismertették meg vele a szülei az elrejtőzésre vonatkozó terveket:

„Papa és mama elmeséltek nekem egy csomó mindent, hogy átmegyünk a papa irodájába, ahol odafenn szabaddá tettek számunkra egy emeletet. Van Pelsék is jönnek, így heten leszünk, velünk jön Van Pelsék cicája is, így lesz egy kis változatosság. Szerencsésen megérkeztünk az irodába, és ott egyenesen fel is mentünk a lépcsőn. Először volt egy W.C., aztán egy kis fürdőszoba új mosdókagylóval, amellett egy kis szoba két dívánnyal, ez volt Margot és az én szobám. Volt benne három faliszekrény, a szobánkhoz csatlakozott még egy szoba, a papáé és a mamáé, abban két dívány és két kis asztalka volt egy dohányzóasztalkával és egy könyvespolc meg egy faliszekrény, abban 150 zöldségkonzerv és mindenféle szükségleti cikkek, aztán kiértünk egy kis folyosóra, és ott megint volt két ajtó, az egyik a folyosóra nyílt, és így jutottunk le ismét a papa irodájába. A másik pedig a fürdőszobánkba vezetett, ahonnan egy nagyon meredek lépcső vitt felfelé Van Pelsék nagy nappaliként is szolgáló konyhájába, Peter kis szobájába, és a limlom tárolására szolgáló padlástérbe."22

dekor

Auguste és Hermannn van Pels, 1941. július

dekor

Peter van Pels, 1942

Hermann van Pels apja holland volt, így holland állampolgársága is volt, de Németországban nőtt fel, és egész életében ott lakott. Osnabrückben apja vállalatánál dolgozott, amely húsfeldolgozáshoz használatos fűszerekkel és gyógynövényekkel kereskedett. 1925-ben feleségül vette Auguste Röttgent.

Auguste egy Buer nevű kis településről származott, amely Recklinghausen és Gelsenkirchen közelében fekszik, és hatéves korában a szüleivel és a két nővérével Essenbe költözött, ahol a családnak volt egy varrodája a belvárosban.23 Noha Augustét Anne kissé szűk látókörű és értelmi képességeit tekintve korlátolt nőnek írja le, a valóságban magasabb képzettségű volt, mint Anne anyja. Edithhez hasonlóan ő is leánylíceumba járt, de utána még egy szemeszteren át makrogazdaságtant is hallgatott a Kölni Egyetemen.24 A házasságkötésüket követően Auguste és Hermann Osnabrückban lakott, és 1926-ban fiuk, Peter is ott született.25

dekor

Osztálykép az osnabrücki Izraelita Elemi Iskolából. Peter van Pels a harmadik sorban ül, balról a második. Az osztályt Abraham Trepp tanító oktatta, 1934

Frankékkal ellentétben a Van Pels család Hitler hatalomra kerülése után nem azonnal hagyta el Németországot. Van Pelsék minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy amennyire a körülmények engedik, folytathassák mindennapi életüket. Csakhogy erre egyre kevésbé volt lehetőség. 1933 és 1937 nyarán bekövetkezett távozásuk között a körülbelül négyszáz főt számláló osnabrücki zsidó közösség helyzete egyre kevésbé volt biztonságos. A zsidó közösség életét megkeserítette a vállalkozásaik ellen hirdetett agresszív bojkott, a helyi sajtóban folytatott kifejezetten kíméletlen hecckampány, és az újabb és újabb erőszakcselekmények. Bár a Van Pels családot, amennyire az tudható, nem érte fizikai bántalmazás, és a családból senkit sem tartóztattak le, vitathatatlan tény, hogy kimondottan nyomasztó légkörben éltek. Peter Osnabrückben egy kis zsidó iskolába járt, ahol azt látta, hogy az 1930-as években folyamatosan csökken a tanulók száma. Az utcán rendszeresek voltak a Hitlerjugend által elkövetett zaklatások és kiprovokált verekedések. Egy iskolatársa úgy emlékezett, hogy Peter van Pelsnek az utcán gyakran fel kellett vennie a küzdelmet a Hitlerjugendbe tartozó fiúkkal.26

1937-ben Hermann és Auguste nem bírta tovább. Hermann holland állampolgársága nagyon megkönnyítette az Amszterdamba való áttelepülést.27 Hollandiában Hermann van Pels először a sógorával alapított saját vállalatot, de abból hamarosan kilépett, és 1939-ben Otto Frank Opekta nevű fűszerkereskedéssel foglalkozó cégénél kezdett el dolgozni. Hermann van Pels és családja Frankék után egy héttel költözött be a hátsó traktusba, ahol a háromtagú család a Frankék feletti emeleten rendezkedett be.

Fritz Pfeffer

A fogorvos Fritz Pfeffer utolsóként csatlakozott a hátsó traktusban rejtőzködő bujkálókhoz. 1942. szeptember 21-én, amikor Anne Frank már másfél hónapja élte a bujkálók életét, ezt írta a naplójába: „Azt beszélik,