Hitler lovai

By Arthur Brand

Igaz történet egy műkincsnyomozóról, két bronzlóról és a diktátorról, aki tűzbe borította a világot Arthur Brandet, a holland műkincsnyomozót találkára hívja a műkereskedelem világának egyik legveszedelmesebb figurája, hogy a segítségét kérje egy szobor felkutatásához és eredetiségének megállapításához.

A válasz egyben a második világháború egyik nagy rejtélyéről is fellebbentené a fátylat: arról, hogy mi is történt valójában Hitler kedvenc szobrával, a „Lépkedő lovak”-kal, amely Berlin bombázásakor tűnt el. Brand a szobor nyomába ered: texasi olajmágnásnak álcázva magát lemerül a máig létező náci alvilágba, ahol újfasiszták és volt KGB-ügynökök hozzák a szabályokat, és eurómilliókért cserélnek gazdát a Harmadik Birodalom relikviái. A nyomozás egyre kockázatosabbá válik, amikor Brand csapdát állít, hogy elkapja a bűnözőket, akik a feketepiacon próbálják eladni a két bronzlovat. De kikre is vadászik valójában? És célt ér-e, mielőtt leleplezik valódi kilétét? A Hitler lovai egy John Le Carré-regényhez méltóan szövevényes kaland, a történelem egyik legkülönlegesebb műkincsrablásának krónikája.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Aug 3, 2020
• ISBN: 9789635042869

Book preview

Fordította

VARGA ORSOLYA

A kötet megjelenését a Dutch Foundation Literature támogatta.

 „Arthur bolond, de eszes bolond."

DICK ELLIS,

a Londoni New Scotland Yard

Metropolitan Rendőrség

Műkincsvédelmi Csoportjának

alapítója

Irene Bakker-Ferwerdának

Köszönet apámnak és Paul Eggermontnak

PROLÓGUS

BERLIN, A FÜHRER BUNKERE

1945. ÁPRILIS 22.

Hitler már egy hónapja nem látott napfényt. A Führerbunker-ből utasítja csapatait, hogy az utolsó emberig tartsanak ki. A Vörös Hadsereg két és fél millió katonával, 6250 páncélozott járművel és 7500 repülőgéppel megkezdi a támadást Berlin ellen. A Harmadik Birodalom fővárosát bekerítik.

Hitler néhány közeli munkatársa elhagyja a bunkert, és kétségbeesetten menekül Berlinből. A Führer leghűségesebb követői, Joseph Goebbels propagandaminiszter és felesége, Magda azonban épp ezen a napon csatlakoznak hozzá.

A bunker szinte teljesen el van zárva a külvilágtól, apokaliptikus hangulat uralkodik odalent. Már csak egyetlen telefonvonal működik. A bunker lakói tetemes italmennyiséggel próbálják elterelni figyelmüket az elkerülhetetlenről. Csupán Hitler hisz a végső győzelemben. Miközben a térképen nem létező hadtesteket mozgat, egy tábornoka lép a helyiségbe.

– Mein Führer, a Berlintől északra tervezett ellentámadásunk kudarcot vallott. Eberswaldét elfoglalták az oroszok.

Eberswaldét, a Berlintől úgy ötven kilométerre északkeletre fekvő kisvárost valójában csak négy nappal később, április 26-án foglalták el az oroszok. Hitler számára azonban – kommunikációs zavar következményeképp – ez a hír jelenti a végső csapást. Dührohamot kap és elátkozza tábornokait.

– Elárultak! Vége! A háborút elveszítettük. Nem marad más, mint az öngyilkosság.

Hetven évvel később Eberswalde világszerte az újságok címlapján virít: a második világháborútól a hidegháborún át őrizte titkát…

¹

LIVORNO, OLASZORSZÁG

2014

Amint a repülőgép fékez a leszállópályán, és utastársaim megkönnyebbülten fellélegeznek, nekem azonnal összerándul a gyomrom. Hol találok taxit? A sofőr vajon megint háromszor körbefurikázza velem a várost, mielőtt kirakna a méregdrága számlával? Időnként jön értem valaki. A találkozó természetétől függően olykor diplomáciai rendszámú autó vár, vagy egy gazdag ügyfél limuzint küld sofőrrel.

Pisa repülőterén ezúttal egy kínai ételszállító várt rám. Kiderült, hogy a jóember egy kukkot sem beszél angolul. Fehér furgonjának hátuljához vezényelt, nagy nehezen kinyitotta a raktér beragadt ajtaját, és betuszkolt. A padlón üres üdítőspalackok, összegyűrt étlapok hevertek, egy szakadt rizseszacskó meg egy penészes paprika. Majdnem elájultam a bűztől. Felhúzott térddel leültem, az autó oldalának támasztottam a hátam. Az anyósülésen egy ételhordó zötykölődött. A kínai nyilván két rendelés közé zsúfolt engem. Úgy repesztett, mintha az élete múlna rajta, nem kerülgette a kátyúkat.

Mégis, mintha kő esett volna le a szívemről. Bár a járatom elég sokat késett, ép bőrrel átjutottam a vámvizsgálaton. Nem mintha lett volna rejtegetnivalóm, de a férfinak, akihez igyekeztem, sajátos humora volt. Megtörtént már, hogy a vámvizsgálaton kiemeltek a sorból. „Névtelen hívást kaptunk, miszerint ön műkincset csempész. Ezután kíváncsi és rosszalló tekintetek kereszttüzében elvezettek. Amikor végre elértem rendeltetési helyemet, vendéglátóm széles mosollyal fogadott. „Na, hogy utaztál? Ezúttal szerencsére nem szúrt ki velem.

Hetekig halogattam a találkozást. Miután minden kifogást elsütöttem, és szaporodtak a fenyegetések – „Ha nem jössz, erőszakkal elhozatlak" –, mégis vettem egy repülőjegyet. Egynapos retúrt.

Rövid utazás után a furgon hirtelen fékezett. A kínai kipattant a kocsiból, kinyitotta a csomagteret, és a karomnál fogva kirántott. Köszönésképp meghajolt, majd távozott. Mélyeket lélegeztem. Émelyegtem a furgonban terjengő bűztől.

Egy szürke, ötemeletes épület előtt álltam. A napfény elvakított, de megismertem a környéket: a kristálytiszta vizű csatornát, melyben látni lehet a halakat; a kőhidacskákat és a cikcakkban parkoló robogókat. A csatorna túloldalán magaslott Livorno csodás vára, melyet valaha a híres Medici család építtetett. A kapuhoz léptem és megnyomtam prof. dr. Richardson csengőjét.

Vendéglátóm rendszeresen váltogatta személyazonosságát: Livornóban angol professzornak adta ki magát.

– Chi è? – hallatszott a kaputelefonban.

– Arthur.

Felgyalogoltam az ötödikre. Amikor utoljára itt jártam, áramszünet miatt egy teljes órát rostokoltam a liftben.

A bejárati ajtó tárva-nyitva. Egy keményített fehér inget és fekete mellényt viselő, apró filippínó férfi mosolygott rám.

– Mr. Brand, always good to see you.

Noahtól mindig ellágyult a szívem. Feketén dolgozott Olaszországban, hogy szebb jövőt biztosítson feleségének és két kislányának.

– Az úr a nappaliban dolgozik.

Átadtam a kabátomat, és a nappaliba léptem. Az úr azonban egyáltalán nem dolgozott. Íróasztalánál ült, és fejét a billentyűzetre hajtva horkolt. Számítógépéből halk olasz muzsika duruzsolt. Így, hogy aludt, mint a tej, ártalmatlannak tűnt. Ellenben ha felébredt, szövevényes személyisége óvatosságra intett. Ő volt az egyik legveszélyesebb figura, akit a műkereskedelem valaha ismert: Michel van Rijn.

Tizenöt éve találkoztunk először. Mint gyűjtő akkor tettem meg első lépéseimet a művészet világában. Egyik első szerzeményemről, a francia posztimpresszionista Paul Madeline egy festményéről – amiért jó pár ezer guldent fizettem – technikai elemzés után kiderült, hogy 1950 körül készült. Kisebbfajta csoda, tekintve, hogy Paul Madeline ekkor már mintegy harminc éve halott volt. Akárcsak más kezdő műgyűjtők, én is a műtárgyhamisítók és más szélhámosok eszményi áldozata voltam. Egy napon egy bizonyos Michel van Rijnről szóló régi újságcikkre bukkantam, melyben a Scotland Yard szóvivője úgy nyilatkozott, hogy „A holland bandita a műtárgy-kereskedelem hírhedt botrányainak kilencven százalékában érintett, ugyanakkor azzal büszkélkedik, hogy a maradék tíz százalékban is benne van a keze. Ez felkeltette az érdeklődésemet, és az interneten további információ után néztem. Kiderült, hogy Van Rijn időközben jó útra tért. A kilencvenes évek közepe óta a Scotland Yarddal és más rendőri szervekkel működött együtt. Saját weboldala is volt, kétes műkereskedőkről, hamisítókról és tolvajokról rántotta le a leplet, amiért volt kollégái nem lehettek túl hálásak. Egyes pletykák szerint azonban Van Rijn nem búcsúzott el végleg régi „szakmájától; még mindig aktív, és rendőrségi kapcsolatait csupán álcaként használja. Lenyűgözött a történet, és elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, felkutatom Van Rijnt. Ki tudna nála jobban rámutatni a műkereskedelem kelepcéire? Összeszedtem a bátorságomat, és írtam neki egy e-mailt. Legnagyobb meglepetésemre meghívott londoni luxuslakosztályába, a Park Lane-en.

Sosem fogom elfelejteni első találkozásunkat, tizenöt évvel ezelőtt. Leültetett egy műanyag csontváz mellett egy asztalhoz.

– A nyolcadik feleségem, ő a kedvencem, mert sosem ellenkezik – közölte, majd dolgozott tovább a számítógépén. Az első órában szinte egyetlen szót sem szólt, míg meg nem szólalt a kapucsengő. – Biztos a postás. Kinyitnád neki az ajtót?

Átvettem a csomagot, majd visszamentem a szobába.

– El kell intéznem egy fontos telefont – mondta Van Rijn. – Várj egy kicsit a folyosón, nyisd ki a csomagot.

Úgy öt perccel később visszamerészkedtem a szobába, kezemben egy könyvvel. Van Rijn fülére tapasztott kézzel, vigyorogva nézett rám.

– Hál’ istennek, csak egy könyv. Olyan sok az ellenségem, bármelyik csomagban bomba lapulhat.

A nap végén Van Rijn arra a következtetésre jutott, hogy én vagyok a legnagyobb balek, akivel valaha találkozott. Túl hiszékeny vagyok a műkereskedelem fondorlatos és olykor veszélyes világához. Amikor – feltételezésem szerint örökre – elbúcsúztunk egymástól, azt mondta:

– Gyere máskor is. Kedvelem a félkegyelműek társaságát.

A következő években rendszeresen meglátogattam. Bemutatott rendőrségi kapcsolatainak, egészen a Scotland Yardig, de a műkereskedelem világának legnagyobb szélhámosaival is összeismertetett. Jobb iskolát nem is kívánhattam volna magamnak. Nem egy akcióját, mely aztán világszerte újságok címlapján díszelgett, közvetlen közelről figyelhettem meg.

Az utóbbi években eltávolodtunk egymástól. Van Rijn olyan gyakran váltogatta lakhelyét, hogy találkozásaink megritkultak, néha össze is szólalkoztunk. Néhány hete azonban váratlanul felhívott.

– Valami elképesztő dolgot szimatoltam ki. Alig hiszem, hogy igaz. Elhiheted nekem, ennél nagyobb fogásunk nem lesz az életben. – Többet nem volt hajlandó elárulni, és követelte, hogy utazzak Livornóba. Hosszú ideig vonakodtam. Egy nap Van Rijnnel több energiát emésztett fel, mint egy félmaraton, ráadásul talán csak csapda, hogy valami kétes ügyletéhez felhasználjon. Végül mégis úgy döntöttem, hogy Livornóba repülök.

Van Rijn még mindig arccal a billentyűzeten horkolt. A világ egyik legnagyobb műértőjének íróasztalán kacatok zsúfolódtak. Felkaptam kedvenc ketyeréjét, a füléhez tartottam, és megnyomtam a gombját. A sült csirke dalra fakadt:

– Feeling hot, hot, hot…

Nyugodtan tovább hortyogott.

– Ébresztő!

Ez sem segített. Így hát drasztikusabb módszerhez kellett folyamodnom. Kezemmel tölcsért formáltam, és a fülébe kiabáltam:

– Rendőrség!

Van Rijn rémülten felkapta a fejét, megdörzsölte vérbe borult szemét, és meglepetten nézett rám.

– Segítség! Mit keresel itt?

– Te kérted, hogy jöjjek ide – feleltem.

Egy pillanatra elgondolkodott.

– De úgy volt, hogy csak hétfőn jössz!

– Ma van hétfő.

Potrohos testét felemelte székéből, és megölelt. Kerek arcával, zord szakállával és dús, vállig érő, ősz hajával leginkább leharcolt tengerészre emlékeztetett.

– Taxival jöttél?

Mindig meglepett, hogy ez az ember, akinek olyan memóriája volt, akár egy elefántnak, a legegyszerűbb dolgokat is elfelejtette.

– Nem, egy kínait küldtél értem.

– Ja, tényleg, remek fickó. És kiváló szakács. Mindjárt hoz nekünk ebédet.

A gyomrom ismét liftezni kezdett. Van Rijn szivarra gyújtott, majd a konyhába sétált. Körülnéztem a nappaliban. Nyolcadik felesége, a műanyag csontváz roggyantan csüngött egy régi dohányzószéken, a mennyezetre erősített bokszzsák mellett. A szoba közepén méteres kaktusz állt, melyet egy antik rágógumi-automata, egy Superman-szobor és egy óriási porcelándisznó fogott körül.

Van Rijn két csésze kávéval tért vissza, és letette őket a dohányzóasztalra: az asztal üveglapját egy fekvő, élénk rózsaszín sellő tartotta.

– Köszönöm – mondtam. – Nem szoktam kávézni. Azt hittem, már megjegyezted.

– Tudom. Mindkettő az enyém. Ha szomjas vagy, hozz magadnak valamit. – Hátradőlt a kanapén. – Világraszóló fogásom van. Amerikát nem Kolumbusz fedezte fel. Nézd csak meg ezt a címlapot!

A tekintélyes nemzetközi aukciósház kalauzának címlapja káprázatos római mozaikot ábrázolt, öt madár ült egy itatóvályú körül.

– Szép – feleltem. – De mi köze ennek Kolumbuszhoz?

– Felismered a madarakat?

Amszterdamban csupán kétféle madarat ismertünk. Minden, ami repült, csíz volt, a csatornákban úszkálókat pedig vízicsíznek neveztük.

– Hát, a bal oldali papagáj.

– Pontosan. Szóval?

– Nem tudom, mire gondolsz. A rómaiak tartottak papagájt háziállatnak, nem?

– Persze, de ez egy Ara ararauna, kék-sárga arapapagáj, és kizárólag a dél-amerikai őserdőkben fordul elő…

Nevetésben törtem ki. Dél-amerikai papagáj egy római mozaikon. Ezerötszáz évvel azelőtt, hogy Kolumbusz felfedezte Amerikát.

– Hú, de kínos az aukciósháznak! – kiáltottam fel. – Honnan származik a hamisítvány?

– Szerintem Tunéziából. Egy Soussétól délre fekvő faluban futószalagon gyártják a görög és római mozaikutánzatokat. Aranybánya.

Van Rijn nevetett. Tudta, mennyire élvezem az effajta nyomozósdit.

– Mi a terved? – kérdeztem.

Vállat vont.

– Még vívódom. Természetesen tájékoztathatnám a sajtót, és az aukciósház kínos helyzetbe kerülne. De lehet, hogy egyszerűen megveszem a mozaikot.

– Megveszed? – néztem rá meghökkenve.

– Igen. Aztán „felfedezem", hogy hamisítvány, és visszakérem a pénzem. Plusz persze kompenzációt az érzelmi károkért, hiszen a feleségemnek vettem ajándékba, a huszonötödik házassági évfordulónkra vagy ilyesmi.

– De remélem, nem egy papagáj miatt hívtál ide?

Csillogó szemmel felém hajolt.

– Nem. Példátlan szenzáció nyomában vagyok.

Mindig voltak hátsó szándékai, ezért megtanultam, hogy résen legyek.

– Michel, biztosan valami fantasztikus dologról van szó, de mi az én szerepem benne? Miért vagyok itt?

– Azt hittem, örülsz, hogy találkozunk.

– Persze hogy örülök. Mindig örülök, ha találkozunk.

Oldalra billentette fejét, félig lehunyta csillogó kék szemét, és úgy meredt rám, mintha hazugságon ért volna. Az volt a gyanúm, hogy képes olvasni a gondolataimban. Többnyire pár lépéssel előrébb járt beszélgetőtársánál, ami a manipulációra való hajlamával kombinálva különösen veszélyessé tette. A Scotland Yard egy nyomozója bizalmasan megosztotta velem, hogy bár együttműködtek Van Rijnnel, mindig is óvatossággal kezelték.

– Egy nappal öregebb lettem – sóhajtott fel. – Ez rendkívül titokzatos és bonyolult ügy. És meglehetősen kockázatos.

Korábban Van Rijn sosem kerülte a veszélyt. Közép-Amerikában bozótvágó késsel nyeste az utat az őserdőben, eltűnt maja városokat kutatva. Észak-Cipruson török tábornokokkal fosztott ki kolostorokat és templomokat. Az idők folyamán meglehetősen sok ellenséget szerzett magának. Rómában a maffia megpróbálta eltenni láb alól, Amszterdamban jugoszláv bűnözők egy teljes tárat lőttek az autójába. Az interneten és a médiában azt rebesgették, hogy védőangyala van. Felreppent a hír, hogy az izraeli titkosszolgálat, a Moszad támogatja. Ezt letagadta előttem, holott egyik legjobb barátja, Hesi Carmel híres Moszad-ügynök volt.

– Michel, most az egyszer ne kertelj! Késett a járatom, nincs sok időnk.

Felállt és az ablakhoz lépett.

– Arthur, szeretnék az ügy végére járni, de nem tudok. Mindjárt elmagyarázom, miért. – Megfordult, és egyenesen a szemembe nézett. – A segítségedre van szükségem.

Eddig, ha a segítségemet kérte, többnyire önös érdekből tette. Most azonban őszintének, sőt szinte törékenynek tűnt a hangja.

– Oké.

Elmosolyodott.

– Tudtam, hogy számíthatok rád. És biztosan tudom, hogy jók az esélyeid. A katolikus ábrázatoddal, meg a határtalan naivitásoddal alulbecsülnek majd.

Képes volt egyetlen levegővétellel hízelegni és porig alázni.

– Mi számodra a legnagyobb megoldandó talány? – kérdezte.

– A kincses Eldorádó – vágtam rá gondolkodás nélkül. Gyerekkorom óta izgatott Dél-Amerika hatalmas aranykincsének mítosza, amit a spanyol konkvisztádorok és más kalandorok kerestek évszázadokon át.

A fejét rázta.

– Úgy értem, olyasvalami, ami valóban létezett, tökfej!

Pedig ő tudhatná, hogy vannak meglepetések. Úgy tíz éve világszenzációt keltett Júdás evangéliumának felfedezésével. Senki sem sejtette, hogy az elveszettnek hitt kézirat létezik. A valóságos Da Vinci-kód. Az egyház nem hagyta, hogy ez az evangélium a Biblia részévé váljon, igyekezett minden létező példányt megsemmisíteni. Egyetlen példány maradt meg, melyet egy szerzetes 170 évvel ezelőtt Egyiptomban egy barlangba rejtett. Júdás evangéliumában Júdás nem áruló, mint ahogy a Biblia tanítja, hanem Jézus egyetlen igazi tanítványa. A Vatikán sajtóközleményben tudatta, hogy elhatárolódik az előkerült evangéliumtól.

– Hadd segítsek. A második világháborúval kapcsolatos.

Sejtettem, hova akar kilyukadni. A második világháború alatt nem csupán a történelem legnagyobb tömeggyilkosságára került sor: a nácik követték el minden idők legnagyobb műkincsrablásait is. Számtalan műtárgyat harácsoltak össze Adolf Hitler és második embere, Hermann Göring birodalmi marsall parancsára. A nácik a műtárgyak egy részét eladták, hogy fenntartsák a háborús gépezetet, a többi pedig Hitler és Göring magángyűjteményébe került. Még mindig több százezer tárgyat kerestek, köztük Rembrandt és Van Gogh festményeit. 2012-ben a német rendőrség több mint ezer elveszettnek hitt műtárgyat talált egy müncheni lakásban. Egy műkincs viszont a mai napig izgatja a kedélyeket. Fanatikus kincskeresők hetven évvel a háború után még mindig tavakban és barlangokban kutatják a világ nyolcadik csodáját.

– A Borostyánszoba – feleltem.

A Borostyánszoba az orosz cárok Szentpétervár mellett fekvő nyári rezidenciájának, a Katalin-palotának egyik terme volt, melyet csodálatosan metszett borostyántáblákkal – tűlevelűek fosszilis gyantájával – vontak be.