Kalak

By Kim Leine

Élet és irodalom különbözőségével mindenki tisztában van. Habár, természetesen, ismerünk regényes életeket, valamint életregényeket is. Kim Leine műve nem a különbözőség jegyében fogant. Élete és szavai egységben állnak. Ha nem volna ennyire regényes – regényszerű –, amit ír, akár memoárnak is tekinthetnénk e művet. Családon belüli erőszak, promiszkuitás, alkoholizmus, drogfüggőség, elidegenedés – Leine minden rémálmot végigélt, hogy aztán papírra vethesse az ébredés tiszta mondatait. Minden szenvedéstörténet szükségszerűen túlmutat önmagán: az ég és a föld, Isten és ember kapcsolatát szimbolizálja. Teremtéstörténet. És mint ilyen: közös. Mindannyiunk ügye. „Fent vagytok. Tudom, hogy odafent vagytok” – írja Leine. A feloldozás pedig már az olvasó dolga.

• Language: Magyar
• Publisher: Scolar Kiadó
• Release date: Nov 18, 2016
• ISBN: 9789632446899

Book preview

cover.jpg

KIM LEINE

Kalak

SCOLAR

A mű eredeti címe: Kalak

© Kim Leine & Gyldendal, Copenhagen 2007. Published by agreement with the Gyldendal Group Agency

Fordította: Soós Anita

Hungarian translation © Soós Anita, 2016

Hungarian edition © Scolar Kiadó, 2016

Borítófotó © Coprid

Forrás: www.shutterstock.com

Scolar Kiadó, 2016

1016 Budapest, Naphegy tér 8.

Telefon/fax: [phone]

[e-mail]

www.scolar.hu

Felelős kiadó: Érsek Nándor

Felelős szerkesztő: Babiczky Tibor

Borító: Máthé Hanga

Tördelés: Bárány Gizella

Korrektor: Török Mária

ISBN 978-963-244-689-9

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Minden jog fenntartva. A mű egyetlen részlete sem használható fel, nem sokszorosítható, tárolható vagy továbbítható sem digitális, sem bármilyen más formában vagy módon a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

A földrajzi neveknél a -gade és -stræde végződés a magyar utca, a -vej az út, a -torv (illetve Torv) pedig a tér szónak felel meg.

A mű kizárólag a szerző nézeteit tükrözi. Az Európai Bizottság és az Oktatási, Audiovizuális és Kulturális Végrehajtó Ügynökség nem vállal felelősséget a szövegben található információk felhasználásáért.

img1.jpg

A fordítóról:

Soós Anita az ELTE Skandináv Nyelvek és Irodalmak Tanszékének oktatója. Elsősorban dán kortárs művek fordításával foglalkozik, de nevéhez fűződik több Kierkegaard-írás fordítása is.

Merre tartasz, Fredrik bátyám? Semerre, semerre.

Révületben botladozok, köd szállt a fejemre.

Mámor és részegség miatt magamra maradok.

Bármerre is visz az út, most szabad vagyok. Igen, szabad vagyok.

Cornelis Vreeswijk

Fredrik Åkare balladája

(Babiczky Tibor fordítása)

Johannesnek és Marie-nak ajánlom,

akik arra kértek, hogy ne változtassam meg a nevüket.

EGY

Nuuk, 2004. november

Az eső villódzva, ferde szögben zúdul rám a sötétből. A háztömbök közötti kopár pusztaságot már rég tisztára nyalta a hótól az eső, és most makacs jégpáncél borítja. A délnyugati szél örvényszerűen kavarog a Davis-szoros fölött.

Kigombolt kabátban, fedetlen fővel, határozottan megyek előre. A víz végigcsorog az arcomon, összegyűlik a szemöldökömön és az orrom hegyén, majd befolyik az ingem alá. Farmerom a combomhoz tapad, lábujjaim közé nyirkos hidegség kúszik. Körmeim fájnak a hidegtől, mégsem teszem zsebre a kezem. Ezzel a fájdalommal akarom büntetni magam. A kegyelem azonban már vár rám valahol.

Nemsokára éjfél. Munkába tartok, akarom mondani, az a személy, akit ugyanúgy hívnak, mint engem, ugyanaz a bőrünk és a szemünk, és akinek ugyanúgy meggyötörtek a vénái, munkába tart, az elmét elborító fehérség és áldás felé, hogy mindkettőnkre kiterjessze, mint minden éjjel tizenkettő és reggel hat között.

Már csak egy óra van hátra.

A tengerparti kórház fényárban úszik. Ma utoljára csatlakozom a fehér ruhás személyzethez, ma utoljára vetem alá magam szabályaiknak és gondosan megtervezett napirendjüknek. De még nem tudom, hogy mindez utoljára történik. Egyelőre a mai is csak egy a letűnt és jövőbeli éjszakák fekete örökkévalóságában.

Egy autó áll meg. Egy nő száll ki belőle. Együtt megyünk fel a lépcsőn. Kinyitom az ajtót.

– Kellemes ügyeletet.

– Viszont. – Sietős léptekkel eltűnik a folyosón, mintha fülében már ott visszhangozna a türelmetlen csöngetés.

A férfiöltözőbe megyek és felveszem fehér öltözékemet. A frissen mosott, simára vasalt, ropogósra keményített egyenruhát. Mellbimbómra ragtapaszt teszek, nehogy a szintetikus anyag kidörzsölje, amikor izzadok. Mert izzadni aztán tudok. Névtábla, olló, pulzusmérő, golyóstoll. Esőtől csuromvizes hajam olyan, mintha zselét kentem volna rá. Ahogyan hátrasimítom, arccsontom túlságosan előugrik. Éhség és kétségbeesés. Ezt az arcot szerencsére csak én ismerem. Amikor a munkatársaimmal találkozom, másikat öltök magamra.

Még negyvenöt perc. Aztán vénáimba áramlik a nyugalom, elindul a szív felé, és lüktetve szétárad sajgó testemben. Persze ez nem valódi, fizikai fájdalom, hiszen nem vagyok beteg, és haldoklóbb sem a többieknél. Mégis fájdalomnak hívom. Reszkető rekeszizom. Nyirkos tenyér, a verejték elönti bensőmet és áthatol a pórusaimon.

Talán az a fiatal srác az oka, akinek mintha az orrából ömlött volna a vér, pedig főbe lőtte magát. A vérzés sehogy sem akart elállni. Két nap után sem. A fején szemeteszsákkal kellett eltemetnünk, amelyet szigetelőszalaggal ragasztottunk be. Talán az a fiú, aki egy kampóra kötötte fel magát a nappaliban, miközben szülei az emeleten aludtak. Vagy az öccse, aki akkor talált rá, amikor lement pisilni. Vagy az a fiatal nő, aki tizenöt éjszakán át viaskodott a halállal, miközben gyermekei fáradt szemmel figyelték. De az is lehet, hogy Monika miatt van; drága Monika, akit egy leégett ház hamvai alól ástam ki. Koponyája a forróságtól kinyílt, akár egy virág. Vajon rám hagyták a fájdalmukat?

Talán apám szerelme, talán Isten haragja, vagy valami egészen más. Talán egyszerűen ilyen vagyok. Egyszer majd rájövök. Egyszer majd besétálok az erdőbe és követem az ok-okozat-ok-lábnyomokat, amíg a fák között meg nem találom a legfőbb démont örökké lángoló házában. De nem ma éjszaka. Ma éjszaka meg akarok feledkezni magamról és a fájdalmamról. Még feledni is elfelejtek.

A folyosók mérhetetlenül hosszúak ma este. Mintha valaki hozzátoldott volna az emeletre vezető lépcsősorhoz, kátránnyal felöntötte volna a padlót, és tésztaszerű anyaggal töltötte volna meg a levegőt. Egy Kim nevű, reszkető csontváz halad a végtelen folyosókon, befordul, megy, befordul, megy, elsorvadt izmokba, karamellizált kötőszövetbe és avas zsírba burkolva.

Még bő fél óra van hátra. A reszketés fel-alá futkos a gerincemben.

Az osztályra félhomály borul. A legtöbben már nyugovóra tértek. Egy rádióból női hang szól. Tengeriidőjárás-jelentés. A folyosó néptelen. Bemegyek az ügyeleti szobába, ahol néhány számítógép villódzik kéken, táskámat a földre teszem, és már tudom, hogy az átváltozás megtörtént.

– Harmadik éjszakai ügyelet? – kérdezi Elisabeth, az éjszakás, és tölt nekem egy bögre kávét. Nem nyúlok hozzá.

– Negyedik.

– Hogy bírod? – mosolyog.

– Bírom.

Gondosan végigveszi a betegeket, pedig előző éjjelről már mindenkit ismerek. Nincsenek újak, sem sürgős, akut esetek. Elsorolja a nevüket, az életkorukat, a diagnózist, az aznapi vizsgálatokat és a már meglévő vagy várható eredményeket, a tüneteket, az arcszínt, a bőr rugalmasságát vagy annak hiányát, a tudati és a pszichés állapotot, a bevitt táplálék mennyiségét és fajtáját, a széklet szagát, állagát és külső jellemzőit.

Az egész országból érkeztek, Thulétől Scoresbysundig a teljes partszakaszról. Gyerekek csonttöréssel, egy beteg vakbélgyulladással, egy elkülönített tuberkulózisos férfi, egy rákos nő agyi áttéttel.

Az ajtó fölött óra lóg. Szememmel követem a mutatókat. Az asztalra tett kávé fokozatosan átadja melegét a levegőnek. Kedvem lenne belekortyolni, de tudom, hogy lehetetlen. Túl messze van a számtól, minden kávés lenne. Belenyugszom.

– Arnaq kicsit zavart volt – mondja Elisabeth. – Érdeklődött felőled, de azt hiszem, elaludt. Biztosan nyugodt éjszakád lesz.

Tekergő hasizmok. Az üres levegőben ziháló pórusok.

– Örülök – felelem.

– Ráérsz pénteken? – kérdezi. – Elmehetnénk moziba.

– Pénteken? Sajnálom, dolgom van.

– Esetleg máskor? Olyan jó volt a múltkor.

Többször gyanúsítottam őket azzal, hogy mindent tudnak, hogy pont ez vonzza, izgatja őket. Mi ütött ezekbe a nőkbe? Félnek a víztől, a tűzzel viszont játszanak. Mégsem tudom nem szeretni őket. A gyengeségüket. Az erejüket. Azt, hogy nem értem őket. És hogy nem tudok mosolygás nélkül a szemükbe nézni.

Felém dobja a kulcscsomót. A lánc úgy úszik a levegőben, mint egy papírsárkány farka. Kinyújtom a karom, és elkapom. Zsebre vágom, és a biztosítótűt a mellényzsebemre erősítem.

– Jó éjt, aludj jól.

Szakállas vicc, egyidős az ápolói szakmával.

– Jó utat hazafelé – felelem.

Rajtam kívül még ketten vannak ügyeletben, egy magas dán ápoló és egy grönlandi segédápoló. Szokás szerint vállalom az egyik részleget, a másikat pedig meghagyom nekik. Már csak ilyen vagyok. Tökéletes kolléga. Bárki megmondhatja.

Az üvegkalitkában éjszakai világításra állítom a központi kapcsolót. Megvárom, amíg a másik kettő megkezdi körútját, magamra zárom a gyógyszeres szoba ajtaját, és halkan imádkozom azért, hogy előző éjjel leadott rendelésem már ott legyen a patikából. A méregszekrényben megkönnyebbülten pillantom meg a két felbontatlan dobozt, mindegyikben tíz ampulla. Az egyiket a farzsebembe csúsztatom.

Petidinnek hívják az anyagot, amelynek hatására minden éjjel tizenkettő és hat között béke árad az idegpályáimra. Bár a mákvirág magjának rengeteg származéka van, mégis csak a petidin képes elindítani a nyugalom hullámait a véremben. Ahogy a vénámba fecskendezem, karomban szétterjed a hűvösség. Néhány másodpercig üresnek érzem a mellkasom, aztán az anyag áttöri a gátakat és a duzzasztókat, bezúdul, én pedig teljesen megtelek vele, mély lélegzetet veszek, aztán lassan kifújom a levegőt, hagyom, hogy minden szennyet és szemetet magával sodorjon a tengerbe. Tetőtől talpig eltelít a két milliliter kristálytiszta, szagtalan folyadék. A világ összezsugorodik, egyre kisebb lesz, mígnem akár egy gombostű fején is egyensúlyozhatna; majd ismét kitágul, újjászületett, ragyogóan tiszta és ezüstösen csillog.

Még várok. Húzom az időt. A megváltás a farzsebemben lapul, bármelyik pillanatban megragadhatom. Most már nem kell sietnem. Elmúlt a remegés is. Megfontolt vagyok, mint egy frissen olajozott állóóra. Ezt az állapotot élvezem a legjobban.

A szobák közti folyosón sötét van. Egy toll-lámpa segítségével tájékozódom, résnyire nyitom az ajtókat, rávilágítok az infúziókra, a vizeletgyűjtő zacskókra meg az alvó arcokra. Van valami békés a betegek arcán, amikor végre alszanak. Árnyék vagyok a sötétben. Jobb farzsebemben érzem a petidines dobozt.

A huszonkettesben fekvő fiatal srác csenget.

– Kérek egy pohár vizet.

Viszek neki.

Az állapotáról meg az előtte álló vizsgálatokról érdeklődik. Magyarázni kezdek.

– Semmi ok az aggodalomra. Egy hét múlva nem ismersz magadra.

Jó éjszakát kívánunk egymásnak.

Arnaq szobájában megállok az ágy lábánál. Az asszony mellkasa ellenállás nélkül emelkedik és süllyed. Észreveszem, hogy engem figyel.

– Éppen rólad álmodtam – mondja a saját nyelvén. – Fent ültél egy fán. Hát nem furcsa? Hiszen még sosem láttam fát.

– Mit csináltam a fán?

– Szivaroztál.

– Ismertem egy Arnaq nevű lányt.

– Szerettétek egymást?

– Csak két óráig ismertem. Tizenöt évvel ezelőtt.

– És emlékszel rá? Mégiscsak szerelemnek kellett lennie.

– Vannak fájdalmaid? – kérdezem, és megfogom a kezét. Mintha egy köteg száraz ágat szorongatnék.

– Nincsenek, a fájdalom elmúlt, hamarosan meghalok.

– Igen – felelem. Ezt már megbeszéltük. Arnaq televan daganattal, és ezt tudja is.

A kéz nem ereszt. Csak néz rám a sötétben. Még egy haldokló, aki nem akarja elengedni a kezem. Lehajolok és megcsókolom ráncos arcát. Végre elenged.

A raktárban találok fecskendőt, injekciós tűket, fertőtlenítőkendőt és érszorító gumit. Megint reszketek. Bezárkózom a személyzeti vécébe és hallgatózom. Lépések zaját hallottam a folyosóról? Nem, minden csendes. Egyébként sem tudom tovább halogatni.

Kinyitom a fájdalomcsillapítós dobozt. Tíz csillogó ampulla sorakozik egymás mellett. Reszkető kézzel kihalászok kettőt, letöröm a tetejüket. A vákuum megszűnését egy buggyanás jelzi. Az ampullákat a mosdókagyló peremére állítom. Aztán megint fülelek. Ez alkalommal kétségtelen. Csattogva közeledő szandálok, megtorpannak, aztán távolodnak. Most már nem tudok megállni. Zuhanás közben nincs visszaút.

Eltávolítom a maradék csomagolást, összeillesztem a fecskendőt meg a tűt, és az egyik ampullába mártom, hüvelykujjam körmével kihúzom az adagolót és felszívom az anyagot a fecskendőbe. Ügyelek rá, hogy az alján se maradjon. A legkisebb cseppjéért is kár lenne. Megismétlem a műveletet a másik ampullával is. Mutatóujjammal kikocogtatom a légbuborékot, és lassan addig nyomom az adagolót, amíg a fecskendő légmentes nem lesz.

Fogaim között a fecskendővel megszorítom a gumiszalagot a felkaromon, kicsit megütögetem a kezemmel, hogy a véna kidagadjon. A csomagból kiszabadítok egy fertőtlenítőkendőt, és megdörzsölöm vele a könyökhajlatomat. A bőr rendkívül érzékeny ezen a helyen, az alkohol pedig hideg. A véna előbújt rejtekéből, már nem dagad úgy ki, mint régen, de még használható. Középső és mutatóujjammal néhányszor megütögetem, és ismét letörlöm a kendővel.

Kész.

A tűt a véna felé irányítom, és óvatosan belenyomom. A bőr rugalmasan bemélyed, de nem enged. Erősebben nyomom. A véna ide-oda csúszkál. Összegörnyedve, magzatpózban ülök. A bőr nem engedelmeskedik.

Egyáltalán hogyan jutottam idáig? – töprengek.

Az első felvillanó kép: egy ötéves norvég kisfiú, amint nagyapja helyett nevetve tekeri a köszörűkövet.

Aztán a következő: egy kétségbeesett drogos makacs vénái egy nuuki mosdóban.

Nem hallottam a lépteket. Az éles kopogást azonban már nem hagyhatom figyelmen kívül. A hang választ követel.

Kim!

Összerezzenek és átszúrom a vénát.

KETTŐ

Koppenhága, 1978. tavasz

A délutáni oslói vonat begördül a főpályaudvarra és megáll. Az ajtók hangos csattanással nyílnak, a peron megtelik az évszakhoz képest túl melegen öltözött utasokkal. Üdvözlések, ölelések, a csomagokat elvonszolják vagy kocsikra tornyozzák, ficánkoló csecsemők vándorolnak kézről kézre és emelkednek a magasba. Néhány perc múlva ismét kiürül a peron. Egy férfi DSB-feliratos overallban söpröget. Egy kalauz megtorpan, és az órára pillant. Arcáról sugárzik az elégedettség. Aztán elindul a mozgólépcső felé.

Csak egy fiú marad a peronon. Barna, csavartmintás kötött pulóvert és homokszínű, műszálas trapéznadrágot visel. Zsebében öt korona lapul. Nincs csomagja. Mosolyog.

Körülnézek. Már jártam itt, tíz évvel ezelőtt, de nem ismerek a helyre. Van valami a levegőben: a meleg nyirkosság, a szivarfüst, az ételszag és a felforrósodott vas párája távoli emlékeket ébreszt.

Az overallos férfihoz lépek, és egy cetlit nyújtok felé.

– Gammel Kalkbrænderivej? – kérdezi. – Jó messze van.

– Túl messze gyalogosan? – kérdezem.

– Mi van?

– Hálásan köszönöm – mondom és elveszem a cédulát.

A csarnokban erősebb ételszag csap az arcomba. Majd kilyukad a gyomrom. A papírra pillantok. Lehet, hogy telefonálnom kellene, hogy jelezzem az érkezésemet? Nem. Nem hívom fel. Még néhány óráig senkinek sem kell tudnia, hol vagyok. Aztán egyszer csak beállítok. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hahó, megjöttem. Elmosolyodom. A meglepetéstől majd eláll a szavuk. A fiú, aki az egyik országból eltűnt, a másikban felbukkan. Senki sem fogja érteni, hogy is történhetett.

Egy utcai árusnál veszek egy pár virslit kenyér nélkül. Most már üres a zsebem, az éhség pedig még jobban gyötör. Odahaza anyámék most ülnek vacsorához. Vajon mit esznek? Szárított halat, húspogácsát, pirított szalonnát, sózott heringet? De az is lehet, hogy anya ma nem főz vacsorát. Talán magába roskadva ül, miután századszor is elolvasta a levelemet, mostohaapám eközben szégyenkezve és farkaséhesen ken magának egy kecskesajtos kenyeret, és állva fogyasztja el a konyhaablaknál. Elhessegetem a képet, ujjamról lenyalom a ketchupot, aztán elindulok.

Órákon át bolyongok a városban, megállok az utcasarkokon, fejemet hátrahajtva olvasom az utcai névtáblákat, és összehasonlítom őket a papíromon levővel. Åboulevarden. Farimagsgade. Sølvgade. Nørre Voldgade. Hangosan, grimaszolva kiejtem őket, jól szórakozom. Hogy ne körbe-körbe járjak, megpróbálom megjegyezni a neveket. De túl sok az utca, túl sok a furcsa név. A nap elbújik, először az utcáról tűnik el, azután a magasabb házak ablakairól is. Éppen egy hosszú egyenes utcán baktatok, amikor felkapcsolódik a közvilágítás, és fényalagutat épít a házfalak között. Egy csatornához érek, mely fölött több ívelt híd is vezet a túlsó partra, megfordulok. Tudom, hogy Koppenhága egy szigeten fekszik, és ha nem megyek át a hidakon, akkor előbb vagy utóbb rátalálok a Gammel Kalkbrænderivejra. Meglátok egy széles, forgalmas utat, kétoldalt alacsony házak szegélyezik. Mintha kifelé vezetne a városból, ezért megint irányt változtatok. Boldog vagyok. Már nem érzek éhséget. Senki sem tudja, hol vagyok. Majdnem olyan, mintha nem is léteznék.

Egy nappal azután, hogy kilopóztam az almáson át, és otthagytam mit sem sejtő, alvó anyámat a dombtetőn álló zöld házban, megállok egy sarkon. A hosszúsága ellenére rögtön felismerem a nevet. Gammel Kalkbrænderivej. Az ötvenes szám az utca másik végén van. Nyugodtan felmegyek az ötödikre, néhány másodpercig tétovázom, aztán becsöngetek. Vigyorgok.

Apám áll az ajtóban.

– Na, végre – szólal meg.

Elkerekedik a szemem.

Szüleim azóta kapcsolatban voltak telefonon, hogy anya reggel megtalálta a levelem. Bár azt írtam, hogy ne keressenek, semmi kétségük nem volt, hova tarthatok. Mégsem sikerült eltűnnöm a világ szeme elől. Apa halkan és hosszan telefonál a szomszéd szobában, közben elfogyasztok három adag chili con carnét, és érzem, ahogy lassan elpárolog a csalódottságom. Ruhástól merülök álomba a kanapén.

Magasan a föld fölött lakom egy lapos országban. Az aprócska lakás egzotikus felszerelései között van gáz vízmelegítő, melyet minden reggel be kell kapcsolni, egy petróleumszagú sütő és egy gáztűzhely, mely azért bűzlik fokhagymától, mert nem zár jól. A vécé a hátsó lépcsőházban van. Néha, amikor kimegyek, a szomszéd ücsörög ott bokáig letolt gatyával, szájában cigarettával, és újságot olvas.

– Már szarni sem lehet nyugodtan? – röhög.

Az ablakból látom a házfalak között lengedező kiterített ruhákat. A felhők kavarogva húznak el a tetők felett. Az ablakpárkánynál, ahol lepergett a festés, beszökik a jéghideg levegő. Tiszta időben egészen Svédországig ellátok.

– Micsoda viharos idő – jegyzem meg.

– Hogy érted? – kérdi apám. – Hol látsz vihart? Majdnem szélcsend van.

Ahhoz vagyok szokva, hogy a mozdulatlan vízben tükröződő zöld sziklák között áll a levegő. Nehéz megszokni a légkör állandó nyugtalanságát.

Apám Svend-nel lakik. Nagyon jó barátok, ezért döntöttek úgy, hogy összeköltöznek. Minden este csókkal kívánnak jó éjt egymásnak. Kicsit zavarba ejt, amikor két férfi csókolózik, tulajdonképpen nem emlékszem, hogy valaha is láttam felnőtteket csókolózni, de hát, ha annyira jó barátok, végül is nem zavar. Vajon én is meg fogom csókolni a dán barátaimat, ha lesznek, töprengek. Svend kicsit húzza az egyik lábát. Sajnálom.

Szóval itt lakom. Tizenhat éves vagyok, hamarosan betöltöm a tizenhetet. Szerencsésnek mondhatom magam. Azt hittem, meg fogok halni, és lehet, hogy igazam volt, hiszen Isten bizonyára itt is rám talál. De ezt egy sziklák nélküli országban, ahol felnőtt férfiak csókkal kívánnak egymásnak jó éjszakát, közel sem érzem olyan valószínűnek. Ráadásul apám vigyáz rám. Papának hívom. Szeret engem.

A kanapén alszom a nappaliban, zsúfolt könyvespolcok, bakelitlemezek, magnókazetták és régi újságok között. Állandóan olvasok, mert hosszúak a napok, amikor apa és Svend dolgozik, én pedig nem merek egyedül kimenni. Az eredmény nagyjából napi egy regény. Sandemose, Hoel, Borgen, Falkberget, Hamsun. Az ország, ahonnan megléptem, nem akar elereszteni. A legtöbből egy szót sem értek, de a belőlük áradó hangulatot igen, értem a levegőt, és mélyen belélegzem. Csak számkivetettként váltam igazi norvéggá.

Apám felettébb elégedett arckifejezést ölt, amikor felteszek egy operát a lemezjátszóra, tehát így teszek, bár szinte sosincs kedvem hozzá. Azonnal elmeséli a cselekményt. Különös jelenetek játszódnak le. Vadul gesztikulál, gyakran felborít valamit a kis nappaliban, több szerepet is eljátszik, olaszul, németül és franciául énekel, felpattan, beveri a fejét a csillárba, leül. Majd megszakadok a röhögéstől. Képtelen vagyok felfogni, hogy valaki meg tudjon jegyezni ennyi operát, regényt és színdarabot. Bűvkörébe von.

Állítólag még mindig hisz Istenben, de már nem fél tőle. Hosszasan beszélgetünk. Valahányszor mondok valamit, figyelmesen hallgat, és mielőtt válaszol, mindig töpreng egy kicsit. Még sosem beszélgettem olyan felnőttel, aki komolyan vesz.

– Intelligens fiú vagy – jegyzi meg.

És intelligensnek lenni jó. Ha ismeretlen szóra bukkanok, megkérdezem tőle. Mindig tudja, mit jelentenek. Olyan, mint egy két lábon járó lexikon.

A szmog reggelente vörösre, zöldre és narancssárgára színezi az égboltot Svédország felett, napközben feltornyosulnak a fellegek, és megint rám tör a régi rettegés. Odakint, valahol a látómezőm mögött ott járkál egy őrjöngő Isten, és engem keres. A rettegés azonban sosem tart sokáig. Visszatérnek a hétköznapok, az ablakon át hallom a város megnyugtató, egyhangú dorombolását. A rádióból új nyelv szól, lassan megtanulom. A szokásos háborúkról, földrengésekről, éhínségekről hallok, jelekről tudósítanak, amelyek a vég közeledtét sugallják, mely azonban a Gammel Kalkbrænderivejtól még mindig megnyugtatóan távol van. Hallom, ahogy a levélrésen át bedobott reggeli újság a földön puffan, és az újságkihordó lépteinek távolodásával a félelmem is egyre csökken.

Talán végre biztonságban vagyok. Apám sötét szemében azonban időnként megvillan valami, ami nyugtalanít.

Egy vasárnap reggel kezdődik. Svend dolgozik, betegszállító a Központi Kórházban. A kanapén fekve olvasok. Apám bekapcsolja a magnót. Mahagonny város tündöklése és bukása. Hallom, ahogy a konyhában motoszkál. Megköszörüli a torkát, zörög az újsággal, megint megköszörüli a torkát. Jázmintea és pirítós illata száll.

– Kérsz egy bögrével? – kiált be.

– Igen, köszönöm.

Megjelenik az ajtóban. Kék csíkos pizsamában. Egy fekete hajtincs lóg a szemébe. A szemöldökét felhúzza. Szája szegletében mosoly bujkál.

– Nem szórakoztatsz egy kicsit?

Alsógatyában követem a hálószobába. A galéria pisztáciazöld. Svend építette. Apám tekintetétől kísérve felmászom a létrán. A faszerkezet recseg-ropog. A mennyezet alatt meleg és fülledt a levegő, az álom és a piszkos alsónemű szaga keveredik egymással. A két matracon szanaszét hevernek a párnák, közöttük könyvkupacok, nincs beágyazva. A poros ablakon keresztül a keskeny hátsóudvarra és a tetőkön magasodó antennaerdőre látni. Kicsit szédülök, ezért elfordulok, és észreveszem, hogy apám mellém feküdt. A könyökére támaszkodik.

– Olyan szép vagy – mondja különös, érdes hangon, és puha ujjhegyével megsimogatja az arcom. – Teljesen… tökéletes. Meg tudod mondani, hogyan tudtam ilyen tökéleteset létrehozni? – Zavartan nevetek. Van valami a szituációban, ami zavar.

Megcsókolja a homlokomat, előrehajol, és beleszagol a hajamba. Aztán szájon csókol, ahogy Svend-t szokta. Érzem, ahogy ujjhegyei a testemen vándorolnak, megtorpannak, aztán újra útnak indulnak. Kuncogok.

– Hogy kívánhatja bárki is, hogy ne szeresselek? Szerintem semmi rossz nincs abban, hogy szeretem az egyetlen fiamat. Szerinted hibát követek el azzal, hogy szeretlek?

– Nem, dehogy – felelem. Megpróbálom teljesen elengedni magam, homokká válni, mely lepereg az ujjai között. Kétségbeesetten veszem észre, hogy merevedésem van. Férfiasságom szégyenérzet nélkül előbújt az alsógatyám szélénél.

– Én is csak ember vagyok – mondja. Mintha sírna. Aztán hirtelen nevetésben tör ki. – De kisfiú! Úgy látszik, nem csak én vagyok ilyen friss ma reggel.

Meleg, puha kezével megérinti az ágyékom. Aztán kezét az orrához emeli, és mélyeket lélegzik, közben a szemembe bámul. Keze érti a dolgát, szája nedves.

– Ugye nincs ellenedre, hogy leveszem a pizsamám? – kérdezi.

– Nem, dehogy.

– Szólj, ha kellemetlen, amit csinálok. Megígéred, hogy szólsz?

– Igen.

– De most minden bizonnyal élvezed – nevet.

Felül, szusszan egyet. Aztán leveszi a pizsamafelsőjét, a hátára fekszik, kigombolja a nadrágját és azt is lehúzza. Képtelen vagyok levenni a szemem az alsógatyájáról. Sárga. Valami ferdén áll benne.

– Nagy szerszámom van – jegyzi meg. – Tulajdonképpen nagyon büszke vagyok rá. Megnézed?

– Igen. – Nevetek.

Ahogy lerángatja magáról az alsógatyát, farka szinte kizuhan belőle. Még sosem láttam ekkorát, a sötétbarna bőr alatt látszik az erek kék hálója, görbe, merev, rózsaszín vége sisakra hasonlít. Megfogja a kezemet, és az ágyékához közelíti, a mogyoróihoz nyomja. A herezacskó petyhüdt és meleg. Finoman masszírozom, közben rámosolygok. A herék ide-oda csúsznak a tenyerem alatt. Ő grimaszol, és halkan nyöszörög. Erre megfogom a farkát, néhányszor megrántom. Leveti magát az ágyra, összeszorított szemmel és nyitott szájjal fekszik, zihál. Aztán megragadja a kezem és eltávolítja.

Néhány másodpercig fájdalmasan nyög.

– Drága kincsem. Kicsit túl gyors a tempó.

Megint felül. – Vedd le az alsónadrágodat – mondja. Követem az

Reviews for Kalak

[Sara · Rating: 5 out of 5 stars]

"Lefekszem, de szeretném, ha még lejjebb fekhetnék. Nem lelek nyugalomra. Vajon hol található a vízszintesnek ennél mélyebb formája, amely nem a halál?"

Megrázó, súlyos, őszinte. Elgondolkodtató, letehetetlen. El kell olvasni.

[Boldizsár Enikő · Rating: 5 out of 5 stars]

Nagyon olvasmányos, őszinte és kemény regény, amely egyszerre szól egyetlen emberről és sok egyetemes témáról.