Tavasz

By Ali Smith

Richardot, a szebb napokat látott tévés és filmrendezőt megbízzák, hogy forgasson filmet Katherine Mansfieldről és Rainer Maria Rilkéről, akik 1922-ben állítólag egymásba szerettek a svájci Château Bellevue szállodában. Miután legfontosabb barátja és alkotótársa, Paddy meghal, Richard mély depresszióba zuhan, felszáll egy vonatra, és nemsokára Skóciában találja magát. A vasútállomáson a sínekre hajtja a fejét, ám egy különös kislány megakadályozza a tragédiát.Britanny egy idegenrendészeti központban dolgozik. Elterjed a pletyka, hogy egy iskolai egyenruhába öltözött kislány a szigorú biztonsági intézkedések ellenére bejutott a központba, és elérte, hogy kitakaríttassák a vécéket. Brit először kételkedik a dologban, ám hamarosan találkozik a lánnyal, aki ráveszi, hogy kísérje el Skóciába. A furcsa pár a vasútállomáson megismerkedik Richarddal, és a három idegen együtt folytatja az utat északra, hogy megkeressék Florance nevelőszüleit.Évszakok-kvartettjének harmadik részében Ali Smith ezúttal megosztottságról, bevándorlásról és a határokról mesél a tőle megszokott mély emberismerettel és empatikus humorral. A Tavasz azokban az időkben is ajtót nyit a világra, amikor a legtöbben bezárkóznak és falakat építenek.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Dec 9, 2022
• ISBN: 9789631434965

Book preview

1

Na most ha valamit nem akarunk akkor Tényeket. Hanem zavarodottságot akarunk. Ismétlést akarunk. Ismétlést akarunk. Azt akarjuk hogy a hatalmon lévők közöljék hogy az igazság nem az igazság. Azt akarjuk hogy a parlament megválasztott tagjai közöljék hogy melegszik már a kés amit valaki mellkasába döfnek és megforgatnak olyasmiket hogy hozzon magával kötelet azt akarjuk hogy a kormány tagjai ordítsák a képviselőházban az ellenzékieknek hogy öld meg magad azt akarjuk hogy befolyásos emberek mondják hogy azt akarják hogy egy másik befolyásos ember legyen felaprítva bezacskózva a hűtőmben azt akarjuk hogy a muszlim nőkből gúnyt űzzenek egy vezércikkben a nevetést akarjuk hogy annak a nevetésnek a hangja ott legyen a hátuk mögött bárhova mennek. Azt akarjuk hogy akiket idegeneknek nevezünk idegeneknek érezzék magukat világossá kell tennünk hogy nem lehetnek jogaik hacsak úgy nem döntünk. Azt akarjuk legyen felháborodás sértés terelés. Arra van szükségünk hogy kimondjuk a gondolkodás kiváltság a tudás kiváltság arra van szükségünk hogy az emberek érezzék hogy magukra vannak hagyva jogfosztottak arra van szükségünk hogy az emberek érezzenek. Pánikra van szükségünk tudatalatti pánikot akarunk tudatos pánikot is akarunk. Érzelemre van szükségünk igazságosságot akarunk haragot akarunk. A sok hazafias cuccra van szükségünk. Az Alkoholista Anyák Régi Jó Botrányát a Mindennapos Aszpirinszedés Veszélyét akarjuk csak több vészhelyzettel Nein Nein Nein egy hashtagre van szükségünk #aláhúzva azt akarjuk hogy Add Meg Amit Követelünk Különben Tüntetünk dühöt akarunk felháborodást akarunk a szavakat a legérzelmesebb formájukban az antiszemita jó a náci szuper a pedo igazán megteszi perverz külföldi illegális zsigeri reakciókat akarunk a „Gyerek Migránsok" Életkorvizsgálatát akarjuk 98% Követeli az Új Migránsok Kitiltását Hadihajókat A Migránsok Megállítására Még Hányat Tudunk Befogadni Reteszeld be az Ajtód Rejtsétek el az Asszonyokat zéró toleranciát akarunk. Arra van szükségünk hogy a hírek elférjenek a telefonon. Arra van szükségünk hogy megkerüljük a mainstream médiát. Arra van szükségünk hogy elnézzünk a riporter mellett és egyenesen a kamerába beszéljünk. Arra van szükségünk hogy nagyon világos határozott félreérthetetlen üzenetet küldjünk. Hírfolyamsokkra van szükségünk. Még több hírfolyamsokkra van szükségünk gyerünk gyorsan még egy hírfolyamsokkot mi lesz már kínzásról akarunk képeket. Arra van szükségünk hogy elérjük őket arra van szükségünk hogy úgy gondolják elérjük őket jusson el a lincselés szó mindenkihez aki nem fehér. Azt akarjuk hogy 24/7-ben nemi erőszakkal való halállal való fenyegetés érje a parlament fekete/női tagjait egyáltalán minden nőt aki nyilvánosan bármit tesz bárkit aki nyilvánosan bármit tesz ami nekünk nem tetszik arra van szükségünk hogy Hogy Merészeli ha nő Hogy Merészeli ha férfi Hogy Merészelik. Sugalmaznunk kell hogy az ellenség köztünk van. A nép ellenségeire van szükségünk azt akarjuk hogy a bíróikat nevezzék a nép ellenségének azt akarjuk hogy az újságíróikat nevezzék a nép ellenségének azt akarjuk hogy akikről úgy döntünk hogy a nép ellenségei azokat nevezzék a nép ellenségének újra meg újra hangosan ki akarjuk mondani ahány tévé- és rádióműsorban csak lehet hogy minket elhallgattatnak. Az összes régi cuccot úgy kell elmondanunk mintha új lenne. Arra van szükségünk hogy a hír az legyen ami szerintünk hír. Arra van szükségünk hogy a szavak azt jelentsék amit szerintünk jelentenek. Tagadnunk kell amit mondunk miközben kimondjuk. Arra van szükségünk hogy ne számítson mit jelentenek a szavak. A régi jó szlogenre van szükségünk Nagy-Britannia vagyis Anglia / Amerika / Olaszország / Franciaország / Németország / Magyarország / Lengyelország / Brazília / [ország neve kitöltendő] az első. A darkwebre a pénzügyi algoritmusokra a közösségi médiára van szükségünk. Azt kell mondanunk hogy a szólásszabadság miatt csináljuk. Internetes botokra van szükségünk klisékre van szükségünk reményt kell ajánlanunk. Azt kell mondanunk ez az új korszak a régi korszak halott az idejük lejárt eljött a mi időnk. Sokat kell mosolyognunk miközben ezt mondjuk és nevetnünk kell a kamerába hahaha bumm az ember halálra röhögi magát halljátok azt a gyári dudát ha véget ér a nap az a gyár halott mi vagyunk az új gyári duda mi vagyunk ami ennek az országnak mindvégig hiányzott mi vagyunk amire szükségetek van mi vagyunk amit hiányoltatok.

Nem hiányzik más csak a szükség.

Nincs szükségünk másra csak hiányra.

Megint itt az idő, igaz? (Vállat von.)

Engem az egész nem érint. Semmi több, mint víz és por. Ti sem vagytok több, mint csontpor és víz. Helyes. Végül is hasznosabb számomra.

Én vagyok a gyerek, akit levelekbe temettek. A levelek elrothadnak: itt vagyok.

Vagy képzeljetek el egy krókuszt a hóban. Látjátok az olvadás gyűrűjét a krókusz körül? Az a földbe nyitott ajtó. Én vagyok a zöld a rügyben, a magban a hasadás pillanata, a szirom kibomlása, a fák ágvégein a pamacs, ahol a zöld olyan, mintha lángolna.

A növények, ahogy kidugják a fejüket a szeméten és a műanyagon át, ki korábban, ki később, jönnek, csak azért is. A növények moccannak alattatok, csak azért is, az embertelen gyárakban dolgozók alatt, azok alatt, akik épp vásárolnak, akik az íróasztalnál ülnek a képernyőjük fényében, vagy akik a hírfolyamukat görgetik a rendelő várótermében, a kiabáló tüntetők alatt, bárhol, bármelyik városban vagy országban, a fény moccan, a virágok bólogatnak a hullahalom mellett, és a hely mellett is, ahol éltek, és ahol hülyére vagy boldogra vagy szomorúra isszátok magatokat, és ahol az isteneitekhez imádkoztok és a nagy szupermarketekhez, azok mellett is, akik az autópályán elhajtanak a korlátok és a bozótos mellett, mintha mi sem történne. Pedig épp minden. A virágfejek mindenfelé kinyílnak az illegális szemétlerakón. A fény moccan a határaitok fölött, azok körül, akiknek útlevelük van, akiknek pénzük van, akiknek semmijük sincs, a kunyhók és a kanálisok és a katedrálisok fölött, a reptereitek fölött, a temetőitek fölött, bármit ástok is el, bármit ástok is ki, hogy a történelmeteknek nevezzétek, vagy bármiért fúrtok is le, hogy pénzzé tegyétek, a fény moccan, csak azért is.

Az igazság egyfajta csak azért is.

A tél nekem egy semmi.

Gondoljátok, hogy nem tudok a hatalomról? Azt hiszitek, zölden születtem?

Igen.

Zavarjátok össze a klímámat, és én kicseszek az életetekkel. Az életetek nekem egy semmi. Pitypangokat rángatok ki a földből decemberben. Eltorlaszolom az ajtótokat hóval áprilisban, és ledöntöm azt a fát, hogy kettérepeszti a háztetőtöket. A házatokban a folyóból terítek szőnyeget.

De én leszek az oka, hogy bennetek is újraéled a nedv. Belövöm a fényt a vénáitokba.

Most meg mi van az utcáitok burkolata alatt?

Mi van a házaitok alapja alatt?

Mitől vetemednek meg az ajtóitok?

Mitől kap a világotok friss színt?

Mi a kulcsa a madarak dalának? Mi formálja a csőrt a tojásban?

Mi küldi a legvékonyabb zöld hajtásokat abba a sziklába, hogy repedezni kezdjen?

11:09 van, egy kedd reggel 2018 októberében, és Richard Lease, a tévés és filmrendező, akire a többség leginkább egy sor, oké, néhány, kritikusok által elismert Play for Today adás alapján fog emlékezni a hetvenes évekből, meg persze annyi év alatt még sok más dologról is, mármint csak láttál tőle valamit, ha elég régóta élsz, egy vasútállomás peronján áll valahol Skócia északi részén.

Miért van ott?

Nem jó a kérdés. Arra utal, mintha volna történet. De nincs történet. Végzett a történettel. Most távolítja el magát a történettől, konkrétabban ami a következőkkel: Katherine Mansfielddel, Rainer Maria Rilkével, a hajléktalan nővel, akit tegnap reggel látott a British Library előtt a járdán, és az ezeken kívül és mindezek felett a legjobb barátja halálával kapcsolatos.

Picsába az egésszel, hogy rendező, akiről vagy hallottak, vagy sem.

Csak egy ember egy állomáson.

Az állomás egyelőre mozdulatlan. A késések azt jelentik, hogy egyetlen vonat sem érkezett, és nem is távozott erről az állomásról, legalábbis amióta ő a peronján áll, mintha csak az állomás kielégítené az igényeit.

A peronon nincs senki más. A szemközti peronon sincs senki más.

Biztos vannak itt valahol emberek, akik az irodán dolgoznak, vagy karbantartják a helyet. Nyilván ma is vannak emberek, akiket azért fizetnek, hogy egy ilyen helyet személyesen tartsanak karban. Valahol nyilván néz valaki egy monitort. De ő egyetlen embert se látott. Amióta a vendégházból eljött, és végigsétált a főutcán, egyetlen másik embert látott, aki az állomás előtt egy nyitott mobilkávézóban motozott, egy ilyen Citroën furgonban, valaki, aki nem szolgál ki senkit.

Nem mintha ő keresne valakit. Nem, és őt sem keresi senki, senki, aki számítana.

Hol a faszban van Richard?

A mobilja Londonban van, egy félig teli kávéspohárban, a fedő alatt, egy Euston Road-i Pret a Manger szemetesében.

Volt. Fogalma sincs, azóta hol lehet. Egy szeméttelepen. Hulladéklerakóban.

Helyes.

Szia, Richard, én vagyok, Martin Terp bármelyik pillanatban megérkezhet, tudnál valamit mondani, hogy megközelítőleg mikor jössz? Szia, megint én vagyok, Richard, csak hogy tudd, Martin most ért ide az irodába. Esetleg fel tudnál hívni, és megmondanád, mikorra számíthatunk rád? Richard, én vagyok, fel tudnál hívni? Szia, Richard, megint én, próbálom átszervezni a ma délelőtti megbeszélést, mivel Martin csak ma estig van Londonban, nem jön vissza jövő hétig, úgyhogy hívj fel, és értesíts, hogy ma délután mi legyen, jó? Kösz, Richard, nagy segítség volna. Szia, Richard, a távollétedben áttettem magunkat délután 4-re, meg tudnád, kérlek, erősíteni, amikor megkapod ezt az üzenetet, hogy megkaptad ezt az üzenetet?

Nem.

Ott áll a szélben összefont karral, és a testéhez szorítja a zakóját, hogy ne lebegjen (fázik, gomb nincs, a gombok elvesztek), és a kis fehér foltokat nézi a peron aszfaltján, a talpa alatt.

Mély lélegzetet vesz.

A tüdeje fáj, mikor egészen teleszívja.

Elnéz a város mögött a hegyek felé. Ez azért valami. Valóban kopárak és igazak. Minden megvan bennük, amit egy hegy jelenthet.

A londoni lakására gondol. Porszemcsék remegnek a redőny rácsai közt beszűrődő napfényben, ha most épp süt a nap Londonban.

Most nézd meg, történetté formálja a saját hiányát.

Történetté formálja a saját porát.

Elég. Csak egy ember, aki egy állomáson egy oszlopnak dől. És kész.

Viktoriánus oszlop. Az oszlop vasát fehérre és kékre festették.

Aztán hátralép a peron fölötti, átlátszó tető alá, kicsit közelebb megy az épülethez, hogy ne érje annyira a szél.

Némelyik hegy fölött, úgy tűnik, esőfelhő van, mintha a tetejük el lenne fátyolozva. A másik oldalon, az irányát délinek mondaná, olyan a felhő, mintha fal volna, egy hátulról megvilágított fal. A hegyek mögötti felhő, észak-északkeletre, pára.

Ezért is itt szállt le a vonatról: a vonat erre az állomásra robogott be, és a hegyekben volt valami tiszta, úgy tiszta, mint amit tisztára söpörtek. Volt bennük valami, ami elfogadta önmagát, és nem kért semmit. Csak volt.

Szentimentális.

Önmitologizáló.

A géphang a feje fölött épp újra mentegetőzik, amiért pillanatnyilag egyetlen vonat sem érkezik az állomásra, és nem hagyja el az állomást.

Szinte semmi nem történik, plusz-mínusz a géphang bejelentései, az eget átszelő madarak, a kora őszi levelek zizegése, a szélben a gyomok és a fű szaga.

Egy ember, aki egy állomáson áll, elnéz a hegyek felé, amelyek a távolban mindenfelől körülveszik.

Ma úgy néznek ki, mintha egy hatalmas kéz rajzolt volna egy vonalat szabadkézzel, aztán alulról besatírozta volna, úgy néznek ki, mint ami alszik vagy vár. Úgy néznek ki, mintha képzeletbeli, alvó tengeri szörnyek őstörténeti hátai volnának.

A hegyek története.

Az én történetem, ahogy kerülöm a történeteket.

Az én történetem, ahogy leszállok egy kurva vonatról.

Megrázza a fejét.

Egy ember állt egy peronon. Nem volt történet.

Kivéve, hogy van. Mindig kurvára van.

Miért volt az állomás peronján? Egy vonatra várt?

Nem.

Valahová készült? Milyen célból? Valakit várt a vonattal?

Nem.

Akkor miért volt egyáltalán a vasúti peronon, ha nem készült felszállni, és vonatot sem várt?

Csak ott volt, oké?

Miért? És miért beszélsz magadról múlt időben, te lúzer?

Lúzer, igen. Ez jogos. Valami elveszett. El van veszve.

Micsoda? Pontosan mi?

Hát, nem tudom, hogy írhatnám le.

Próbáld.

(Sóhajt.) Nem megy.

Próbáld. Gyerünk. Elvileg te vagy Mr. Dráma. Hogy néz ki?

Oké. Oké, akkor, akkor képzelj el valakit vagy valamit, valamiféle erőt, ami fejjel neked ront, és átmegy rajtad egy… egy almamagozóval, hogy még mindig ott állsz, mintha mi sem történt volna, pedig valójában történt, az történt, hogy üres lettél, egy lyuk megy át rajtad, ahol valaha a magházad volt. Így megfelel?

Önfényező. Ponyva. Tom és Jerry rajzfilmes én. Micsoda, a saját ürességedért vársz részvétet? a saját midért is? a kibaszott elveszett termékenységedért?

Figyelj, csak próbálom szavakba önteni, amit érzek, egy olyan érzést, amit nem könnyű leírni, azt –

Ne írj nekem történetet magadból, te elpocsékolt –

volt idő az életében, amikor képes volt megszeretni, szó szerint szerelembe esni, konkrétan lélekszinten belebolondulni olyasmibe, mint egy citrom egyszerűsége. Bármilyen citrom, egy tálban, vagy egy piaci standon, vagy más citromokkal közös hálóban, ahogy egy szupermarketben várja, hogy megvegyék. Volt idő az életében, amikor ilyesmi is boldogsággal töltötte el.

De most anélkül, hogy egyáltalán észlelte volna, az efféle egyszerűség valahogy nagyon kicsivé és távolivá vált, ő meg mintha egy öreg óceánjáró fedélzetén a háborgó tenger felé tartana, és őrülten integetne vissza a partra, amely, mint az az idő, amikor egyfajta állandó öröm lakozott olyasmiben, mint egy citrom egyszerűsége, eltűnt, teljesen megszűnt, nem volt már a szem számára látható.

Nem látható.

Lúzer.

Ha arra gondol, amikor először találkozott Paddyvel, egy majdnem ötven évvel ezelőtti fekete-fehér kép jut eszébe, fognyomok egy darab csokoládéban, ami már olyan régi volt, mire ő meglátta, hogy szó szerint kifehéredett, különösen, ahol a kis fogsor lenyomata volt benne. A fogsor Beatrix Potteré volt. Beatrix Potter valamikor beleharapott a csokoládéba, aztán letette, és megfeledkezett róla a kunyhóban, ahol az Edward-korabeli ruhákat viselő bájos angol állatokról írta és rajzolta a könyveit, akik hol jók, hol rosszak, hol hülyék, a kacsának hízeleg a róka, a mókus túl sok mogyorót eszik, és nem tud kijönni az odúból; beleharapott egy háború előtti csokoládészeletbe, és a fogai lenyomata túlélte őt ott a kunyhóban, évtizedekkel azután, hogy ezerkilencszáz-valahányban meghalt.

Richard volt az egyik rendezőasszisztens asszisztense, ez volt az egyik legkorábbi munkája. És az első, amihez Paddy írta a forgatókönyvet.

Paddy forgatókönyve egy többnyire ötlettelen forgatásból elgondolkodtató filmet csinált. Sőt, beleírta a forgatókönyvbe a csokoládéban lévő fognyomokról készült snitteket, úgyhogy végül kénytelenek voltak felhasználni Richard snittjeit.

Megszerezte valakitől Paddy címét, és amikor az első saját filmjét megkapta, kapcsolatba lépett vele. Vett neki egy whiskyt az Akasztott Emberben. Akkor lett huszonegy éves. Előtte soha senkinek nem vett whiskyt kocsmában, nemhogy egy nőnek, nemhogy egy feltűnően szép, idősebb nőnek, amilyen Paddy volt.

– Mert ír vagyok?

– Mert jól csinálja.

– Ami azt illeti, ezt valóban halál pontosan eltalálta. Nagyon-nagyon jól csinálom, amit csinálok. Na és maga, maga is jól csinálja? Én csak a legjobbakkal akarok együtt dolgozni.

– Még nem tudom. Valószínűleg nem. Inkább az a haszonleső fajta vagyok. De maga megértette azt a fognyomot a csokoládéban. Beleírta.

– Igen, jó szeme van. Ezt a javára írom. És nagyon fiatal. Úgyhogy sok minden lehetséges még. És azért akarja annyira, hogy magával dolgozzak, mert beleírtam valamit, ami miatt fel kellett használniuk a snittjét. Így van?

– Őszintén? A maga forgatókönyve szerezte meg nekem ezt a munkát.

(Paddy a fejét rázza, és az ajtó felé fordul.)

– De azért is, mert jobbá tette a filmet. A forgatókönyve miatt valami valódi történhetett.

– Valódi, igaz?

(Csend. Cigaretta, beszívás, kifújás, füst.)

– Oké.

– Oké? Tényleg? Hajlandó?

– Oké, hajlandó vagyok dolgozni magával. Színdarab a mának, ez lenne a címe? Oké. Azzal a feltétellel, hogy valami többet, valami váratlanabbat hozunk ki a műsoridőből.

– Váratlanabbat, hogyhogy?

– Több módja van, Doubledick, hogy túléljük ezt a kort, és azt hiszem, az egyik azon múlik, hogy milyen formát ölt az elbeszélés.

Tegnap reggel, pontosan egy hónappal a gyászszertartás után (elhamvasztatták valamivel a szertartás előtt, nem is tudja, mikor, csak a szűk család), ahogy a Euston Roadon sétál, elmegy a British Library előtt, és meglát egy nőt, aki a fal mellett ül, harmincas, olyan fiatal, hogy talán húszas, takarók,