Más bolygó

By Fabricius Gábor

A Más bolygó egy nemzedék regénye: a nemzedéké, amelynek nemcsak az illúziói, de identitása is köddé vált.

A Más bolygó a szív regénye: a szívé, amely konokul keresi a szerelmet a testen túl.

A Más bolygó Kelet-Európa regénye: azé a Kelet-Európáé, amely Nyugattá akart válni, de az örök kelet-európai jelenben él.

A Más bolygó az utazás regénye - párhuzamos roadmovie, amelyben, valahol mélyen, még ott dobog Kerouac szíve.

A Más bolygó cinikus és kegyetlen regény: mintha egy magyar Bret Easton Ellis írta volna, ha Ellis lehetne magyar.

A Más bolygó a kapitalizmus regénye - a gyönyörűséges, csábító kapitalizmusé, melyről örökre lekéstünk.

A Más bolygó a tulajdonságok nélküli ember regénye, az örök alakváltó regénye.

A Más bolygó az identitástalanság regénye, a semmilyenség regénye, a szakadatlan útkeresés regénye.

A Más bolygó a Föld regénye, amely egyre lassabban forog.

Mintha a nyúl üregébe, úgy utazunk kétszer Hegyeshalmon túlra, előbb a felnőtté válás küszöbén, a rendszerváltás hajnalán, amikor a stoppos road-történet még varázslatos, kenderfüstös társaskaland, majd húsz évvel később újra, amikor kívül-belül kietlen tájon menekül Wunder, az elbeszélő korhős.

Fabricius Gábor Más bolygó című melankolikus disztópiájában a napfényes, csillogó, szabad európai táj besötétedik, és vészjósló homály borítja be Budapestet és Kelet-Európát. Nincsenek célok, csak az út a fontos, Nyugatra, múltba, jövőbe.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Dec 8, 2016
• ISBN: 9789634056157

Book preview

A Szerző köszönetet mond:

Péczely Dórának, Ott Annának, M. Nagy Miklósnak, Csejdy Andrásnak, Valuska Lászlónak, Vesna Vrdoljaknak, Kubik Elvirának, Mesterházy Fruzsinának, P. Szabó Dénesnek, Barna Tamásnak

Nyúlnak

„Az engedetleneket az igazak lelkületére térítse,

felkészült népet állítson az Úr elé!"

(LUKÁCS, 1,13–17.)

A nyár úgy viselkedik, mintha hülye lennék, azt képzeli, át tud verni, hogy el tudja hitetni, minden rendben. A nap reggeltől estig hazudja a meleget. Szép lassan szertefoszlik a gravitáció, mint oszladozó ködfoltok hajnalban, metsző kontrasztokat, tébolyult rendszereket hagyva maga mögött, robusztus roncsokat, korábbi erővonalak hűlt helyét. Az üresség egyre csak terjed, mindenfelé erőszakosság foglalja el az űrt, apró repedésekben, kockakövek között, kondenzcsíkok foszlányaiban. Szabadesés, ahol a pörgő világ koszos szürkévé olvasztja a háromszázhatvan fokot. Robbanás. Földrengés, mely feltépi a vasúti síneket, és kazalba hányja az utakat, hidakat, szalagkorlátokat. A porfelhő úgy öleli körbe a tömeget, mint egy közepesen sikerült hazugság: puha, de szaglik.

El kell ismernem, lelkiismeretesen sújtottam le magamra az elmúlt napokban. Nehéz lehet egyetérteni vele, de nekünk is van életünk, sőt lelkünk, amit karban kell tartani, senki nem várhatja el, hogy éppen mi ne legyünk emberek. Csak üljünk a jól szabott zakóinkban, nézegessük friss A4-es lapokon a jelentéseket, szórjuk a szellemes megjegyzéseket, fel se merüljön bennünk, hogy csatlakozzunk az éjszakában vonagló humánerőforrás-csordákhoz; tőlünk azt várja a világ, hogy halk szavakkal meséljünk négy vagy öt gyermekünknek a szoba félhomályában, és szakadatlan képviseljük a klasszikus családmodellt. Nekem is jogom van emberként viselkedni, ahogy mindenkinek! Hogy úgy tegyem tönkre magam, ahogy én akarom!

Izzó félhomály

Ülünk a tárgyaló íztelen levegőjében, ideológiai jellegű felszólalásokat hallgatunk, fáradt és összetört vagyok, reszkető teremtmény, leginkább kiszikkadt szőlőnek, ráncos mazsolának érzem magam, összeaszva gubbasztok egy kanárisárga Vitra széken az óriási, grafitszínű teremben, a kortárs gesztusképek között egészen jelentéktelennek tűnik létezésem, hiszen magam is csak része vagyok az installációnak: „Magyar menedzser alkonyatkor, a vezetői tárgyalóban".

Gerhard Zieler csapkod és üvölt, gondoljátok meg, nekünk egyetlen érdekünk van mint szerteágazó portfólióval rendelkező befektetőnek: a mindenkori kormányzattal jó viszonyt ápolni, ez nem múlhat egy tévécsatorna birtoklásán! Azt is mondja hápogva, hogy nekünk sokkal több vesztenivalónk van, ha ránk szállnak.

– Magyarország Európa része – zárja a gondolatsort.

– Egyelőre – teszi hozzá Anke Posch, Zieler kollégája. Ebből az egy szóból is érezni, hogy mennyire töri a magyart.

Megtörten, csendben ülöm végig a hosszú perceket, gyönyörködöm a ziháló Zielerben és a kígyótekintetű Anke Poschban, aki folyamatosan szipog. A televízió értékesítéséről vitáznak. Két omnipotens, két szociopata. Idejönnek a vállalat frankfurti központjából, megásatják velünk a sírgödrünket, aztán elegánsan belelőnek bennünket; kár szépíteni, a német felső vezető mindig is igen hatékony fajtának mutatkozott.

Anke azt mondja, a népességcsökkenési adat az oka mindennek, azzal kezdődött. Zieler azt feleli, leszarja, ha harminc év múlva öregeknek kell tévéműsorokat gyártani. Anke azt feleli, hogy már most öreg mindenki Magyarországon.

– Nyugdíjasoknak tévét? Vége a bevételnek! – üvölti Anke német akcentusú angollal.

Zieler oda lyukad ki, hogy bár a kormányzat úgy állítja be, mégsem tehető felelőssé a tévécsatorna a depresszióért, az éhínségért, a gazdasági problémákért és a drámai népességcsökkenésért. Sűrű, fehér hab jelenik meg ajka jobb szegletében, amely a zabos viták előrehaladtával egyre terebélyesebb lesz, majd nagyjából annál a pontnál, amikor arról beszél, hogy átadjuk a pakettet az államnak, Herr Posch, kérem, készíttesse össze a könyvvizsgálói jelentéseket, különös tekintettel a tárgyieszköz-listákra, nyálhíd pattan ki a lebiggyedő sötétvörös ajkak között. Ettől kezdve csak a gumiszerű anyagra tudok koncentrálni, és semmi sem jut el hozzám a dialógusból, vajon mi lehet az összetétele, hogy ennyire elasztikus?

Aggódom. Az nem lehet, hogy most ülök utoljára ennél az asztalnál, mégis több jelből arra következtetek, hogy a tranzakcióval együtt nekem itt ma fel fognak mondani, hiába súgják az ösztöneim, hogy nélkülem ezeknek nem fog menni; csak az a kérdés, milyen szennyest mosatnak ki velem. Néhány hónap, és meglesz az eladás következménye: kétségbeesetten hazudozó politikusok uralkodnak majd kenetteljesen több millió képernyőn, az előző politikai garnitúra disznóságaitól fog hemzsegni minden híradás, megszakítva ízléses nyereményjátékokkal és persze korszakunk követelményével: egy-két mellbimbóval, mélyen a fenékbe vágó tangabugyival, bár az új erkölcs mintha nem kedvelné a vágyak ilyesfajta kultuszát.

Korábban Anke a folyosón üldögélt, ukrán vagy más pornós nemzet szülöttével görnyedtek egymás felé, arcuk közel volt, szavak nem, csak hangok vették körül őket, nem tudtam megállapítani, hogy a lány milyen angolt beszél, odaköszöntem. Sötétkék selyemruha volt rajta, óriási, vörösen villogó szája, mint hívogató jel, díszként világított a mély dekoltázs felett. Anke birtokolta a nőstényt, vissza sem köszöntek, miközben vártam kivégzésemre. Erőm alig. A májam még nem erjesztett cukorrá minden csepp alkoholt, amit tegnap este magamba öntöttem. Beültem a tárgyalóba, az ablakokon át a szürke lakótelepre néztem: a célcsoportra, a tömegre, a kihasználandó testre. Némán forgott a föld, cipelve betonházakat, légkört, rozsdásodó hidakat, arra gondoltam, hogy korán van, hogy a selyemruhások korán kezdik, többnyire idősebb idollal, a színpad mögött koncert után. Az aktust vallásos rituálénak tekintik, mint a keresztség felvételét, hivatalos közeledést a világrend lényegéhez; ficánkoló hímtagon keresztül birtokolni az eszmét, uralkodó gondolatot láthatóan a legszexuálisabb dolog.

Az olyan tyúkmellű kelet-európai szakbarbárok, mint én, hátrább foglalunk helyet a sorban: amikor tágabbá és szakszerűbbé érik a lány, a rocksztár nem érez késztetést a folytatásra, a lány pedig készen áll az életre, így őt a köz használatára bocsátja, és az alacsonyabb minőségű vezetők kaphatják meg. Egy-egy ilyen beavatott darabért is rendkívül hálás tudtam lenni Ankénak.

Laptopokkal hónuk alatt topogtak be a terembe az öltönyösök, és eltöltött az érzés, hogy az ilyen kék ruhás lányok vonzódnak a televízióhoz. Hisznek a szépségben, egy jó szelfiben: ó, a csücsörítő ajkak ereje!, ó, a világ folyását megtörni képes botoxfeltöltés uralma!

„Igen, fogyassz el, botoxolt nimfa, fogyassz el engem!" – mormoltam magam elé, de senki nem hallotta meg fohászomat, úgy érzem, ebben az irodában botoxolt nimfa már nem fog megkörnyékezni többé.

Anke rocksztársága joggal gurítja dühbe az üzletembereket, az olyan megroppant, könyvelő vénájú férfiakat, mint például én, akik a vezérigazgatóságon szikkadoznak Excel-táblák fogságában. Azokat, akik áttételesen a keblek érdekében korruptak, mégis pórul járnak egy számító, követelőző társ mellett, akinek büdös leheletétől könnybe lábad a szemük, és aki keményre sminkelve, trófeaként lóbálja Vuitton táskáját a koktélpartin, könyöklőknél cigarettázik egy másik gazdag könyvelő vagy pénzügyi igazgató feleségének izgalmas társaságában.

Elönt a dac, így büszkén ülök kivégzésemen, igenis én vagyok a regnáló ideológia koronázatlan királya. Büszkeség, hát igen. Mindig büszkén nyaltam, olykor már érezve a fekália meleg, kesernyés leheletét is a farpofák tövében, de nem szeretném annak a látszatát kelteni, hogy elégedetlen lennék sorsommal. Az élet állandó mérlegelés, folytonos arányítás, vágyak és tettek egymásra váltása. Lehet több valaki egy tévé vezérigazgatójánál? Olyan korban, amikor az embereknek leginkább arra van szükségük, amit én csinálok, van-e magasabb tisztség?

Zieler karba tett kézzel áll, mint egy szakfelügyelő, és azt mondja, felkérem a kormányzati tanácsadó cég ügyvezetőjét, dr. Besenyőt, hogy tartsa meg prezentációját a kormányzat szándékáról és a Médiaügyi Minisztérium vételi ajánlatáról.

Besenyő összerezzen, szervilisen feláll, mintha általános iskolában felelne, és fényes, színtelen ajkai között halkan csúszik ki, hogy „right away, Mr. Zieler". A teremben minden irányból temérdek képernyőn egyszerre jelenik meg ugyanaz a felirat:

Népszaporulati Tartalomgyártás.

Besenyő arányosan elhízott sziluettje a képernyők előtt sündörög, sötétben is megállapítható, hogy a kiskáder testével olyannyira önazonos, hogy amikor megbeszéléseken összefutunk (egy évben néhányszor előfordul), mindig felmerül bennem, vajon szülei már kádernek nevelték-e a kis Besenyőt?, vagy a káderóvoda kosztja több kalóriát tartalmazott, amit a kis Besenyő nem tudott lemozogni gondterhelt combjaira feszülő, kék tornanadrágjában?

Nézem a prezentációt, a kis Besenyő plasztikusan festi le a magyar paradigmát, és egy kérdést vet fel: „Hogy képes a televíziós tartalom a népesség növelésének támogatására?" A felirat hátterében kis huszár feni kardját. Egy pillanatra hatásszünetet tart és pajzán mosollyal bólogat, hogy igen, ő is arra gondol, amire mindenki, amikor kardot fenő férfit lát. Kisvártatva sokkolással folytatja előadását, közli, hogy húsz év alatt tíz és fél millióról hétmillióra csökkent Magyarország lakossága, és persze ezt a számot a kormány nem publikálja, de ez áll a gazdasági hanyatlás hátterében.

Azt mondja, a lakosság túlnyomó része hatvan évnél idősebb, magyar gyerek elvétve születik, és a cigányokkal csak gazdasági értelemben érdemes számolni, kulturálisan értelmezhetetlen halmaz. Hozzáteszi, hogy szülészetekre nincs is ilyenformán szükség, mert a cigányok otthon ellenek, aztán azonnal „szülnek" szóra javít, Besenyő tehetséges az új nyelv politikailag korrekt átszivárogtatásában.

Megjegyzi, hogy nőgyógyászaink jó része jelenleg Kínában, Pakisztánban, Törökországban és Szaúd-Arábiában dolgozik, ahol magas minőségű munkaerőnek számítanak. Ennek láthatóan örül Besenyő, és annak is, hogy Western Union-utalással ezek a szülészek évente több mint hatmilliárd dollárt utalnak haza az itthon maradt tömegnek.

– Ha így folytatjuk, húsz év múlva kihalunk – jut el a harmadik diánál a végső konklúzióhoz –, és nem lesz, aki eltartsa a szavazó nyugdíjasainkat.

Itt megáll, és bánatos szemekkel nézi a tévétársaság vezérigazgatói csapatát. Az értekezlet csendes, csak a vetítő ventilátorának surrogása hallatszik a teremben.

– Húsz év alatt tehát a liberális kapitalizmus felzabálná genetikánkat! – suttogja halkan, és belegyalogol a kivetített 20-as számba. Arcán sárga szám világít, szeme égő felkiáltójel.

– Más idők jönnek, uraim! – Ujjával fenyegetően az ég és enyhén kelet felé mutat.

Hátrahajolok, és titkárnőmnek annyit mondok, nem hiszem, hogy jobb vezért találnának nálam. Kitty önbizalmat sugározva súgja vissza, hogy persze hogy lehetetlen. Hozzáteszi, hogy minden konferenciára meghívnak előadni, benne vagyok a Who is Who? leggazdagabbakról szóló különszámában, a médiaipari könyvelők és könyvvizsgálók éves versenyének zsűrijében hét éve elnökölök, a Televíziós Vezérigazgatók Elnöki Tanácsának elnökeként szinte azt az embert fizethetem le az országban, akit csak akarok, szóval én vagyok a legjobb. Azt felelem Kittynek, tudom, cicám, teljesen igazad van! Megsimogatom izzadó tenyeremmel narancssárgára szoláriumozott kézfejét, és érzem felragasztott körmei vadul kemény állékonyságát. Micsoda kéz, szinte látom, ahogy akcióba lendülnek erőszakos ujjai.

– Olyan tévé kell, amely beindítja a szexuális fantáziát, felizgatja a férfit és a nőt, keményen kézbe veszi az elfeledett családi értékeket, égbe lövi a népszaporulatot, és visszaállítja egykori nemzeti életkedvünket! Gyerekeket nemző asszonyokat, ikerbabakocsit tologató férfiakat eredményez, és a gyereknemzést reklámozza! – Besenyő egy kéjelgő pár vetített képe elé lép, végül két, rakétaként hegyesedő mell között áll meg. – Az nem lehet, hogy húsz év múlva kihaljon a nemzet! Igen! A nemzeti szexust vissza kell állítani!

Miközben Besenyő hadonászó karjai alatt egy-egy focilabda nagyságú izzadságfolt sötétlik, előadását azzal a megállapítással zárja, hogy a kis huszár kardjának igenis a hüvelyben a helye, és mindent meg fognak tenni azért, hogy ott is tartsa. Zielerre nézek, aki már lenyalta a nyálhidat a szájáról. Anke Posch izgatottan nyomkodja telefonja képernyőjét, arcáról leolvasható, hogy szinte biztosan flörtöl, egyúttal szarik az egész ügyre, s lélekben már Dubaiban nyaral a kék ruhás ukránnal.

– Az állam a jövő hónaptól a korábban letárgyalt pénzügyi feltételekkel átveszi a televíziót, és a tartalomgyártás a szaporulatemelésre fog koncentrálni, amit önök, uraim, húsz év alatt tönkretettek! Kérem a tulajdonosok képviselőit, hogy a szerződéseket itt írják alá. – Besenyő elhallgat, cipőjét nézi a félhomályban, és mutatóujja mint szafaládé mered mellkasom irányába. A teremben döbbent csend, csak a vetítőből surrog a forró levegő.

– Minden oldalra szignó, a végén meg teljes név – mondja halkan Kitty. Anke, Zieler és én szó nélkül aláírjuk az előkészített szerződéseket.

A hátralevő bátortalan vita már csak moralizálás, közben tehát van időm megfogalmazni viszonyomat Besenyő krinolinujjának kínos nyomásához és tágabb értelemben az állami fundamentalizmushoz meg a külföldi tőkéhez. Nem gyűlölöm az erőszakos államot, bár a kommunizmus bukásakor még ismertem az érzést, mára már túl vagyok a gyűlöleten, inkább valamiféle perverziónak, viszonylag hosszú lefolyású betegségnek látom az állam diktátumait, kortünetnek, mely időről időre megoldásnak kínálkozik politikusok számára. Olyan excentrikus kór, mely előbb-utóbb maga alá temeti a rögeszme kieszelőjét; dühből és irigységből gyúrt kilengés, mely elsősorban a kisebbségi komplexus és teljhatalom érzésének keverékéből táplálkozik, és végül modern krisztustudattá áll össze.

Besenyő körbenéz, miközben mutatóujja még mindig rám szegeződik, azt kérdezi, van-e kérdés vagy közölnivaló. Azt mondom, van, és megpróbálom hangsúlyommal éreztetni Besenyő alacsonyrendű bürokrataságát. Fölényesen megnézem izzadságfoltját, ami foltot mart öltönye hónaljára.

– Szeretnék tisztába tenni egy dolgot minden politikus számára. Megváltásban én vagyok a legjobb, én vagyok az összekötő elem eszme és tömeg között – mondom, és Besenyő szája mintha mosolyra húzódna, mint aki érti a viccet, de nem szereti, ezért szónokolni kezdek: – Értelmet adok embermilliók életének, társakat az elviselhetetlen hétköznapokhoz, barátokat minden este, reggel kedves csevegést a kávé mellé, édes ízt, miközben gyomruk mélyén nyomást éreznek a rághatatlan és kiköphetetlen ténytől, hogy indul egy újabb, sehova sem vezető, lesújtóan unalmas termelői nap a világ kapitalizmussal átitatott, mégis mélyen reménytelen felén; mi vagyunk a reménysugár, híd az álmokhoz, s ha nem kellek itt, majd kapkodnak utánam másutt!

– Nem fogjuk önt megtartani, Wunder úr! – válaszolja Besenyő. – Hiszen tudja!

– Számítottam rá – hazudom nyugodtan a szemébe, és földcsuszamlásszerű érzés indul vesém irányából. Tehát most rúgtak ki. Most van végem. – Nézzük az önök megváltási stratégiáját tehát – folytatom –, mi vásároltattuk a tömegeket, önök meg majd szaporítják őket! Kedves Besenyő, mi legalább nem haszonállatként tekintettünk rájuk!

Besenyő vállat von. Anke mobilja élesen csilingel, arcán széles mosoly, azonnal nyomja a választ, el sem jut a tudatáig, hogy az adásvétellel egy időben Besenyő megvádolt bennünket, pedig most, éppen most vágják el megbízatásom köldökzsinórját, most taszítanak le trónusomról, és ez a balfasz csak izeg-mozog besózva, szimultánt játszik, négy nővel akár, s a gépelés folyamatos, a végtelenbe vezető. Anke olykor felnéz Zielerre, sokatmondóan bólint, mintha azt mondaná, ugye megmondtam?!

– Az önök gondolkodásmódja a népességcsökkenéssel megbukott. Önök társadalomellenesek – zümmögi Besenyő, és miközben lassan bólogat, lehorgasztott fején a kopasz foltok úgy csillognak, mint zsombékok közti vízfelületek egy mocsár tőzegszagú világában.

Besenyő számszaki vitába bonyolódik Anke Poschsal, aki ezüstszínű alpakazakóját igazgatja, és fekete Bally mokaszinját piszkálja, melyen három szadomazo csat villog. Jobb lábát hanyagul átveti a másikon, néha idegesen belengeti, ritmusosan rázza, miközben tüzesen érvel. Személyisége minden figyelmet magára irányít a teremben; inge és nyakkendője egyaránt fekete, csakúgy, mint hátrazselézett, hullámos haja. Anke soha nem üvölt, az Zieler szokása – egy kapuzárási pánikba esett, sorvadásnak indult felső vezető nőies hisztije –, Anke puhán és erotikusan búg, és akkor is erotikus, amikor lényéből árad a szemétség.

Anke viselkedését látva meghatódom az emberiségen, arra gondolok, nem tudunk felnőni. Évezredek óta újra és újra ugyanazon jelszavak mentén képesek minket munkára vagy ellenállásra serkenteni, háborúba küldeni, önmagunkról lemondani. Hiába lett a vége mindig egy diktatúra, egy Anke Posch vagy tömeges mészárlás, tulajdonképpen sohasem volt más lehetőségünk, mint reménykedni: talán most az egyszer minden máshogy lesz.

Mintha az emberi faj rövid memóriájának foglya volna, pár év alatt teljesen elfelejtjük, ami korábban történt, aminek az lehet az oka, hogy hétévente teljesen kicseréljük fizikai testünket. Amikor kinevezésemkor Anke Poschsal kezet fogtam, még más kezet ráztam meg. Az emléket érezzük, néhány évig bennünk él, aztán eltűnik, mintha kémiai természetű kölcsönhatás volna az egész. Ha nem válik a genetika részévé, hét év alatt felszámolja saját magát a múlt.

Anke azóta már más, még a keze is. Hol van már az az Anke, aki leigazolt a vállalathoz, aki felismerte remény utáni vágyamat, ügyesen beváltotta a reményemet önmaga hatalmára, ügyesen megérezte, hogy a kapitalizmusban reménykedem, és ő maga jelenti a rendszert számomra. Erotikus kapcsolatom alakult ki a kapitalizmussal akkoriban, felizgatott, úgy éreztem, valódi férfi vagyok, pusztán ha a tőkére gondoltam, a magántulajdon képzetétől erekcióm lett, emelkedett a pulzusom, és szaporábban vettem levegőt, ha a haszon jutott eszembe. A legrosszabb az volt, hogy nem mertem mesélni senkinek a kereslet-kínálati pornóról, arról, hogy milyen fizikai tüneteket vált ki belőlem a termelés magánosítása. Anke, a szadomazo csatos cipőjű Anke mindezt valószínűleg érezte rajtam, mert bármit megcsináltam, ha Anke kérte a tulajdonosok nevében. Ki miben hisz, abban üdvözül.

Hallgatom Besenyőt, nézem Zielert meg a budafoki dombokat, és hirtelen átfut az agyamon, hogy minden kornak van felívelő időszaka, akárhogy fejeződik is be, és olyankor születik a vízió, mely többnyire fényesebb, mint a végeredmény. A végeredmény mindig egy kicsit homályosabb, mint az álmok, de hát mit lehet tenni. Fiatalok az apostolok, divatosak is, meg nagy is a pofájuk; elhiszik nekik, hogy ők jobb fejek, mint mindenki más.

Besenyő a Nemzeti Népszaporodási Stratégiáról beszél, rövid lábacskáin surrogva járja a szürke padlószőnyeget, meg-megáll, és szimmetrikus mozdulatokkal érzékelteti, hogy fogy a nemzet. Az NNS feladata értelmezése szerint éppen a drámai fogyás megállítása a fogyasztói társadalom kulturálatlanságának felszámolásán keresztül, ami Besenyő előadásaiban újra beindítja a hormontermelődést az egyedekben.

Azt mondja, szörnyű nagy a veszteség. Az eredmények felelőseit meg kell keresnünk. Azzal folytatja, hogy az ország lakossága majdnem felére csökkent, miközben a cigányok aránya drámaian nőtt, és mindezért a kormány álláspontja szerint a multinacionális vállalatok és a dekadens Nyugat tehető felelőssé. Az indirekt gyarmatosítás.

– Minden, a nyugati értékrendet képviselő multivállalat igazgatótanácsában meg kell találnunk a felelőst, és büntetőjogi felelősségre kell vonni. Értik, uraim, felelősségre kell vonni a kapitalistákat – mondja halkan, és bánatosan hozzáteszi: – A gyarmatosítás történhet kereskedelmi és kognitív szinten, sőt a libidó szintjén is! Önök a nemzet szexusát szolgáltatták ki idegen hatalmaknak!

A teremben csend van, Kitty összehúzza magát, szinte vigyázzban ül, több rosszat nem akar tenni, láthatóan nagyon megijedt, hogy szexusbűnöző. Látványosan és lemondóan elejtem a tollat, elgurul a padlószőnyegen, Kitty fotelje alá. Már csak ez tehet boldoggá ezen a maratoni megbeszélésen, nyugtázom szomorúan. A szomorú alakok lennének képesek arra, hogy szembenézzenek a hibáikkal, de a szomorú alakokat már csak a nők érdeklik, talán ezért tart itt a világ, gondolom, úgyhogy aprót sóhajtok és lehajolok a tollért.

– Milyen vád alapján? – kérdezem fölényeskedve, amint felbukkanok az asztal alól, új erőre kapva Kitty combjainak látványától.

– Az alkotmány és az új Btk. szerint – feleli szárazon Besenyő. – Információink szerint a nemzetközi nagyvállalatok indirekt módon külföldi országok hatalmi berendezkedését segítik, és felelősségük nyilvánvaló a népességcsökkenésben. Ez végeredményben népirtás.

Nevetni próbál a szám, miközben hónaljamból több verejtékcsepp is elindul alkarom irányába. Körbenézek a teremben, tágra nyílt pupillák tekintenek vissza rám. Besenyő a fülében turkál, megpróbál úgy tenni, mintha semmi köze sem volna az egészhez, nagyjából úgy, mint amikor a postás kézbesíti a büntetésről szóló levelet. Iratai közül lapot húz elő, és szórakozottan felolvassa.

– Száznegyvenkettedik paragrafus, hogy azt mondja, hogy „aki valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges megsemmisítése céljából a csoport tagjait megöli, a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz, a csoportot olyan életfeltételek közé kényszeríti, amelyek azt vagy annak egyes tagjait pusztulással fenyegetik, olyan intézkedést tesz, amelynek célja a csoporton belül a születések meggátolása, a csoporthoz tartozó gyermekeket más csoportba elhurcolja, bűntett miatt tíz évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő." Ön szerint nem áll meg a népirtás vádja?

Most érzem, ahogy kimegy a vér a fejemből, miközben minden olyan, mint egy átlagos napon, amikor a munkavállalót kirúgják. Az ember nincs rá felkészülve, hogy népirtással vádolják meg, különösen egy hízott káder, és azon gondolkozom, hogy a pilótakekszből vegyek-e, vagy Anke elől a nagy chipsestálból. A chips mellett döntök, és töltök magamnak kólát.

Azt kérdezem, hogy mégis melyik cselekménybe sorolná a televíziózást. Azt feleli, én nem sorolok semmit sehová, de a kormány elszámoltatásért felelős megbízottja azt mondta, a harmadik és a negyedik pont megáll, az ügyészség majd eldönti.

– Ön szerint, Wunder úr, az az életstílus, melyet önök propagálnak a szórakoztató tartalmakon keresztül, ahol élő adásban vesztik el szüzességüket lányok, vagy amikor orális szexet nézetnek valóságtévé címszóval gyerekekkel, nem meríti ki azt a kategóriát, hogy – és itt gépiesen kezd beszélni – „a csoport tagjainak súlyos lelki sérelmet okoznak, vagy a csoportot olyan életfeltételek közé kényszerítik, amelyek azt vagy annak egyes tagjait pusztulással fenyegetik"? Azt akarja mondani, hogy a szexualitás banalizálása – újra saját hangján beszél –, a pornográfia erőszakos terjesztése és az egészséges családi értékek szétverése nem olyan intézkedés, amelynek célja a csoporton belül a születések meggátolása? Nem veszi észre, hogy indirekt módon ön és bűntársai felelősek a meg nem született gyerekekért, a létre nem jött fogamzásokért, a meg nem köttetett házasságokért, a test fetisizálásáért, a nők tárgyként való ábrázolásáért? Népet nem csak fegyverrel lehet irtani, uraim! – fejezi be a gondolatsort, és elkeseredetten leveszi szemüvegét. Mutató- és hüvelykujjával szemgolyóit masszírozza izzadt szemhéján keresztül, földre szegett fejjel.

Talán Anke vagy Besenyő, de az is lehet, hogy a védekezés és a menekülés előttem álló, még fel nem fogott előérzete hozza ki belőlem, hogy a szépségről morfondírozom, miközben titokban mélyre túrok az orromban. A stressz hatására taknyom elered, és apró rögöket képez a légkondizott tárgyaló száraz levegőjében.

Nézem Besenyőt, ahogy erőtől duzzad, ahogy bízik, hogy megváltozik az élete. A szépség ejti rabul az embert, gondolom bánatos önelégültséggel, és arra gondolok, hogy mennyire szép volt, amiben hittem, amiről a megbízásom szólt az elmúlt húsz évben, miközben az a rohadt Anke megint üzenetet kap, s úgy nyúl utána, ahogy ejakuláció közben csapkod az ember. Egészen biztos vagyok benne, hogy a szépség biológiai fogalom; a jövő lehetőségét, erőt és tisztaságot látunk benne, jövőnk lehetőségét; ezt a nézetemet nem vagyok hajlandó feladni, még ha Anke Poscht kell is néznem, amint alpakanadrágjában zavartan farka végét csipkedi. Besenyő lelkesen vár.

Posch feje féloldalas, nagyjából úgy húz balra, ahogy Elvis feje húzott, de ez valami belülről fakadó féloldalasság: a szimmetria, mely az egészséges emberek sajátja, messze elkerülte a vén buziját. Az öregemberek arca a legritkábban marad olyan szimmetrikus egész, amire jó ránézni egy átszemétkedett élet vége felé; nem is akarom tudni, milyen lesz Posch feje harminc év múlva. Nézem a volt tulajdonosok képviselőit: Posch mint bűntársam.

– Engem tesznek felelőssé, hogy az emberek rég elvesztették táncaikat, ételeiket, családjukat, történeteiket? Egyesek már nyelvüket is elvesztették, és ha én nem lennék, senki nem adna az embereknek örömöt! Már a gyerekekben sem találnak örömöt az emberek, azért nem szülnek! Kis ellenséget látnak bennük, akik akadályozzák őket az élet teljes élvezetében – vetem oda Besenyőnek, aki a földet bámulja.

– Uraim – töri meg a szájakban sercegő chipsek zaját Besenyő –, az ügyészség idézését pár napon belül meg fogják kapni, ott majd pontosan el fogják mondani önöknek, miről is van szó.

Anke összeszorított szájjal mosolyog, megértő arcot próbál vágni – jól ismert nemzetközi jelzés, menedzserkatalógus-mosoly, ami annyit tesz: megértelek, nekem is nagyon fáj, de valójában szarok rád.

Igazából semmi nem érdekli, azt várja, mikor szabadulhat ebből az izzadságszagú teremből, mikor hajthatja meg a kék ruhást; Anke a legkisebb energiát sem pazarolja arra, hogy hitelesen hazudjon, pedig nem rossz benne! Jó érzés lenne ebben a pillanatban, ha érezném, izgatja, hogy mi lesz velem; jó érzés, ha az emberre energiát pazarolnak.

Hazudni persze én is hazudok, sőt jólesik a hazugság megnyugtató, pihentető varázsa; a hazugságot kiagyaló a teljes helyzet ura és parancsolója, mindenki – persze tudta nélkül – részt vesz személyes fikciójában, ezért a hazug egy pillanatra egészen hasonló

Reviews for Más bolygó

[Szabó Máté · Rating: 2 out of 5 stars]

Ez egy nagyon fontos téma, amit a szerző talán már a következő könyvében szerencsésebb formai eszközökkel írhat meg. Lesz ez még sokkal jobb is!