Szilánkok

By Rakovszky Zsuzsa

Egy képzeletbeli kisváros - Sók - az ország nyugati szegletében egy nagyon is valóságos történelmi időszakban a 20. század első negyedében. A kifáradó, viktoriánus századvég lassú tétele után következik a századelő hirtelen gyorsuló allegrója. Ebben a tempót és formát váltó korban játszódik több emlék- és idegszálon a Szilánkok. Árva vagy félárva hősei saját mostoha sorsukat megértve próbálnak új életet kezdeni, de eközben a számukra sok esetben ismeretlen és titkokkal teli múlt folyamatosan meghatározza és behatárolja őket. Némelyikük nyíltan nekimegy ezeknek a határoknak, és forradalmat hirdet a régi renddel és polgári életvilággal szemben. A Szilánkok lenyűgöző és szívbemarkoló regény az apakeresés kudarcairól, a 20. század elejéről, a békeidők zavarairól és az első világháború által felrobbantott tegnap-világ rejtélyes titkairól.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Jun 19, 2014
• ISBN: 9789631432121

Book preview

cover.jpg

Rakovszky Zsuzsa

Szilánkok

RAKOVSZKY ZSUZSA

Szilánkok

MAGVETŐ

BUDAPEST

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Budapest

© Rakovszky Zsuzsa, 2014

Felelős szerkesztő: Szegő János

A Borítót Szilágyi Lenke fotójának felhasználásával Pintér József tervezte

ISBN 978-963-14-3212-1

elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

1.

Amikor legutóbb Sókon jártam, megfájdult a fogam. Már a vonaton nyugtalankodott, aztán amikor a hideg és szeles Állomás utcán megindultam a szállásom felé, teljes erővel rákezdte. Szerencsére Sók a fogorvosok városa: kis túlzással minden második házon ott a tábla, rajta a doktor neve és hogy mikor rendel. Úgyhogy éppen csak fölmarkoltam a kulcsot a háziaknál, akiknél megrendeltem a neten a szállást, leraktam a táskámat a lakásban, vetettem egy pillantást a szobámra, amelynek steril és szomorú személytelenségét porcelánmacskák és a sóki belvárost ábrázoló elmosódott akvarellek próbálták enyhíteni, aztán mentem fogorvost keresni. Nem kellett messze mennem: a második házban mindjárt találtam egyet.

Már maga a ház is ismerősnek tűnt: de hát itt Sókon minden ismerős valamelyest. Itt éltem tízéves koromig, ezek a terek járnak vissza az álmaimban, persze más helyszínekkel elkeveredve álombeli terek szokása szerint: az utca, ahol arctalan üldözőim elől menekülök, egyszerre van Sókon és Londonban, a lakás, ahol végre rátalálok harminc éve halott anyámra, valamelyik holland kisvárosban van, de egyszersmind a sóki Rezeda utcában is. Amikor évente egyszer, halottak napján visszalátogatok, a valóságos Sóknak is van valamilyen furcsa, valószínűtlen álom-jellege, talán mert egyszerre ugyanaz és mégis más, mint amire emlékeztem. Azt, hogy a piac helyén most buszvégállomás van, vagy hogy abban a szűk és sötét kis boltban, amelyikben gyerekkoromban egy szemfelszedő műhelye volt, most mobiltelefonokat árulnak, ugyanolyan képtelenségnek érzem, mint amilyennek felébredve szoktunk érzékelni bizonyos álombeli történéseket. De ehhez a házhoz az ismerősség általános érzésén felül még mintha valami emlék is kapcsolódott volna. Biztos voltam benne, hogy láttam már valaha, méghozzá nem is egyszer, ezt a folyosót, a belső udvarra nyíló kapu színes üvegkockáit, a lépcsőkorlát vasananászait. Vagy valami igen hasonlót.

Aztán ahogy már – túl az injekción – ültem a rendelő várójában, vártam a zsibbadást, lapozgattam a folyóiratokat, a minden váróban megtalálható, tavalyi Nők Lapjákat és Kiskegyedeket (megtudtam, hogy mik voltak tavaly ősszel a divatszínek – az őzbarna és a narancsvörös –, és hogy melyik öt főzelékféle gyakori fogyasztásával előzhetem meg jó eséllyel a rákot), a sarokban ment a tévé, valamelyik német csatorna híradója, felborított autók lángoltak valahol egy mediterrán nagyvárosban, egy havas téren kötött sapkás fiatalok és szemölcsös orrú, szenvedélyes arcú, szemüveges asszonyok kiáltoztak és zászlókat lobogtattak a dühben fogant együvé tartozás eksztázisában, csokornyakkendős, őszülő bájgúnár aranyszobrocskát adott át egy csupasz vállú, estélyi ruhás szépségnek valami filmfesztiválon… szóval a szokásos. És közben egyre biztosabb voltam benne, hogy már jártam valaha ebben a lakásban, nem is egyszer.

Olyan volt, mint azok a váratlan emlékképek, amelyekkel rendszertelenül és látszólag minden közvetlen kiváltó ok nélkül lep meg bennünket időnként (ahogy öregszem, egyre gyakrabban) szeszélyes tudattalanunk, mondjuk, egy kis, befele lejtő, macskaköves tér, a közepén ivókúttal, egy másik tér, rozsdás láncú hintával, kőasztalokkal és sakkozókkal, egy szűk és magas fürdőszoba, henger alakú kályhával és oroszlánlábú bádogkáddal… Ezeknek a képeknek mindig van valamilyen halvány, de eltéveszthetetlen érzelmi színezete – igen, ez itt a depresszió sikátora, a boldog viszontlátás tere, vagy az unalom előszoba-hallja –, viszont általában hiába erőlködöm, nem tudom elhelyezni őket élettörténetem időrendjében: fogalmam sincs, mit csinálhattam én azon a téren, abban a lakásban, még az is lehet, hogy csak álmodtam őket. De az is lehet, hogy ezek a képek rövid trailerek életem filmjéből, amely egyszer, talán nem is nagyon sokára fog leperegni előttem, vagy az agyam lomtalanítást végez, kezdi kihajigálni túlterhelt raktáraiból a fölösleget, a múlt limlomját, amihez idáig görcsösen ragaszkodott, de lassanként belátja, hogy elég megőrizni csak a legfontosabbakat, azokból is csak annyit, amennyi elfér egy utazótáskában.

Sőt még az is megeshet – és az a sejtés itt, Sókon néha már-már bizonyossággá erősödik –, hogy a múlt továbbra is itt rezeg körülöttünk, mint valami szüntelen rádió- vagy tévéadás, az agyunk pedig nem holmi raktárhelyiség, amely gondosan fölcímkézett fiókokban őrzi az emlékek katalóguscéduláit, hanem vevőkészülék, amely bizonyos kivételes pillanatokban alkalmas rá, hogy fogja a múltat. Miért is ne? Hiszen jelek hullámaival van telítve körülöttünk a légtér, távoli földrengések és árvizek, thaiföldi miniszterelnökök és indiai koldusok jelekké bomlott kísértettestét vágjuk ketté, amikor a szájunkhoz emeljük a kávéscsészét, és hogy a fürdőszoba tükre előtt argentin szerelmi drámák és brazíliai családi veszekedések légies lenyomatát fésüljük ki a hajunkból, mint valami láthatatlan pókhálót. Miért ne rezeghetnének ugyanígy körülöttünk a valaha élt emberek emlékei, örömei és szenvedései mindenütt, vagy legalábbis bizonyos kitüntetett helyszíneken? Legfeljebb annyi a különbség, hogy a mi vevőkészülékünk gyatrán működik, és csak nagy néha sikerült vennünk az adást. Ezzel együtt, amikor a szőke asszisztensnő mosolyogva kinézett („Ugye, elzsibbadt már a nyelve?"), és beljebb invitált a rendelőbe, már tudtam, hogy eddig a két öreg hölgy nappalijában várakoztam, és a rendelő a forgatható fogorvosi székkel meg a számítógéppel, amelynek monitorján már megjelent alsó állkapcsom fekete semmiben lebegő, áttetsző kísértetképe, a szemfog fölött a gyulladás sötét foltja – szóval a rendelő helyén volt a hálószobájuk.

Igen, hölgyek voltak, nem egyszerűen öregasszonyok – egyébként talán nem is voltak még olyan öregek, csak én láttam őket annak, öt-hat évesen, pedig akkor még talán a hatvanat sem töltötték be. Vagy az idősebbik talán mégis: mert azt hiszem, az Erzsébet nevű volt az idősebb, bár az arca a ráncok ellenére fiatalos volt, majdhogynem gyerekes, mint azoké az idős embereké, akikkel nemigen történt életük során semmi. Vagy ha történt is, az csak afféle külsődleges történés volt, a nagy szenvedélyek és szenvedések elkerülték őket. A másiknak, a fiatalabbiknak sokkal gyűröttebb és dúltabb volt az arca, bár kiálló járomcsontja és nagy kék szeme csakúgy, mint viselkedésének félénk, már-már riadt gőgje mégis fiatalabbnak mutatták a koránál, néha már-már olyan volt, mint egy fiatal lány. De talán nem is gőgös volt, csak tartózkodó, és ezért nem fogadott bennünket, anyámat és engem, olyan lelkendező kedvességgel, mint a nővére – mert azt hiszem, testvérek voltak, vagy legalábbis féltestvérek. Anyám persze mondta akkoriban, hogy milyen kapcsolatban állnak egymással, de már elfelejtettem. Ő csak mint „öreg kisasszonyokat emlegette őket, pedig úgy rémlik, csak az idősebbik volt „vénkisasszony, ahogy akkoriban nevezték, vagyis hogy inkább mintha eredetileg apáca lett volna, és csak akkor költözött össze a húgával, amikor a rendet feloszlatták és az apácákat szétkergették. A fiatalabbiknak kellett hogy legyen valaha férje, mert a lányát és az unokáit ábrázoló színes fényképek ott álltak bekeretezve a sublódon – ezek a képek Amerikából érkeztek, nálunk akkoriban még szokatlan volt a színes fénykép. Amerikából csomagot is kaptak néha, sőt azt hiszem, voltaképpen abból éltek (bár úgy rémlik, hogy zongora- és németórákat is adtak), hogy eladogatták azokat a csinos, tarka és bolondos ruhadarabokat, amelyeket ez a Detroitban élő lány küldözgetett. Ezek a holmik, bár használtak voltak, korántsem tűntek annyira kopottnak, mint azok a merev és előnytelen szabású ruhák, amiket akkoriban nálunk a boltokban lehetett kapni, és persze jóval elegánsabbak is voltak náluk. Anyámat meg a többi rendszeres vevőjüket valami módon mindig értesítették a hölgyek, valahányszor megérkezett egy-egy ilyen csomag. Ilyenkor anyám többnyire engem is magával vitt hozzájuk, mert nem volt kire hagyjon, és hosszan, nevetve és sóhajtozva válogatott a retikülök, alsószoknyák és kisestélyik között, mert nyilván mindet szerette volna, de legfeljebb egyre volt pénze – egyébként vevő is, eladó is mintha kissé szégyellte volna ezt az egész tranzakciót.

Én meg persze rettenetesen untam az egészet, és hogy kissé elszórakoztassam magam, a falon lógó képeket nézegettem. A színes amerikai képeken kívül voltak ott másféle fotográfiák is, némelyik barnás tónusa arra vallott – bár ezt akkor még természetesen nem tudtam –, hogy igen régen készülhetett, még a szürke-fehér fényképek elterjedése előtt. Kettőre különösen élénken emlékszem, talán mert ezek voltak a leginkább szembeszökő helyen, a bejárattal szemközti falon: az egyik egy fiatal katona gyászszalagos fényképe volt, a másik komoly, kissé szomorúan mosolygó férfit ábrázolt, egy fiatal nő meg egy kisgyerek társaságában. A férfin valahogy minden régi volt, a sötét szeme, rövidre nyírt bajusza és keményített állógallérja mind egy másik, elsüllyedt világ tartozéka volt, akárcsak a porcelánszegecsekkel kivert nagy bőr karosszék, amelyben keresztbe vetett lábbal ült. A fiatal nőből nem sok látszott, mert éppen lehajolt a gyerekhez, aki a díványon feküdt hanyatt, csörgőt tartott a magasba, azt nézte elmélyült figyelemmel. És volt ott még egy kép is – jutott az eszembe, miközben a fogorvos valami fényes és horgas eszközzel kotorászott érzéketlen szájamban, madár nélküli, fém madárcsőrrel, amely az ideg elkábított gilisztáját készült kirántani fogam porózus talajából –, két fiatal nőt ábrázolt, az egyiknek beesett arca volt, meleg és szomorú szeme és kontyba tűzött, ritkás haja, a másik, a fiatalabbik ugyanaz lehetett, aki a gyerek fölé hajolt a másik képen, itt magas nyakú, zsabós blúzt viselt, és távol ülő, világos, riadt szeme mintha azt mondta volna: Hagyj engem! Ne közelíts hozzám!

Ha a képeket már eluntam, leültem a zongorához, és találomra leütögettem a megsárgult billentyűket, miközben anyám benn a másik szobában kacér kis bolerókba bújtatta a karját, pettyes szoknyákat és áttetsző hálóingeket próbált maga elé sóhajtozva és nevetgélve. Kották is hevertek a zongorán, az egyiknek a borítója, határozottan emlékszem, ablakon kikönyöklő, néhány lendületes vonallal megrajzolt leányzót ábrázolt futórózsa-keretben, alatta cikornyás betűkkel feltüntetve a zeneszerző neve: Barbarits József rendőrfelügyelő (emlékszem, ezt már akkor is mulatságosnak találtam). Ha még elég világos volt odakinn, odaálltam az ablakhoz, kifele bámultam az ablakon a térre, a galambokat néztem, ahogy ott sürögtek és tolakodtak a szobor talapzata körül, a hímek felfújták szivárványos begyüket, és olyan hangokat adtak, mint bizonyosfajta kávéfőzők, amikor fölfelé jön bennük a kávé. A szobor azt az embert ábrázolta, akinek a nevét akkoriban a tér viselte, bár mindenki továbbra is csak Erzsébet térnek hívta. Bár voltaképpen kétséges volt, hogy csakugyan eleven emberről mintázták volna, inkább valamiféle elvont eszményt látszott megtestesíteni: derékig meztelen volt, duzzadó mell- és karizmokkal, hullámos kőhaját negyven év előtti szél emléke lobogtatta, magas kőhomlokát égnek szegezte, a nyílt és szigorú kő szempár elvben a szebb jövőbe nézett volna, ámbár tekintete irányának meghosszabbításába éppenséggel nem a jövendő esett, hanem a tér túlsó felén az első világháborús emlékmű bajtársa karjai közt összeroskadó bronzkatonája és rajta túl a hullámos peremű szökőkút. A szobor ikertestvéreit mindenfelé látni lehetett akkoriban, plakátokon és könyvek borítóján, kalapáccsal a kezükben, vagy kissé felöltözöttebb változatban traktorok nyergében vagy végtelenbe vesző gépsorok mellett, esetleg fehér köpenyben, körzővel és vonalzóval vagy karmesteri pálcával a kezükben kottaállvány előtt álltak kultúrházak és állomásépületek falán. Ezek a lények mintha valamilyen idegen bolygóról érkeztek volna ide, mert még csak nem is hasonlítottak a valóságos emberekhez, a legkevésbé azokhoz a széles arcú, testes, többnyire rosszul szabott öltönyt viselő alakokhoz, akik a mi földhözragadt világunkban az ő állítólagos eszméiket képviselték. Szép és minden egyéni vonástól mentes arcuk arról árulkodott, hogy a bolygón, ahonnét érkeztek, nem ismerik a kételyt és a szenvedést vagy a bűntudatot, és mindenfajta érzelmi komplikációt holmi fölösleges nyavalygásnak bélyegeznek. Igen, efféle marslakónak látszott az a szobor is, amelyikre rá lehetett látni a két öreg hölgy ablakából, és amely, most már emlékszem, egy Barsi László nevű embert ábrázolt, és azzal érdemelte ki, hogy fölvegyék a délceg marslakók szobor-köztársaságába, hogy „mártírhalált halt", legalábbis az iskolai ünnepély szónoka szerint.

Amikor még zsibbadtan az érzéstelenítőtől – a fél fejemet mintha a rendelőben felejtettem volna – a szállásom felé igyekeztem, még mindig a két öreg hölgy járt a fejemben. Úgy rémlett, Balkay volt a nevük, ők voltak a Balkay lányok, Emma és Erzsébet, bár a fiatalabbat mintha valami más néven emlegette volna anyámnak egy közös ismerősük, magas termetű, testes, zilált és kissé ijesztő öregasszony, valami Réthyné („Édes ez a kis blúzod, drágám, csomagban jött? Ne mondd, a Schlagetter Emma lánya küldte Amerikából?").

Másnap délelőtt a temetőben eltévedtem egy kicsit – hiába, ritkán járok itt, és a tuját, amely addig a legfontosabb tájékozódási pontomat jelentette, időközben kivágták –, egy olyan soron mentem végig, ahol eddig még soha, és – gondolom, mindenki találkozott már a véletlennek ezzel a fajtájával, amely bennem legalábbis mindig azt a gyanút ébreszti, hogy a látható világot a háttérből láthatatlan koboldszerű erők kaján összeesküvése kormányozza – egy sírkövön, amelyet már félig befutott a repkény, a Balkay nevet olvastam. De előzőleg az izmos optimizmussal jövőbe tekintő szobor eredetijének a sírját is megtaláltam, nagy, ormótlan síremlék, nem messze a bejárattól, jóformán egyedüli idegenként a lobogó leplű barokk angyalok és melankolikus, antik nőalakok között. Azon is egy dacosan kilépő, félmeztelen férfialak néz harcias kőtekintettel a jövőbe – vagy a múltba? –, mint akinek harcias derűlátását a halál sem csökkentette. Jobbját ökölbe szorítja, baljával egy összecsukló alakot támogat, aki valamilyen érthetetlen okból sildes sapkát visel. A síremlék elég elhanyagolt volt, történetének egy bizonyos pontján mintha leöntötték volna vörös festékkel, de már az is megkopott, és a keményen kilépő alak lába előtt egy szál száraz virág hevert, talán a szerettei sírjára hozott virágcsokorból tehetett le oda egy szálat valamelyik érzékeny szívű temetőlátogató, a minden halottnak kijáró tisztelet okán.

A temetőből hazafelé tartva, hirtelen ötletnek engedve beültem a könyvtárba, és kikértem néhány helyi újság régi évfolyamait. A Balkay névre vadásztam a társasági hírek között, és meg is találtam itt-ott, bálok és jótékonysági akciók résztvevői között. Voltak aztán más események is – egy híres író felolvasása, rózsaünnep a Valéria-ligetben, szabad líceumi előadások, egy betörés, amely izgalomban tartotta a várost –, ezekben a hírekben nem szerepelt ugyan a nevük, viszont ha itt éltek Sókon, tudniuk kellett róluk, vagy némelyiken, mondjuk a rózsaünnepen vagy a felolvasáson, talán részt is vettek. Agyam, ez a gyatra vevőkészülék, kezdett ráhangolódni a múlt hullámhosszára, és néha úgy éreztem, sikerül többet is meghallania, mint amennyit az újsághírek közöltek… persze lehet, hogy ez csak képzelődés volt.

Mivel a kezelés még tartott, megkérdeztem a szállásadómat, nem maradhatnék-e még egy ideig, legalább addig, míg ki nem cserélik a fogamban a próbatömést véglegesre. A következő napokban aztán kitartóan ingáztam a temető, a fogorvos és a könyvtár között. A temetőben, miközben egy távoli rokon sírját kerestem, viszontláttam néhányat azok közül a nevek közül, amelyekkel a régi újságok társasági híreiben találkoztam, vagy az újévi hirdetésekben, mikor is valamennyi kávés, könyvkötő és gyarmatáru-kereskedő megköszönte a város közönségének pártfogását. A könyvtár helytörténeti részlegében rábukkantam egy nyomorúságos külsejű kis folyóiratra – mindössze hat-hét száma jelent meg, az első valamikor 1918 végén, az utolsó ’19 augusztusában –, amely fulmináns cikkekben ostorozott mindent és mindenkit, elsősorban persze a városi elitet, a márciusi és azt követő számokban pedig himnikus szavakkal ünnepelte az új rendet. A cikkeket egy bizonyos B. L. és R. G. jegyezték – ez a B. L., gondoltam, ez lesz az én emberem, a szobor eredetije, a tér és az iskola névadója, de ki lehetett az az R. G.? Furcsa, de valamit még erről is sikerült megtudnom. A katalógusban a Barsi névnél egy verseskötetet találtam, amelyet közösen adtak ki egy bizonyos Rauch Gézával. Azt viszont, hogy milyen költő volt a kőszoborban reinkarnálódott népbiztos, nem tudtam meg: mint kiderült, a kötetet már régen leselejtezték, a cédula csak tévedésből maradt benn a katalógusban, és most, hogy fölhívtam rá a figyelmüket, mindjárt ki is dobták.

Esténként, miközben a könyvemet lapozgattam – egy angol biológus kétes elméletéről olvastam csökkenő érdeklődéssel –, vagy a távkapcsolót nyomogatva ingáztam egy kerekasztal-beszélgetés meg egy amerikai akciófilm között, azzal szórakoztam, hogy az emlékeim szilánkjaiból meg az újságokból szerzett információtöredékek alapján összeraktam ezeknek az embereknek valamiféle lehetséges történetét. Bosszantott, igen, bosszantott, hogy a világegyetem szőröstül-bőröstül lenyelte őket (még a Google se tud róluk semmit). Pedig ha én annak idején több figyelemmel hallgatom anyámat, akkor a két öreg hölgy legalább az én univerzumomnak egy ideig még része lehetne (gondos és takarékos gazdája vagyok tulajdon világegyetememnek: amíg tehetem, ügyelek rá, hogy semmi se vesszen el nyom nélkül belőle). De szegény Rauch Géza esete is nyomasztott, az a gondolat, hogy – minden bizonnyal közepes – verseinek utolsó példányát is kiradírozta a világból a könyvtári helyszűke. Úgyhogy megpróbáltam kitalálni a hiányzó részleteket, vagyishogy inkább fiktív történeteket építeni a meglevő kevés valóságos részlet köré. Eljátszottam a gondolattal, hogy mindezt nem is én találom ki, hanem csak rákapcsolódom a történet néhai szereplőinek levegőben rezgő emlékeire az egyes helyszíneken: a fogorvosnál, a temetőben, a szűk és kanyargós sóki utcákon, ahol a saját gyerekkori emlékeimre vadászva sétálgattam. (Igen, a szeles idő ellenére még a kilátóba is felcaplattam… Szerettem volna inni valami meleget az erdei vendéglőben, ahová anyámmal a vasárnap délutáni kirándulások végeztével szoktunk annak idején betérni egy nagymálnára, de a vendéglőnek csak hűlt helyét találtam: valami panzió áll a helyén.)

Hát így… Ja és igen: otthon, Pesten, a régi levelek között bogarászva találtam egy újévi képeslapot: konfettivel behavazott asztalon álló pezsgőspalackot ábrázolt, valamint marcipánmalacot és szerencsepatkót, és egy asztali naptárat, az 1972. január 1-i dátumnál kihajtva. Anyám, aki utolsó éveit velem töltötte Pesten, és csak holtában tért vissza a szülővárosába, úgy látszik, egy darabig még levelezett néhány sóki ismerőssel. Ezt a képeslapot csak megcímezte, aztán valamiért mégsem küldte el. Talán mert megtudta, hogy időközben meghalt a címzett? A név, Balkay Erzsébet, stimmelt, de a házszám, az nem. A Barsi László tér 4-be címezték, holott az én fogorvosom – kaptam tőle névjegykártyát, így nem kell kizárólag a saját, nem túlságosan megbízható emlékezetemre támaszkodnom – az Erzsébet tér 8-ban rendel. Persze az is lehet, hogy közben átszámozták az épületeket. De ez talán mindegy is.

2.

SÓKI NAPLÓ     1900. október 2.

Megtalálták!

Már egy ideje szájról szájra jár a hír a városban a tekintélyes Építőbank csődjéről, egészen pontosan azóta, hogy több köztiszteletben álló polgártársunk letétjét csak hosszas kapkodás után, frissen befolyt városi pénzekből tudták sebtében és szabálytalanul kifizetni. Néhány napja az események szédítő gyorsasággal kezdték követni egymást: szeptember 12-én megjelentek a plakátok, miszerint elrendelték a bank ellen a csődöt, majd nyoma veszett Schlagetter bankigazgatónak, a város nagy hatalmú, mindenható befolyású polgárának, a kultúra bőkezű támogatójának, a teniszklub elnökének!

Délután három óra. A kaszinóban minden asztalnál izgatottan tárgyalják az elmúlt napok eseményeit. Mindenki Schlagetterről vitatkozik: egyesek biztosra veszik, hogy külföldre távozott a bank maradék tőkéjével, más vélekedések szerint öngyilkos lett. Egyszerre mintha csak delejes áram futott volna végig a kaszinó összes termein! Mintha valamely nagy esemény előérzete ragadta volna meg a lelkeket! S a sejtés hamarosan bizonyossággá vált: megtalálták! – járt szájról szájra a hír. Az emberek ijedt arccal, sápadtan tárgyalták ezen újabb szenzációt, majd Nessel Károly dr. rendőrkapitány és Fischer városi orvos kocsira kaptak, és az öngyilkosság helyszínére indultak.

A holttestet a Kányakő szikláról elnevezett kis tisztáson találta meg a Bartl kesztyűs tizenhat esztendős diákfia, ki néhány barátjával gombászni indult, és egyszer csak egy nagy, fekete kalapra lett figyelmes, amely ott sötétlett fölakasztva, mint valami fogasra, egy növendék tölgyfa ágára. A tölgyfa tövében pedig a fiatalok megtalálták szerencsétlen, megtévedt ember holttestét, és mellette a pisztolyt, amellyel főbe lőtte magát.

A Kányakő tisztás, amely kedvelt kirándulóhely a maga gyönyörű kilátásával, sajnos mindig is vonzotta a leendő öngyilkosokat: a kiugró szikláról az évek során több szerencsétlen, szégyenbe esett leány vetette magát a mélybe. Hogy Schlagetter, ki nem egy halálugrással, hanem egy pisztolylövéssel vetett véget életének, miért éppen ezt a helyet választotta, nem sejthetjük, de hát ki tudná megmondani, mi járhat egy öngyilkosságra készülő szerencsétlen ember megzavart elméjében? Talán agyában elválaszthatatlanul összekapcsolódott ez a hely a „szégyen" fogalmával?

Ez az ember, akiről senki nem tudta, honnan érkezett városunkba, hogy ott szédületes, magasba ívelő karriert fusson be, visszaadta testét a földnek, amely neki nem volt szülőföldje. Nem tudhatjuk, élnek-e, s ha igen, mely városban olyan emberek, kik őbenne gyermeküket, fivérüket vagy rokonukat gyászolják, ha egyáltalán eljut hozzájuk a gyászhír. Talán jobb is így, hogy ezen ártatlan embereknek nem kell a puszta rokonság okán osztozniuk abban a szégyenben és jogos felháborodásban, amely e tekintélyes és nagy befolyású embernek bukásában kijutott. Bizony sokan szidják most, s nem is alaptalanul, kik a gyors meggazdagodás reményében az Építőbank részvényeibe fektették tőkéjüket vagy ott helyezték el betétjüket a magasabb kamat vagy osztalék reményében, a kisebb jövedelemmel kecsegtető, nagy múltra visszatekintő, szolid, és, mondhatni, családiasan igazgatott Sóki Takarékpénztár helyett. Ők alighanem most nagyon megbánták ezt a döntésüket, melynek keserű levét talán még a következő nemzedékek is inni fogják.

Aggodalommal tölthet el viszont bennünket Schlagetter özvegyének és négyesztendős kis leánykájának sorsa, kiknek otthonát és minden ingóságát a csődeljárás során a hatóságok bizonnyal az utolsó szögig el fogják árverezni, aminthogy ugyanezt cselekszik a felügyelő bizottság tagjai magánvagyonának legalábbis egy részével, lévén ők is felelősek legalábbis hanyagságuknál és könnyelműségüknél fogva a bekövetkezett katasztrófáért.

RADIKÁL     1900. október 2.

Schlagetter tehát halott! És elvitte magával a túlvilágra hasonszőrű cimboráinak ebül szerzett vagyonával együtt számtalan dolgos és takarékos kisember, szőlősgazdák és kiskereskedők verejtékes iparkodásának gyümölcsét is, családokat taszítva a nyomorúságba, tisztes iparosok kezéből rántva ki a mindennapi kenyeret, nemzedékek sorsát pecsételve meg, kilátástalan vergődésre ítélve őket!

Hányszor nem figyelmeztettük pedig a város közönségét e városi maffia üzelmeire, melynek összefonódásai közismertek, melynek tagjai ott ülnek a bankok igazgatótanácsában éppúgy, mint a városi felügyelő bizottságban, kik egymásnak kártyapartnerei és vadásztársai, és kedélyes uzsonnák keretében ejtik meg a könyvvizsgálatot, ahol illetlenség lenne a „mi kutyánk kölykét holmi visszaélésekkel meggyanúsítani – íme, ezen joviális ügymenetnek, mely immár évtizedek óta folyik háborítatlanul a magasabb körökben, most learathatjuk keserű termését! Vajon hányan fogják Schlagettert követni az önkéntes halálba, és nem azért, mintha nekik is súlyos bűnök nyomnák a lelkiismeretüket, hanem mert más megoldást nem találnak kilátástalan helyzetükben, utolsó filléreik is odaveszvén a bankcsődben? A hatóságok, igaz, most megkezdték a felelősök magánvagyona egy részének kisajátítását és elárverezését kártalanítás címén, de fog-e jutni vajon a befolyt összegből csakugyan minden károsultnak – a jelentéktelen kisembereknek is, vagy csak a „nagykutyáknak? A választ az olvasó könnyen kitalálhatja!

*

Halottak napja: sötétség és köd, akik a temető felé hömpölygő tömegben araszolnak a nagy vaskapu felé, jóformán semmit sem látnak, csak az előttük haladók hátát, meg – ha éppen egy gázlámpa alatt haladnak el – az utcakőre tapadt, sötét nedvességgel körülrajzolt platánleveleket a lábuk előtt. A kapu előtti kis tér messziről fénylik, az árusok bódéiban fölfüggesztett lámpásoknak olyan elmosódó, szivárványos udvaruk támad a ködben, mint amikor az ember könnyező szemmel néz a gyertyalángba. A bódékban krizantémból kötött koszorúk, sült gesztenye, kandiscukor és vállkendős, gumicsizmás öregasszonyok árnyai sejlenek a lámpafényben. Odabenn a ravatalozótól a belső kapuig terjedő rövid útszakaszon szinte teljes a sötétség. A kapun túl, a temető keleti falánál sorakozó sírok is javarészt sötétek: azoknak, akik itt feküsznek, már nemigen élnek itt hozzátartozóik, többnyire csak az idegenek jóindulata juttat nekik is egy-egy pislákoló sztearingyertyát. Visszfényük ott imbolyog lovag Flandorffer Henrik síremlékén, a kriptafedél rozsdás vaskarikáin. Néha, amikor egy kis szél támad és meglobogtatja a lángot, felvillan a sírfelirat maradék aranyozása és láthatóvá válik az évszám: 1758–1812. Itt, a régi temetőben szinte minden kövön nyúlánk, szögletes gót betűkkel állt a halott neve, és a születési évszámok gyakran kezdődnek 17-tel. A sétányt szegélyező fák okkersárga lombja hamuszínűnek látszik a gyertyafényben. Az égen furcsa, összevissza, halványan világító felhők sodródnak, mintha valaki kutyafuttában, gyors mozdulatokkal söpörte volna össze a maradék világosságot. Énekszó hallatszik a ködtenger mélyéből, ahol egyensapkás gimnazista fiúk kis csoportja a város egyetlen ’48-as hősének (későbbi trafikosnak) a sírját koszorúzza meg éppen. Odébb, a sor végén valóságos fénytenger: itt áll a Glück család kriptája, amely kis nyári lakot vagy pogány szentélyt formáz, a bejárat két oldalán dór oszlopok, mindkét oszlop tövében egy-egy barokk szent, lebegő kőlepelben, püspöksüvegben, kezében nagy, mohos kőkönyvvel vagy pásztorbottal, odabenn, a homályban hatalmas angyal fehér körvonalai derengenek. A síremlék tetejét befutotta a borostyán, a ködben messziről úgy tűnik, mintha sötét, idomtalan lény gubbasztana ott, áldozatára lesve. A síremléknek kis előkertje is van, alacsony kovácsoltvas kerítéssel körülkerítve, a bejáratánál mélázó márványasszony ül, antik lepelben, állát bal tenyerébe támasztja, lazán lecsüggő jobbjában márványkoszorút tart, és kissé unottan néz maga elé. Nem tudni, a szobor a Gyász allegorikus alakját vagy a Glück család valamelyik korán elhunyt nőtagját ábrázolja-e, de talán mégis inkább az előbbit, mert a Glück lányoknak erős, gömbölyű álluk van és kissé hosszú orruk, nem ilyen klasszikus, bár kissé jellegtelen arcélük, mint a márványnőnek. A Glück család felirat a kripta falán egyébként meglehetősen profán, a hely szelleméhez nem egészen méltó képzettársításokat kelt némelyik temetőlátogatóban, elsősorban a nőkben, ugyanez a név olvasható ugyanis városszerte több csemege- és gyarmatáru-kereskedés bejárata fölött is, miért is az elköltözött Glückök kivilágított nyughelye mellett elhaladó asszonyoknak a név láttán óhatatlanul az eszükbe villan a kérdés, van-e otthon elegendő kockacukor vagy babkávé. Még egy nagyon gazdag kereskedőcsalád van a városban, a Behr család, akiknek a kriptája versenyre kelhetne Glückékével, de ők szerencsére evangélikusok, és néhány utcával odébb, az evangélikus temetőben temetkeznek.

A bundás, nagykabátos tömeg nyugatnak, az új temető felé tolong. Ahogy mind beljebb nyomulnak, hol itt, hol ott válik le néhány ember, és elindul a sírok közötti keskeny ösvényeken. Néhány lépés után már csak sötét, ember alakú árnyék látszik belőlük. Az új temető felé haladva egyre több a mécses és a virág. A kövek többségén német név áll, a helybeli burgercsaládoké. A megyei hivatalnokokat általában messziről helyezik ide, holtukban pedig többnyire visszatérnek az erdélyi vagy felvidéki kisvárosba, ahonnét elszármaztak, vagy a birtokon, a családi kriptában helyezik őket örök nyugalomra. De azon a sírkövön, amely felé hárman botladoznak a sírok közötti ösvényen – egy harmincas éveiben járó férfi, egy vele nagyjából egykorú nő, és egy nyolc év körüli kislány –, több név is sorakozik egymás alatt, mutatva, hogy ez a család már nemzedékek óta itt él a városban: Huszár Béla árvaszéki ülnök és felesége, née Domokos Magdolna, fiaik, ifj. Huszár Béla és neje, Réthy Antónia, és végül az utolsó név: Balkay Istvánné, szül. Huszár Antónia, alatta a két évszám: 1871–1898. Ezen a síron nincs égnek fordult szemű kőangyal, sem felirat, amely arról árulkodna, hogy a hátramaradottak úgy vélik, az elköltözöttel ellentétben ők örökké fognak élni.

A Balkayné sírja felé igyekvő hármas férfitagja keménykalapot és kis bajuszt visel (nem a Vilmos császár-féle hegyesre pödört fajtát, csak egyszerű, rövidre nyírottat), a bajusz is, a férfi nagy, komoly szeme is sötét, az arca szikár, akár szépnek is lehetne nevezni, de kissé elálló füle, amelyet a keménykalap sem tud egészen eltakarni, némileg elrontja az összhatást. Ő viszi a fehér rózsákból font, mértéktartó kis koszorút. A nő arca a hatalmas, szalagos kalap alatt kissé hasonlít a férfiéhoz, de a vonásai szigorúbbak és élesebbek, s bár még elég fiatal, az a fajta fanyar kelletlenség ül rajta, ami a középkorú, csalódott asszonyokén szokott (vagy azokén, akiknek még csalódni sem volt alkalmuk). A kislány nem hasonlít egyikükhöz sem, egy halott arcát viseli, és ezt ő maga is tudja, mert gyakran mondják neki: „Nahát, tisztára szegény édesanyja!" Mélyen ülő, sötét szemének komoly, mindig kissé riadt pillantása lázas rajongással fordul újra meg újra a férfi felé.

A keskeny ösvényen nem férnek el egymás mellett: a férfi udvariasan előreengedi a nőt, az határozott léptekkel megy, mintha széles járdán haladna, hosszú kabátjának szárnya súrolja a szomszéd sírokat, majd néhány lépés után elnyeli a köd. A férfi egy kézmozdulattal jelzi a kislánynak, szeretné, ha ő is előremenne, de az görcsösen kapaszkodik a kezébe, és mert ketten nemigen férnek el egymás mellett, fél lábbal rá-rálép a sírok peremére, így, sántikálva halad a férfi mellett. Az komolyan néz rá, és kissé megcsóválja a fejét, mire a kislány kénytelen-kelletlen elengedi a kezét, tesz néhány hősies lépést egyedül a ködben, aztán mégiscsak bevárja a férfit, és az oldalához simul.

– Félek! – suttogja hangtalanul, nehogy az előttük haladó nő meghallja.

– Nincs mitől félned! – feleli ugyanolyan hangtalanul a férfi, és gyöngéden előretolja a gyermeket, de a kezét egy pillanatra ott hagyja a vállán. A nő közben már odaért a sírhoz, és hátranéz, hogy hol késlekednek. Amikor a ködből kibontakozik a két lemaradó alakja, belekotor nagy bőrretiküljébe, hogy elővegye a kis zacskót a mécsesekkel, és a gyufát. Megpróbálja meggyújtani az egyik mécsest, miközben a férfi lehúzott kesztyűjét és keménykalapját a kezében tartva, lehajtott fejjel, gondolataiba merülve áll mellette, de a nedves levegőben a kanóc nem akar tüzet fogni.

– István… – szólal meg a nő panaszos hangon. A férfi fölrezzen gondolataiból, szolgálatkészen közelebb lép a nőhöz, és keskeny, szépen formált kezét a mécses köré görbíti, hogy megvédje a lángot a hirtelen föltámadó széltől, amely meglobogtatja a nő hosszú kabátját és kis híján letépi a kalapját. Hosszan bíbelődnek, míg mind a hat mécsest sikerül meggyújtaniuk, majd sorra lerakniuk a sír rothadó növényszagot árasztó, nedves földjére. A hat láng vízszintesen elfekszik a szélben, olyanok, mintha a pórázukat rángatnák, vagy mintha el akarnának röpülni, de a kanóc fogva tartaná őket.

A kislány némán álldogál a két lehajtott fejű, imára kulcsolt kezű felnőtt mellett. Ez a minden évben megismétlődő látogatás a halottaiknál valahol félúton helyezkedik el a rokoni vizitek – sötét, zsúfolt szobák, levendula-, kávé- és vaníliásperec-illat, fegyelmezett unatkozás – és a karácsony között, amikor mintha rés keletkezne a köznapi, megszokott életen és egy másik, boldogító és borzongató világ áramlana be rajta. A halottak jelentik az összekötő kapcsot a két világ között: egy kissé olyanok, mint a még élő rokonai, például a nagyanyja, akinek a nevét és a születési évszámát már fölvésték a sírkőre, csak a halálozás évszáma hiányzik még, holott a nagyanyja még él, ott tengeti maradék életét a Színház utcai sötét lakásban, de azért kicsit úgy, mintha fél lábbal már odaát lenne, abban a másik világban.

Ilyenkor, halottak napján Lizzy mindig megpróbálja felidézni az anyja arcát, de nem nagyon sikerül neki: élő anyja helyette azt a nagy olajfestményt látja maga előtt, amelyik ott lóg a nappaliban a falon, és amelyik még fiatal lányként ábrázolja az anyját, báli ruhában. Ott függ egyébként Balkay nagyapa képe is, kerek fejű, szúrós tekintetű, testes férfi díszmagyarban, meg az egyik anyai dédanyjáé is, akihez Anna szerint ő nagyon hasonlít. Lizzy, ha a tükörben vizsgálgatja beesett arcát, hosszú orrát, mélyen ülő szemét, és nincs igazán megelégedve a látvánnyal, erre a dédanyjára gondol, úgy tudja róla, hogy tizenkét gyereket szült, és özvegyen ő igazgatta a birtokot, ami akkor még megvolt. Ha ehhez a dédanyjához hasonlít, akkor talán ővele sem lehet komolyabb baj. Mindenesetre megpróbál imádkozni ezért a kevély, csontos arcú dédanyáért is, bár ez sem igen sikerül neki, mert mindig másra terelődnek a gondolatai. Fölnéz az égre, és látja, hogy azoknak a furcsa formájú felhőknek a pereme fémesen izzik: már ott lehet mögöttük a hold. Köröskörül a sötétben mindenütt gyertyák lobognak: annak a másik világnak a jelzőfényei.

Egyszerre valami zaj üti meg a fülüket, annyira oda nem illő, hogy a sírnál álló három ember egyszerre kapja föl rá a fejét. A férfi és a nő tanácstalanul egymásra néznek, a kislány ijedten kapaszkodik a férfi kezébe. A hang meglehetősen messziről jön, onnét, ahol a temető szélén a jeltelen sírok vannak, a közköltségen eltemetett szegényeké meg az öngyilkosoké. A ködben nem látni el odáig, csak sejteni lehet, hogy ott valami csődület támadt, és a tömeg egyre növekszik. Onnan, ahol állnak, úgy tűnik, mintha valami hatalmas, őskori állat kocsonyás teste hullámzana ott, amely mindjárt a zsákmányára veti magát. A kiáltásoknak is csak a hangszíne hat el hozzájuk – haragos, fenyegető és gyűlölködő –, és néha egy-egy szó vagy mondattöredék válik ki az alapzajból, többnyire élesen rikoltó női hangon: „…még van képe idejönni! és „…a pénzünk, hol a pénzünk? „Biztosan tolvajt fogtak! – mondja a nagynénje tétován, talán csak azért, hogy a rémült kislányt megnyugtassa, mert maga is érzi, hogy amit mond, nem igazán illik a helyzetre. „Rendőrt… miért nem hívnak rendőrt? – suttogja a kislány. „Valaki biztosan elment már rendőrért – mondja a nagynénje határozottan. – Csak azért fogják körül, hogy meg ne szökhessen, amíg a rendőr megjön! „De ugye nem fogják bántani? – kérdezi a kislány szinte könyörögve a férfitól. „Nem, dehogy… pedig megérdemelné!" – felel az apja helyett bosszúsan a nénje.

A férfi talán nem is hallotta, mit kérdeztek tőle: feltartott fejjel fülel, aztán hirtelen kihúzza a kezét a kislányéból.

– Ti Annával itt várjatok meg! – mondja a kislánynak, aki görcsösen belekapaszkodik a kabátujjába. – Mindjárt jövök!

De a nőnek kell hátulról átölelnie a kislányt, hogy visszatartsa, miközben a férfi gyöngéden, de határozottan lefejti a vékony kis ujjakat a kabátjáról, és megindul a fenyegetően morajló tömeg felé. Mielőtt odaérne, megáll egy pillanatra, és néhány szót vált egy testes, alázatosan görbedő árnyékkal. Az árnyék buzgón bólogat, aztán sietős léptekkel megindul a kijárat felé.

– Látod! – mondja a nő a kislánynak, aki vergődve próbál kiszabadulni a nénje öleléséből, hogy az apja után szaladjon. – Apád már el is küldött valakit a rendőrökért… most már biztosan nem lesz semmi baj!

Ám a kislány nem nyugszik meg. A testes árnyban felismerte Barsit, a hivatalszolgát, márpedig tőle irtózik: katonás tartásától, kegyetlen, apró szemétől, hatalmas bajuszától és a leheletétől, amelyről nem tudja, csak sejti, hogy valamilyen erős és olcsó ital, talán pálinka szaga áradhat belőle. Hiába, hogy ő is a törvényszéken dolgozik, mint az apja, következésképp a törvényt és a rendet szolgálja, a kislány valami gonoszat és kiszámíthatatlant érez benne – egészen más, mint az elődje volt, az öreg Polacsek bácsi, aki mindig olyan alázatos szeretettel tréfálkozott vele –, és nem hiszi el róla, hogy ha kiért a temetőből, csakugyan rendőrért siet. Sokkal valószínűbb, hogy amint eltűnik a szemük elől, menten elindul abba a sötét és elképzelhetetlen bűnökkel és rémségekkel teli másik világba, ahonnét reggelenként előkerül, és ahová a munka végeztével siet visszatérni, mint a mocsári szörny a láp sötét, iszapos vizébe.

De a kislány különben sem nagyon figyel a nagynénje szavaira, mert egész lelkével az apján csüng. Az éppen most érte el a lökdösődő tömeg hullámzó peremét, és megveregeti egy széles hátú, szőlősgazda-forma árny karját, biztosan azért, hogy megkérdezze tőle, mi okozta ezt a szokatlan csődületet. A szőlősgazda-forma hátranéz a válla fölött, szeme bizonyára találkozik az apja szigorú tekintetével, mert megfordul, és heves gesztusokkal magyarázni kezd. Aztán a kislány látja, hogy a sötét ősállat meghullámzik, kocsonyás teste hirtelen visszafelé kezd folyni, és a következő pillanatban benyeli az apját: már nem is lát belőle semmit. Most tehát ott van ő is, ahol az a másik valaki, aki a düh mágneses erejénél fogva tömeggé rántotta össze a sírok közt őgyelgő embereket.

A kislány, kihasználva, hogy a nagynénje figyelme elterelődött róla – ő is a fivérét körülzáró embereket figyeli –, kitépi magát a meglazult ölelésből, és az apja után rohan, beleveti magát a fehér semmibe, úgy fut a fenyegető hangok felé, futtában rátapos egyik-másik kivilágítatlan, magányos sírra.

– Lizzy! – kiált utána a nénje, de a kislány oda se hallgat. A nő egy pillanatig tanácstalanul áll, aztán ő is megindul a kislány után, óvatosan, szoknyáját kissé felfogva lépeget a keskeny ösvényen, de azt, hogy ő is futni kezdjen, nyilván méltóságán alulinak találná, így persze nem éri utol az unokahúgát. Az már ott áll az embergyűrű peremén, és nagykabátok és csizmás lábak erdején át próbálja keresztülfúrni magát az apjáig. Nem lát semmit, csizmakenőcs- és naftalinszag fojtogatja, kis híján belefullad egy bunda molyirtószagú szőrtengerébe, ahogy megpróbál előbbre nyomakodni, de a hátakból és karokból álló fal mindig visszalöki.

Amikor már attól tart, mindjárt megfullad, vagy agyontapossák, a hátak és lábak sűrűjében egy pillanatra ösvény nyílik, vézna, vöröses világosságot lát két széles hát között. Beleveti magát a résbe, mielőtt újra összezárulna, nem törődik a sziszegő szidalmakkal, és sikerül is eljutnia a belső kör pereméig. Megáll az utolsó előtti sorban, egy termetes asszonyság takarásában. Innen már látja az apját, de nem mer odamenni hozzá, fél, hogy megszidja, amiért nem engedelmeskedett neki, és nem maradt ott a nagynénjével a sír mellett.

Az apja körül kis üres kör képződött, eddig még láthatólag senki nem mert hozzáérni egy ujjal sem, de ott kiabálnak és hadonásznak alig kartávolságnyira tőle. A ködben csak az apja sötét körvonalait látja, meg a mellette álló két alakét. Az egyik alak nő, csak annyi látszik belőle, hogy kicsi és karcsú, és hogy ő is hatalmas, szalagcsokrokkal díszített kalapot visel. Baljába kisgyermek kapaszkodik, amennyire a ködben meg lehet állapítani, kislány. A felháborodott kiáltások az apja mellett álló nőnek szólnak.

A nő alakja ismerősnek tűnik. Lizzy lázasan töri a fejét, hol is látta már ezt az asszonyt és ezt a kisgyereket. Aztán eszébe jut: hát persze, hiszen jártak náluk, nem is olyan régen, még valamikor októberben! Ők Annával éppen sült gesztenyét eszegettek a kandalló mellett (előző vasárnap kinn jártak a villájuk kertjében, és a tört őszi napsütésben összeszedték a szelídgesztenyét). Az apja még nem jött haza a törvényszékről, odakinn szakadt az eső, és Anna éppen azon morfondírozott, vajon elszalajtsa-e elébe Treszkát az esőernyővel, amikor zajt hallottak az előszoba felől, és Anna fellélegzett: félt, hogy a fivére összeszidja, ha az öreg Treszkát küldi elébe ebben az esőben („…nem vagyok én cukorból), de a meghűléstől is féltette, így hát Lizzy kezébe nyomta a tálat a gesztenyével, és megindult az előszoba felé, hogy lássa, nem ázott-e meg nagyon a fivére, és hogy megint megpróbálkozzon az ilyenkor szokásos, minden esetben hiábavalónak bizonyuló rábeszéléssel (forró tea és lábfürdő). De félúton megtorpant, mert a fivéréé helyett a Treszka zsémbes hangját hallotta: „…de ha mondom, hogy nincs itthon a bíró úr!, aztán valami suttogó ellenvetést, majd megint a Treszka kelletlen, majdhogynem goromba hangját: „Hát jó, akkor megkérdezem az Anna naccságát! Aztán bejött Treszka, és kézzel-lábbal, harsányan suttogva magyarázott valamit Annának („Naccsága, kérem, az az izé van itt… annak a svindlernek a felesége, aki lepuffantotta magát!), és közben őrá is vetett egy-egy szánakozó pillantást (Lizzy tudta, hogy Treszka őt „bálványozza, ezért szeretné megóvni mindentől, ami megijesztheti és fölzaklathatja, és éppen ezért a legszívesebben kizavarná azt az asszonyt az esőbe). De Anna megnyugtatóan bólintott, „…jól van, Treszka, eressze csak be nyugodtan… Te pedig menj föl szépen a szobádba! – fordult aztán őhozzá, és ő el is indult engedelmesen, de azért az ajtóból visszanézett, és akkor látta egy pillanatra az asszonyt – ugyanezt az asszonyt, aki most rémülten kapaszkodik az apja karjába. Most már az arcára is emlékezett: finom, kissé elmosódó vonásai voltak, nagy, kék szeme, és göndör, hamvasszőke fürtjei, akár a tündéreknek a meséskönyvben. Valahogy egészen másnak tűnt akkor ez az asszony, mint azok, akik őhozzájuk járnak: a ruhája fodros és fényes, talán bálban vagy színházban szoktak ilyet viselni, de a szoknya szegélye csatakos a fölcsapódott sártól, a mellfodor gazdag csipkéjén pedig, éppen a szíve fölött, kicsiny, de feltűnő folt vöröslött, talán vér, de valószínűleg inkább valamilyen sebtében bekanalazott, zsíros-paprikás étel maradványa. Egy kislány is volt akkor az asszonnyal, alighanem ugyanez, aki most kapaszkodik a kezébe, négy év körüli, göndör, morc és riadt tekintetű kis jószág: talán ezért is esett meg rajtuk Anna szíve. A kislányon csipkegalléros bársonyruha, de a gallér láthatólag nem nagyon tiszta, egyik kis harisnyája lecsúszott és ráncosan leffegett portól homályos lakkcipője fölött. Lizzy megbűvölten nézte őket – olyanok voltak, mint azok a királykisasszonyok a mesében, akiknek hirtelen el kellett menekülniük a palotából, mert a gonosz mostohájuk az életükre tört: egyszerre látszott rajtuk a korábbi jómód és a legutóbbi napok hányattatásai. Az asszony csak a szék szélére ereszkedett le, mintha azzal akarná jóvá tenni a bejelentés nélküli látogatást, hogy minél kevesebb helyet foglal el: úgy ült ott, kecsesen és ideiglenesen, mint egy hattyú, amely mindjárt felröpül. A kislányt fölültette az egyik magas támlásszékre, amelyről nem ért le a lába a földig: a kislány lesunyt fejjel ült, mord, gyanakvó arccal, és sarkával ütemesen rugdosta a szék lábát, nyilván zavarában. Az anyja föléje hajolt, és suttogva valamit mondott neki, alighanem megszidhatta, mert a kicsi döbbent, megbántott arccal nézett föl rá: máskor bizonyára nem szokták megszidni az efféle apró vétségekért. Lizzynek akkor hirtelen eszébe jutott, hogy hiszen látta ő már korábban is a városban ezt az asszonyt és ezt a kislányt. Az asszony akkor még pompás bundát viselt, egy magas, sötét hajú, kissé színésziesen jóképű férfiba karolt, és kézen vezette a kislányt, aki a kisgyermekek mérges és fennhéjázó pillantásával méregette a körülötte elhaladókat, és amikor az anyja eleresztette egy pillanatra a kezét, kitárt karral, csámpásan szedve tömzsi kis lábát, szaladni kezdett, hogy fölrebbentse a téren tipegő galambokat. Igen, biztosan ez a nő volt az és ez a kislány, de a színésziesen jóképű férfi eltűnt mellőlük, és ebből Lizzy sejteni kezdte, hogy kik lehetnek.

Aztán megjött az apja, az asszonyt behívta magához az irodába, a kislányt meg addig őrá meg Annára bízták, próbálják valahogy elszórakoztatni. Anna bosszúsan kézen fogta, de a kicsi kitépte a kezét a kezéből: végül ő, Lizzy vezette be kézen fogva a gyerekszobába, ahol behúzódott a sarokba, mint valami riadt kis állat, és láthatólag nem érdekelték se Lizzy játékai, se a képeskönyvek.

– Mit akart az a nő? – kérdezte Anna, amikor a két furcsa látogató már elment. – Gondolom, pénzt kunyerált… Remélem, nem adtál neki?

– Egyáltalán nem kunyerált! Éppen hogy a saját lábára szeretne állni! Mint jogászhoz fordult hozzám, és mint régi ismerőshöz. Azt szeretné tudni, a hozományának egy részét nem lehetne-e kimenteni az összeomlásból, mert valami boltot szeretne nyitni belőle… persze nem itt, Sókon, hanem Pesten – felelte az apja élesen, mire Anna olyan képet vágott, mint akivel efféle átlátszó hazugságokat nem lehet megetetni.

– Persze, kell neki egy kis idő, amíg elő meri venni azt a százhatvanezret!

– Miféle százhatvanezret? Semmiféle bizonyíték nincs rá, hogy az a pénz az asszonynál lenne! – Lizzy ritkán hallotta az apját ilyen élesen fölcsattanni. Még a rettenthetetlen Anna is meghunyászkodott ettől a hangtól.

– Az emberek azt beszélik…

– Az emberek! De legalább a saját húgomtól elvárhatnám, hogy ne terjesszen alaptalan pletykákat! Sőt, hogy meg se hallgassa őket!

És most ugyanez asszony, ez a furcsa, tündérszerű teremtés itt áll a fölháborodott, elkeseredett emberek gyűrűjében, az apja karjába kapaszkodva. Lizzy egy pillanatig abban reménykedett, hátha ezúttal csakugyan hattyúvá változik és elrepül.

– Nem szégyellik magukat? Bántalmazni az özvegyet és az árvát, az édesapa sírjánál? – hallja az apja hangját. És hallja a felcsattanó válaszokat, egész kórust egyszerre, amelyben a felháborodott és panaszos hangok fenyegető hangzavarrá olvadnak össze a feje fölött. Egy asszony vijjogó hangja mint sirály emelkedik az általános, dühödt tengerzúgás fölé:

– Az én uram is felkötötte magát! Itt maradtam egy fillér nélkül, a három gyerekkel! Azok talán nem árvák? Azokkal ki törődik?

Lizzynek ismerős az asszony hangja, vagy talán nem is a hangja, csak a hanghordozása: azokban az utcákban beszélnek így az emberek, a város szélén, ahol a hosszú udvarokban tyúkok kapirgálnak és kutyák acsarognak, ősszel mindent áthat az erjedő must szaga, a magas, bolthajtásos kapukon lovasszekerek hajtanak be, és a gazda furcsa, torokhangú kiáltásokkal szidja a lovakat vagy a családtagjait, ha nem sietnek elég gyorsan kaput nyitni neki. Ezektől az emberektől mindig is tartott, mert annyira mások, mint ők, és úgy érzi, hogy a hátuk mögött biztosan megvetik és kinevetik, sőt talán bántanák is őket, ha tehetnék, és most kiderült, hogy a félelme nem volt alaptalan.

– El kelletett adni a házunkat! Hatan szorongunk egy mosókonyhában! Én mosni járok, pedig azelőtt… – hallatszott innen is, onnan is.

Leginkább az asszonyok kiabálnak, talán mert ingerli őket az üldözött nő szembeszökő, bár megtépázott eleganciája és nem e világi, sápadt szépsége. Egy nagydarab, kerek képű, fejkendős nő, égő mécsessel a kezében, kiront a tömegből, aztán megtorpan, alig féllépésnyire a kör közepén álló három embertől. Nagy arca a gyertyafényben sima és üres, apró, ferde szeme van és nagy homloka, mintha kopasz lenne a kendő alatt. Az üldözött nő összerezzen, és még görcsösebben kapaszkodik védelmezője bal karjába, az pedig haragos, viszolygó arccal fölemeli könyökben meghajlított jobb karját, mintha arra a nevetséges összecsapásra keményítené meg az izmait, amelyre mindjárt sort kell kerítenie a fejkendős fúriával. De az nem verekedni akar: megáll közvetlenül előttük, és sírós, haragos arccal kezdi mozgatni a mécsest föl-le a másik nő arca előtt, közben hajlong, mintha vásári kikiáltó lenne, és az áruját kínálná. Azonnal fölcsap a fölháborodott sziszegés:

– Nézzék már, ez még most is rókabundában parádézik! Azt is a mi pénzünkből vette! A kölykét meg csatos cipőben járatja! Mink meg kenyeret se tudunk adni a mieinknek! – röpködnek a megbotránkozott, sírós, gyűlölködő kiáltások.

– Annyi idős lehet, mint én – hallja Lizzy a rekedt, haragosan álmélkodó suttogást a feje fölött –, egy nappal sem kevesebb, aztán nézze meg, hogy néz ki ez, meg hogy nézek ki én!

– Hja, Mariska – felelte a megszólított, városiasabban öltözött nő mély, férfias hangon –, magához nem jár mindennap a masszőz… meg gondolom, méregdrága kenceficére sem telik!

– Még arany fülbevalója is van a gyalázatosnak! Na, mi lesz, Kati, ne sajnáld, tépd ki a füléből! – kiáltják oda a fejkendősnek, akinek sima, üres arcára báva, tetszelgő mosoly ül ki. Nyilván nincs ki a négy kereke, és ezt a többiek is tudják. Az üldözött nő görcsösebben kapaszkodik a férfi karjába, és viszolygó borzalommal néz a fejkendősre.

Lizzy egész testében reszket. Moccanni sem tud, a mögötte tülekedők hozzápréselték az előtte álló asszony széles hátához. Attól fél, a felbőszült emberek mindjárt rárontanak az apjára meg arra a másik kettőre, de a tömeg mintha nem merne átlépni valamilyen láthatatlan határvonalat, egy ponton túl nem közelítenek, csak a fejkendőst heccelik, akinek, talán mert csakugyan gyengeelméjű, egyedül volt mersze átlépni ezen a képzeletbeli határon:

– Na, mire vársz, Kati, tépd már meg egy kicsit! Verd le neki azt a puccos kalapját! Húzd le róla a bundát! Azért is kapunk egy pár fillért az ócskásnál, vehetünk belőle kenyeret a kölykeinknek! Ha már csatos cipőre nekünk nem fussa!

Nevetés csattant fel itt is, ott is. Valaki égő gyertyával a kezében megpróbál előbbre nyomakodni, mérges sziszegések, kis sikoly kísérik („…menjen már innen avval a gyertyával, kicsi híja,hogy föl