Anyák napalmja

By Podmaniczky Szilárd

A regény az Időntúli hétméteres című regénytrilógia bevezetőrésze. Egy kisfiú történetét meséli el, aki életében először indul útra egyedül, hogy hanglemezt vásároljon, ám túlságosan is élénk fantáziája különös kalandok felé sodorja. A második regény, Vénusz a Rózsadombon, egy hasonlóan élénk fantáziájú kislány történetét meséli el, aki a szomszéd ház pincéjének egyik szekrényén át egy különös, jövőbeli világba jut. A harmadik regény az Ork és Orkla címet viseli, amely egy férfi és egy nő közös életének azt a részét meséli el, amikor anyagilag függetlenek már a világtól, szabadok, de belül még nem állnak készen a kiszabadulásra. A három regényben szereplő fiú és lány, férfi és nő fantáziavilágát és realitástapasztalatát vetítheti egymásra az olvasó, s átélheti az életnek azokat a fázisait, amikor a gyermekkor szabad világából a felnőttkor nagyon is kötött, kényszeres világán át újra egy szabad világ felé indulhat, de már közel negyven év terhes tapasztalatával.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633762349

Book preview

PODMANICZKY SZILÁRD

ANYÁK NAPALMJA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-234-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Podmaniczky Szilárd

Néhány évvel születésem után, mérhetetlen zenei vágyakozástól hajtva két darab fekete bakelitlemez vásárlására határoztam el magam. Életemben először indultam útnak egyedül. Fűtött a kalandvágy, valami mégis azt súgta: „Vigyázz magadra, te gyerek! Mindennek van határa!"

Reggeli ébredésem után pár perccel fölhúztam a rövid szárú kertésznadrágomat, alá a Wild Horses feliratú pólót, bal zsebemet teletömtem negróval, a jobbat aprópénzzel, és kisétáltam a buszmegállóba.

A sárga lécekből összetákolt bódé előtt némán hullámzott a tömeg, cekkerek és átizzadt nejlon ingek (36-ostól 45-ösig), nyakkendőket himbált a langyos szél, s valahogy az volt az érzésem, mindenki a lemezért utazik a városba.

Beálltam a sor végére, és csakhamar megpillantottam a könnyű, széntalpú cipőjében közeledő bajszos sofőrt. Tekintete, mint a bérgyilkosé, kit soha nem hordott anyaöl.

Középső ujját fölmutatta az utazóközönségnek, akik tudták, nem merészelhetik elérteni, mert ez az ujj fog benyúlni a busz eleje alá, és ez az ujj nyomja meg a légkompressziós ajtót működtető gombot.

Ssz! Felszisszent a jármű.

A tömegnek immár a közepén sodródtam. Aki fölszállt, gyorsan lehuppant a fél marhanyelv nagyságú menetjeggyel, s biztonságos fedezékből bámulta amaz fölszállót, aki zergemód tekergette nyakát, maradt-e még szabadon hely, vagy egyvalaki az összeset elfoglalta.

A sofőr indulás előtt belenézett az úgynevezett utaspillantó-tükörbe. Ezt a tekintetet illett mindenkinek állni, jelezve, készen áll az útra.

A busz felremegett, az ajtó csapódva kattant, s a méretes kerekek gumijai lassan, ám biztató nyugalommal fordultak el alattunk.

Ezt most még egyszer: Oly puhán fordultak a kerekek, hogy még megnyalni is maradt volna idő a gumi radiális és axiális mintáit.

Ez idő tájt a távolban felrémlett egy futó alak.

Az asszony kövér volt, barna lapdzsekit hordott bokáig, hajából hullottak a csatok, két kezében egyfelől tömős liba, másfelől tíz csomag fagyasztott csirkefarhát. A sofőr fölhúzta az orrát, órájára nézett,  benyomta a kuplungot, a gép szabadon futott tovább. A külső visszapillantóba már csak akkor nézett bele, mikor az út szélén fölkevert por elnyomta az asszony körkörösen hullámzó szitkozódását, a liba elfúló, rekedt torokhangjait, s amit már nem hallhattunk: a dermedt farhátak lassú, necces labdák zizzenését utánzó neszfoszlányait.

Az utazóközönség teljes odaadással tobzódott az utazás körülményeiben. Akadtak párok, akik összeismerkedtek, s legott zoknit cseréltek. Mások tartották a távot, tudták, a szó fegyver, de a hallgatás olykor atombomba. Megint mások régi ismerősként üdvözölték egymást, puszi-puszi. De akadt ott félszeg párocska, már évek óta szemező lány és fiú, akik, ha a térdük összeért, mintha olajkályha tombolna belsejükben, s előkerült a már évek óta tartogatott avas dunakavics, vagy zacskóba olvadt mandarinzselé.

Ám többnyire a biznisz ment a buszon is, márkát jenre, tojást 24-es biciklibelsőre, ópiumpipát leokoplasztra, zsírégető teát karmonádlira, rádiós bézbólsapkát önbeöntést segítő tölcséres gumicsőre cseréltek, s mind azonnal tudta, a csere jól sikerült: átvágta a másikat.

A sofőrnek jó kedve volt a sikeres éjszakai benzinlopás után, s ahogy a hatvan marmonkanna anyag szemébe ötlött az út egyhangú csíkozásán hajtva, bekapcsolta a rádiót. A kis hangszórókon szolidan ömlött az utastérbe a friss tánczene, hangulatossá tette a hangzavart.

A busz megállói néhány kilométerenként követték egymást, s a busz lassacskán megtelt, mind lomhábban dübörgött alattunk. Ám egyszer csak nagy csönd támadt. Már az első sorokban ülők adták tovább: a közelgő megálló szélén ott toporgott piros disznóbőr táskájával az arany karszalagos ellenőr.

„Rutinmunka az enyém – nyilatkozta hetekkel ezelőtt az ellenőr –, rutinmunka, mert bízom az utazók becsületében. Fizetésemet nem az istentelen potyázók kiszűrésére kapom, hanem e szép erkölcsi tézis, a bizalom megerősítésére."

Az ellenőrt három napra rá elverték az árokparton, szájába menetrendet tömtek, hozzáláncolták a buszmegálló táblájához, a bokái és kézfejei közé egy méteres rudat erősítettek. Gatyáját térdig letolták, a füleit telitömködték petrezselyemzölddel, ingét szellősre megnyitották, s azt írták oda megnyálazott tintafilccel, hogy „így jár az…", de hogy hogy’, azt már befejezni nem maradt idő.

A megyei rendőrkapitány egynapos szakértői tanácskozást hívott össze, hogy megfejtsék a szöveg „eredetijét", s hogy majd a megfejtéssel megnyugtassák a lakosságot: A létező erkölcs ma Magyarországon nincs veszélyben!

Az ellenőr leszállt, s már a külvárosban haladt a busz, mikor súlyos teher nehezedett a mellkasomra, mintha kívülről és belülről feszülne egymásnak lét és nemlét.

Néni, kérem, asszonyom, mondtam fennhangon.

Mi van fiúcska, válaszolta hetykén, s poggyászát leemelte a csomagtartóról, a mellkasomra támaszkodó kezét huncut szavakkal levette: Milyen magasan ül maga, az ember eltéveszti a funkcióját.

Az asszony körmein zöld és lila lakkcsíkok húzódtak, a kézfején át a csuklójára fordulva folytatódtak.

Versenyző vagyok, mondta kacsintva, és ott hagyott ezzel a magyarázattal.

A busz befordult a központi pályaudvarra. A lenyűgözően grandiózus méretű kormányt izomból forgatta a sofőr, mintha az óriásinál is nagyobb üstben rotyogó lekvárt kavarna. Kíméletlen pillantásokkal követte a cserjék között sétáló munkatársait, akik fehér inget és kék egyennadrágot viseltek.

Sofőrünk bezzeg nem viselt egyenruhát, mintha ezzel is jelezni akarná: egyedi élet az övé, mely soha, de soha nem retten vissza sem a haláltól, sem a nyugdíjtól. Nyugdíjas korában is ugyanúgy fog borotválkozni, és már most fogadalmat tehet, hogy alacsony nyugdíját soha, de soha nem fogja kicsiny kertjének mezőgazdasági művelésével kiegészíteni. Állatot is csak egyet tart, egy házőrző kecskét, egy bakot, amely mindamellett, hogy eszeveszett hangjával bárkit elriaszt, remekül alkalmazható a kerti gyepszőnyeg féken tartására is.

Épp ideje volt leszállnom a bűzlő buszról a friss levegőbe. Az utazóközönség kilenc a kettő arányban műszálas felsőruházati termékekből választotta öltözékét. A műszálas ruha illata mosás, vasalás vagy szárítás után kiváló, és a bogrács alatt gyújtott tűzben igen különleges és szimbolikus képet mutat, mikor az elasztikusan felhajló műszáltömeg görcsös marokként még utoljára rákap és ráfonódik a bogrács aljára. De viselni!? Dante mesélhetne erről sokat.

Átvágtam a buszpályaudvaron, a tér túlsó oldalán bedobtam egy szem negrót. Számban a mentol íze gömbhéjszerűen terjedt tovább, s ha valaki kívülről megszagol, érzi, a gömbhéj túlnőtt az arcomon.

Egészen rövid időre kiszaladt a fejemből, miért is jöttem, mikor a merészen gallyazott akácok mögött megláttam a lemezboltot.

A gyomromban bizsergés indult, a mellkasomon át feltört belőlem a nevetés: ha ezt a két lemezt majd otthon fölrakom az öblös teraszon a lemezjátszóra, sem répa, sem retek, sem mogyoró nem marad szárazon.

Megfogtam a lemezbolt kilincsét, de a fogást valami elnehezítette. Fölnéztem az ajtó fölötti homlokfalra. Gömbös Gyula Bábszínház. Ez állt a táblán. Nofene!? Hátraléptem, a negró beleragadt a fogamba, a nyelvem izomgörcsöt kapott a feszegetéstől. A kirakatot hosszú perzsa szőnyegek fedték, pedig a múltkor még csillárt, poplemezt, hajsütővasat árultak itt.

A betyárját, ha csak a fele gonosz tréfa, mi a másik fele?

Megfordultam, látja-e ezt még valaki. Újra megpillantottam a sofőrt, olajos rongyba törölte a kezét, zsebkendőt vett elő, kifújta az orrát, s akkorát köpött egy törpefenyőre, hogy az beleremegett, majd úgy dobta vissza a nyál- és huruttömböt a sofőr arcába, hogy annak nem maradt ideje