Isten átnyúl a farmeron

By Löki Viktor

Miért áll egy pályakezdő újságíró hirtelen biciklis ételfutárnak? A letekert kilométerekkel vajon saját múltját is maga mögött hagyhatja? Vagy egy ilyen kaland szükségszerűen karambollal végződik?
Löki Viktor első regénye Debrecen ikonikus helyszínein vezet végig bennünket, egyszerre bolyongva a város és az érzelmek kanyargós utcáin. A történet főhőse egy fiatal férfi lendületével dübörög végig egyik címtől a másikig, a Turmixtól a Tallérosig, vagy épp Esztertől Kitty albérletéig. Mindennapjainak monotonitása és a városi lét különböző nehézségei azonban újra és újra megkérdőjelezik ezt a pozíciót, olyan kérdéseket felszínre hozva, amelyek nem kizárólag az övéi, hanem egész generációját foglalkoztatják. Az Isten átnyúl a farmeron fiataljai látszólag maguk hozzák a döntéseiket, így maguk is felelnek az akadályokért, amelyeken a másik képtelen áthatolni. A felnőtté válás gyomorszorító tapasztalata viszont éppen azzal szembesíti őket, mennyire nehéz azok között a keretek között megtalálni a helyünket, amelyeket a legkevésbé sem mi határozunk meg.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Dec 16, 2021
• ISBN: 9786156409119

Book preview

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Nagy-Kemendy Júlia

Szöveggondozó: Kütsön Nikolett

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

© Löki Viktor, 2021

© Napkút Kiadó, 2021

ISBN 978 615 6409 11 9

Támogatónk

A kötet megjelenését támogatta:

KÖZMŰ-GEO Kft.

4033 Debrecen, Báthory utca 21/a.

(Tevékenység: geodéziai feladatok végzése)

Első rész

Az összekötő

Tőletek féltem, kemény emberek,

ti fadobálók, akiket csodáltam?

Most, mint lopott fát, viszlek titeket

ez otthontalan, csupa-csősz világban.

József Attila: Kirakják a fát

Aznap, amikor felmondtam a szerkesztőségben, a tavaszi nap pontosan ugyanúgy sütött, mint máskor. Egy fekete rigó hangosan kiabált az utcavégi juharfán, a villamosmegállóban a telefonjuk fölé görnyedtek az emberek, és vélhetően tele volt a Böszörményi úton is mind a négy sáv autókkal, bár ez utóbbit nyilván nem láttam, mert ekkor épp a Dósa Nádor tér házai fölötti bárányfelhők mintázatában kerestem égi jelét annak, hogy mit is fogok én holnaptól csinálni. Meglepő, de a hirtelen döntés ellenére egyelőre semmi elképzelésem nem volt a továbbiakról. Egy dolgot éreztem biztosnak: a huszonegyedik századi munkavállalók kiskátéja az újkorban már valami olyasmivel kezdődik, hogy ne csinálj olyat, ami huzamosabb időn át nem szórakoztat, ráadásul megalázóan keveset is fizet. És habár ez a használati útmutató ezen túl nem terjedt ki a bárányfelhők mintázatainak extenzív megfigyelésére, egy dolog már hónapok óta világos volt: a helytörténet mindig is érdekelt, de a témában megírt cikkeimet vélhetően pár értelmesebb nyugdíjas kivételével nem olvasta el senki. Több interjút készíteni ellenben nem volt kedvem sem Hajdú-Bihar megyei nyugdíjas sakkbajnokokkal, nem tudtam már őszinte és optimista hurrá-riportot készíteni az újabb sikeres pocsaji tartósélelmiszer-gyűjtésről sem, és ha még egyszer el kellett volna olvasnom a nap szépe rovat valamelyik agyhalottjának az érfalrepesztően ostoba gondolatait, biztosan leugrok az emeletről. Viszont ez utóbbi megoldás, mivel a szerkesztőség az első emeleten van, a biztos halállal nem kecsegtetett, a tolószék nem túl biztató lehetőségével pedig érthető okokból nem akartam számolni, arra jutottam, hogy inkább felmondok.

Persze előbb kivettem az összes szabadnapomat, és közöltem a habzó szájú főnökkel, hogy nem jönnék vissza, mert határozottan új kihívások után szeretnék nézni, szóval elnézést, de mentem, szia, sziasztok. Azt mondjuk nem kötöttem az orrukra, hogy néhány hét láblóbáláson túl egyáltalán nem terveztem semmi okos és előrelátó dolgot, így az immáron ex-kollégáknak minősülő embertársaim lesajnáló és értetlen kérdéseinek hallatán inkább ködösítettem, és a „hát van pár tervem a későbbiekre, illetve a „nem tudom, talán magánzó leszek, meglátjuk mondatokon kívül inkább nem mondtam semmi konkrétat a felmondásom okairól.

Szép volt ez az elmúlt pár év, de egyszerűen úgy éreztem, több kell hogy lapuljon még ebben az élet nevű dologban, minthogy kijövök az egyetemről, utána meg egy megyei napilaptól megyek idegbetegen, egy lassan ölő, autoimmun betegség okozta permeábilis vékonybéllel nyugdíjba. Habár ez a szép lineáris életpálya ebben a megváltozott világban természetesen elképzelhetetlen volt már, és egyértelműen nem csak a szerkesztőség hibájából, így inkább azzal nyugtattam magam, hogy ezzel a döntéssel egyszerűen csak elébe mentem a majdani akármilyen aktuálpolitikai okból történő kirúgásomnak, mielőtt teljesen kiégtem volna. Hozzá kell tenni, hogy csinálhattam volna tervszerűbben ezt az egészet, de ez most már mindegy volt. A lényeg, hogy a Dósa Nádor házai fölött máris sokkal kékebb volt az ég, így frissen támadt virágos jókedvemben találomra elindultam a Sas utca felé, hogy aztán egy hirtelen jött ötlettől vezérelve az Ady Endre Gimnázium mellett egy hajtűkanyarral mégis visszaforduljak, és mint a mágnes, a Turmix Presszó felé vegyem az irányt.

Üldögéltem a Turmix teraszán, és rég nem érzett nyugalom szállt meg. Habár boldogult húszas éveimben rengetegszer részesültem benne, manapság sajnos már inkább elkerült ez az érzés. Gyakran megesett, hogy mikor kocsmában voltam, azon járt az eszem, hogy otthon is lehetnék, olvashatnék, hasznos dolgokkal is tölthetném az időt, de aztán otthon különös módon mégsem volt csend, csak zaj a fejemben, viszont ha elmentem bárkivel a kocsmai zajba, számos alkalommal mégis egyfajta lassú csendet hallottam odabenn. Mióta a húszas éveim vége felé a lehetőségekhez képest öntudatra ébredtem, nem tudtam másra gondolni, minthogy a csend egy félig-meddig szintetikus dolog, ami az ember fejében létezik. Ám ha szintetikus, akkor tudatosan alakítható, ha alakítható, akkor viszont ekkortájt a csendet én inkább otthonra szerettem volna megteremteni magamnak, és nem a kocsmába, ahol sajnos egyre idősödő fejjel már úgy ítéltem meg, hogy a törzsvendégek jobbára lapos és ismétlődő szórakozást űznek.

Mostanában az is megtörtént velem, hogy hiába volt bennem zaj vagy éppen csend, egyre messzebb kerültem a valóságtól. Az elmúlt években újra és újra rájöttem, ahogyan most is, a Turmixban, hogy nem is én vagyok az, aki meghozta a döntéseit. Pontosabban nem az vagyok, aki döntött. Én inkább csak megfigyeltem, racionalizáltam, hogy ez a félig-meddig öntudatlan állat mit talált ki éppen a külső hatások alapján ebben a képtelen körülmények diktálta, végeláthatatlan, ám az elmúlás miatt valójában kétségbeejtően véges rendszerben. Mint mondjuk most, amikor az előbb felmondtam. Én voltam az, aki valójában felmondott? Vagy a háttérben futó algoritmusok kotyogták ki ezt a végeredményt, mesterien elhitetve a szürkeállományommal, hogy ezt valójában én akartam? Sosem tudom meg.

Máris kezdett idegesíteni ez az évek óta ismétlődő gondolatmenet, ezért a kifizetett háromcentesem és a söröm társaságában kifordultam a kocsma félhomályából, és leülve rágyújtottam a Turmix teraszán. Mivel sok mindenben későn érő típus vagyok, nagyjából huszonhét éves lehettem, mikor elkezdtem bulikban egy-egy cigit részegen elszívni, aztán egyáltalán nem meglepő módon végül rászoktam a dohányzásra. Valójában ez is a Hannával való szakításom utáni furcsa időszak része volt, mint olyan sok más agyament hülyeség akkoriban. Utólag biztos voltam benne, hogy akkor és ott pecsételődött meg a sorsom, mikor Kristóffal egy buliból hazafelé menet a Bolyai éjjelnappaliban még megálltunk egy-egy üveg bort venni, amit később a Bolyai-Mikszáth sarkon, a járdán ülve ittunk meg. Közben Kristóf rágyújtott az első cigire, amit én a pillanat hevében, sok év sikertelen és igazi motiváció nélküli kocadohányosság után, spontán elirigyeltem, úgyhogy rögtön kértem is egy szálat tőle, és valahogyan, köhögve-röfögve, de azért leszivattyúztam a tüdőmbe. Ez után az este után ébredtem először úgy reggel, hogy kéne a másnaposságra egy cigi. És innentől kezdve nem volt megállás.

A napsütötte teraszon számba vettem a terveimet meg a lehetőségeimet az elkövetkező napokra. Néhány nap láblóbálás és a Borderlands nevű lövöldözős játék a leghatározottabb elképzeléseim között szerepelt, ahogyan a Péterfia Rock Café ismétlődő felkeresése is. Talán el kellene menni anyámékhoz is Hajdúhadházra. Fel kéne hívni Dávidot meg Petit, hátha ráérnek mostanában. Talán elmehetnék kirándulni is egyet, csak úgy, elvégre tavasz van. Be is kéne már ezek mellett végre csajozni, de ez már egy több éve futó projekt, miért pont most találnám meg az ideális nőt.

Majd adja magát.

Elnyomtam a cigit, lehúztam a szerkesztőséget búcsúztató, ünneplős háromcentest, és miközben ittam a sörömet, megbeszéltem a mellettem ülő Géza bácsival, hogy faterom nemrég azt mondta nekem, a Turmix neki valójában mindig a levezető kocsma volt, mikor már visszafelé ment a városból a Laktanya utcára, de azért persze régi hely, jó hely, viszont ezen felül azt a barna hajú nőt a Zálogfiók előtt nagyon meg kéne rotyogtatni, hát látszik rajta, hogy kívánja, de persze nyilván ő sem tudja, hogy a Marson titokban hat emelet mélyen a NASA-bunkerekben már évtizedek óta élnek az űrhajósok meg a gyíklények, csak titkolják előlünk. Hát persze hogy titkolják, mert ha kiderülne, akkor forradalom lenne, ez biztos, mert azért mindent a mi torkunkon sem lehet következmény nélkül lenyomni, na.

Miután kiürült a korsóm, elindultam haza, de nem jutottam sokáig, mert úgy döntöttem, hogy eszek egy szendvicset a Subwayben. A szendvics fogyasztása közben eszembe jutott Dávid, úgyhogy fel is hívtam, és mivel szerencsére ráért, megbeszéltük, hogy a felmondásom okán este pár sört feltétlen megiszunk valahol a Péterfia utcán.

Dáviddal a középiskola középső padsorának hátsó padjában rontottuk a levegőt összesen hat évig a legnagyobb egyetértésben, és azóta is őt, illetve az általános iskolából ismert Petit óhajtom a leggyakrabban látni a Föld nevű bolygón élő férfiak közül. Peti manapság bútort tervez Pesten, Dávid szoftvert Debrecenben; Peti 202 centi, Dávid 193; Petinek nagy a szíve, Dávidnak nagy az esze; Petinek hat éve van csaja, Dávidnak tíz, nekem meg Hanna óta nem volt senkim, ezért úgy sejtettem, titokban vagy mindketten őrültnek tartanak, vagy néha irigykednek, vagy néha mindkettő egyszerre. Ja, Ádámot az egyetemről ki ne felejtsem: általában ő is ott volt az elmúlt években velem, de az utóbbi időben bárhová hívtam, nem jött, bármit írtam a messengeren, órák vagy napok múlva válaszolt csak, és ha véletlen találkoztunk, és bármiről beszéltem neki, mindig azt mondta, hogy baromság, aztán elkezdett tudományos cikkekről, projektekről és pályázatokról beszélni. Beszippantotta a rendszer, na. Van ilyen.

Hazamentem, bebábozódtam a számítógép elé, és lőttem végeláthatatlanul az űrlényeket, amíg el nem jött az este. Dáviddal a Plázánál találkoztunk, és mivel a kamaszkorunkból, megboldogult nevén Rock Arizónaként ismert, újabban Rock Café nevű kocsma tele volt, és történeti okokból kifolyólag a Svejkbe meg az Ibolyába csak késő este jártunk, végül a Mob meglátogatásában állapodtunk meg, hiszen a nosztalgiafaktort továbbra is jelentősen növelte, hogy a sörfőző recept ugyan már más volt, de mint nemrég megtudtuk, a sörfőző infrastruktúra ugyanaz maradt, mint kamaszkorunkban.

– Szóval felmondtál – kezdte Dávid a beszélgetést a pult mellett állva.

– Fel én – mondtam neki vigyorogva.

– És mit fogsz csinálni?

– Mit tudom én.

– Akkor minek vigyorogsz? Meg miért mondtál fel?

– Mit tudom én.

– Na jól van, akkor ezt megbeszéltük. Melyik kell az Unicum mellé, meggy vagy APA?

– Ezúttal egy APA-t és egy életcélt is kérjél már, légyszíves.

Persze utóbbiból épp kifogytak, úgyhogy az APA, a Debreczeni lager és az Unicum Bermuda-háromszögétől először kellemesen lerészegedtünk, megbeszéltük a felmondásomat, kiröhögtük, amit és akit ki kellett, megettük a kötelező esti részeg hamburgert a szomszédos Szmörében, aztán tizenegy körül hazamentünk. Dáviddal egyébként persze most is minden rendben ment: romantikázott sokat a csajával, fejlesztette a szoftvereket, és főzte a Mobénál azért valamivel finomabb sörét. Viszont még mindig nem volt semmi hobbija, hiába baszogattam már évek óta emiatt. Közben nyilván én is jól tudtam, hogy nem kell túl sok célt kitűzni egyszerre az életben, mert csak összezavarodik tőle az ember. Tudtam ezen kívül azt is, hogy bár az újságírás egy mások által romantikusnak ítélt szakma, ám mivel újdonsült, motivációt vesztett munkanélküliként jelenleg én sem tudtam túl sok lelkesedést felmutatni, jogalapja ezúttal nem lett volna a felháborodásomnak.

Otthon a sötétítő függönyöket még este elhúztam, úgyhogy szerencsére másnap délelőtt tíz körül ébredtem, kellően indiszponáltan, illetve ennek tetejébe kiszáradt és büdös szájjal. Kimentem az erkélyre, és hogy ezt a kegyelmesen romlott paradicsomi állapotot megtartsam még egy kis ideig, gyorsan rászívtam egy cigit.

Az otthoni, rutinszerű cigi közbeni bámészkodásaim keretein belül először a szemközt jól látható, MÁV-bunker oldalán tátongó kis lyukat vettem szemügyre. Megnyugodva konstatáltam, hogy a benne fészkelő vörös vércse már ott ül a lyuk szélén, és nagyban készül a minden bizonnyal sok vijjogással és pocokzabálással terhelt napjára. A nevezett bunker látványa egyébként a vércsén túl is mindig szórakoztatott, hiszen az állomás felőli oldalán vakablakok voltak festve, ami persze az emberek jelentős részének nem tűnt fel soha, hiába mászkáltak erre rengetegen minden nap. Ez mondjuk korántsem érdekelt annyira, mint az, hogy a vércselyuk valójában milyen mély lehet. Hiszen ugyan feltételeztem, hogy az egyébként hatszáz fő befogadására alkalmas, négyszintes, atom-, gáz- és bomba- és mindenbiztos bunker még a világ elpusztulása után is a helyén fog állni, de a vércsék nem hiszem, hogy egészen a konzervekkel és mindenféle egyéb ellátmányokkal vélhetően még mindig túlzsúfolt óvóhelyig le tudnak menni abban a lyukban. De mégis milyen mély lehet? Egy méter, kettő vagy öt? Mi van a végén, kiszélesedik vajon vagy nem? Mennyire összkomfortos a vércsék kis lyuka? Mivel bélelik ki, pocokszőrmével? Egyáltalán, mi az a lyuk, és minek? Szellőző? Be kellene oda egyszer küldeni valami kémkamerát, meg is fogom rendelni hamarosan az eBay-en, és felküldöm egy ipari alpinistával, gondoltam.

A cigim vége felé járva egy, a konyhába vetett sanda oldalpillantással megállapítottam, hogy tiszta bögrém nincs, a mosogató meg, mint mindig, púposan tele van a bűzölgő halom mosatlannal. Hogy magamhoz térjek, a látvány mérlegelése után, újdonsült időmilliomos lévén inkább lementem a délelőtti kávémért a közeli Star Presszóba. Persze ha tehettem volna, inkább a Petőfi Presszó kakasülőjére mentem volna basásan pöffeszkedni, de sajnos az már vagy háromnegyed éve bezárt, maradt tehát a Star.

A Star a délelőtti nyugiban mindig olyan volt, mintha valami általános iskolai osztályteremben lett volna az ember, azzal a kivétellel, hogy itt a kis asztaloknál tanulók helyett egy-egy, általában rendezetlen szakállú, borvirágos arcú férfi ült sorban egymás előtt és mögött, miközben mindenki asztalán ott figyelt a kommersz rövidből és olcsó sörből álló menüje. Mindenki az aktuális műsorra meredt a fenti lapostévén, nem számított, mi megy éppen. Ez a jólesően kiszámítható jellegzetessége a kocsmának bevonzotta a sűrű nyugalmat, de a délelőtti teltházat is. Tanító nénire a rend fenntartásához délelőtt egyelőre még a hely osztályterem jellege ellenére sem volt szükség, ennek ellenére biztos voltam benne, hogy ha az iskolába már nem is térnek vissza, de szenvedélybetegségük okán sokuk sajnos hamarabb fogja állami egészségügyben dolgozó alkalmazottak felügyelete alatt elütni az egyre csökkenő idejét, mint azt most gondolná.

A tévé a helyiségben elfogadhatóan halk volt, a levegőben viszont, kellemes kontrasztként, az állomási kocsmákra oly jellemző, fémes bűz terjengett. Ebben a pillanatban engem ez mondjuk nem érdekelt, mert a kávémra ezúttal tej és tejszín híján tejszínhab járt, úgyhogy most az egyszer urizáltam. Közben folyamatosan az járt a fejemben, hogy most, most fogom lenyalni a mosatlan pohár peremén lévő köpet maradékával a valamilyen bizonytalan eredetű tüdőkórt, és a vizionált számítógépes hentelés és a jövő ködébe vesző melókeresés helyett a Kenézyben fogom tölteni a következő heteket élet és halál között lebegve, miközben többet köpök véreset, mint nyálasat.

A keserű jövőmet vizionáló gondolataim közepette, a pultra támaszkodva, végighallgattam az egyik erősen tetovált, előre kiszámolt apróját a markában csörgető, a reggeli időpont ellenére máris ittas alkalmi vendég és a pultos párbeszédét is:

– Egy deci bort kérek. Mennyi a decije?

– Nyolcvanöt forint. Mutasd, van annyid? – mondta a pultos olyan hangsúllyal, mintha valóban még az általános iskolában lennénk.

– Van, még több is, úgyhogy akkor két decit kérek.

– Rendben. Fehér vagy vörös?

– Jó lesz nekem a piros.

Jó lesz haver, nekem is mindegy, csak a színe legyen piros, dúdoltam a vonatkozó, dalszövegében némileg torzított Quimby-számot még a liftben felfelé menet is. Előtte, mondjuk, miután kijöttem a boltból mindenféle szemét kajákkal teli kézzel, a tavaszi allergiától vagy a náthától már a háztömb előtt akkorát tüsszentettem, hogy a hársfán tanyázó dolmányos varjú egy fával arrébb repült, amitől úgy megijedtem, hogy egy csipszet véletlenül el is dobtam a kezemből. „A szívósság tart meg téged, gyerekem, mint fürdőszobacsempén a penészt", szokta volt nagyanyám mondani nekem, na, mondjuk, nem tudom, hogy ezt a találó mondást anno Földesen vagy Berettyóújfalun tanulta-e még gyerekkorában, vagy az én tápos fejemről jutott mindig eszébe, miközben sietve és ügyetlenül kanalaztam a tűzforró lebbencslevesét már Debrecenben, a Dózsa György utcán. Mindenesetre a csipszekkel és nápolyival teli kezem láttán egészen a nyolcadik emeletig tartott a bűntudatom, hogy a számítógépes játékok mellett vélhetően ma sem fog jutni időm olyan felnőtt és érett dolgokra, mint munkakeresés, egészséges táplálkozás, testmozgás, nyelvtanulás vagy legalább valami online oktatóanyag következetes végigbambulásából eredő informálódás.

Úgyhogy ugyan némi bűntudattal terhelve, de felmentem, beröffentettem a gépet, és három napig ki sem jöttem a lakásból.

A napilapozás minden túlzás nélkül igazi vágóhíd volt. Egyik napról a másikra éltünk, sokszor ötlettelenül, tartalom nélkül, egy napra pedig általában kettő megírandó cikkel, emellé egy következő cikk anyagát szolgáló akármilyen interjúval vagy egy lapos délutáni rendezvényen való részvétel szomorú kötelezettségével. Ennek fényében nem csoda, hogy a legtöbb szerkesztőségi tagnak napi egy doboz cigi általában különösebb feltűnés nélkül elment a rövid kávészünetekben, miközben a kollégák keze végig szinte egy ritmusra remegett. Néha titokban, néha nyíltan, de mindannyian azon frusztráltuk magunkat, hogy ma sem lesz idő valami olyat írni, ami érdekelne minket, egy olyan médiumba, amit lassan úgyis megesz az online tartalomgyártás, hiába hívogatnak a telefonos munkatársaink mindenkit félévente a megyében a kedvezményes, három hónapos előfizetést ajánlgatva. Habár szerettünk írni, és mi szerettünk volna jól is írni, valahol mégis az volt a kollektív véleményünk, hogy aki manapság napilapot olvas, az teljesen biztos hogy 1. a megszokások rabja; 2. nyugdíjas; 3. a megszokások rabja és nyugdíjas; 4. életkorától függetlenül alkalmatlan az internetes hírolvasás és a számítógép működésének elsajátítására; 5. perverz, és úgy szagolgatja a frissen nyomott újságot, mintha egy porcukros eperszeletekkel borított, habbal fújt vulvába szimatolna behatolás előtt.

Így, mivel az indokolatlan hajtás, és a napi három lapos cikk megírása után most határozottan jólesett az ötlettelen semmittevés, az elkövetkező három napban a kanapén döglöttem és a telefonomat nyomkodtam, játszottam, filmeztem, illetve megettem mindent, amit megláttam. Mindezek után, mikor a sok fekvéstől és görnyedéstől elkezdett még jobban fájni a hátam, mint egy átlagos munkanap végén, gondoltam egyet, és a negyedik napon elmentem a Börzsönybe, hogy újra megmásszam a Csóványost.

A Csóványoson legutóbb négy éve voltam, a Hannával való szakításunk másnapján. Hanna volt a második komolyabb barátnőm: ő Egerből származott el egy időre Debrecenbe, az egyetemen ismertem meg, és összesen három évig voltunk együtt. A szakítás másnapján stoppal mentem el Diósjenőig, mint egy zombi botorkáltam fel a kilátóhoz, ott gyorsan kibőgtem és kiordítottam magam, aztán pedig mentem vissza Pestre, hogy Dáviddal módszeres önpusztításba fojtsam a szerelmi bánatom. Persze a következő években az önigazolás és az öngyógyítás nagy hullámai közepette mindig mindenki rájön a nagy igazságra, hogy nem baj, hogy vége lett. Így volt ez velem is. Jól éreztem magam Hannával, tiszteltem az intelligenciája miatt, bírtam a vagányságáért és a kretén humoráért, de saját érzéseinket és világmegváltó gondolatainkat többnyire mégsem sikerült összeegyeztetnünk, mert valahol mélyen teljesen mást gondoltunk az életről, és teljesen máshogy képzeltük el a jövőt.

Én valami kifordított és perverz okból az összes gyermekbetegsége ellenére mindig is szerettem Magyarországot, ezt a látszólag jobbára neurotikus és paranoiás