A kamasz II. rész

By Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Egy vidéki fiatalember felkerül a fővárosba. Túl érzékeny idegrendszere, különleges életfelfogása, hallatlan pénzvágya, szenvedélyes rajongó szerelme meghökkentő és kellemetlen kalandokba sodorja. Az író szinte félelmetes lélekelemzéssel fedezi fel,

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633447321

Book preview

DOSZTOJEVSZKIJ

A KAMASZ

Második kötet

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Révai Irodalmi Intézet

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Papp Norbert

Fordította: Szabó Endre

978-963-344-732-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

HATODIK FEJEZET

I.

Természetes, hogy felkeresem! – határoztam el magamban haza sietve –, most rögtön felkeresem. Nagyon valószínű, hogy magában találom otthon; magában, vagy nem – az mindegy: kihívathatom. Ő engem elfogad; meg lesz lepve, de elfogad. S ha nem akarna elfogadni, nem tágítok, beüzenem neki, hogy fontos dolgom van vele. Akkor az okmányra fog gondolni és bebocsáttat. És mindent megtudok Tátyánáról. Azután… hát mi lesz azután? Ha nincs igazam, hát megengesztelem őt, de ha igazam van s ő hibázott, akkor már úgyis vége mindennek! Mindenesetre – mindennek vége! Mit vesztek vele? Semmit. Megyek, megyek!

És soha el nem felejtem, büszkén gondolok vissza arra, hogy mégsem mentem el hozzá. Erről soha senki sem fog tudni, ha belehal is, de már az is elég, hogy én tudok róla s, hogy én olyan állapotban a legnehezebben tudtam cselekedni. „Ez kísértés és én kikerülöm – határoztam el magamban, a dolgot meggondolva, – tényekkel ijesztgettek, de én azokban nem hittem és nem vesztettem el az ő tisztaságába vetett bizodalmamat. Minek is mennék hozzá, mit kérdeznék tőle? Miért kellett volna neki én bennem oly feltétlenül megbíznia, mint ahogy én bíztam ő benne, az én „tiszta ideálomban, miért ne félt volna az én „lobbanékonyságomtól és mért ne tartotta volna védelmére készen Tátyánát? Nem érdemeltem én még ki az ő bizodalmát. Hadd ne tudja, hogy ki fogom érdemelni, hogy nem engedek a „megkísértésnek," hogy nem hiszek az ő rá vonatkozó mendemondáknak, elég ha ezt én magam   tudom és ezért   megbecsülöm magamat.

Megbecsülöm saját érzésemet. Oh, igen: megengedte, hogy Tátyána kihallgassa az én beszédemet, tudva, hogy Tátyána ott ül és mindent hall (mert lehetetlen, hogy ne hallott volna), tudta, hogy az kinevet engem, – ez pedig rettenetes! De… de hátha ezt nem lehetett kikerülni? Mit tehetett ő abban a helyzetben, s hogy lehessen őt hibáztatni? Hiszen hazudtam én is Kraftról, én is megcsaltam őt, mert ezt sem lehetett kikerülni s akaratlanul, ártatlanul hazudtam. Istenem! – kiáltottam fel kínos elpirulással, – és mit csináltam most is! hát nem odavonszoltam őt ugyancsak Tátyána elé, nem mondtam-e el az imént mindent Verszilovnak? Különben mit beszélek? nagy itt a különbség. Csak az okmányról volt szó, én Verszilovnak voltaképpen csak az okmányról beszéltem; mert egyébről nem is beszélhettem vele. Nem magam figyelmeztettem-e, nem magam kiáltottam-e fel, hogy egyébről szó sem lehetett? Verszilov pedig értelmes ember. Hm… De mekkora gyűlölettel van ő még most is e nő iránt! Vajon micsoda dráma játszódhatott le akkor köztük és miért? Persze: önzésből! Verszilov a határtalan önzésen kívül semmi más érzésre nem is képes.

Ez az utóbbi gondolat ötlött akkor eszembe s ezt észre sem vettem. Hát ilyen gondolatok kergették akkor egymást agyamban s akkor én egész őszinte voltam magammal; nem ravaszkodtam, nem áltattam magamat; s ha valamit nem terveztem akkor, hát csak azért nem, mert nem volt rá való eszem, nem pedig azért, mintha magammal jezsuitáskodni akartam volna.

Nagyon vidám, bár zavaros hangulatban tértem haza. De analizálni nem mertem s mindenáron szórakozni akartam. Mindjárt bementem a háziasszonyhoz; csakugyan szörnyű civakodásban voltak. Az asszony nagyfokú tüdővészben szenvedett, különben jó lehetett, de mint minden tüdőbajos, rendkívül szeszélyes volt. Azonnal elkezdtem őket kibékíteni; bementem egy lakóhoz, Cservjákov bankhivatalnokhoz; ez igen nyers, ragyásképű bolond, rendkívül hiú ember volt, akivel én különben jól megfértem, bár őt egyáltalában nem szerettem, de akivel együtt – elég hitványul – gyakran élceltünk Hippolitovics Péter rovására.  Rögtön rábeszéltem, hogy ne költözzék ki, különben ő maga sem akart csakugyan kiköltözni. Az lett a vége, hogy a háziasszonyunkat végképen megnyugtattam, ezenkívül pompásan megigazgattam a feje alatt a párnát: „ezt sohasem tudta így megcsinálni Hippolitovics Péter," monda az asszony kárörvendve. Aztán kimentem a melegítőjével a konyhába és nagyon jó két meleg borogatást készítettem neki. A szegény Hippolitovics Péter csak nézett és irigykedett rám, de még csak hozzányúlni sem engedtem őt és a szó teljes értelmében megkaptam jutalmamat a beteg asszony hálás könnyeiben. Aztán jól emlékszem, hogy mindezt egyszeriben meguntam, hirtelen rájöttem, hogy nem jólelkűségből ápolom én ezt a beteget, hanem csak úgy, valami egészen más okból.

Türelmetlenül vártam a kocsist, Matvejt: elhatároztam, hogy ezen az estén utoljára próbálom meg a szerencsémet és… és a szerencsétől eltekintve is roppantul szerettem volna játszani – másképp elviselhetetlen lett volna az állapotom. Ha nem lett volna hová mennem, hát talán nem bírtam volna magamon uralkodni és elmentem volna ő hozzá. Matvejnak már nemsokára itt kellett lennie, de nyílt az ajtó s belépett egy váratlan vendég: Oniszimovna Dárja. Meglepetésemben összerántottam a szemöldökömet. Oniszimovna Dárja tudta a lakásomat, mert valamikor járt nálam a mamám megbízásából. Leültettem és kérdő tekintettel néztem rá. Ő semmit sem szólt, mereven nézett a szemembe és szerényen mosolygott.

– Talán Lizától jön? – kérdeztem tőle.

– Nem; csak úgy.

Figyelmeztettem, hogy nekem most mindjárt el kell mennem; erre ő megint azt mondta, hogy „csak úgy" és hogy ő is rögtön távozik. Valamiért egyszeribe megsajnáltam őt. Megjegyzem, hogy ő valamennyiünktől, anyámtól s különösen Pavlovna Tátyánától sok jót tapasztalt, hanem miután elhelyeztük őt Sztolbjevánál, a mieink valahogy megfeledkeztek róla, kivéve talán Lizát, aki őt gyakran meglátogatta. Ennek, úgy látszik, maga volt az oka, mert az a különös szokása volt, hogy szeretett elvonulni, különcködni, ellenére alázatoskodásának és mesterkélt mosolygó természetének.

Nekem különösen nem tetszett ez az ő mosolygása, meg az, hogy mindig láthatóan tettetett arckifejezést öltött, sőt egyszer azt gondoltam róla, hogy még az ő Olyája után sem búsult sokáig. De most valamiért megsajnáltam.

Hát egyszerre csak szó nélkül meghajolt, pár lépést tett s mindkét kezét előre nyújtva, derékon ölelt s arcával lehajolt a térdem felé. Megragadta kezemet, azt hittem: azért, hogy megcsókolja, de csak a szemeihez emelte s forró könnyekkel árasztotta el. Egész testében reszketett a zokogástól, de csendesen sírdogált. Szívem elszorult, bár mintha bosszankodtam volna is. De ő egész bizalmasan ölelt meg, semmit sem félt, hogy megharagszom, noha csak az imént olyan félénken, alázatosan mosolygott rám. Kértem, hogy csillapodjék.

– Galambom, bátyuskám, nem tudom: mit tegyek magammal. Mihelyt esteledni kezd, nem bírok magammal; mihelyt esteledni kezd, megszűnik az erőm, valami húz ki az utcára, a sötétbe. Visz magával a képzelődésem. Az a képzelgés vett erőt rajtam, hogy mihelyt kilépek, azonnal találkozom vele az utcán. Járok, és mintha látnám őt. Vagyis mások járnak-kelnek, én pedig készakarva hátul megyek, és azt gondolom magamban: nem ő ez az ott? Nem az én Olyám-e? És gondolkozom, tépelődöm. Olyan leszek végre, mint a bolond, botorkálok az emberek közt, szorong a szívem. Mintha részeg lennék; némelyek rám is ripakodnak. Én már egészen magamba vonulok, sehová nem járok. De bárhová mennék is – még nagyobb a szorongásom. Most, hogy ön előtt eljöttem, azt gondoltam: „Bemegyek én ő hozzá; ő valamennyi közt a legjobb, meg aztán akkor is ott volt." Bátyuskám, bocsásson meg nekem, alkalmatlannak; rögtön elmegyek.

Hirtelen felállt és sietni kezdett. Ekkor éppen megérkezett Matvej; felültettem őt is magamhoz a szánkámba és haza vittem Sztolbjejevához, a szállására.

II.

A legutóbbi időben a Zerscsikov rulettházába kezdtem járni. Azelőtt vagy három más házba jártam, mindig a herceggel, aki „bevezetett ezekre a helyekre, E házak egyikében főképpen bankot játszottak és igen jelentékeny összegekben. De azt én nem szerettem; láttam, hogy oda sok pénz kell, e mellett igen sok kötekedő ember és a felsőbb körök cifra fiatalsága járt oda. A herceg meg ezt szerette; kártyázni is szeretett, de ezekkel a hencegőkkel barátkozni is. Észrevettem, hogy ha ezeken az estéken néha velem együtt jött is be, de az este folyamában tőlem valahogy eltávolodott és az „övéi közül senkivel meg nem ismertetett. Én meg egész vad-idegenül éreztem ott magamat s megesett, hogy néha ezzel magamra is vontam a többiek figyelmét. A játékasztalnál szóba is kellett állnom némelyekkel, hanem amint másnap megpróbáltam ugyancsak a játékszobában egy olyan urat üdvözölni, akivel tegnap nemcsak beszéltem, de nevetgéltem is, akinek szomszédja voltam, két kártyavételben tanácsot is adtam neki – hát az egyáltalában nem ismert meg engem. Sőt mi több: valami tettetett meglepetéssel nézett rám és mosolyogva továbbment. Ezért ezt a helyet mihamar elhagytam és egy másik kloákába – másképp nem tudom megnevezni – kezdtem járni. Ez egy meglehetősen jelentéktelen, kisszerű rulettbank volt, melyet egy kitartott hölgy rendezett be, bár ő maga a játékteremben személyesen nem jelent meg. Itt nagy volt a fesztelenség s bár megjelentek katonatisztek és gazdag kupecek is, de minden piszkosan folyt, ami különben vonzott is némelyeket. Ezen a helyen gyakran kedvezett nekem a szerencse. De ezt is elhagytam egy csúf história miatt, mely a játék hevében támadt és két játékosnak a verekedésével végződött, aztán Zerscsikovhoz kezdtem járni, hová szintén a herceg vezetett be. Zerscsikov nyugalmazott lovasszázados volt és az ő estélyein meglehetősen tisztességes, katonás hang uralkodott, a becsület formáira kényes ingerültséggel ügyeltek, a beszéd rövid, tárgyilagos. Például bolondozok és nagy korhelyek nem voltak láthatók. Ezen kívül a felelős bank nagyon is komoly alapon állt. A játszás bankra és rulettre ment. November tizenötödike estéjéig én ott csak kétszer voltam s úgy látszott, hogy Zerscsikov már az arcom után ismert engem, de ismerőseim még nem voltak. Ezen az estén csak éjfél felé jelent meg a herceg Dárzánovval, miután elébb az előkelő toprongyosok azon bankházában voltak, melyet én oda hagytam. E szerint ezen az estén csupa ismeretlen ember közt voltam.

Ha akadna olvasóm és elolvasná mindazt, amit kalandjaimról már megírtam, akkor kétségtelen, hogy nem volna szükséges megmagyarázni neki, hogy én határozottan nem voltam semmi társaságba való sem. Mert én nem tudok társaságban forogni. Ha bemegyek valahová, ahol sokan vannak, mindig olyat érzek, mintha a rám eső tekintetek elektrizálnának. Határozottan bántódást, fizikai bántódást érzek még színházakban is, hogy magánházakról ne is szóljak. Ezeknél a ruletteknél és összeverődött társaságokban semmiképpen sem tudok tekintélyesen viselkedni: hol azért korholom magamat, hogy feleslegesen lágy és udvarias vagyok, hol felállók és valami nyerseséget követek el. Pedig hozzámképest milyen hitvány emberek tudták ott magukat tekintélyesen viselni – és ez bosszantott engem leginkább annyira, hogy egyre jobban elhagyott a hidegvérűségem. Kimondom nyíltan, hogy nemcsak most, de már akkor kiállhatatlannak és gyötrelmesnek tartottam nemcsak ezt az egész társaságot, de – hogy már mindent megmondjak – még a nyereséget is. Határozottan gyötrelmesnek! Igaz, hogy rendkívüli élvezetem volt, de ez az élvezet gyötrelemmel járt. Az emberek, a játék, és ami fő: én magam is velők együtt, roppant csúf színben látszott nekem. „Mihelyt meglesz a nyereségem, azonnal itt hagyok mindent! Ismételgettem magamban, mikor az éjszakai játék után hajnalban a szállásomon elszunyókáltam. De hát az a nyereség is! Hiszen már az is furcsa, hogy én éppen nem szerettem a pénzt. Vagyis nem ismétlem a hasonló magyarázatoknál szokásos közhelyeket, hogy csak a játék, az izgalom, az élvezet, a kockáztatás ingeréért játszottam, nem pedig nyereségért. Pénzre nagy szükségem volt, bár a pénzszerzésre nem ez volt az én utam, ideám, de akár így, akár úgy, akkor mégis eltökéltem, hogy megkísérlem ezt az utat is. Végkép kiütött sodromból egy erős gondolat: „Hiszen már megállapodtál abban, hogy okvetlenül milliomossá lehetsz, csak meglegyen hozzá a szilárd akarat; hiszen már ki is próbáltad erre nézve a karakteredet, hát állj helyt ezúttal is: vagy erősebb karakter kell a ruletthez, mint a te ideádhoz? – ezt ismételgettem magamban. S minthogy ma is az a meggyőződésem, hogy a hazárdjátékban, ha nyugodt eltökéléssel megőrizzük az esz finomságát és a számítást, lehetetlen a vak sors nyerseségét le nem győzni és nyerni, hát természetesen egyre jobban erőt vett rajtam az ingerültség látva, hogy percről-percre jobban és jobban elvesztem akaraterőmet s úgy elragadtatom magamat, ment egy kis fiú. „Én, aki el tudom viselni az éhezést, nem bírok magammal ilyen ostobaságban!" – ez ingerelt engem. E mellett annak a tudata, hogy bennem, bármennyire nevetségesnek és semmisnek látszom, megvan az erőnek az a kincse, amely majd egyszer kényszeríteni fogja mindezeket, hogy rólam való véleményüket megváltoztassák, ez a tudat – már csaknem megalázott gyermekkorom óta – volt az életemnek egyedüli forrása, ez volt az én vigaszom, máskülönben tán még gyermekkoromban megöltem volna magamat. Hát hogy’ ne haragudtam volna magamra látva, hogy milyen szánalmas figurává leszek én a játékasztal mellett! Ezért nem tudtam én már a játékot abban hagyni: most már világosan látom. Ezenkívül kicsinyes hiúság is bántott: a veszteség lealázott a herceg előtt, Verszilov előtt, bár ez nem méltatott rá, hogy mások előtt beszéljen, még Tátyána előtt sem – így gondoltam, éreztem. Végül egy vallomást teszek: én már akkor megromlottam; nehezemre esett volna lemondani a vendéglőbeli hétfogásos ebédről, Matvejről, az angol divatkereskedésről, az illatszerészem véleményéről és hasonlókról. Ezt én már akkor is felismertem magamban, de egy kézlegyintéssel tettem túl rajta magamat, most pedig, amint leírom: pirulok.

III.

Egyedül jővén és ismeretlen tömegbe vegyülvén eleinte az asztal egy szögletén helyezkedtem el és apró téteket rakva ültem ott mozdulatlanul vagy két óráig. E két óra alatt rettenetes kavarodás folyt. Elszalasztottam a legpompásabb előnyöket s igyekeztem nem bosszankodni, hanem hidegvérre és biztosságra törekedni. Az lett a vége, hogy két óra alatt se’ nem nyertem, se’ nem vesztettem: a háromszáz rubelből tízet-tizenötöt adtam le. Ez a jelentéktelen eredmény bosszantott, e mellett igen kellemetlen csúfság történt. Tudom, hogy a rulett körül néha tolvajok is vannak, még pedig nem utcáról, hanem ismert játékosok közül való tolvajok. Például biztos vagyok benne, hogy a hírhedt játékos, Aferdov – tolvaj; még most is szerepel a városban: nem régen láttam őt saját póni-fogatján, de ő azért tolvaj és tőlem is lopott. Hanem erről majd később; ezen az estén csak prelúdium volt: az egész két óra alatt én az asztal szögleténél ültem, balra tőlem egy rohadt ficsúrocska foglalt helyet, azt hiszem zsidó volt, aki különben valahol el van foglalva, sőt ír és kiad egyet-mást. A legutolsó percben húsz rubelt nyertem. Két vöröshasú bankjegy feküdt előttem; egyszerre csak látom, hogy a zsidócska kinyújtja a kezét és a legnyugodtabban elhúzza az egyiket. Meg akartam akadályozni, de ő a legszemtelenebbül, anélkül, hogy hangját felemelte volna, kijelenti nekem, hogy az – az ő nyereménye, hogy ő az imént tett és nyert; nem is akart a dologról tovább beszélni és elfordult. Épen abban a pillanatban igen ostoba hangulatban voltam: nagy ideán járt az eszem, tehát csak egyet köptem, felálltam, elmentem, nem akartam vele patvarkodni és neki ajándékoztam a vörös bankjegyet. Nehéz is lett volna tisztázni ezt az ügyet a vakmerő tolvajjal, mert a kellő pillanatot elszalasztottam, a játék már tovább folyt. Ezzel pedig nagy hibát követtem el, mint az később kiderült: a közöttünk levő három-négy játékos észrevette a mi szóváltásunkat és látván, hogy oly könnyen engedtem, valószínűen engem is olyannak néztek. Éppen tizenkét óra volt; bementem a szomszéd szobába, gondolkoztam, új terven törtem a fejemet s visszatérve bankjegyeimet a bank által felváltattam fél-imperiálokra.[1] Több mint negyven darabot kaptam. Elosztottam tíz részre s elhatároztam, hogy egymásután tíz tételt rakok a zéróra, minden tételben négy fél-imperiált, egymás után. „Ha nyerek – jó, ha vesztek, az is jó: soha többé nem fogok játszani." Megjegyzem, hogy az egész két óra alatt egyszer sem jött ki a zéró, úgy hogy már úgyszólván senki sem rakott zéróra.

Állva, szótlanul, komoran, fogamat összeharapva raktam. A harmadik tételnél Zerscsikov hangosan jelentette a zérót, mely egész nap nem jött volt ki. Száz fél-imporiált számoltak le nekem aranyban. Maradt még hét tétem s én folytattam a rakást, mialatt körültem minden megkavarodott, táncolt.

– Jöjjön át ide! – kiáltottam az asztalon át egy ősz, nagybajuszú, frakkos játékosnak, aki már néhány óra óta kimondhatatlan türelemmel rakott apró téteket, s egyiket a másik után elvesztette. – Jöjjön át ide, ez szerencsés hely.

– Nekem szól ön? – felelt a bajszos valami fenyegető hangon az asztalvégiről.

– Igen, önnek! Ott az ingét is elveszíti.

– Mi köze hozzá? Hagyjon nekem békét.

De én már nem bírtam magammal. Velem szemben, az asztal túlsó oldalán éltes katonatiszt ült. Látva az én pénzhalmazomat, azt motyogta a szomszédjának:

– Különös! Zéró! Nem, én a zéróra semmi szín alatt nem teszek.

– Tegyen pedig, ezredes úr! – kiáltottam, új tétet rakva.

– Hagyjon nekem is békét, sohse tanácsoljon! – szakított félbe élesen. – Minek kiabál úgy!

– Jó tanácsot akarok önnek adni; no hát fogadjunk, hogy a zéró megint mindjárt kijön; fogadjunk tíz aranyba – jó?

És kitettem tíz fél-imperiált.

– Tíz aranyos fogadás? Abba bele megyek – felelt száraz, szigorú hangon; – tartom a fogadást, hogy nem jön ki a zéró.

– Tíz louisdor, ezredes úr!

– Micsoda tíz louisdor?

– Tíz fél-imperial, urasán szólva – louisdor.

– No hát beszéljen világosan, hogy félimperial és no tréfáljon velem.

Én persze nem számítottam rá, hogy megnyerem a fogadást: harminchat eset volt egy ellen, hogy nem jön ki a zéró; de ajánlottam a fogadást először is azért, mert benne voltam a hetvenkedésben, másodszor meg azért, hogy magamra vonjam mindenki figyelmét. Nagyon jól láttára, hogy engem itt valamiért senki sem szeret, s hogy ezt igen szívesen éreztették velem. A rulett megperdült és mekkora volt a meglepetés, mikor kijött – a zéró! Mindenki felkiáltott. Erre a nyerés mámora egészen megködösített. Megint leszámoltak nekem száznegyven fél-imperiált. Zerscsikov megkérdezte, hogy nem akarom-e a nyereség egy részét bankjegyekben? De arra én csak dörmögtem valamit, mert már nem voltam képes nyugodtan és értelmesen kifejezni magamat. Forgott a fejem, megrogyott a lábam. Éreztem, hogy most mindjárt sokat fogok kockáztatni; azonkívül valamit még el akartam követni; még valami fogadást ajánlani, valakitől néhány ezret elkaparintani. Gépiesen babráltam tenyeremmel a bankjegyeimen és aranyhalmazaimon s nem bírtam odáig jutni, hogy ezeket összeszámoljam. E pillanatban észrevettem a hátam megett a herceget és Dárzánt: épen most jöttek el az ő bankjoktól, ahol – mint később megtudtam – mindenöket elvesztették.

– Á Dárzán! – kiáltottam rá; – itt van ám a szerencse! Tegyenek a zéróra!

– Mindenemet elvesztettem, nincs pénzem – felelt szárazon; a herceg pedig mintha észre sem vett, meg sem ismert volna.

– Adok én! – kiáltottam az aranyhalmazra mutatva, – mennyi kell?

– Ördögadta! – csattant fel Dárzán egészen elveresedve, – azt hiszem: nem kértem öntől pénzt.

– Híjják önt, – rántotta meg a kabátom ujját Zerscsikov.

Hívott pedig – és már több ízben – szinte szitkozódva az ezredes, aki a fogadásiján tíz imperiált vesztett.

– Itt van, vegye el! – rivallt rám, haragjában egészen elveresedve; – nekem nem kötelességem, hogy itt ácsingózzak ön mellett; majd aztán még azt mondja, hogy nem kapta meg. Olvassa meg!

– Rendben van, ezredes úr, megvan, ha meg nem olvasom is; csak arra kérem, hogy ne kiabáljon úgy rám, ne haragudjék, – s kezemmel besepertem az aranyait.

– Tisztelt uram, megkérem önt, hogy másvalakit traktáljon a felbuzdulásaival és ne engem, – ripakodott élesen az ezredes. – Én nem őriztem önnel disznót![2]

– Furcsa, hogy ilyeneket ide beeresztenek, – ki ez? – valami ifjonc! – hallatszott több felől.

De én erre ügyet sem vetettem, csak folytattam a tételeket, de már nem a zéróra. A szivárványszínű bankjegyekből egész csomót tettem fel a nyolcvanegyesre.

– Jerünk, Dárzán, – hallatszott megettem a herceg szava.

– Hova mennek? – fordultam feléjök. – Várjanak egy kissé: együtt mehetünk, nekem már elég.

A tétem nyert. Ez nagy nyereség volt.

– Elég! – kiáltottam s remegő kézzel kezdtem összeseperni és zsebrerakni az aranyakat; nem is számoltam össze, s esetlenül gyűrtem össze a bankjegyeket, miket mind egy csomóban akartam az oldalzsebembe gyömöszölni. Ekkor a mellettem jobbra ülő és szintén nagy tételekben játszó Aferdov kövér, gyűrűs kezét rátette három szivárványszínű bankjegyemre és letakarta a tenyerével.

– Kérem, ez nem az öné, – szóltam én szigorúan, nyomatékosan, de azért elég szelíden.

Ez volt az a prelúdium, amelynek később, néhány nap multán olyan következményei lettek. Most pedig esküszöm a becsületemre, hogy az a három darab százrubeles az enyém volt, de vesztemre akkor, ha meg voltam is győződve, hogy az az enyém volt, de valamelyest mégis kételkedtem abban; becsületes embernek padig ez éppen elég. Lényeges az, hogy akkor még nem tudtam biztosan, hogy Aferdov – tolvaj; akkor még a nevét sem tudtam, könnyen gondolhattam tehát, hogy tévedek s hogy az a három darab százas nem tartozott azokhoz, amelyeket nekem az imént ide számoltak. Én az egész idő alatt nem vettem számba a pénzhalmazokat, csak oda sepertem magam elé s Aferdov előtt és az egész idő alatt pénzek voltak, most meg épen az enyémek mellett, de azokat mindig rendben és számon tartotta. Végül Aferdovot itt ismerték, gazdagnak tartották, tisztelettel bántak vele: mindez én rám is hatással volt s én tovább vele nem ellenkeztem. Szörnyű tévedés volt ez! A fő disznóság abban volt, hogy én nagyon fel voltam buzdulva.

– Rendkívül sajnálom, hogy biztosan nem tudom; de nekem még most is úgy tetszik, hogy ez az én pénzem, – mondottam felindulástól remegő ajakkal.

Ezekre a szavakra rögtön zaj keletkezett.

– Aki ilyeneket mond, annak határozottan emlékeznie kellene, ön pedig maga szíveskedett kinyilvánítani, hogy biztosan nem tudja, – felelt kiállhatatlanul gőgösen Aferdov.

– De ki ez? Hogy’ engedik ezt be ide? – hallatszott több felkiáltás.

– Nem első esete ez neki; az imént amott Rechbergnél is épen ilyen históriája volt egy százrubeles miatt – szólalt meg a közelben valami hitvány hangocska.

– No, elég, elég! – szólottam, – nem patvarkodom, tegye el. Herceg… hol a herceg és Dárzán? Elmentek? Uraim: nem látták, hogy hova tűnt el a herceg és Dárzán?

És felkapva végre a pénzemet, miközben néhány fél-imperiált végre sem tudtam a zsebembe gyömöszölni, hanem a markomban tartottam, – elsiettem, hogy utólérjem a herceget és Dárzánt. Látja talán az olvasó, hogy magamat én nem kímélem és magamat az utolsó hitványságig úgy írom le e pillanatban, hogy megérthető legyen az, ami ezután történt.

A herceg és Dárzán már lementek a lépcsőn, ügyet sem vetettek az én hívásomra, kiabálásomra. Már utólértem őket, de egy pillanatra megálltam a kapusnál s három félimperiált nyomtam a markába – az ördög tudja: miért? A kapus rám bámul s még csak meg sem köszönte az ajándékot. De bántam is én, – hiszen ha Matvej kéznél lett volna, annak bizonyosan egész csomó aranyat dobtam volna; úgy látszik: meg is akartam ezt tenni, de a mint kiértem, eszembe jutott, hogy én őt már korábban haza bocsátottam. E pillanatban előállt a herceg gyorsjárású, lova s ő felült a szánkóba.

– Én is önnel tartok, herceg, önhöz megyek! – kiáltoztam és megkaptam a takarót és fel akartam mászni a szánkóra, de engem megelőzve Dárzán ugrott fel, a kocsis kirántotta kezemből a takarót és az urakat betakargatta.

– Ördög vigye a dolgát! – kiáltottam magamon kívül. Olyan színe volt a dolognak, mintha én, mint valami inas, Dárzán számára vontam volna félre a lábtakarót.

– Haza! – kiáltott a herceg.

– Megállj! – rivaltam én és megragadtam a kantárt, de a ló erősen megrántotta azt s én belezuhantam a hóba. Úgy rémlett, mintha ők ezen még kacagtak volna is. Feltápászkodva rögtön felfogadtam egy épen ott álló bérkocsit és a herceg után hajtattam, egyre sürgetve az én gebémet.

IV.

A gebe rendkívül sokáig cammogott velem, bár egy egész rubelt ígértem a kocsisnak. A kocsis egyre csapkodta a lovát és persze megért a csapkodása egy rubelt. Szívem megzsibbadt: valamiről beszélni kezdtem a kocsissal, de a szavakat sem bírtam kiejteni s csak valami motyogás lett belőle. Ilyen állapotban rontottam be a herceghez. Ő épen hogy hazaérkezett; Dárzánt hazavitte s most egyedül volt. Sápadtan, haragosan járt alá s fel a szobájában. Rám valami szórakozott meglepetéssel nézett.

– Megint ön! – szólt, szemöldökét összevonva.

– Csak azért, hogy önnel végezzek, uram! – mondám lihegve. – Hogy mert ön én velem így bánni?

Kérdően nézett rám.

– Ha ön Dárzánnal akart menni, hát megmondhatta volna nekem, hogy Dárzánnal akar menni, de ön megindíttatta a lovat s én…

– Ah! Igen! Azt hiszem, ön elesett a hóban – és a szemem közé nevetett.

– Ilyesmire kihívással szokás felelni, ezért előbb számoljunk le…

És remegő kézzel szedtem elő s raktam a pénzemet a dívaura, a márványasztalkára, meg valami nyitott könyvre is, csomagokat, kis halmokat, kötegeket csinálva belőlük; néhány ércpénzdarab elgurult a szőnyegen.

– Ah, úgy látszik, hogy ön nyert! Azért beszél hát olyan hangosan.

Soha ilyen szemtelenül nem beszélt még velem. Nagyon sápadt voltam.

– Itt van… nem is tudom: mennyi; meg kellene számolni… Én önnek vagy háromezerrel tartozom… vagy mennyivel? Többel vagy kevesebbel?

– Hiszen kérem én, hogy fizesse meg?…

– Nem úgy van az; én magam akarok fizetni s önnek tudnia kell, hogy miért? Azt tudom, hogy ebben a csomagban ezer rubel van, tessék! – És reszkető kézzel kezdtem leszámolni, de abbahagytam. – Mindegy, úgyis tudom, hogy ezer. Nohát ezt az ezret én elteszem magamnak, a többit, ezeket a csomókat fogadja el adósságom fejében, törlesztésképen; azt hiszem: lesz vagy kétezer, vagy tán több is.

– Ezeret hát mégis megtart magának – nevetett a herceg.

– Az is kellene önnek? Akkor hát… én azt akartam… azt hittem, hogy nem kell önnek, de ha kell – hát tessék…

– Nem kell nekem – fordult el tőlem lenézéssel és újra járkálni kezdett. – Mi az ördög vitte önt arra, hogy adósságát megfizesse? – fordult újra felém, különös kihívó arckifejezéssel.

– Azért fizettem ki adósságomat, hogy önt kérdőre vonjam! – rikoltottam én,

– Menjen a pokolba az ön örökös szónoklatával és gesztikulálásával! – Ripakodott rám magánkívül toporzékolva. – Már régen ki akartam dobni önt is, az ön Verszilovját is!

– Megőrült ön? – kiáltottam rá. És csakugyan közel is állt hozzá.

– Halálra gyötörtek önök már örökösen kelepelő frázisaikkal, frázisaikkal, frázisaikkal! Például a becsületről! Piha! Már régen szakítani akartam… Örülök, hogy megérkezett ez a pillanat, örülök! Meg voltam kötve és pirongtam azért, hogy fogadnom kellett önöket… mindkettejöket. Most azonban semmitől sem érzem kötve magamat, semmitől sem, tudja meg! Az ön Verszilovja uszított rá, hogy megtámadjam, megbántsam Ahmákovát… Ezek után hát ne merjenek önök nekem becsületről beszélni. Mert önök – tisztességtelen emberek, mindketten, mindketten; hát nem szégyenlette ön magát, hogy tőlem pénzt kéregessen? Szemeim elsetétültek.

– Én mint barátomtól kértem öntől, – kezdtem roppant halkan – ön maga ajánlotta fel nekem s én bíztam az ön jóindulatában…

– Én nem vagyok az ön – barátja! Kölcsön adtam önnek, de nem azért, hanem maga is jól tudja, hogy miért.

– Én a Verszilov járandóságára kértem öntől kölcsön; ez persze ostobaság volt, de én…

– Önnek Verszilov beleegyezése nélkül nem volt erre joga s én az ő engedelme nélkül nem adhattam önnek pénzt… Én a magaméból adtam önnek; ezt ön tudta; tudta és mégis elvette a pénzt; én pedig tűrtem a házamnál a gyűlöletes komédiát.

– Mi ez, herceg? Micsoda komédia? Miért adott hát ön nekem pénzt?

– Pour vos beaux youx, mon Cousin! – kacagott a szemembe.

– Ördög és pokol! – bődültem fel, – itt van az egész, vegye el mind, az ezret is! Most kvittek vagyunk, holnap pedig…

És hozzávágtam azt a csomag pénzt is, melyet kiadásaimra meg akartam tartani. A csomag egyenesen a mellényére vágódott és leesett a földre. A herceg gyorsan, három nagy lépéssel haragosan elembe állt:

– Meri-e ön azt mondani, – szólt dühösen, minden szót rétegesen megnyomva – hogy mikor egész hónapon át elfogadta a pénzemet, nem tudta, hogy a húga tőlem teherbe esett?

– Mi? Hogyan? – Kiáltottam fel s lábaim hirtelen megrogyván, erőtlenül ültem le a díványra. Ő maga mondta később nekem, hogy olyan sápadt lettem, mint a fal. Eszem megzavarodott. Emlékszem, hogy sokáig néztünk így szótlanul egymás szemébe. Arcán mintha ijedelem látszott volna; hirtelen lehajlott, megfogta a vállamat és támogatni kezdett. Nagyon jól emlékszem mozdulatlan mosolygására: abban a mosolygásban tétovázás és meglepetés látszott. Nem várt ő ilyen hatást a szavaitól, mert meg volt győződve az én vétkességemről.

Elájultam, de csak egy percre; magamhoz tértem, felálltam, reá néztem s gondolkoztam – és egyszeribe megláttam a teljes igazságot, mely eszemben oly sokáig szendergett. Ha előre megmondották volna ezt nekem és azt kérdezik: „mit tettem volna vele e percben, bizonyára azt feleltem volna, hogy darabokra tépem őt. De egészen más történt és egészen akaratom ellenére: hirtelen mindkét kezemmel eltakartam arcomat és keserves zokogásra fakadtam. Magától jött ez! A fiatalemberben egyszeriben kis fiú jelentkezett. Most a kis fiú még egész fele részében ott élt a lelkemben. Elterülve a díványon, zokogni kezdtem: „Liza, Liza! Szegény, szerencsétlen! A herceg rögtön és teljesen hitt őszinteségemben.

– Istenem, mily hálás vagyok önnel szemben! – szólt mély fájdalommal – Oh, mily aljasán gondolkoztam én ön felől az én önhittségemben! … Bocsásson meg, Makárovics Árkád!

Hirtelen felugrottam, akartam neki valamit mondani, megálltam előtte, de aztán szó nélkül kiszaladtam a lakásból, a házból. Gyalog vánszorogtam haza s az útra alig emlékszem. Arccal a párnámra levetettem magamat az ágyamra és gondolkoztam-gondolkoztam a sötétben. Ilyen pillanatokban soha sem lehet szigorúan és következetesen gondolkozni. Eszem és képzelőtehetségem valahogy szétszakadozott s emlékszem, hogy még egészen másféle dolgokról, Isten tudja: miről is gondolkoztam. De a szomorúság és a kétségbeesés újra fájdalmasan jelentkezett s én kezeimet tördelve, újra felkiáltottam: „Liza, Liza!" és tovább sírtam. Nem tudom: hogyan szenderegtem el, de mélyen, édesdeden aludtam.

HETEDIK FEJEZET

I.

Reggel nyolc óra tájban ébredtem fel, rögtön bekulcsoltam az ajtót, leültem az ablakhoz és elkezdtem gondolkozni, így ültem tíz óráig. A szolgáló kétszer is bekopogtatott, de mindig elhajtottam. Végre már tizenegy órakor újra kopogtattak. Megint ki akartam kiáltani, de ezúttal Liza volt. Vele együtt bejött a szolgáló is, kávét hozott nekem és hozzáfogott, hogy befűtsön a kályhába. A szolgálót nem lehetett kiküldeni s az egész idő alatt, míg Tekla