Hévíz - Irodalmi antológia 2012-2014

By Szálinger Balázs and Cserna-Szabó András

A Hévíz folyóirat szerkesztését 2012-ben vette át Szálinger Balázs költő és Cserna-Szabó András író. Az azóta eltelt három évben a lap országos rangra emelkedett, a kortárs magyar irodalom megkerülhetetlen fórumává vált. Az új-hullámos új Hévíz valójában egy vagány külsejű, izgalmas irodalmi magazin, amely elsősorban nem a szakmának, hanem az olvasóknak készül. Szépirodalmi rovatának szerzői között találunk nagy öregeket és fiatalokat, ismert szerzőket és olyanokat is, akiknek pályakezdése már ehhez az új szellemű Hévízhez kapcsolódik. A folyóirat lapjain kéthavonta novellák, versek, interjúk, esszék, gasztronómiai és helytörténeti írások várják a kultúra jelenére kíváncsi olvasót. A Magvető kiadó úgy gondolta, érdemes válogatást készíteni e három év terméséből.

„Fürdőváros lakója bágyadtan olvasgat a kénszagú gyógyvízben. El-elmélázik a versek, novellák felett, örömmel bólogat az irodalmi érdekességek láttán, elégedetten csettint a gasztroesszé közben. Frottírköpenyének zsebébe csúsztatja a Hévízt, s arra gondol, bejött neki az élet. Mindig is egy ilyen helyen szeretett volna élni.” - Lévai Balázs, műsorvezető

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Apr 1, 2015
• ISBN: 9789631432671

Book preview

cover.jpg

HÉVÍZ

IRODALMI

ANTOLÓGIA

2012 – 2014

Szerkesztette

Szálinger Balázs

Cserna-Szabó András

MAGVETŐ

BUDAPEST

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Budapest

Felelős kiadó Morcsányi Géza

Felelős szerkesztő Király Levente

A borítót és a kötetet Palásti Kovács András tervezte

Fényképek FORTEPAN

Támogató

HÉVÍZ VÁROS

ÖNKORMÁNYZATA

img1.jpg

ISBN 978-963-14-3267-1

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

NYÍLT VÍZ

img2.jpg

Kemény István

Csőd

Elgondolkodtak a dolgok,

Döntéseket hoztak, helyeket cseréltek,

Jött valami új, de megunta magát,

Visszajött a régi, de régi volt:

Álmos, szakállas, szétivott.

Én meg azt mondtam, semmi baj,

Bölcs már nem leszek, nincs rá idő,

Marad a megváltás, az egyszerű.

Volt egy jegyem, megnéztem, hova szól,

Ablakot nyitottam, tűz volt valahol.

Szirénák neveltek, szerettem őket,

Tűlük tanultam meg, hogy nagy baj van.

Te csak tanulj, zümmögték kedvesen,

Kellesz a végére, a Nagy Kalandra.

Most azt mondták, te is mehetsz a francba.

Ottmaradtam értelmetlenül,

Bort locsoltam a nagy sötétbe,

Mint egy kötélvég, a bokrokra esett.

Bent egy könyv várt a padlón kinyitva,

valami texasi buddhista írta.

Maros András

Cserekészülék

Tizenöt éve juttattam kerekes székbe ezt a férfit, aki harminc méterrel előttem gurul a járdán. Langyos tavaszi nap volt, emlékszem, finom szövésű barna pulóvert viselt. Most is tavasz van, orrcsiklandozó orgonaillat kavarog a levegőben, egymást túlrikoltozó madarak magyarázzák, kivel mi történt a télen. A kerekes székes férfi biztos technikával, könnyedén hajtja magát, rutinosan cikázik a járókelők közt, a huplikat két kerék közé veszi. Ugyanakkor, bizonyos pillanatokban, elsősorban a kereszteződések előtt – valószínűleg a helyismeret hiánya miatt – a határozatlanság jeleit mutatja: a sarkokon megáll, nézelődik, tétovázik, elindul, megint megáll. A főútból nyíló utcák áttekinthetetlenül sűrű hálózata, a feltúrt útszakaszok, az ideiglenes gyalogosterelők mind-mind nehezítik a tájékozódást és a haladást, olykor még én is idegennek érzem magam errefelé, noha már tizenöt éve élek ebben a városrészben. Lelassít, felnéz egy darura, megáll. Lábára szürke pokrócot terített, nem mintha fázna nélküle, inkább csak elege lett a féllábú emberekre vetett szánakozó pillantásokból; így, hogy eltakarja, kisebb az attrakció. A széket ügyesen megbillentve kilencven fokos fordulatot vesz, hirtelen megáll. Én is megállok, és gyorsan a vegyesbolt kirakatára szegezem a tekintetem, nehogy pillantásunk összeérjen – csupán a követői reflex int óvatosságra, ésszerű alapja tudniillik nincs az elővigyázatosságnak, kizárt, hogy megismerjen. Az eset óta szakállat növesztettem. De van még egy ennél is egyszerűbb ok: még sosem látott engem. És a hangomat sem hallotta. Mert akkor nem jött ki hang a torkomon. A nevemet sem tudja. Közös ismerősünk tudtommal nincs. Az arcát, igaz, most csak egy pillanatra láttam, a CBA bejáratánál (ahol, a járdaszegély előtt, egy fiatal hölgy felajánlotta a segítségét, de ő nagyvonalú mosollyal visszautasította, és kocsijával bravúrosan felugratott), mégis biztos vagyok benne, hogy ő az. Nem sokat változott. Hátul hosszabb a haja, elöl ritkább. Tizenöt éve történt. Mintha a múlt héten lett volna. Az ezüstszürke autó hosszú métereken át csúszott a vészfékezéstől leblokkolt gumijain, de már nem bírt megállni, a motorháztető a gyalogos alá kanalazott, a gyalogátkelőhelyről kiemelte és a levegőbe repítette a tehetetlen testet, amely landolás után, két pattanást követően, háton fekve nyugodott meg, arcát a tiszta, friss, tavaszi égbolt felé fordítva. Odarohantam. Amíg össze nem csődült a tömeg, megdermedve bámultam, fényképező szememmel – mint egy profi baleseti helyszínelő – felvételeket készítettem, amelyeket azóta is őrzök a memóriámban. A fényképalbum néha álmomban is előkerül. Nyitott szemmel feküdt az aszfalton, harminc év körüli férfitest. Az arca ki volt simulva, mint aki megszabadult minden gondtól, mint aki sorsába beletörődve vár az ítéletre, maradhat-e, vagy távoznia kell. Az autó megállt, a sofőr és utasa hosszú eszmecserét tartott a kocsiban, majd visszatolattak, kiszálltak. Velük együtt tíz-tizenkét ember verődött össze, miközben én csendben felszívódtam.

Tizenöt éve készülök erre a találkozóra. Tizenöt éve gyűjtöm a bátorságot ahhoz, hogy felkeressem, és felvilágosítsam, pontosan mi és hogyan történt azon a tavaszi délelőttön. Tizenöt éve fogalmazom magamban a kezdőmondatot a szemem előtt lejátszódó jelenetsor ismertetése elé. Ha engedi, hogy beszéljek, megmagyarázom, eddig miért bujkáltam, miért nem jelentkeztem tanúmeghallgatásra, sem önként, sem az újságokban közzétett felhívásokra. Elmondanám, hogy a pletykákból összeszedett, téves rendőrségi jegyzőkönyvekkel kiegészített nyomozati anyagnak, amelyet tényként fogadott el ő is, akárcsak a közvélemény, semmi köze az igazsághoz. Nem a vádeljárás elől menekültem a külvárosba, nem, egészen más jellegű félelem késztetett „szökésre. A szakaszosan rám törő, fojtogató rettegés űzött el a városból, ami sokkal összetettebb szorongásfajta a „mezei bűntudathoz vagy a gyáva bujkáláshoz képest. Megpróbálnám megértetni vele: ahhoz, hogy eltűnésem valódi okait bárki megérthesse, olyan őszinte, baráti érdeklődés szükséges, amilyenre saját köreimben sem igen tarthattam volna számot, nemhogy egy rendőrségi kihallgatáson. Mit mondanék nekik? „Tisztelt kihallgatóbizottság, tisztelt jegyzőkönyv, azért nem jelentkeztem magamtól, mert… hogy is mondjam… messziről kezdem, nem baj?… a nagyapámat annak idején koncepciós perbe fogták, és koholt vádak alapján halálra ítélték, az apámat a szemem láttára tartóztatták le olyasvalamiért, amit nem önszántából követett el, belerángatták, a felbujtó megúszta, azóta is él és virul, apám lelkileg megrokkant, és szabadulása után nem sokkal meghalt… Kihallgatótiszt úr, ezek az én rokonaim, életem megkerülhetetlen mintái, akiknek sorsa elől menekülök egész életemben… kihallgatótiszt úr, félek önöktől, félek minden rendőrtől, félek mindenkitől, akin egyenruha van."

Fontos, hogy a megfelelő helyen, a megfelelő pillanatban szólítsam le. Ott, ahol mindjárt félrehúzódhatunk, és ahol le tudom zárni előle az utat. Sarokba szorítom, hogy muszáj legyen végighallgatnia. A szerelvénybolt mellett van egy szűk, folyosószerű beugró, egyelőre arra tart, oda kéne valahogy beterelnem; kutyavécének használják, áll a bűz, nincs légmozgás, de ez nem lehet akadály, mihelyt megtudja, ki vagyok, az agya kikapcsolja a szagingereket.

Szembejön Ábris, a külváros egyik vadembere. A nyakamat behúzva haladok tovább, az arcomat dörzsölgetem; elég, ha csak üdvözöljük egymást, egy odavetett „helló!", és torkában kinyílik a zsilip, fullasztó szóáradatot zúdít rám, aprólékosan beszámol legújabb bizniszeinek részsikereiről, miközben szem elől vesztem a kerekes székes férfit. Bent, a városban nem voltak efféle kapcsolataim, mint amilyet Ábrissal tartok fenn: én kívülről fújom a magánéletét annak minden részletével, miközben ő a nevemet sem tudja, de nem is érdekli, a legkevésbé sem kíváncsi rá, ki vagyok, honnan jövök, mit csinálok, megelégszik azzal, hogy látásból ismer; nekem viszont sok mindenről tudomásom van vele kapcsolatban, például hogy a bátyjával marihuánát termeszt a közeli lakótelepen, egy panelház hatodik emeletén, büszkén mesél róla mindenkinek; de azt is tudom, hogy egyszer, a körzeti rendelőintézet folyosójáról felhívta a feleségét, hogy később megy csak haza, mert az utcán vállon lőtték, de nincs baj, már húzott sorszámot, ketten vannak csak előtte, kiveszik a golyót, és siet haza, prágai vagy pápai sonkát hozzon a hentestől. A rendelő előtt rendőrök várták, letartóztatták, elítélték, kiderült, hogy ő is leadott pár lövést; két évet ült, majd úgy tért vissza közénk, olyan természetességgel, mintha a sarki boltba ugrott volna le cigarettáért.

Részlet egy tizenöt évvel ezelőtt megjelent napilap egyik cikkéből: „Egy huszonöt év körüli férfi, eddig tisztázatlan okból, egy szabályosan közlekedő gépkocsi elé lökte T. Tamást (33), akit súlyos sérülésekkel kórházba szállítottak. Az ismeretlen helyen bujkáló elkövetőt nagy erőkkel keresi a rendőrség…"

Nem löktem az autó elé.

Elindultam a gyalogátkelőhelyen, még mielőtt zöldre váltott volna a lámpa. Ennyi a bűnöm. A száguldva érkező autó láttán visszaléptem. T. Tamás egy képes újságot lapozgatott a járdán, látóterében érzékelte az én mozgásomat, azt, hogy elindultam, a megtorpanást és a visszalépést azonban már nem. Olvasott, miközben elgázolták.

Két hétig kómában feküdt. Súlyos gerincsérüléseket szenvedett, az egyik lábát amputálni kellett, élete hátralévő részét kerekes székben éli le.

Elsétálok a háztartásigép-szerelő műhelye előtt, eredetileg ide készültem. Hónom alatt kenyérpirító, a cserekészülék, amelyet arra az időszakra kaptam, míg az enyémet szereli a mester – hogy a javítás alatt is zavartalanul reggelizhessek pirítóst. Ma kapom vissza a sajátomat.

Egy másik ismerős jön szembe, Huay, a kínai lány, a kulcsmásoló barátnője. Ráköszönök, rám mosolyog. (A magyar nyelv elsajátításában Huay a fejlődés leghaloványabb jelét sem mutatja. A kulcsmásoló alkarjára az előző házastársának neve van tetoválva, Orsi, de Huay abban a hiszemben él, hogy e négy betű a kulcsmásoló kedvenc labdarúgócsapatának rövidített neve. „Nyert az Orsi!", újságolja szombatonként Huaynak, aki kimondhatatlanul örül a sikernek.)

Megfordul a kerekes székes férfi. Elindul felém. Félnivalóm továbbra sincs, mégis hátat fordítok, és menekülőre fogom. Mire rájövök, hogy nagy hiba volt szem elől veszteni, már az üzletben állok, és belülről kapaszkodom a kilincsbe.

A szerelő maga elé duruzsol, talán köszön.

– Jó napot – lihegem, és beljebb lépek, de előtte még egy búcsúpillantást vetek az utcára az üvegajtón át. A kerekes székes férfi eltűnt.

A szerelő pultjára helyezem a cserekészüléket.

Csilingel az ajtó. Belép a következő kuncsaft.

A kerekes székes férfi.

Beküzdi magát a szűkre méretezett ajtókereten. A segítségére sietek. Egy bólintással és egy sablonmosollyal megköszöni, fel sem pillant rám. Udvariasan félreállok. Összenézünk. A nyakamon remegnek a szőrpihék, aztán jégcsap képződik a gerincem helyén, nyakszirttől fölfelé az agyamig. Némi toporgás és helyezkedés után sikerül végrehajtanom az udvarias tervet, magam elé engedem. A szerelő előhúzza a krómozott kenyérpirítómat, és a hozzácelluxozott cetliről leolvassa a piros filctollal írt szöveget: – Fizetve.

A kerekes székes férfi a szürke pokróc alól, a hiányzó bal lába helyéről kivesz egy régi típusú kenyérpirítót, és átadja a szerelőnek.

– Állítólag maga mindent megszerel – mondja gyengéd mosollyal –, ez a hír járja. – Az élet gyötrelmeitől recsegő hangszínt képzeltem el hozzá, ehhez képest bársonyos, szelíd, mesefilmbe illő hangon szólal meg. – Beszivárgott a híre a városba. Tudja-e?

– Köszönöm – morogja ősz bajsza alatt a szerelő, és szerényen fejet hajt. Rákönyököl a pultra, onnan néz le a székében gubbasztó kuncsaftra.

– Alig találtam meg a címet – mondja a kerekes székes férfi. – Itt bolyongok már vagy egy órája, összevissza van a számozás.

– Igen – kapcsolódom be –, a számozást nagyon elszúrták.

A szerelő hümmögve forgatja a kezében a kerekes székes férfi kenyérpirítóját, úgy tanulmányozza, mint valami műtárgyat. – Azonnal kilöki a kenyeret. Benyomja, kilöki, ugye? – Homlokáról az orrára csúsztatja szemüvegét. – Típushiba. Amúgy szép masina, szeretem ezt a típust. Muzeális. Megmentjük.

– Eddig jól működött – mondja T. Tamás.

– Ezután is jól fog – pillant fel a mester.

A cserekészüléket, amit visszahoztam, a szerelő tüzetesen átvizsgálja, szemét lehunyva belefúj, alulról és fölülről, kenyérmorzsák repkednek szanaszét.

– Elnézést – mondom.

Egy kis kefével áttörli, majd a pult fölött átnyúlva leadja a kerekes székes férfinek.

– Cserekészülék – mondja. – Addig se maradjon pirítós nélkül. Most hozta vissza a fiatalember.

T. Tamás felnéz rám, és elveszi a kenyérpirítót. A pokróca alatt megágyaz neki. A szerelő előhúz egy cetlit, és feljegyzi a kuncsaft adatait.

Tábor Tamásnak hívják az embert. Az embert, akit kerekes székbe juttattam. Megtudom a címét és a mobiltelefonszámát.

Egy faékkel kitámasztom az ajtót, és kitolom Tábor Tamást az üzletből.

– Köszönöm – búgja mosolyogva. – Viszlát!

– Viszontlátásra – mondom hosszút pislogva.

– Szegény fickó – motyogja a szerelő. – Pedig milyen szimpatikus.

– Szimpatikus – bólintok.

Bajtai András

A sötét útitárs

Reggelre mindig hazatalálok,

hiába kívánom elalvás előtt,

hogy veszítsen el végre valaki,

aki a falnak fordított tükrök mögé lát.

Az éjszaka megtermékenyít fekete tejével,

négy karom és négy lábam nő,

a két fejemmel így járom összebújva a várost,

tenyeremben az elrabolt vérrel.

De nem félek, mert amikor a tárnákból

vádlón ömleni kezd a szorongás,

mosolyogva győzöm le

a vándorló vasbetont és a tüskés vezetékeket.

Megkettőződött testem rozsda és diadal.

Lassú csapások után megszégyenített kezek

löknek be a ketrecekbe,

hogy farkasszemet nézzek a férfival,

akihez a vereség folyosója vezet.

Szemében még ott a rémült kisfiú,

aki nem élte túl a vér hajótörését,

és arcán, akár a tűz emlékét őrző barlangrajzok,

felragyognak gyerekkorom harapásnyomai.

Nem jöhet velem. A sötétben hagyom,

leválasztom magunkról árnyékát,

és megengedem neki,

hogy annak a másik embernek az életét élje,

akihez most még semmi közöm,

de akivé majd ennek a sötét utazásnak a végén válok.

Mert a sebek mögött kunyhók vannak,

vékony falú, reszketeg viskók,

bennük hajlott hátú öregekkel,

elforgó napszakokkal,

felöltöztetett tükrökkel,

és a menekülő örömmel,

ami eltaszít, hazahív.

Péntek Imre

Fohász, hajtűkanyarban

Uram, segíts meg néhanap,

csak hobbiból, szabadidődben –

(remélem, nem vagyok felelőtlen,

ha ily szók hagyják el ajkamat)…

Tartok a tűzben több vasat,

lottószelvényt töltök ki bőszen,

újdonságot magolok őszen –

hisz nem vagyok elveszett alak…

De már (be)látom, valami kell még

(mert a világ rám ölti nyelvét),

hogy elérjem, amire vágyom…

Ezért hát olykor (magamban, halkan)

fohászom lebben, hajtűkanyarban –

Uram, segíts meg, vigaszágon…

Garaczi László

Hogy ma vagy

A buszmegállóban csókolom meg először,

puha az ajka és vaníliaízű, a buszon is folytatjuk,

csak távolról emlékeztet a másik szeretőmre,

más a bőrük, az illatuk, a hajuk, a foguk,

mások az ábrándjaik és mások az emlékeik,

aztán mikor a kabátja alatt megsimogatom a mellét,

eltol, és azt mondja, soha, érted, soha nem leszek a tiéd,

mi ketten soha nem leszünk egymáséi,

mi ketten soha az életben nem fogunk lefeküdni,

és mikor kimondja ezt a szót, lefeküdni,

az ismerkedés és flörtölés nyelvi násztánca,

a választékos és szellemes szófordulatok után

már nem kérdés többé, mindegy, hogy ma vagy holnap,

de valószínűbb, hogy még ma, biztos eldől a sorsunk.

Király Zoltán

Nem szerelmes vers

befeküdt ágyamba,

bemászott postaládámba,

és átrendezte hűtőszekrényem.

nem szerettem már az elején, mert: kurva

kezdte megszabni barátságaimat

és keményen beleszólt nyaralásaimba.

megkérdőjelezte döntéseim,

és sarkallt újabbakra.

nem szerettem már az elején, mert: hazudik

bejegyzéseivel megtöltötte határidőnaplóm,

néha első sorokba ültetett,

mosolyra feszítette arcom.

– szeress engem, mert jó nő vagyok!

ha engem szeretsz csak,

majd megcsinálom azt neked,

amire sok éve vágysz!

***

Ma délelőtt kitessékeltem ágyamból,

Leragasztottam postaládám.

Kidobtam a hűtőszekrényt és eldöntöttem:

Ott a kubai tengerpart, ahol én vagyok.

Derülten ballagtam a Vágóhíd melleti kocsmába,

Mert akit kirúgtam, igen, az Ő volt: a politika!

Lángi Péter

Levél a Vénüléshez

Vénülés, te rusnya, pokol szülötte!

Szemrehányón kérdem e verslevélben,

őszidőmnek mért zavarod galádul

várt nyugodalmát.

Mondd, miért sietsz letaposva sarkam,

merre hajtasz ily pimaszul löködve,

s mért pakolsz folyvást a nyakamba új és

új nyavalyákat!

Évek óta már szuszogóm nyuvasztod,

nyaggatod vállam, csigolyám, gerincem.

S most memóriámba harapsz kajánul

rám vigyorogva.

Vaksi pislogóm s a fülem dugóját

is neked köszönhetem, ördög öccse.

Orv fogással módszeresen kikoptatsz

így a világból.

Vénülés, van érdemed is, bevallom:

boldog, új érzés unokát ölelni!

Lásd, azért áldlak, hogy örömre serkent

két elevenség.

Mit hozol még rám, csak azért sem izgat.

Jól tudom, mily változatos palettád.

Ám ha egyszer nyűg leszek, úgy ne nyektess!

Add örök álmom!

Gerlóczy Márton

A cukros és a gonosz lakás

A cukros még zárás után is ott ült a pultnál. Már csak egyetlen izzó égett. A pultoslány már felpakolta a székeket, lehúzta a rácsot, elmosta a poharakat. Megállt a cukros előtt.

– Idd meg, édesem, jó? Menjünk haza, légy szíves.

– Őőő, kérhetnék még egy hosszúlépést?

– Ne kérjél, drágám, hadd menjek haza!

A cukros megvakarta az állát, mire a szája kinyílt, és erről a cukrosnak eszébe jutott valami. A poharáért nyúlt. A pohárban még volt egy decinyi hosszúlépés, amit a cukros nyomban megivott.

– Haza?

– Igen, haza. Te is menjél szépen haza, pihenj le, szedd össze magad kicsit.

A cukros elszontyolodott, a padlót bámulta, majd hirtelen felkapta a fejét, és megragadta a pultoslány kezét.

– Elegem van!

– Miből, édesem?

– Nem akarok hazamenni. Én oda nem akarok menni.

A pultoslány ijedten hátralépett. Nem tudta mire vélni a cukros kirohanását, aki korábban soha nem csinált ilyesmit.

– Miért nem?

– Engem ott… engem ott…

– Téged ott, mi?

– Engem ott vernek – mondta a cukros, és elsírta magát. Dőltek a könnyei, zokogott. A pultoslány lassan, óvatosan közelebb hajolt, és megsimogatta a cukros vállát.

– Ki ver téged?

– A lakás.

– Micsoda?

– Igen.

– A szemét! Miért nem mondtad eddig? Ezt is ő csinálta? – kérdezte a pultoslány, és a mutatóujjával finoman végigsimította a cukros bal szemhéján a sebet.

– Igen – felelte zokogva a cukros.

– Mivel csinálta ezt?  Miért hazudtad azt, hogy ez egy aszalt szilva?

– Nagyon félek.

– Mivel csinálta?

– De ugye nem mondod el senkinek. Kérlek, ne mondd el!

– Azt kérdeztem, hogy mivel csinálta?

– A kredenccel.

A pultoslány a pultra csapott.

– Ez egy állat!

A cukros átölelte a pultoslányt, és zokogott, mint egy gyermek. A pultoslány megsimogatta a cukros fejét és a hátát, és közben halkan suttogott.

– Most szépen elmondasz mindent.

– Jó, de kaphatnék előbb egy hosszúlépést?

– Meg egy Unicumot.

– Igen, egy Unicumot is.

A pultoslány bement a pultba, és kiöntötte az italokat. Nagyon mérges volt. Azon gondolkodott, hogy mit tegyen, hogy mit javasoljon ennek a szerencsétlen embernek. Tudta, hogy csak rá számíthat, hogy nincs senki, akit felhívhatna a cukros, hiszen minden este egyedül megy haza. Ahol verik. És ez a szegény ember nem mer beszélni róla. Micsoda aljas gazemberek! Hazamegy szegény egy nehéz nap után a kocsmából, egész nap keményen ivott és lőtte magát, ki tudja, hány kocsmában hány Unicumot és hosszúlépést ivott meg, keményen melózott egész nap, és mit kap, amikor hazamegy? Verést. A pultoslány kitette a cukros elé az italokat.

– Szóval? Mióta bánt ez a szemétláda?

– Nem is tudom. Évek óta. Legalább tizenöt éve.

– És senkinek sem beszéltél róla?

– Nem mertem.

– Az a sok törés és seb…

– Igen.

– Azt mind ő csinálta?

– Igen.

– Miket csinál? Beszélj.

– Hát volt, hogy térden vágott a fürdőkáddal.

– A mocsok!

– Igen. Aztán egyszer pofán csapott a padlóval.

A pultoslány a tenyerébe temette az arcát. Bár még csak két éve ismerte a cukrost, még csak két éve dolgozott ebben a kocsmában, de valahogy mégis hibásnak érezte magát. Hogy nem vette észre, hogy nem figyelt eléggé. Olyan méreg öntötte el, amilyet még soha nem érzett azelőtt. Úgy érezte, hogy legszívesebben felgyújtaná a lakást.

– Máskor meg aljas módon, hátulról támadva tarkón vert a nagymamám székének a karfájával.

– Micsoda alávaló egy gané!

A cukros hátradőlt a bárszéken, de nem esett le. Biztonságban érezte magát, tudta, hogy ez a kocsma nem bántja, hogy itt nem eshet bántódása. Megkönnyebbült, hogy végre elmondta valakinek az igazságot. Fellélegzett. Fogta az Unicumot, beöntötte a szájába, majd leöblítette a hosszúlépéssel. A pultoslány eközben szó nélkül bámulta a plafont. Gondolkodott.

– Kitaláltam, hogy mit csinálunk – kapta fel a fejét a pultoslány hirtelen. A cukros közelebb hajolt.

– Most megkapja a magáét a szemét.

– Én nem akarom bántani, én nem szeretem az erőszakot – mondta a cukros.

– Nem, nem bántjuk. Nem süllyedünk le az ő szintjére.

– Hát akkor?

– Figyelj, drágám – mondta a pultoslány, majd levett egy bárszéket, odahúzta a cukroshoz, és leült vele szemben, egész közel a szipogó férfihez. – Ugye hozzád nem jár senki?

– Nem.

– Soha senki.

– Nem. Nincs senkim.

– Ez az. Te most szépen hazamész, és meghalsz.

– Meghalok?

– Ühüm. És ott rohadsz, amíg észhez nem tér.

– Minek?

– Hát nem érted? Ha nem jár hozzád senki, akkor nem fogják észrevenni, hogy meghaltál, és ott rohadsz majd egészen addig, amíg olyan bűz nem lesz, hogy a lakás abba beleőrül, és kénytelen lesz elgondolkodni mindazon, amit tett. Érted?

A cukros szeme most felragyogott.

– Bele fog őrülni!

– Úgy bizony.

– Te egy zseni vagy, Teca!

A cukros örömében megölelte a pultoslányt, szorította és csókolgatta, és kért még egy hosszúlépést. Megitta, fizetett, és elindult haza. Hosszú évek óta először érezte jól magát. Halkan a hálószobába osont, levetkőzött, és befeküdt az ágyba.

Szoliva János

Belénk mar

Visszájára fordul a nap.

Megjön mindenki, aki elment,

előkerül az elveszett.

A helyére kerül minden,

polcra repülnek a könyvek.

Hangosan csak a visszhang nevet.

Belénk mar az este,

sötéttel telik az ágy –,

nem ismernek egymásra a pizsamák.

Álmunkban ott a máshol,

az is velünk alszik, aki nincs már.

Szabó Marcell

Az uzsonna

A szemetelőgép hatalmas

vitorláit a májusi szél hajtja.

Ugye, milyen kedves megjegyzéssel

él, ha uzsonna idején, a templom

lépcsőjén kifordul kezedből a bicska?

A hurka, a kövér zsemle, az uborkásbefőtt

a levegőben megáll. A teremtett világ

faragott formái szégyent vallanak

ezen a ponton. A szemetelőgép

feltűnik, elhalad, és mint egy feddés

nyomán, elfacsarodik a termelés szíve.

A falánk jellemnek erős a sejtése

róla. A hulladék képe lassan átvérzi

a szem remegő vitorlavásznát, és

te sírni kezdesz, bár nincs mivel.

Csak a szád fényes karikája, amelyen

könnyedén átfér egy egész ököl, és

nyomában végül felfakad a lesajnált

forrás. Az egyszerű hívőnek, aki voltam,

nincs is más dolga, ő a mindenkori

ököl a szádban, és te sírsz. Az uzsonna,

mint egy rettentő jelkép, kibomlik, szapora

lesz, átadja helyét a populációnak, amely

már nem eszik semmit és nem ürít semmit,

nem tartja fenn sem egyéneit, sem a fajt,

de akár egy roppant tejeszacskót, úgy ejti el.

Borbély Szilárd

A Deukalion Termelő Szövetkezet

1a

Amikor az istenek vizet bocsátottak a földre,

az átemelő szivattyút épp apám kezelte. A görbe

folyó gátja mellett lapult a kis kunyhója.

Sivár férfiszoba, rideg deszkabódé volt,

az ablaka berácsozva. Egy nagy rozsdás

vaslakat zárta. Zsír és pálinka volt benne

kenyérrel. Füstölt sonka, szalonna kevés.

1b

A gátat két vascső fúrta át. Nehézkesen

pöfögött a dízelmotor, amely meghajtotta

a szivattyú hengereit, amelyek jártak

1c

le s fel egész nap. Borzasztóak a gépek,

mert nem fáradnak soha el. Valami örökre

elátkozott erő hajtja őket. Szívták fel a hatalmas

csőbe a folyó vizeit. Roppant kígyóként

tekergett a rozsdás cső a folyótól át

a mezőre. Ráccsal meg szűrőkkel volt

a vége lezárva, hogy elszippantsa a görbe

2

futású medertől a vizet. Apám nézte a gép

óráit, kapcsolta a fekete bakelitből készült

fő- és alkapcsolókat. Figyelte, simogatta, próbálta

szelídítgetni a borzalom gyermekeként

született vasszerkezetet. A gép nem aludt,

és apám szolgálta egész nap, éjjel és nappal.

Csodálata tartotta lekötve. A gép megbabonázta,

és nem tudott szabadulni előle. Vigyáznia kellett

a nyomásra, a motor hűtésére, az olajozásra,

hogy a népgazdaságot ne érje sehol kár.

3a

Így telt az idő. Nagy hordókban állt ott a

gázolaj. Körülötte a kiégett fű zörgött, ha

szél futott végig a parti füzek koronáján. Eldobott

rongyokkal szívta apám fel az elcsöpögött

olajat. Fényesítette az alkatrészeket, a

tompa fémrudakat smirglizte, hogy csillogjon

az öntvény. A ritka rézcsövek ragyogása

olyan volt, mint az őszi lombkorona

látványa. A sárga- és a ritka vörösréz tiszteletet

keltett, meg az új anyag, az addig sose látott

nikkelborítás. Az autók meg a vadiúj

motorok luxusa volt ez a fém. És mint Kirké

szigetén, itt a gépek varázsolták el az

embereket. A férfiak, akik a gépek közt

3b

laktak. Kék munkásruha, bakancs, egyhetes

borosta az arcon. Gyomorszagú csókot

kaptam apámtól. Hányás- és pálinkaszagot. El-

morzsolt könny volt szeme sarkában. Meg-

alázottság, félelem és sunyiság érződött

ekkor ki belőle. Rozsda és gépzsír, kipufogó

szaga terjengett errefelé. Apám előjött a

kalyibájából, amelyben a szolgálatot teljesítette.

Nem jöhetett haza hozzánk, mert a népgazdaság

meg a téesz vagyonát őrizte, meg