Közelről s távolból

By Kemény István

Az e kötetben közlésre kerülő írások kis hányadát képezik annak, amit Párizsban magyar témákról írtam. Szűk válogatásuknál leginkább az a szempont vezetett, hogy mi lehet még ma is érdekes az olvasónak.A megjelenési helyek közül az Irodalmi Újság és a Magyar Füzetek szerepel legtöbbször. Keletkezés szerint azonban a szövegek többségét úgy írtam, hogy a magam számára akartam tisztázni valamit.Az így papírra vetett sorokat azután valamilyen adódó alkalommal felhasználtam és közöltem. Igen gyakran egy Szabad Európa-adásban, majd egy cikkben, amelyet Méray Tibornak küldtem el. Máskor a már megírt sorokból az Irodalmi Újságnak vagy más folyóiratnak szerkesztettem cikket.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633745809

Book preview

KEMÉNY ISTVÁN

KÖZELRŐL S TÁVOLBÓL

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Gondolat, Budapest, 1991

Korrektor: Budai Ákos

Borító: Kovács G. Tamás

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Kemény István jogutódja

ELŐSZÓ

Az e kötetben közlésre kerülő írások kis hányadát képezik annak, amit Párizsban magyar témákról írtam. Szűk válogatásuknál leginkább az a szempont vezetett, hogy mi lehet még ma is érdekes az olvasónak. A megjelenési helyek közül az Irodalmi Újság és a Magyar Füzetek szerepel legtöbbször. Keletkezés szerint azonban a szövegek többségét úgy írtam, hogy a magam számára akartam tisztázni valamit. Az így papírra vetett sorokat azután valamilyen adódó alkalommal felhasználtam és közöltem. Igen gyakran egy Szabad Európa-adásban, majd egy cikkben, amelyet Méray Tibornak küldtem el. Máskor a már megírt sorokból az Irodalmi Újságnak vagy más folyóiratnak szerkesztettem cikket.

Magyarázatra az szorul, hogy miért Párizsban íródtak ezek a reflexiók. A magyarázat életrajzi. Hivatásszerűen 21-22 éves koromban – 1946-47-ben – kezdtem szociológiával foglalkozni. Nem sokáig tehettem, mert 1948-ban betiltották a szociológiát Magyarországon. Csak 1963-tól kezdve folytathattam választott szakmámat. Ekkor ugyanis a magyar kommunista pártban előtérbe kerültek a reformok hívei. Józanabb emberek mindig voltak ebben a pártban, de szóhoz ritkán juthattak, leginkább olyankor, amikor Moszkvából támogatást kaptak. Így volt ez már 1953-ban, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején, és valami hasonló történt a hatvanas évek elején is. 1963 volt a nagy amnesztia éve, de ebben az évben más tekintetben is fontos változásokra került sor. 1962-ben kezdődött Liberman cikke nyomán a Szovjetunióban a mechanizmusvita. Ugyancsak 1962-ben Nyers Rezső lett a magyar párt gazdaságpolitikai titkára, és ő a következő évben „agytrösztöt" hívott össze gazdasági reform kidolgozására. Ebben az agytrösztben a legfontosabb szerep Péter Györgynek, a Központi Statisztikai Hivatal elnökének jutott, majd valamivel később vele együtt Nagy Tamásnak. (Tudni kell – és sokan tudják is –, hogy Péter már 1954-ben gazdasági reform kezdeményezője volt.)

1963-ban rendelte meg Péter György a társadalmi rétegződési kutatást is. A szándék nyilvánvaló volt: ha reformálni akarnak, akkor tudni kell, hogy mi van. A vizsgálat eredményeit 1966-ban elég nagy kiadvány regisztrálta. A címlap szerint Mód Aladárné, Ferge Zsuzsa, Láng Éva és Kemény István a kutatás vezetői és a kiadvány szerzői. Mai szemmel olvasva a kötetet, az olvasónak az a benyomása, hogy egyszerűen a sokváltozós stratifikációs kutatások és elméletek alkalmazásáról van szó, vagyis arról, hogy az induló magyar szociológia a marxizmus félretételével és occidentalizálódással kezdődött. Talán nem is téves ez a benyomás, de említenem kell, hogy Férge számára és az én számomra a rétegződésnek volt egy alapvető magyarázó elve, ti. a hatalom. A cenzúrára való tekintettel ezt úgy fejeztük ki, hogy a különbségeket és az egyenlőtlenségeket elsősorban a társadalmi munkamegosztás magyarázza, de munkamegosztáson hatalmi megosztást értettünk. Ami engem illet, a magyarázó elvek keresésében erősen hatott rám Weber és Dahrendorf. Arra is érdemes utalnom, hogy a hatalom megoszlását nem értelmeztem egészen egysíkúan. Magától értetődő volt, hogy van egy, a párt által diktált monolitikus hatalommegosztás. Ezt azonban keresztezte egy másik hatalommegoszlás, a történeti, és ebben nagy szerepet játszott az, amit Weber Ständische Lagénak nevez. Nemcsak Weber munkásságán vonul végig az idetartozó konvencióknak, életstílusoknak, társadalmi kontrolloknak stb. elemzése, hanem Hajnal Istvánén és Erdei Ferencen is, akiknek életműve mélyen befolyásolt fiatal koromban, és befolyásol ma is. 1963 ebből a szempontból is elég fontos volt. Míg ugyanis a hatvanas évek elejéig a két struktúra, a történeti és a párt által diktált elkülönülten élt egymás mellett, ez idő tájt megkezdődött az egyezkedés, a keveredés, sőt a konfliktusos szövetkezés.

Ez évben különben intézményesen is polgárjogot nyert a szociológia, az Akadémia szociológiai kutatócsoportjának megalakításával, Hegedűs András vezetése alatt. (Akkor még csak csoport volt néhány taggal, és csak később lett intézet belőle.)

A reformhullám 1963-1964-ben kezdődött, fénykora 1964 és 1966 között volt, de a társadalomkutatás számára kedvező idő egészen 1972-ig tartott. Már a reform tényleges bevezetését megelőzően szervezett védekezés és ellenpropaganda folyt a pártapparátus részéről, a prágai bevonulás pedig jelet adott az ellentámadásra. 1972-ben győztek is az „ámokfutók, hogy Bibó és Nagy Imre szavát idézzem, és a reformot leállították. De egészen 1972-ig még lehetett kutatásokat folytatni. 1969-ben kezdtem a szegényvizsgálatot, azzal a szemérmes elnevezéssel, hogy az alacsony jövedelmű lakosság életkörülményeinek vizsgálata. Ez a vizsgálat nem terjedt ki a szegény népesség egészére, hanem csak az alsó jövedelmi tizedre. Az eredményeket összefoglaló tanulmány 1972 márciusában készült el. Ezt azonban 1970 végén különös és jellemző történet előzte meg. Az Akadémia ünnepi ülésszakán rövid előadást tartottam a szegényekről, magát a szót is használva, ami megengedhetetlen volt. A pártközpont illetékes osztályvezetőjének utasítására azonnal elbocsátottak a Szociológiai Intézetből, ahol akkoriban állásban voltam. Ezt a határozatot később úgy módosították, hogy olyan szerződéses állást kaptam az Intézetben, amelyben a szerződést minden hónapban újra kellett megkötni. Az 1972-ben elkészített kutatási beszámolót azonnal titkosítottak, a legszigorúbb formában, a hivatal elnökének páncélszekrényében tartották, és a „szent példányt az elnök még a Tervhivatalnak is csak a miniszterelnök utasítására adta kölcsön. Mindez abszolút nevetséges volt, mert legalább száz példány cirkulált a városban.

1969-ben kaptam megbízást a Gazdaságkutató Intézettől, hogy Solt Ottíliával együtt kutatást vezessek a gazdasági vezetők magatartásáról. 1970-ben készült el az összefoglaló tanulmány, de ezt is szigorúan bizalmasnak nyilvánították, és csak negyven példányban nyomtatták ki. Kérdésfeltevése az volt, hogy miért nem valósulnak meg a reform célkitűzései, melyek azok az erők, milyen érdekek, motívumok és szituációk alapján, amelyek elgáncsolják a reformot, és még általánosabban, hogy milyenek a valóságos játékviszonyok a magyar gazdasági életben. A módszer és a gondolkodásmód azután elég széles körben terjedt el, nyomtatott formában persze inkább a nyolcvanas években. Már ebben a kutatásban is elég nagy szerepet kaptak az alkufolyamatok, de ezek központi fontosságúvá az ugyancsak 1969-ben kezdődő és különböző formákban 1975-ig tartó munkáskutatásban váltak. Ez utóbbiról első ízben egy 1973-ban készült Magyar munkások című könyvben számoltam be. Ez ugyan kiadatlan maradt, de gépiratos, valamint sokszorosított formában számos példányban forgott közkézen. Ugyané könyvben tárgyaltam a második gazdaság szerepét is. A feldolgozott jelenségek és folyamatok, többek között a szubinstitucionális, latens erők működése, az alkudozások szerepe, a második gazdaság, a magatartás és a reá ható történeti tényezők néhány évvel később alaptémákká váltak.

1970 nyarától 1972 végéig országos cigányvizsgálatot is vezettem a Szociológiai Intézetben. Ez részben kérdőívekkel, részben személyes megközelítéssel folyt, azaz részvétellel a cigány közösségek életében, megfigyeléssel és mélyinterjúk készítésével. Ugyanezzel a módszerrel folyt különben a munkáskutatás is.

A két kutatás résztvevői minden héten egyszer találkoztak a Szociológiai Intézetben, hogy megbeszéljék a tapasztalatokat és levonják a tanulságokat. Ezek a megbeszélések azután fokozatosan szemináriummá alakultak át. A szemináriumnak híre terjedt, és a dolognak az lett a vége, hogy 1972 végén ideiglenes állásomat is elvesztettem a Szociológiai Intézetben. Ugyanakkor azonban – Lackó Miklós jóvoltából – a Történettudományi Intézettel sikerült szerződést kötnöm munkásokkal foglalkozó kutatás vezetésére. A szemináriumot is folytattam, most már a lakásomon. A munkásokról írt 1973-as könyvnek viszont az lett a következménye, hogy 1974 márciusában a Történettudományi Intézettel kötött szerződést is felmondták, engem pedig minden kutatástól és publikációtól eltiltottak. 1974-ben és 1975-ben fedőnév alatt próbáltam kutatásokat folytatni. 1976-ban be kellett látnom, hogy erre sincs módom. 1977 januárjában emigráltam, azzal a céllal, hogy legalább külföldön publikálhassam azt, amit a magyar valóságról tudok és gondolok.

I.

A HAGYOMÁNY NYOMÁBAN

KELET–KÖZÉP–EURÓPA

ÉS A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK

A mai politikai, szociológiai, közgazdasági irodalomban általában (és egyre inkább) egységes területként kezelik a szovjet uralom alatt álló országokat, így azokat az országokat, amelyek néhány évtizede még Közép-Európa részeinek számítottak: Lengyelországot, Csehszlovákiát, Magyarországot, Kelet-Németországot ma egyértelműen Kelet-Európához sorolják. Mivel Nyugat-Németországot és Ausztriát Nyugat-Európa szerves részének tekintik, ilyenformán Közép-Európa eltűnt a térképről. Kissé merészebben azt is mondhatnám, hogy a mai ember számára Európa határai változtak meg: az 1945 után szovjet uralom alá került országok már nincsenek Európában, hanem valami külön kontinensen, Ázsia és Európa között.

Politikai konstellációkat tudomásul lehet venni, ebből azonban nem következik, hogy azokat a múltba vetítsük vissza, endogén tényezőkből eredeztessük azt, ami exogén tényezők hatására jött létre, s az emberek törekvéseit, vágyait, a társadalmi és politikai rendszerhez való viszonyát kizárólag a jelen adottságai alapján akarjuk értelmezni. A jelenben mindig tovább él a múlt, s messzemenően alakítja a mai társadalmi rétegek, csoportok, típusok viselkedését, szükségleteit, gondolkodásmódját, a körülményekre való reakcióját.

A szovjet zóna nyugati és keleti fele között az egyik legfontosabb különbséget abban látom, hogy a nyugati rész lakói idegenebbnek érzik a rájuk kényszerített gazdasági, társadalmi és politikai rendszert. A Marx A tőkéjében idézett bolond bedlami angol jut eszembe, akinek az volt a rögeszméje, hogy rabszolga a fáraók Egyiptomában, s azon dühöngött, hogy ő, a szabad angol, hogyan kerülhet ebbe a képtelen helyzetbe. Távolról sem gondolom, hogy a bolsevik uralom Oroszországban egyszerűen folytatása a cári zsarnokságnak. A változás ott is alapvető volt: a tradicionális alapokon nyugvó megszokott zsarnokságról a „karizmatikus zsarnokságra tértek át, vagyis a vezér, illetőleg a vezérek zsákmányszerző „kíséretének uralmára, ami többek között – hogy csak egy különbséget említsek – a rendőri, ellenőrzési, besúgási rendszernek az élet minden mozzanatára való kiterjesztését hozta magával. Az oroszoknak, bolgároknak, moldvaiaknak és havasalföldieknek mégis sok minden ismerős az új rendszerben, míg a lengyeleknek, németeknek, cseheknek, szlovákoknak, magyaroknak, erdélyi románoknak minden merőben szokatlan. Innen adódik, hogy míg Kínában, Romániában, Albániában a kormányok fordultak szembe az orosz vezetőkkel – tehát pártok és pártvezetők közti konfliktusról volt s van szó –, addig Kelet-Közép-Európában nem a kormány, hanem az egész társadalom áll szemben a bolsevik rendszerrel. A kelet-közép-európai szociológusok és történészek problematikáját kétszeresen is meghatározza ez a körülmény. Egyrészt – honfitársaikhoz hasonlóan –, maguk is idegennek érzik mindazt, ami őket körülveszi, másrészt, kutatásaik egyik fő témája Nyugat-, Közép-, Dél –és Kelet-Európa jelenben is tovább élő múltjának történeti és összehasonlító elemzése.{1}

Kutatási téma? A múlt elemzése? Inkább beszélhetünk öneszmélésről, a nekünk való jövő kereséséről. Gyökereinket keressük a múltban, hogy visszanyerhessük elveszőben lévő méltóságunkat. A racionális tudomány eszközeivel akarunk a múltban eligazodni, hogy megtalálhassuk személyes szabadságunk támpontjait. Ez a keresés nem előzmény nélküli. A társadalom és a történelem lengyel, cseh, magyar kutatói a Montesquieu, Tocqueville, Eötvös, Max Weber, Hajnal, Ossowski által kijelölt úton igyekeznek továbbhaladni.

És a nyugati határokra ólmosan, tompán nehezedő szmogfüggönyön is van áthallás, átlátás, vannak találkozási pontok Nyugaton születő új gondolatokkal. Ilyen találkozási pontok például: a lineáris történelemszemlélet elvetése (ami persze nem új, de nagyon is aktuális); annak felismerése, hogy az európai középkor, az ún. feudalizmus merőben sajátos, speciális történeti produktum volt, hogy a személyes szabadság elemei az európai középkorban születtek meg.

„Sohasem ismertük a feudalizmust, kárunkra" – írta Puskin, felismerve az alapkülönbséget, amely a régi Oroszországot a nyugati és közép-európai társadalomtól elválasztja.

A régebbi orosz történetírás szinte a legapróbb részletekig feltárta mindazokat a következményeket, amelyeket ez a mondat magában hord. A legnagyobb orosz történész, Klucsevszkij, így jellemzi a régi Oroszországot: „Három megkülönböztető vonása közül az első az állami szervezet katonai jellege… A rendszer második jellegzetes vonása a társadalmi struktúra és az adminisztráció kényszerítő jellege volt… Az igazgatás kényszerrel toborzott emberek kezében volt… Voltak parancsnokok, katonák, dolgozók, de nem voltak polgárok… Végül a harmadik vonás a cár legfelső hatalmának korlátlansága és alattvalóihoz való viszonyában a kodifikáltság teljes hiánya."{2}

Valóban, az orosz történelemmel való szembesítés világosabbá teszi a nyugat-európai és közép-európai középkori örökség jelentőségét.

Klucsevszkij és társai többek között rámutattak arra, hogy a középkori Európában meghonosodott földesúri magántulajdonnal szemben a régi Oroszországban a föld állami tulajdonban volt, az arisztokraták szolgáló nemesek voltak, csupán adminisztrálták az állami tulajdon rájuk bízott részét. Delegált hatalmuk egyetlen forrása az volt, hogy az állam szolgálatában álltak, nem is tartott tovább, mint ameddig maga a szolgálat, s mint az állam szolgái, élvezték kiváltságaikat és jövedelmeiket… Semmiféle lehetőségük sem volt arra, hogy politikai testületeket, rendeket alkossanak.{3}

Magától értetődik, hogy a kereskedők és az iparosok sem lehettek mások, mint az állam szolgái.{4} A régi Oroszország nem ismerte a független testületek gazdasági vagy politikai, vagy katonai eszközökkel, egyszersmind a szokás és a tradíció erejével biztosított jogait és hatalmát; az egymástól elkülönülő társadalmi csoportok sokféleségét, kölcsönhatását és hatalmi egyensúlyát (amit ma pluralizmusnak nevezünk), a csoportokon belüli társadalmi élet intézményes demokratizmusát (minden későbbi demokratikus gyakorlat iskoláját), végső soron az egyének viszonylag szabad mozgását csoporton belül és csoportok között.

A leglényegesebb különbséget azonban a parasztság helyzetében látom. Nyugat –és Közép-Európa középkori társadalmát is a parasztság tartotta el, akárcsak az orosz társadalmat. De nem ugyanazon okból vállalta ezt a feladatot. Nem közvetlen kényszerűségből, mint az orosz paraszt. Az ipari civilizáció bérmunkásait közvetett kényszer hajtja munkára: az éhség. A nyugat –és közép-európai parasztokat más természetű kényszer hajtotta: a saját parcelláján, maga gazdájaként élő paraszt a termelés (és vele saját személye, otthona, foglalkozása) biztonságának érdekében mintegy szerződést kötött azokkal a hatalmakkal, amelyek neki ezt a biztonságot nyújtották.

Ez a szerződés szabályos csereaktus volt, a paraszt dézsmával és robottal fizetett, a kiváltságosok pedig biztonsággal. A parasztok termelői feladatukat nem azért látták el, mert erre őket közvetlen erőszakkal kényszerítették, hanem azért, mert mint saját földjükön dolgozó magántulajdonosok aránylag kedvező megélhetéshez és emberi életlehetőségekhez jutottak (jobbágykötelezettségeik teljesítésének fejében). Az így létrejött csere igen aránytalan volt. Védelmet kaptak azoktól az uraktól, akik maguk jelentették a veszedelmet. Cserében terheket, adót, szolgáltatást kellett vállalniuk, személyes szabadságuk egy részéről is le kellett mondanioik. De mégis szerződés volt. Olyan szerződés, amely lehetőségeket biztosított az emberi életre, a továbbfejlődésre – a termelés és az életkeretek kitágítására –, a városba költözés útján a felszabadulásra, kollektív és fokozatos emelkedésre. Ez a szerződés „társadalmi szerződés" volt, egyes akaratokból létrejövő, valójában osztályok megállapodása.

A feudális kisparcella birtokosa meghatározott robot és adó fejében fennmaradó termésével szabadon rendelkezett, családi életét, lakóházát, gazdaságát biztonságosan magáénak mondhatta, érdemes volt termelnie, életformájának kiterjesztésére törekednie.

Az orosz paraszt nem hagyhatta el helyét, erre gondosan ügyelt a despotikus államhatalom és a község, az obscsina, a mir,{5} amelynek elemi érdeke volt, hogy a nyomasztó közös terhek alól senki se bújhasson ki. Termékfeleslegével teljes mértékben az államhatalom helyi és központi szervei rendelkeztek. Az állam vélt érdekeinek szolgálatában bármikor kiragadhatták szokásos körülményei közül, hogy fegyenc –vagy rabszolgamunkára alkalmazzák. Teljesen kiszolgáltatott volt, mind a községgel, mind az államhatalommal szemben, legelemibb jogai is hiányoztak, személyiségének kiművelésére semmiféle lehetősége sem nyílt. Szolga volt, míg Nyugat –és Közép-Európa parasztja nem volt az. Nem, mert életformája, szociológiai állapota nyitott volt.

Mit értsünk ezen?

1. A középkori parasztra nehezedő robot –és adóterhek évszázadokon át alig változtak, ennek folytán a fokozatosan tökéletesedő termelési technikából eredő nagyobb eredmények a paraszt kezén maradtak, az árutermelés és a városi fejlődés anyagi alapjává váltak.

2. A középkor évszázadai alatt mindvégig magántulajdonban volt a házhely, és a lakás sérthetetlensége később a személyes szabadságjogok kiindulópontjává vált.

3. A parcellához való és a szokás által szentesített jog a későbbiekben a polgári magántulajdon alapjává vált. Ehhez az egzisztenciális joghoz évszázadokon át minden európai ember hozzászokott, végül természet adta lételemének tekintette, s az angol felvilágosodás, majd a függetlenségi nyilatkozat idején a tulajdonhoz való jog követelményének alakjában fogalmazták meg.

4. A parcellához való jog egyszersmind jogot jelentett egy meghatározott munkakörhöz, egy egész életformához is; ezt a jogot megint évszázados szokás szentesítette; majd a fölvilágosodás idején a munkához való jog alakját öltötte.

5. A munkakörnek és az egzisztenciának ezt a jogát Nyugat –és Közép-Európa országaiban az egész középkoron át folyton bővülőnek tekintették.

A szabad munkához és a biztosított munkához való jog elemei az európai középkorban születtek meg. A történelem meghatározott időszakában ezt a jogot absztrakt formában fogalmazták meg, de már régóta természetesnek tekintették. Ma magától értetődőnek tartjuk, az emberi személyiség elidegeníthetetlen jogának és tartozékának, de felfogásunk maga is történelmi produktum, mint ahogy az emberi személyiség is az.

A termelőmunkában érvényesülő szaktudás megbecsülése kiterjedt a szellemi foglalkozásokra is. Az uralkodó rétegek nem biztosíthatták uralmukat szakképzett értelmiség szolgálatainak igénybevétele nélkül. A fejlődés kezdete az volt, hogy ahány falu, annyi szokás, ahány földdarab, annyi egymástól eltérő, egymással nem azonosítható szolgáltatás, ahány foglalkozás, annyi életforma. A szolgáltatásoknak, a birtoknak, a birtokon élő népnek egyszerű számbavétele új szellemi és igazgatási technika kialakítását kívánta meg. A középkor évszázadaiban kialakuló jogi és igazgatási tudományoknak és gyakorlatnak meg kellett tanulnia, hogy a római jog egyszerű alapelveit életformák, egzisztenciák és szokások tarka sokféleségére alkalmazza. Egyetlen egzisztenciához, foglalkozáshoz sem nyúlhatott úgy hozzá, hogy tiszteletben ne tartsa a vele járó szokásos jogokat és kötelezettségeket. Beláthatatlanul hosszú fejlődés árán alakított ki olyan általánosító formákat, elveket, eljárásokat, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a modern gazdasági élet és államiság kibontakozásához. Így alakult ki az európai jog –és államtudomány, valamint a jogászok és igazgatási szakemberek csoportja, amely mind a mai napig minden „rájuk tartozó, „őket illető kérdésben lényegileg kikezdhetetlen és megfellebbezhetetlen fórumot jelent, a mai európai ember életét messzemenően befolyásolja, kormányok és államok hatalmát egyrészt növeli, másrészt korlátozza.

Hasonló fejlődési folyamattal találkozunk a többi szellemi foglalkozásnál is. Bírák, hivatalnokok, mérnökök, orvosok, mezőgazdászok, pedagógusok, egyre több, egyre népesebb, egyre zártabb szakmai csoport, saját területén egyre nagyobb függetlenséggel és önállósággal, s a társadalom életére gyakorolt növekvő közvetett hatással.

Minden szakértelmiségi csoportnak megvan a maga partikuláris racionalizmusa. Az emberi életnek egyre nagyobb területei válnak a szakmákon belül racionálisan kezelhetővé. Racionalizmusuk azonban viszonylagos. Mérnökök, orvosok, fizikusok a középkori kézművesek utódai és örökösei.

Az európai középkorban született meg az intellektus és a mindennapok technikájának eleven kapcsolata. Racionális tudományunk egyik forrása az antikvitás; a spekulatív tudomány az ókorban született. De az antikvitásban tudomány és termelés egymástól elzárt intézményvilág volt. Az antikvitásnak köszönhetjük a logikus tudomány, a középkornak a kísérleti tudomány és a tudományos technológia alapjait. Tudomány és intellektuális mesterség ebben az értelemben ma is középkorias, más szóval kísérleti, gyakorlatias. Intellektualizáltsága, fogalmi és teoretikus apparátusa egyre hatalmasabb, szemlélete, koncepciója, módszere, eljárásrendszere elsősorban mégis szokásszerű. Fejlődésében nagy szerepet játszik a racionális erőfeszítés, de alighanem még nagyobbat a konvenciók önkéntelen, át nem gondolt, meg nem tervezett módosítása.

Divatos kifejezés ma az „organikus" értelmiségi, értve ezen az osztályok, ügyek, üdvösségek szolgálatában álló intellektuelt. Ilyen értelmiségiek mindig, minden korszakban voltak, s vannak ma is. Jelentőségük, szerepük azonban más és más a különböző korokban és társadalmakban. A régi Oroszországban szinte minden értelmiségi organikus volt – a zsarnokság vagy a skizma szolgálatában –, s a mai Oroszország álszínpadán is ők játsszák a főszerepet. A középkori és a modern Nyugat-Európában mellékszereplők voltak és maradtak; e területen a legtöbb és legnagyobb befolyást gyakorló értelmiségi inkább szakember volt; biztosított és független életformájában működését egyfelől a technika és az objektivációk gyakorlata és logikája, másfelől a testületi konvenciók világa alakította. Közép-Európában, különösen annak keleti részén – az okcidentális civilizáció szélén, margóján, perifériáján – már jóval nagyobb szerepet játszottak és játszanak az organikus értelmiségiek, de a tartós és maradandó társadalmi folyamatokra csekély hatást gyakorolnak.

Valószínűnek látszik, hogy minél több a személyes szabadság és biztonság egy társadalomban, annál nagyobb szerephez jut a szakértelmiség.

Csak említeni tudom a középkori és modern Nyugat –és Közép-Európa pluralizmusának két vonását. Az egyik az egyház és állam nagyon is ismert elkülönülése, míg az orosz állam köztudomásúlag magába szívta az egyházat. A másik az európai nemzetek pluralizmusa. Az Európán kívüli civilizációkban a termelés és a társadalom technikája és struktúrája hosszú korszakokon át lényegében változatlan maradt. Aztán – többnyire nomád hódítás következtében – összeomlik a régi társadalmi szervezet, két régi társadalomból új keletkezik, amelynek szervezete legalább néhány vonásban különbözik az összeomlott társadalmétól, termelési és társadalmi technikája legalább néhány ponton ütőképesebb. Az átalakulás tehát összeomláshoz és újrakeletkezéshez fűződik; nem belső forrásokból, hanem különböző társadalmak összeütközéséből ered. Európa átalakulásai – pl. a kapitalizmus kibontakozása – viszont belső forrásokból táplálkoztak. E források egyik legfontosabbika az