Zsömle odavan

By Laszlo Krasznahorkai

Megannyi menekülő Krasznahorkai-hős után a szerző új regényének főszereplőjét, a 91 éves Kada Józsi bácsit, aki hiába tett meg sok mindent azért, hogy eltűnjön a világ szeme elől, egy meg nem nevezett magyarországi faluban mégis megtalálják követői. Kadának vérében van az inkognitó, családja már több évszázada tartja titokban eredetét, és egyelőre ő se szeretné nagydobra verni, hogy a nyugdíjas villanyszerelő IV. Béla és Dzsingisz kán leszármazottjaként Árpád-házi I. József néven tarthatna igényt a magyar trónra. De nem akar belekeveredni a politikába, úgy döntött, saját szavajárásával, hogy nem tesz többé a tűzre, ellenben tiszta vizet önt a pohárba. De mit szólnak ehhez lelkes tanítványai, akik között akad délibábos monarchista és paramilitáris terrorakciókra készülő alak is? Egyáltalán: elejét lehet-e venni a szükségszerű következményeknek? Krasznahorkai László groteszk és szatirikus új regényében - New York, Dalmácia és Türingia után - visszatér a karneváli Magyarországra. A pácban mindenki benne van: a víkendházi öreg király csakúgy, mint a felbukkanó vendégek, akik között találunk egy Krasznahorkai László névre hallgató vándorzenészt is. És vajon hol lehet mindeközben Józsi bácsi házőrző kutyája, Zsömle? Lehet, hogy homályba vész? Vagy velünk marad örökre?

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Mar 4, 2024
• ISBN: 9789631444261

Laszlo Krasznahorkai

László Krasznahorkai was born in Gyula, Hungary, in 1954. He has written five novels and won numerous prizes, including the 2013 Best Translated Book Award in Fiction for Satantango, the same prize the following year for Seiobo There Below, and the 1993 Best Book of the Year Award in Germany for The Melancholy of Resistance. He was shortlisted for the Man Booker International Prize in 2017 for The World Goes On, and won the same prize in 2015 in its original guise as a biennial prize rewarding an outstanding body of work. His books have been translated into more than thirty languages. He lives in the hills of Pilisszentlászló in Hungary.

Book preview

I. rész

Nem teszek többé a tűzre.

Nézte a sparhertben a lángokat, és addig nézte, míg ki nem aludtak teljesen, és azt mondta, nem, és semmilyen körülmények között nem, eddig, és nem tovább, mert nincs hova és nincs minek, ami eddig forró volt, most hideg, ami eddig fel-felizzott, az kihunyt, az élet engem többé nem fog érinteni, és nem is érdekel, nem mozdul, mondta, leáll, ahogy a szív az utolsó pillanatban teszi, hát mi az ördögöt keres ő még itt, jöjjön el a vég, mit bánja, eleget látott, eleget küzdött, és eleget dolgozott benne a vér, a nyirok, az izom és az ideg, érje a Mennyeknek Atyja ezen a helyen, biztathatják, de akkor sem, hogy ó, felség, miért nem sétál legalább, maga az erdő legmagasabb pontján lakik, egy hegy tetején, odakint hátul a terasza mögött szakad le ez a hegy a völgybe, hát, istenibbet még nem alkotott az anyatermészet, legalább egyszer egy napi séta ebben a nyugalmas szépségben, csak egy órácskát, erdő, bokrok, madárkák meg a jó levegő, és az egészsége meg van mentve, és itt marad köztünk még sok-sok évig, legnagyobb örömünkre, tiszteletünkre, ámulatunkra és csodálatunkra, persze, nem ezekkel a szavakkal, hanem a maguk darabos módján, egyszerű nép gyermekei ők, de van bennük hajlam a jóra, úgyhogy méltányolnia kell az erőfeszítéseiket, az örömüket, a tiszteletüket, az ámulatukat és a csodálatukat, hisz, mint kiderült, évtizedek óta kutatnak utána, feltúrták a könyvtárakat, a levéltárakat és a használt könyvvel kereskedőket, kerestek, bogarásztak, vadásztak családfákban és címerekben, és megtalálták, mivel tudták, hogy lennie kell, tudták, hogy ő él valahol, így aztán egyszer csak bekopogtak a kapuján, azazhogy megkongatták a kisharangot az őrház alatt, és tudatták, hogy ők azok, kicsodák, kiabált a kapu felé a résnyire nyitott ajtón, de nem jött válasz, csak valami csoszolás-szöszölés, megkérdezte hát még egyszer, ki van odakint, hát ők, néztek rá aztán megilletődötten, mikor kiment, és kinyitotta a kaput, még Zsömle, az öreg kutya is felemelte a fejét, pedig nem szokta mostanában, úgyhogy ő sem akart velük udvariatlan lenni, persze hogy kiment és nyitott, s mivel a látogatók egy darabig meg se moccantak a kapu előtt, csak néztek rá, mint akik nem hisznek a szemüknek, és csak annyit lehetett kivenni az összevissza szavakból, hogy a tiszteletüket szeretnék tenni, ezért jöttek, hát, ha jöttek, intett nekik befelé, akkor jöjjenek be, és libasorban bemasíroztak mögötte a házba, de nem akartak leülni, mi nem ülünk le az ön jelenlétében, mert kerestünk, és bogarásztunk, és vadásztunk, és megtaláltuk, és mostantól szolgáljuk önt, csak neki épp semmi nem jutott az eszébe, hogy mivel is lehetne szolgálni őt, ráadásul gyorsan oda kellett fordulnia a sparherthez, ami már régóta nem szolgált nála semmire, csak tartotta a rezsót, oda sietett, mert az imént éppen krumplis tésztát kezdett el főzni ebédre, és félt, hogy odaég, úgyhogy határozott mozdulatokkal néhányszor megkavarta, aztán leütögette a fazék szélén a fakanálról, ami ráragadt, kettesre vette le az erősséget, majd a kis virágmintás fémbögréből löttyintett az ételhez egy kis vizet, s mert a látogatók még mindig nem nyilatkoztak, hogy voltaképp mit is akarnak itt a tisztelettel, azzal próbálta elütni a dolgot, mivel az ünnepélyes hanghordozásból rosszat sejtett, tudniillik hogy tényleg fölfedezték, hogy most kapta meg a Szent György Lovagrendnek a kardját, már régen beválasztották, de a kardot csak most, mert innentől ő fogja avatni az új lovagokat, mindjárt megmutatja, ha akarják, de mielőtt még folytatta volna, a válla fölött hátraszólt, hogy kérnek kávét?, épp most lett kész, szabad töltenem?, mire azok erősen szabódtak, hogy á, nem azért jöttek, meg hogy nem akarják fárasztani, meg hogy másért vannak itt, de aztán elfogadták, persze nem volt elég csésze, így aztán míg az első négy megiszogatta a lefőzött készt, ő újra feltett egy adagot a krumplis tésztás lábas mellett a másik platnin a négyszemélyes szarvasi kotyogóban, mert ezt használom, mondta, ebben még nem csalódtam, és a hét vagy hány megszeppent ember csak állt, és azt ismételgette, hogy átvitt értelemben hosszú utat tettek meg, hogy lássák, és most ne törődjön vele, hogy alig tudják elmondani a saját történetüket, meg hogy nehezen jutnak szóhoz, inkább mondja meg, mit tehetnek érte jelenleg, de nem volt mit tenni érte jelenleg, változatlanul semmi nem jutott az eszébe, meg nem is igazán értette, mire gondolnak, nem volt benne biztos, hogy mit tudnak, és mennyire tudják, bár sejteni természetesen sejtette, noha fölöttébb valószínűtlennek látszott, hogy pont ilyen egyszerű emberek, persze, egyszerű, egyszerű, de azért, mikor azt kérdezte tőlük, ki kicsoda, az egyik teljes körű villanyszerelőnek mondta magát, a másik gitáros vándorénekes volt, a harmadik autófényező, a negyedik meg úgynevezett ősifajta-mentő ménesgazda, meg aztán volt egy kisrendőr, meg egy tanácsadó könyvelő, meg egy tagbaszakadt nyugdíjas törzszászlós, hogy a végén kiderüljön, azért van köztük egy volt középiskolai tanár is, akit a többiek professzor úrnak szólítottak, s aki ez ellen nem tiltakozott, csak mikor kimondták, hogy professzor úr, akkor kicsit megingatta a fejét egyszer balra, egyszer jobbra, aztán még egyszer, ugyanebben a sorrendben, majd megköszörülte a torkát, megigazította az orrára csúszott szemüveget, s a továbbiakban, ha egyáltalán valaki, akkor ő beszélt, ő ismételte meg, hogy nem azért húzogatták meg odakint a kisharangot, hogy megzavarják fontos teendőiben, viszont hogy humorosan fogalmazzon, addig nem megyünk mi innen el, míg nem kezdhetünk el valamit, bármi kicsi dolog legyen is az, tenni érte, és erősen hangsúlyozta a „tenni" szót, miközben óvatosan, hogy ne koccanjon, az üres kávéscsészét visszaeresztette a többi közé a barna csomagolópapírral fedett konyhaasztalra, legalább, kérlelte tovább, valami hasznos kis munka nem volna?, amit elvégezhetnének?, mert nem szóval, hanem tettel akarnak nála bemutatkozni, így egyeztek meg, és ha ezt megengedi nekik, akkor megcsinálják, és megnyugszanak, így történt, hogy estére kitisztították a birtok mind a négy sarkát, mert elárulta nekik, hogy ha valamiért hálás lenne, akkor az a négy sarok odakint, az a négy sarok ugyanis zavarja, hogy tudniillik olyan rendezetlen, hogy olyan elhanyagolt ott minden évek óta, hogy hiába volt maga a birtok amúgy, mint kifejezte, néhány nem egészen elvetemült falusinak köszönhetően kismértékben rendben, fű néha kaszálva, veteményes néha öntözve, gyümölcsfák néha metszve, de ezekkel a falusiakkal megvan a maga gondja, erre a bizonyos munkára sose hívta őket, a sarkok kitisztogatására tudniillik, önerőre pedig nem is gondolhatott, sose futotta az idejéből, füllentett nekik, és rögtön meg is haragudott magára, mert szégyellte, hogy füllentenie kell, belepirult, hogy az elfoglaltságaira hivatkozik, pedig a hiányzó fizikai erejére kellett volna, ami még egy enyhe belátásig se vitte el, hogy tényleg csinálnia kellene már valamit azzal a négy sarokkal, ám ezt még kevésbé szerette volna bevallani, hisz mégse akart előttük, idegenek előtt gyengének mutatkozni, esetleg majd egyszer, máskor, majd beavatja őket, mivel a felületesebb emberi érintkezés alkalmaikor a fizikai gyengeségben ő a jellem hibáját, pontosabban annak bevallását látta, s ennek sérelménél még az is jobb volt, ha az okot áthárítja meglehetős tennivalóira, amint kifejezte, hogy emiatt maradt a gaz, amit ez a hét vagy akárhány ember, hirtelen a semmiből, úgy eltüntetett estig, hogy azt se tudta, hova lett az a sok minden, amit kiszedtek, azt se tudta, miképpen köszönje meg, talán ha meghívja őket most már egy csésze teára is, vagy egy pohárka bor talán, ha végeznek, csakhogy amiként a gaz a négy sarokból, azok is eltűntek a birtokról, mint a kámfor, csak több autó pöfögését hallotta már a sötétség érkezte után távolodni, hogy aztán másnapig átgondolja ezt az egészet, a kérdés ugyanis az volt, hogy egyáltalán akarja-e, hogy felfedezzék, ki is valójában, nem, nem akarta, de ha ez mégis megtörtént, azzal kezdenie kell valamit, egyelőre finoman elhárítja őket, így határozott, csak aztán azok a mondatok, amelyekkel a következő alkalommal finoman fogadta őket, annyira finomra sikerültek, hogy nem értették meg, mit jelentenek, tudniillik hogy ne jöjjenek többé, sőt, láthatóan el voltak bűvölve, hogy hallják, milyen érthetően beszél, mintha az ő nyelvüket használná, pont nem ezt várták tőle, ezért aztán még kevésbé voltak hajlandók leülni a konyhában, és megint csak nagy szabadkozások után fogadták el a kávét, mással ezúttal sem tudta őket megkínálni, vagy kávé, vagy tea, vagy egy kis borocska, talán, akkor talán a kávé, felelték, a lábai meg az olykori egyensúlyzavarai miatt ő aztán leült, és a nagy szürcsölés közben senki nem szólalt meg, ott tartottak, ahol az első alkalommal, négyen szótlanul a kávét itták, a várakozók egyike meg, a – mint kifejezte, önként jelentkező – törzszászlós a szarvasi kotyogó újratöltésével volt elfoglalva, csend volt tehát, azaz csend lett volna megint, csakhogy ez magától értetődően túl kényelmetlenül érintette, úgyhogy hirtelen felkelt, gyenge lábai meg az olykori egyensúlyzavarai ellenére gyors mozgású maradt, úgy is hívták az elvetemült falusiak, hogy a Fürgeember, szóval hirtelen felpattant, besietett a szobába, és a ruhásszekrény tetejéről leemelte a kardot, kihozta, intett a kávézóknak, hogy a csészéiket tolják már összébbfele, aztán kicsomagolta az asztalon egy piros-fehér-zöldre festett gyapjúszövetből, és ujjával követvén a cirkalmasan megrajzolt betűket megmutatta az írást a pengén, miszerint a Nemzetközi Szent György Lovagrend, és hét vagy hány fej hajolt minden egyes betű fölé, a jelmondat pedig itt van, fordította el a kardot, ideírták, ni, s végighúzta az ujját a markolat alatti véseten, hogy tudják követni, ez az IVISHFS egy rövidítés, ez a jelmondatuk, suttogta, majd elmagyarázta, hogy ezt az angol királynő küldte neki, tulajdonképpen, és a Lovagrend által kapta kézhez, mikor kikutatta, mármint az angol királynő környezete, hogy a címére hogyan juttathatnák el, ugye, maguk már kifundálták valahogyan, és cinkosan rájuk kacsintott, hogy Egerlovászi, Táncsics Mihály utca 23/d, de a brit királyi tanácsosoknak, emelte fel a tekintetét, miközben visszaült a helyére, a címet illetően minden világos volt már a kezdet kezdetétől, tudták, hol lakik, aztán a Lovagrendet is alkalmasnak találták az átadásra, így azok hozták el, kész van-e már a kávé, fordult oda a nyugalmazott törzszászlóshoz, a kávé kész, jelentette az, úgyhogy megitta a másik három is, ha annyian voltak, és pontosan így történt a harmadik alkalommal is minden, annyi különbséggel, hogy ezúttal már jóval többen voltak, alig fértek el, sőt, igazából el se fértek az aprócska konyhában, akadtak néhányan, akiknek csak az előszobában jutott hely, onnan hallgatták, és bámulták lélegzet-visszafojtva, csakhogy ő nem nagyon mondott semmit, már megint a kényelmetlenség a témaválasztással, szürcsölték a kávét, már azok, akiknek jutott, aztán óvatosan, kicsit remegő kezekkel leeresztették a csészéket a konyhaasztalra, erre megkérdezte tőlük, kíváncsiak-e arra a levélre, amit a Zsimi Karter küldött neki, mikor az a koronát a nemes szívére hallgatva végre visszaadta Magyarországnak, és kíváncsiak voltak, Zsimi Karter, súgták hátra meg az előszobába, a levele, igen, a levél, na, itt van, bújt elő ő a szobából egy szürke mappával, ebben mindent láthatnak, lerakta az asztalra a mappát, kinyitotta, és kikereste a szóban forgó levelet, ez csak egy fénymásolat, magyarázta, az eredeti is itt van nálam, csak eldugtam, na, nézzék, és a szerencsések, akik közel álltak, előrehajolhattak, és megnézhették a levelet, illetve annak csak a borítékát, melyre a bélyeg alatt Zsimi Karter odafirkantotta a nevét, persze, ahogy ők írnak, J-vel meg C-vel, tette hozzá, és bujkált a hangjában egy kis furcsálkodás, hogy nézzék már, milyen érdekesen használják ezek az amerikaiak a betűket, s már éppen jött volna a következő sor, hogy azok is megnézhessék, ám akkor becsukta a mappát, és azt mondta, jól van, érti, hogy már nem érdemes előttük titkolóznia, úgyhogy jobb, ha tiszta vizet önt a pohárba, merthogy igen, így van, elrejtőzött, s élt Szegeden, mint ahogy onnét indult az egész család, de aztán laktak mindenfelé, a XIX. század végén még az amerikai Detroidban is, hogy végül ő, az utolsó jogörökös itt telepedjen le a feleségével, tudják, Egerlovásziban, Táncsics Mihály utca 23/d, de hallgatósága nem tudta, mit kezdjen ezzel, ráadásul már másodszorra, hisz nem Egerlovásziban voltak, viszont nem kérdezett rá egyelőre senki, elfogadták ezt az egerlovászizást, és úgy voltak vele, majd később megértik, mindenesetre, folytatta közben ő, ezeknek, és egy viszolygó grimasszal a falu felé mutatott, fogalmuk sincs, ki lakik a falujukban, ami nagyon helyes, s amikor Fürgeembernek gúnyolják, ő nem szól rájuk, minek, csak hívják, ahogy akarják, ráadásul nem is fürge már, régebben igen, még az apjától örökölte, az volt egy ilyen igazi örökmozgó, soha nem állt meg, mindig futott, le nem ült volna, hogy pihenjen, nem, szaladt, serénkedett erre-arra, munkálkodott folyton, szóval abból a vérből kapta ezt, de azért az évek csak elszaladtak vele is, elmúlt, kapta fel a fejét, és büszkén várva a hitetlenkedést, körülhordozta a tekintetét, elmúlt már kilencvenéves is, gondolták volna?, nem, micsodaaa?! neeem!, jött a hitetlenkedő válasz kórusban rögtön, hogy lassan elhaljon az előszoba hátsó zugában, pedig így van, ez év január 6-án töltötte be a kilencvenkettediket, és azt nem mondja, hogy olyan jajdehaddelhadd, de azért, mint látják, megvan, a feleségem már a tizenkettedik, vagy hogy is, a tizenkettedik éve, igen, hogy elment szegénykém, ő se tudta, mert neki se mondta el, pedig hosszú házasság volt, hála a Jóistennek, békében megvoltak, Ilona egy kevés beszédű, jótét lélekként csak őmiatta élt, mindent megcsinált a házban és a ház körül, míg ő dolgozni járt a nyugdíjazásáig, mert a rejtett életmódhoz az is hozzátartozott, hogy legyen valami szakma a kezében, ő soha nem vetette meg a munkát, tisztelte azokat, akik dolgoznak, és megállták a helyüket kiemelt származásuk ellenére is, pontosabban éppen azért, mert tudják, a valódi nemes egyén magatartása nem abból áll, amit képzelnek a közemberek, hogy ugyanis lustálkodni meg parolázni meg tánclejtés meg kizsákmányolás és hasonlók, hanem megállni a helyünket a világban, bármit mérjen is ránk a sors, hű, de szépen mondta, felség, hördült föl ekkor tőle balra a teljes körű villanyszerelő, amitől ő, a hanghordozástól, ugye, ez a vidéki beszédstílus, ez az ízes dialektus, rögtön vissza is huppant a földre, vagyis ide a hegyre, a valóságba, a kicsi konyhába, ahogy itt állnak körülötte meg az előszobában, akikről még így, a harmadik találkozás közepén se nagyon tudta, valójában mit akarnak tőle, rá is kérdezett, és ezúttal jóval határozottabban, hát, arról van szó, kezdte el erősen nézegetni az asztal felé eső lábának a legalját, ahogy összeér a padlóval, a középiskolai történelemtanár, hogy azt kívánjuk, most hogy ön végre megvan, és minden jóslat beigazolódott, azt szeretnénk mi, hogy ne kerteljek sokat, mert nem szokásom a kertelés, naszóval, a királyságot visszaállítani, mert szerintünk a királyság nem tűnt el, ma is jogfolytonosság van, ön az eleven példa erre, mert hiszen, de itt közbe kell vágjon, vágott közbe, s elmondta, hogy ő 1945-ben úgy döntött, nem keveredik bele a politikába, és ezt követte máig, itt, ebben a kis házban meghúzva magát a mit sem sejtő Ilonával, szegénykém, ugye, elment már tizenkét esztendővel ezelőtt, de lélekben itt van, szó sem lehet politikáról, dehát mi sem politikára gondolunk, felség, riadt meg láthatóan a középiskolai történelemtanár, nekünk a királyság, az nem politika, és ön, a király nem a politika része, hanem a Szent Korona Tana szerint ön a Letéteményes, a Hordozó, mire ő, hogy azt nem tagadja, hogy Horthy Miklós meg még pár ember, majd később elmeséli, tudott mindent, de ezt fogalma sincs, ők honnan tudják, erről fogalma nem volt eddig senkinek, elmúltak azok az idők, most már a világ és így a mi Szent Hazánk is inkább az év végére várható világvége bekövetkezésével van elfoglalva, amint olvasom a hírekben, meg azzal a piszok néger elnöknek az esélyeivel, ő nem politizál, egyszer, itt most nem említhető ok miatt, úgy határozott, hogy követve a családi hagyományokat, rangrejtve él, és így is tett, kitanulta a villanyszerelést meg a mezőgazdasági gépészetet, s ott lett, mint műszaki ember, hasznára a Szent Magyar Hazának, mindig ott, ahol erre épp szükség mutatkozott, de semmi politika, értsék meg, erről szó nem lehet, ezt megfogadta nem is ’45-ben, hanem még ’44-ben a Horthynak, és betartotta, amiként be is fogja tartani, mi, mutatott körbe ekkor a középiskolai tanár, nem akarjuk semmire rábeszélni, vagy kényszeríteni, Isten őrizzen attól, mi tudjuk a tiszteletet, mert pont hogy ők is úgy gondolják, a politika, az valami férges, valami ronda, valami leprás dolog, tőlük is távol áll, éppen ezért keresték, bogarászták és vadászták, hogy felleljék őt, és most itt vannak, higgye el, nekik már az is épp elég ok az örömre, hogy megtalálták, a királysággal kapcsolatban meg… na, azt majd ők maguk elintézik, ha neki nincs ellenére, a hang kérlelő volt, a mély morgás megerősítésül pedig meggyőző, az, akit itt lát, emelte fel a tekintetét az asztallábról a tanár, és körbemutatott a társain, csak a tisztát keresi, az erkölcsök visszavételére vágyik, erre akár az életüket, na, ez rendben is van akkor, vágott a szavába ő, és megkérdezte, nem szomjasak-e, mert van egy kis borocskája, talán, és ezzel szeretné kimutatni a háláját, hogy kitakarították a minap a birtok sarkait, á, szóra sem érdemes, dünnyögték körben az emberek, semmi az, felség, mire ő, hogy egyezzenek meg valamiben, ha távolabbi terveik is vannak, és ezt a látogatást most nem az utolsónak szánják, először is, soha többé ne nevezzék így, maradjunk annyiban, nézett a tanárra, de mindenkinek szánta, és megemelte a hangját, hogy ő

Józsi bácsi

, és ennyi, jegyezzék meg, erre szükség van, Józsi bácsi, igen, értjük, és betartjuk, bólogatott a villanyszerelő, de akkor engedje meg, hogy hozzunk a tűzre, mert észrevettük, hogy se az első alkalommal nem volt begyújtva, se a második alkalommal, és most se, pedig még március van, és hűvösek az éjszakák, arról szó nem lehet, vágott közbe ő, s kifejtette nekik, hogy nem tesz többé a tűzre, sem most, sem később, ez amolyan kulcsmondat nálam egy ideje, tudják, folytatta lendületesen, majd megismételte, hogy nem, és nem hanyagságból, vagy spórolásból, másról van szó, ugyanis mikor azt mondja, nem tesz többé a tűzre, akkor, s itt egy kis szünetet tartott, és kezdte nézegetni maga is az asztallábat, hogy vajon mi olyan érdekeset talált azon az előbb a tanár, akkor eldöntötte, hogy nem tesz a tűzre többé egyáltalán, és ezt úgy érti, soha többé, de nemcsak itt, a sparhertben, vagy odabent a kályhában, nem, hanem semmiféle értelemben nem, vagyis nem vesz részt innentől fogva az életben, amit persze rögtön általános, értetlen tiltakozás fogadott, de, emelte fel ő az ujját, szeretné, ha megértenék, mert arról van szó, hogy elfáradt ebben az életben, most már, hogy harmadjára is találkoznak, úgy tekinti, bizalmasan szólhat hozzájuk, s emiatt nyíltan bevallja, hogy a legkisebb erőfeszítés is fárasztja, fizikailag, és ezt jelnek veszi, hogy itt a vége, fuss el véle, ennyi volt, egy életnek elég kilencvenegy év, nem igaz?, annyi mindent látott, annyi mindent átélt, annyifélét kellett elviselnie, de elviselte, méltósággal, ahogy ezt a család, a vallási parancs és a szeretett Haza megkívánta tőle, de elég volt, megfőz mindennap, eszik, elmosogat, ágyba fekszik, felkel időben, de csak azért, hogy menjen minden a maga útján, viszont mondják csak, nézett körbe, azt már tudom, hogy néhányuknak mi a foglalkozása, de a nevüket, nagyon szégyellem magam, nem tudtam elsőre megjegyezni, erre megkönnyebbültek az emberek, hogy a házigazda más témára váltott, és kezdték sorolni, miközben mindegyik ügyetlenül meghajolt a kis konyhaasztal felé, hogy én Jorcsik Ferenc vagyok, én meg Pesti László, én meg Pakusza Péter, én meg Nagy Lajos tisztelettel, aztán jött Vékony Bendegúz, Dudás Rudolf, Sors-Bíró Zoltán, Krisstóffy Zoltán és Molnár Véres József, hogy következzenek Szabó Alfonz, Csíszér Örs, Petrás József, Krasznahorkai László, aztán Budafalvi Domokos Endre János, Szávoszd-Uvas Dániel, vitéz Uhel Rudolf, Lehár Alajos, Tyirityán Béla, Sigray Rudolf és Payr Hugó, aztán innentől már nem hallotta jól, és nem is próbálta megjegyezni, tudta, úgyse tudná kihez kapcsolni a neveket, pedig voltak