Tavaszi hadjárat

By Szilasi László

Szilasi László új könyvéből kiderül, mi mindenre lehet használni a nyelvet. Hogyan tudunk belőle kapcsolatokat építeni, szerelmet, barátságot - és nem utolsósorban nemzetet. A Tavaszi hadjárat két kisregényből áll. Az Ostorod című történet a rodostói emigrációban élők közösségéből indul. Szakmári Ádám kisgyerekként Mikes Kelemen levelein keresztül tanul meg írni-olvasni, ám e tanulás közben bele is költ a valóságot és a fikciót eleve vegyítő levelekbe. Ádám egy életen keresztül lesz hű még gyerekként megismert szerelméhez, akivel együtt élik át a magyar reformkort. A Koppantyú lovagjai egy szerelmi sokszögön keresztül ad panorámát a XIX. századi magyar történelem válaszútjairól, soknemzeti és multikulturális világáról. A szabadságharc alatt és a Tisza-szabályozás munkálatai közben négy ember élete fonódik össze szétszálazhatatlanul, akik kalandos élettörténeteiken keresztül keresik a szabadságot és a hűséget.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Dec 23, 2021
• ISBN: 9789631441505

Book preview

Ostorod

„Vagyok, aki voltam, leszek, aki vagyok."

(Mikes Kelemen: Törökországi levelek)

I. rész

I. 1.

Olvasni és írni

tanultak. A fiú tízéves lehetett, a férfi száz fölött járt. Az öregember már egyáltalán nem látott. Válogatott a levelek között, kézzel tapogatta őket, mintha az ujja végén lenne a látó szeme, aztán az egyiket, a legszebbet, odaadta a gyereknek. Azt kellett betűről betűre lemásolnia. Az otthoni másolás után megtanulta az egész szöveget. Hozta vissza az írást, hozta a megtanultakat. Aztán a kimondott és a leírt szavak és mondatok lassan egymásra találtak. És mihent ide érkezett Bercsényi úr, mindjárt anagrammát csinált a város nevéből, és ez jött ki belőle: Ostorod. Ők ketten így tanultak.

A lemenő nap a mennyezetre dobta a Márvány-tenger hullámzó fényeit. A gyereket úgy hívták, hogy Szakmári Ádám. Ő volt az utolsó magyar básbug fia Rodostóban. Horváth István pedig egy magas rangú, de levitézlett katona, hajdani francia huszár volt, akit 1759-ben Bercsényi gróf, a tiszt iszákossága miatt, nyugállományba küldött. A leveleket zágoni Mikes Kelemen írta, jó harminc évvel korábban, a halála előtt, 1761-ben bízta rá a kéziratot. István elolvasta, megtanulta, felmondta a legszebb mondatokat: ő ebből a műből tanulta ki, mi történt az otthonában akkor, amikor ő Európában harcolt. Itta a hajókon hozatott, rissz-rossz bolgár vörösborokat, közben okult.

Szakmári Ádám nagyon szerette Mikes leveleit. Tudta, hogy csak kitalálta az egészet, nem volt neki a konstantinápolyi keresztény negyedben semmiféle nénje, de a levélíró megteremtette magának. Addig beszélt hozzá, amíg élővé nem vált, vissza nem válaszolt. Édes néném. Ádámot nagyon meghatotta ez az igyekezet. 1717-től 1758-ig. Negyvenévnyi papírra írott szeretet.

Ádám egyedül azt hiányolta a levelezésből, hogy Kelemen mindeközben senkibe sem lett szerelmes. Apjától tudta, hogy soha nem volt közöttük sok az eladó lány, de a semminél valamennyivel mégiscsak több lehetett. Választhatott volna magának egyet. A kisfiú el tudta képzelni magának azt a szép fiatal párt. Lennének mára unokáik. Játszhatnának ővele. A levelezésben azonban nem volt semmiféle szerelem.

Ez a tény annyira megharagította Ádámot, hogy elkezdte törni a fejét a megoldáson. A bujdosók közössége akkor már annyira kicsike volt, hogy valamennyien elfértek volna egy fiatal szilvafa alatt. Ádám anyja görög volt. Az előző évben a nagybátyját, Szakmári Andrást is elveszítette. A férfi után maradt kislányt egy magyar mostoha nevelte, jószívű mostoha volt, de mégis mostoha. Ádám mindkettejükbe szerelmes volt. Az unokatestvérébe, Szakmári Ágotába talán jobban. Úgy gondolta, nagy titokban bele fogja írni a lányt Mikes levelezésébe. Belehamisítja, aztán neki adja.

Amikor egy hét múlva visszavitte a másolatot Horváth Istvánnak, rábeszélte az öregembert, hogy ne csak a szép leveleket adja oda neki. Ő mindent tudni akar. Nemcsak a szép, de a rút vagy semleges dolgokat is. Mindet lemásolja, mindet megtanulja. Két teljes példány lesz a kéziratos levelekből, egy az eredeti, egy a másolat (ezt lehet, hogy megtartja magának) –, valamint egy harmadik, a fejében. Ennyi már elég lesz.

Horváth István matuzsálemi korának elsősorban az volt az oka, hogy egész nap ivott, és sohasem mozgott. Étkezések, ürítések, alvás. Egyébként ült a hátasszékében, és folyamatosan ivott. Közben gondolkodott. Tetszett neki Ádám ötlete. Nem sokáig ismerte Mikest, de nagyon megszerették egymást. István mindent meg akart tenni érte és a műveiért. Tudta, mert írt neki az a távoli ember, hogy nemsokára érkezik hozzá Kassáról egy magyar orvos-doktor, és elkezdi összegyűjteni az emlékeket. Jobb lesz, ha több példány is van Kelemen barátja leveleiből. Nagyot kortyolt a borából. Aztán igent mondott.

Ádám egyenként kapta meg Mikes leveleit. Lemásolta, megtanulta, visszavitte, hozta haza az újat. A huszonnegyedik levélbe tudott először beleírni. Nem kívánt feltűnő lenni, átnevezte és elrútította a nőt. A kis Zsuzsinak igen fösvényen osztogatták a szépséget, de rendes, tisztességes személy, és tiszta jóság. De aztán lassan megszépült és megvidámodott a nő. Mások udvarában mégis nevetünk a kis Zsuzsival. Aztán pedig beidézte a maga közelségébe a kis Zsuzsit. Bercsényi maga is az asszonnyal hozzánk jönnek lakni, mint ha már közöttünk bátorságosabb volna, de én nem bánom, mert a kis Zsuzsi közelebb lesz. És aztán a féltékenység. Az átkozódás. A harag. A házasság, a megözvegyülés, a szomorúság. Újabb udvarlás, hiába, hiába. És aztán Lengyelország. Menekülés Kajdácsinéval. Kőszeghy Zsuzsi, a kurucok asszonya, soha többé nem házasodott meg. Három vagy négy nap után Zsuzsi Lengyelország felé indul. Meg látom-é valaha vagy sem, Isten tudja. Ugyan szép állapot, mikor az ember bújában meg nem hal, mert másként négy nap múlva el kellene engemet temetni, azt Zsuzsi sem akarná. Hát osztán ki írna neki? Hát ő kinek ír azután? Szívesen bánom tőle való megválásomot. Ha akarná, itt maradhatna. Vagy is inkább az Isten nem akarja, hogy ő akarja. Mindennek a rendelés szerént kell végben menni, és ahhoz kell magunkot alkalmaztatni.

Felkészülés. Bukás. Az anyagiak miatt. Újabb felkészülés, újabb bukás. A ranghiány miatt. És aztán a nő az elérhetetlen Lengyelországba távozik. Ádám büszke volt a munkájára, tetszett neki ez a történet, még ha a záró rész keresztény sztoicizmusát az apjától, az apja könyveiből, végeredményben tehát a Fejedelem bibliotékájából lopta is. Horváth István emlékeiben ugyan nem szerepelt eddig semmiféle Zsuzsi, de örömmel fogadta el, hogy talán mégis létezik. Majd egyszer utána fog menni a lengyelországi Jaroszlávba, erre jutott. Meghallgatta a hetvenhatodik levél végét. Aztán a memoritert is. Rendben van, másolhatsz tovább, mondta Ádámnak. Tudta, hogy összesen kétszázhét levél van. Hátravan még százharmincegy. Az lesz a büntetés. Mire a végükre ér, megtanul írni, megtanul olvasni. És közben lassan felnő. Kortyolt egy közepeset. Mehetsz, édes fiam.

Nyár volt, különös, ázsiai nyár – a tenger európai partrészén. Délen a Boszporusz és a Földközi-tenger, északon a Dardanellák és az Égei-tenger. Különös szelek fújtak, szavuk se volt rá, a magyarok sohasem tudták megszokni. Némelyik levél két-három hétig készült, Ádám a következő karácsonyra végzett a másolással. Minden kihalófélben volt, de a sátoros ünnepekre mindig nagyon ügyeltek. A bujdosókat immár a Szakmáriék képviselték: Ádámék kicsiny családja (a fiú egyedüli gyerek volt), Ágota és magyar mostohája, és ha nagyon jó volt a kedv, áthívták Horváth István uramat is. Mazsolás töltött káposzta volt a menü, fehér kenyérrel, tejföllel, vörösborral, utána pedig túrós rétes, némi datolyával. És aztán lassan, nagyon lassan, tizenkét havonta mozdultak csak egyet, átléptek az új évbe, évszázadba.

Ádám életének alighanem a következő évtized lehetett a legboldogabb korszaka. Mindig is együtt nevelték őket, Ádám görög anyja és Ágota magyar mostohája kitűnően megértették egymást. És ez az együttnevelődés Ágota és Ádám számára átfordult a szerelembe, átfordult, nem tehetett mást. Amikor a kassai orvos-doktor visszahozta a kiadás helyéről, Szombathelyről Mikes Kelemen kinyomtatott Törökországi leveleit, kiderült, hogy a fiú jobban helyeselte volna, ha a kiadás átcsúszott volna a XIX. századba: oda jobban illett volna. Ádám megnézte, benne vannak-e a szövegekben az ő betoldásai. Bennük voltak.

Letette maga elé a kiadványcsomagot. Felmondta Ágotának egy hét alatt az egészet. „Kérjük az üdvösséges életet, a jó halált, és az üdvözülést, és azután meg szűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. Ámen." Ez lett a vége. Ágota egész héten sokat nevetett. De most sírt, és csak annyit kérdezett Ádámtól, hogy ki volt az a Zsuzsi. Te voltál, drágám, mindig te voltál, csak te lehettél az. Szerelmi vallomás lett az ő régi betoldásaiból. Ekkor már Ádám is sírt, és megáldotta magában István uramat azért, hogy szántszándékkal nem vette észre az ő nagyon-nagyon titkos interpolációit.

Kimentek Ágotával a búzamezőre, őrjöngő napsütésben szeretkeztek. A húszas éveik elején és végén jártak. Csak azért nem házasodtak össze, mert már nem volt körülöttük keresztény pap. És ha lett volna is, tanúkat akkor sem találtak volna. Ádám nézte a lányokat, asszonyokat, özvegyeket. Tudta, hogy a szüleik magyarok voltak. De ők már nem beszéltek, csak törökül. Végére értek magyar történetüknek. Elsüllyedtek a Márvány-tengerben. És aztán a következő esztendőben, mostohájának állítólagos halála után, 1810 végén ismeretlen helyre távozott Szakmári Ágota is.

Ádám apja, az utolsó magyar básbug, Szakmári János ekkor még élt. Az utolsó kifizetés a halála után, 1811 legelején érkezett: napi 30 ákcse 181 napra, egyenlő 5430 ákcse, azaz 45 gurus. A fiú görög anyja úgy eltűnt, mintha sose lett volna. Horváth Istvánt elvitte egy könnyű megfázás. Üresen álltak a régi házak. Ádám úgy bolyongott bennük, mintha nem lenne épeszű. Fából voltak az épületek, és néhány hónap alatt annyira leromlottak, annyit verte őket az eső meg a szél és a napsütés, hogy a fiú biztos lehetett benne, nyomuk sem marad. Esetleg néhány kő a helyi görög templomban, Bercsényi, Esterházy és Sibrik Miklós udvarmester emlékei, Konstantinápolyban pedig a Fejedelem hamvai. Törökök, görögök, örmények, zsidók költöznek az elhagyott házakba. Szakmári Ádám sem érezte már magát magyarnak. Alig-alig volt már az. A görög, a török inkább a szájára jött. El fog múlni. Nem félt ettől, hiszen ettől még életben marad, mégsem akarta megvárni a folyamat végét. El kellett indulnia Ágota után. A nő után ment. De talán csak magamagát akarta megmenteni.

Elhajózott Konstantinápolyba, onnan indult visszafelé azon az úton, amelyen meghamisított mestere, Mikes Kelemen ideérkezett. Oszmán Birodalom. Franciaország. Lengyelország. Erdély. Magyarország. Vas megyébe igyekezett. Pest-Buda, Székesfehérvár, Veszprém, Somló, Alsóújlak, Vasvár, Győrvár. Nagyjából ez volt az útiterve. Majdnem mindegy volt neki, hogy merre megy. Fogalma sem volt, hogy hol lehet a szerelme. Abban azonban biztos volt, hogy alighanem a nő is a fogyatkozó magyar mivolta után rohan, azt akarja valahogyan visszatanulni. Talán letelepedett, talán megházasodott, talán egy kis kastélyban él. De az is lehet, hogy ő is egyfolytában mozog. Meg fogja találni. Ádám harmincéves sem volt még ekkor. Nem gondolhatott mást.

I. 2.

Apám, Szakmári János szerint

amikor még többen voltunk, amikor csak egy nagyon öreg szilvafa alatt fértünk volna el valamennyien, amikor ő még kicsi gyerek volt, és élt még Mikes kamarás is, az volt az esti szokás, hogy a régi hősök elmesélték régi hőstetteiket. A rodostói esti mise után a magyar bujdosók összegyűltek a Fejedelem ebédlőházában, és eldöntötték, hogy aznap mi lesz az anyag, mi lesz a téma, melyik kalandról, viadalról, csatáról legyen szó. Gyertyákat gyújtottak, a gyerekek a kandalló körül játszogattak, a nők a kézimunkáikon dolgoztak. Összetartotta őket ez a harcos idill, és azt is gondolták, hogy mindez voltaképpen a Fejedelem emlékére tartott különös pót-istentisztelet. 1706. november 6–7. A győrvári csata. Nem tudtunk rájönni, hogy pontosan miért, de ez volt a kedvenc ügy, az alapító esemény. Minden negyedévben legalább egyszer sor került rá.

De voltaképpen nem ezért indultam el 1811-ben épp Győrvár felé. Nem érdekelt ez az évszázados csata. Az viszont érdekelt, hogy Szakmári Ágota mostohája Vas megyei származék volt, Győrvárról vagy annak a környékéről jött, s Ágota talán oda kívánkozhatott vissza valamelyik gazdagabb nemesi családba, vissza, a mindörökre Rodostóban hagyott mostoha helyett. Úgy gondolhatta, sehol másutt nem fogadnák ennyire szívesen. A rodostói lány. Mindenki őt akarná, erre juthatott. Nekem meg közben kiszakadt a szívem. De legalább, talán-talán, megvolt a nyom.

Pest-Buda mindentől messze van. Konstantinápolytól, ha jól számoltam, ezerötszáz kilométerre. És Budától még kettőszázötven Győrvár. Szekéren mentem, mindenre jutott időm. Néztem a tájat. Ettem, aludtam, gondolkodtam. Felidéztem a győrvári csata eseményeit. Illetve inkább azt, ahogy – gyermekkori emlékei alapján – apám beszélt a csata történéseiről, ahogy történetté fonta azokat. Nem sok köze lehetett már a valósághoz. De nem tehettem mást: ez volt az a magyarországi erőpróba, amiről a legtöbbet tudtam. Sokat tudtam róla, nem érdekelt a vonatkozás.

Apám nem lehetett jelen ebben a csatában. De a nagyapja igen. S ezért aztán megvolt neki az elismerés, amit a harmincéves Fejedelem a győztes csata után a Dunán túl lévő egész hadi tiszteknek s hadaknak kiadott; apámnak ez volt a legdrágább ereklyéje. Magával vitte rodostói sírjába, a saját mellkasán úgy szorította a két keze Isten felé, mint az utolsó imáját.

Kegyelmetek actusát,

mellyel a maga erejében felfuvalkodott nagy roppant ellenséget megszégyenítette és hogy azzal a magyar vérbeli, régi őseinktől réánk maradott s belénk oltatott virtust győzedelmes pálmaágakkal ékeskedve, mindennek szeme eleibe tötte: mind magunk kedvesen vettük, mind édes magyar nemzetünk emlékezetes dicséretével fogja recolálni és maga idejében illendőképpen meg is jutalmazni. Tovább is viselje oly vitézi bátorsággal kiki fegyverét, hogy az által megdühödt ellenségünk mindenütt romoljon; bizonyosak lévén benne Kegyelmetek, hogy Isten tovább is segedelmét megmutatván, fegyverkezésünknek igaz voltát szabadságunknak óhajtva várt örvendetes révpartjába vezérli.

Die 30. 8-bris, 1706. Rozsnórúl.

Az apám által elmesélt történet talán ott kezdődik, hogy 1705. október 9-én délután a francia Bonafoux ezredes, a kurucok által alig egy hónapja elfoglalt esztergomi vár parancsnoka, a császáriak nagy csodálkozására, szabad elvonulás feltétele mellett, felajánlotta a vár átadását. Az ajánlatot az ostromló Starhemberg Guido tábornagy azonnal elfogadta. Bonafoux-t állítólag a német és magyar ezredek között kitört viszály bírta rá erre a sajnálatos elhatározásra. A vár átadására október 11-én került sor. Nagy volt a harag, a Fejedelem később azt mondta, ha Bonafoux magyar, azonnal lefejezteti. Starhemberg Guidónak ezután Bussy-Rabutinnal kellett volna egyesülnie. Mivel azonban Bussy-Rabutin seregének hollétéről még Bécsben sem tudtak semmit, a bécsi udvari haditanács az ez évi hadműveleteket nagyban véve befejezettnek tekintette és Starhemberg tábornagyot, a téli szállásokra vonatkozó intézkedések megbeszélése céljából, november 7-ére Bécsbe rendelték.

Közben azonban a kurucok újabb tevékenysége jó hosszú időre kitolta az általános téli hadi nyugalom bekövetkezését – a rodostói bujdosók gyerekei ekkor már előre nevettek a kandalló előtt a várható hatalmas diadalon.

November elején ugyanis gróf Starhemberg Miksa altábornagy (Starhemberg Guido testvére) gróf Pálffy János lovassági tábornok horvát bán meghagyásából Sopron mellől Kőszeg felé nyomult előre, hogy annak környékén nyújthasson kezet a szintén oda felé törekvő gróf Heister Hannibal tábornoknak. Neki az volt a feladata, hogy mintegy négyezer főnyi német, rác és horvát hadával Stájerországból magyar területre betörve, a Zala és Rába folyók közötti területet a kurucoktól megtisztítsa, s aztán Starhemberg Miksával az egyesülést keresse. Utóbbi elől a Rába mentét megszállva tartó Bezerédj Imre, a Kisfaludy testvérek, György és László, lassan kitértek és visszahúzódtak, hogy a felső Rába mentén álló báró Andrássy Istvánnal egyesülve, támadják meg a Kőszegnél megállapodott Starhemberget. Ezt azonban Andrássy akkor még nem tartotta tanácsosnak.

Közben híre jött, hogy Heister Hannibal a Murán átkelve Zalaegerszegig jutott, felprédálta és felégette, majd tovább folytatta útját Vasvár felé. Ezt hallván Andrássyék váratlan megtámadásukat határozták el. Ebből november 6-án Győrvár és Egervár között, az ottani tó és patak, illetőleg malom-gát által képezett szorosnál történt meg az első összeütközés, másnap pedig az újbóli összecsapás, amely a császári hadaknak úgyszólván teljes tönkretételével, magának Heisternek és nyolcszáz rácának fogságba esésével, négy ágyújának és harmincnégy zászlójának is zsákmányul ejtésével végződött.

Néha nagyapám mesélt, néha maga Horváth István. A nagyapám maga elé mormolt, mintha mesét mondana, a Franciaországból jött tiszt ivott, hangosan ordított és két kézzel hadonászott. A gyerekek és a rajongó felnőttek számára ez volt a legkedvesebb rész. Új gyertyákat gyújtottak, a gyerekek elaludtak a kandalló előtt, vagy odaültek szüleik ölébe. 1706. november 6-a van. A kurucok az előző napon indultak el Kőszeg alól Vasvár felé. A labancok Zalaegerszeget elhagyva Egervárig hatoltak előre. A labancok ötezren lehettek, a kurucok háromezren. Hogy hol lesz a csata, senki nem tudta. Az ebédlőház népe boldogan kuncogott: mindjárt, mindjárt!

Az ütközetre végül Győrvár határában került sor. A csata központja a falu előtt végződő dombvonulat aljában található malom volt. Ettől északnyugatra húzódik a mocsarat kettészelő malomgát. Amikor a kurucok reggel megérkeztek Győrvár alá, átkeltek a gáton, és az erdők lábánál megálltak. A császári sereg nem mozdult. Ezért a szabadságharcosok elindultak, hogy a betolakodók hátába kerüljenek. A megkerülő mozdulatot az országút bal oldalán vonuló domb mögött hajtották végre. Délután két-három óra lehetett. Hideg volt, pedig élesen sütött a novemberi nap.

Heister csapatai körültekintés és felderítés nélkül haladtak Győrvár felé. Délután négy óra tájban érkeztek a falu melletti mocsarakon átvezető gáthoz. Az út összeszűkült. Meg kellett torpanniuk.

Kisfaludy László lovas ezereskapitány volt annak a hét zászlóaljnyi katonának a parancsnoka, akik azonnal rajtaütöttek az ellenségen. A támadás ideje délután öt óra volt. A kuruc előhadak lovasrohama kettéválasztotta a császári csapatok hadoszlopát. Egyik részük sietve rohant át a gáton, többségük a gát innenső részén a malomhoz szorult. Heister leesett lováról, kísérő kocsija és egyik ágyúja elmerült a sárban. A labancok a malom környékén megrekedtek és megindították a tűzharcot. Az ágyúk tüzére a kurucok csak karabélyaikkal tudtak válaszolni. A lovasság nem tudott előrenyomulni. Az éjszakát mindkét fél a csapataik megerősítésével töltötte. Éjfél körül a kurucok visszatértek Egervárra.

Az irányítást Béri Balogh Ádám és Bezerédj Imre brigadérosok vették át reggelre. Úgy döntöttek, hogy nincs értelme szorosan az ellenfél ágyúi előtt állni. Egy mérföld kitéréssel akartak a császáriak oldalába kerülni. Egervárról kiindulva az országút mentén húzódó dombvonulatok biztonságos rejtése alatt haladtak el csendesen, hogy Győrvár széléről magára a frontra intézzenek döntő támadást.

A rohamot először Béri Balogh Ádám vezette. Az ellenfél, más utat nem látván, a mocsár felé indult. (Utánuk, utánuk – ordította egy különösképpen iskolázott és lelkes rodostói –, a sztümphaloszi mocsarakat végképp meg kellene már tisztítani azoktól a fehér ruhás, emberevő rézmadaraktól!) A heves harcokban a kuruc brigadéros három fejsebet kapott, vérbe borulva bukott le lováról. A harc vezetését Bezerédj vette át. A lovasrohamok voltak az ütközet döntő mozzanatai. A császáriak egy idő után már csak a menekülésre összpontosítottak. Egy kuruc karabélysortűz után megindultak visszafelé a gáton. A kurucok ekkor gyalogtámadásba mentek át. A labancok ismét a malomhoz szorultak. Ekkor már eldőlt a küzdelem, a később érkező Andrássy István már csak a foglyok összeszedésében segédkezhetett. Heister Hannibalt egy tizenhét éves zászlótartó, Sibrik Gábor fogta el. A foglyot Sümeg várába vitték. A kurucok vesztesége csekély volt, talán ha száz ember veszthette az életét. A győzelem osztatlan örömet okozott a kurucok táborában. Evés volt, rengeteg ivás, tékozlás és kótya-vetye, hősi énekeket énekeltek, csak reggelre csendesedtek el nagy nehezen.

I. 3.

Nem szerettem

én Rodostóban semmit, csak a szeleket. Általában enyhe és kellemes volt a nyugati szellő. Az volt a neve, hogy zefír, én már csak ezért is szerettem. Kitettem az ablakba a szélhárfámat, hallgattam, milyen a hangja. Szép volt, lassú és megnyugtató, mint maga a szél. De néha jött a tramontana, az északról fújó hideg és barbár szél, az Észak-Afrikából fúvó meleg, száraz, vörös homokot hozó sirokkó, vagy a legrettenetesebb, a bóra, ami úgy süvít Kelet-Európából Itália felé, mintha el akarna onnan kérni valamit – én ezeket is nagyon szerettem. A délieknek a sirokkó a kossavát, a Vaskapu-szoroson keresztül érkező veszélyes, délkeleti szelet idézte fel, a tramontana pedig az erdélyiek számára a nemerére emlékeztetett, amely a Nemere-csúcs felől érkező hideg, szárító, téli szél. Esztelnek, Csomortán, Kézdialmás, Lemhény, Bereck, Ojtoz, Sósmező, Szaláncfürdő – ilyen és efféle helyneveket mondtak. Máris fáztam. Mégis szerettem mindet. Ők nem kedvelték ezeket a szél-formákat. Amikor meghaltak, megszűnt a vita, és én, Szakmári Ágota, egyedül maradtam a véleményemmel.

Elfogytunk. Nem volt emberem a szeretetre. Apám, Szakmári András halála után négyen maradtunk. Ádám apját nem szerettem: hol túl komolyan vette, hol elviccelte a básbugok irányító és ellenőrző tisztét – széteső ember volt, akit voltaképpen csak a görög feleségével való rendszeres üzekedés meg az ákcse és a gurus érdekelt. Horváth Istvánt nagyon szerettem. Annyira öreg volt már, hogy magamban azzal gyanúsítottam, hogy egyáltalán nem akar meghalni, élve akarja megvárni Jézus Krisztus második eljövetelét. Százhúsz évesen végül mégis meghalt. Szerettem a mostohámat is. Valójában Bezerédj lány volt. Zsennyéről származott, abba a kastélyba akart előbb vagy utóbb visszatérni. Mindenki azt hitte, meghalt, beleesett a tengerbe. Pedig csak elbújt a szomszéd kisvárosban, ahova néhány héten belül én is követtem. Marmara Ereğlisi: legalább közelebb voltunk Konstantinápolyhoz. De legjobban Szakmári Ádámot szerettem.

Gyönyörű fiatal férfi volt. Gyerekkorunkban együtt neveltek minket, aztán ez a bensőséges, testvéri kapcsolat hirtelen átfordult szerelembe. Aligha tehettünk volna mást: aki legalább valamennyire magyarnak tartotta magát, nagyon egyedül maradt. Pontosabban: kettesben azzal az egyetlen másikkal, akinek tényleg a magyar volt az anyanyelve. Néztük egymást a csöndesen szálló zefírben. Abban a pillanatban egyáltalán nem számított, hogy ez itt, ez a búzamező, ez a kukoricatábla, ez a szőlő voltaképpen az Oszmán Birodalomban van. Elfelejtettük a száműzetést. Csak a természet maradt. Lehet, hogy a természetnek nincs is, nem lehet nacionális jellege. Feküdtünk a búzában. Életre-halálra csókoltuk egymást. Úgy gondoltuk, nem lesz ennek soha vége.

Ádám tíz évvel volt idősebb nálam. Mire elég nagy lettem ahhoz, hogy beszéljünk egymással, ő már tudott írni, olvasni, számolni, Horváth István megtanította. De az öregember akkor már nem tanított. A mostohám pedig írástudatlan volt. Nem volt rá szüksége, mert vagy a háztartásunkat vezette, vagy kiült a tenger partjára, és figyelte a Konstantinápoly felé vitorlázó hajókat. Aztán hazajött hozzám. Ezért aztán a tanításunk feladata Ádám görög anyjára maradt.

Előkelő családból származott, nagyon szép, fekete hajú nő volt, és az évek során a férje megtanította magyarul. Ezzel együtt voltaképpen nem ő