Az esemény

By Annie Ernaux

A Nobel-díjas Annie Ernaux könyve 1963-ban játszódik. Kennedyt épp most lőtték le Dallasban, de az egyetemista Annie egészen mással van elfoglalva: pár napja derült ki, hogy terhes. Nem szeretné megtartani a gyermeket, de az orvos nem vállalja a tiltott műtétet, így a fiatal lány "angyalcsinálóhoz" fordul.Annie Ernaux megrázó könyve egy olyan testi-lelki traumát ír le, amely egy korszak határát is jelzi, hiszen Franciaország alig pár évvel később gyökeresen átalakult, s ennek az átalakulásnak fontos eleme volt a szexualitáshoz és a női önrendelkezéshez való új hozzáállás.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Nov 28, 2023
• ISBN: 9789631443691

Book preview

Annie Ernaux

Az esemény

Fordította: Lőrinszky Ildikó

Magvető logó

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Annie Ernaux: L’événement

Éditions Gallimard, Paris, 2000

© Éditions Gallimard, Paris, 2000

Hungarian translation © Lőrinszky Ildikó, 2023

Kettős vágyam: hogy az eseményből írás legyen.

És az írásból esemény.

Michel Leiris

Az emlékezet talán azt jelenti, hogy a dolgok

mélyére ásunk.

Cusima Júko

A Barbès megállónál szálltam le. Most is egy csapat férfi várakozott a felszíni metróállomás kijáratánál, mint a múltkor. Az emberek a Tati áruház rózsaszín reklámszatyraival baktattak a járdán. Befordultam a boulevard de Magentára, és a kirakat előtti állványon lógó dzsekikről felismertem a Billy üzletet. Egy asszony érkezett szemből, erős lábán nagy mintás fekete harisnyát viselt. A rue Ambroise-Paré szinte kihalt volt, egészen a kórház bejáratáig. Végigmentem az Elisa épület hosszú, boltíves folyosóján. Az első alkalommal nem vettem észre, hogy az üvegezett folyosó melletti udvaron van egy zenepavilon. Azon gondolkoztam, milyennek látom majd mindezt később, amikor hazaindulok. Benyomtam a 15-ös ajtót, és felmentem a második emeletre. A szűrővizsgálati részleg recepcióspultjánál leadtam a kartont a számommal. A nő egy irattartó fiókban kotorászott, és elővett egy mappát. Nyújtottam érte a kezem, de nem adta oda. Letette az íróasztalra, és azt mondta, üljek le, majd szólítanak.

A váróterem két részre volt osztva. Azt választottam, amelyik közelebb volt az orvos ajtajához, egyébként ott ültek többen. Javítani kezdtem a magammal vitt dolgozatokat. Rögtön utánam egy nagyon fiatal, hosszú, szőke hajú lány adta le a számát. Figyeltem, neki sem adták oda a mappáját, és őt is szólítani fogják. Egymástól távol ott üldögélt már egy enyhén kopaszodó, divatosan öltözött, harmincas éveiben járó férfi, egy fekete fiatalember walkmannel, meg egy sebhelyes arcú, görnyedt tartású, ötven körüli férfi. A szőke lány után egy negyedik férfi érkezett, határozott mozdulattal leült, és könyvet vett elő az aktatáskájából. Aztán egy pár következett: várandós nő cicanadrágban, egy öltönyös, nyakkendős férfi oldalán.

Az asztalon nem voltak újságok, csak szórólapok a tejtermékek fogyasztásának szükségességéről, és arról, „hogyan éljük meg a HIV-fertőzöttségünket". A párjával érkező nő mondott valamit a partnerének, felállt, átölelte, megsimogatta. A férfi továbbra sem szólalt meg, mozdulatlanul ült, keze egy esernyőn nyugodott. A szőke lány maga elé nézett, csak résnyire volt nyitva a szeme, térdére fektetett, kettéhajtott bőrdzsekijével olyan volt, mint aki kővé dermedt. Lábánál nagy utazótáska és egy kisebb hátizsák hevert. Azon tűnődtem, vajon több félnivalója van-e, mint a többieknek. Lehet, hogy bejött a leletéért, mielőtt elutazott volna hétvégére, vagy hazament volna a szüleihez vidékre. A doktornő kilépett a rendelőjéből, vékony, energikus, fiatal nő volt, rózsaszín szoknyát és fekete harisnyát viselt. Mondott egy számot. Senki sem mozdult. A váróterem másik részéből lépett elő egy fiú, elsuhant előttünk, csak a szemüvegét és a lófarkát láttam.

A fekete fiatalembert szólították, aztán a váró másik térfelében ülők közül következtek páran. A pár nőtagját leszámítva mindenki némán, mozdulatlanul ült. Csak olyankor néztünk fel mindannyian, amikor a doktornő megjelent az ajtóban, vagy valaki kilépett a rendelőből. Követtük a tekintetünkkel.

Többször is csöngött a telefon, volt, aki időpontot kért, mások arról érdeklődtek, mikor van rendelés. A recepcióspultnál ülő nő egyszer elment egy laborbiológusért, hogy az válaszoljon a telefonálónak. „Nem – mondta a biológus, aztán még egyszer megismételte –, nem, ez normál érték, teljesen megfelelő." A mondat visszhangzott a csendben. A betelefonáló minden bizonnyal HIV-pozitív volt.

Befejeztem a dolgozatjavítást. Szüntelenül ugyanazt a ködös jelenetet láttam magam előtt, egy júliusi szombat-vasárnapot, a szeretkezés mozdulatait, a magömlést. E miatt a hónapokon át elfelejtett jelenet miatt voltam itt. A meztelen, összeölelkező testek, a taglejtések haláltáncra emlékeztettek. Mintha csak azért jött volna ide Olaszországból ez a férfi, akivel különösebb lelkesedés nélkül találkoztam újra, hogy rám ragassza az AIDS-et. Valahogy mégsem találtam összefüggést a felidézett jelenet, a mozdulatok, a langyos bőr, a sperma, és aközött, hogy most itt vagyok. Azt gondoltam, hogy sosem lesz összefüggés a szex és bármi egyéb között.

A doktornő az én számomat szólította. Szélesen rám mosolygott, még mielőtt beléptem volna a rendelőbe. Ezt biztató jelnek tekintettem. „Negatív", mondta azonnal, mihelyt becsukta az ajtót. Elnevettem magam. Nem érdekelt, amit a beszélgetés során ezek után mondott. Vidám és cinkos volt a pillantása.

Visszafelé menet villámgyorsan leszaladtam a lépcsőn, nem néztem körül. Arra gondoltam, hogy megint megúsztam. Tudni szerettem volna, vajon a szőke lány is megúszta-e.