Beenged

By Judit Szaniszló

Pimasz, szomorú, és erőteljes - Szaniszló Judit történetei egészen újfajta fénytörésben mutatják be mindennapi életünk jól ismert problémáit: a magánytól való félelmet, a társas kapcsolatok és a hivatali élet nehézségeit. E kötet megjelenése előtt a szerző szövegeit a jelentősebb irodalmi folyóiratokban és a saját blogján olvashattuk, és ez a kettősség jellemzi prózájának világát is: közérthető történeteket ír azonnal feldolgozható, mégis magas minőségű irodalmi stílusban. Egy harmincas éveiben járó, hol egyedül, hol kapcsolatban élő nő mesél a családjáról és munkahelyi mindennapjairól. Az okos, érzelmes és fanyar rövid történetek főhősét könnyű megszeretni.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: May 31, 2016
• ISBN: 9789631434187

Book preview

cover.jpg

Szaniszló Judit

Beenged

img1.jpg

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

BUDAPEST

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

[e-mail]

Felelős kiadó Nyáry Krisztián

© Szaniszló Judit, 2016

Felelős szerkesztő Turi Tímea

A borítón látható fotót Kovács Attila közreműködésével Szaniszló Judit készítette

A kötetet Pintér József tervezte

Elektronikus verzió: ekönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-14-3418-7

A könyv megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta

img2.jpg

A szerző 2015-ben elnyerte az N&n Galéria Alapítvány Petri György-díját

Démon

Az ő illataival volt tele minden, a ruhája, a keze, a szekrénye, a könyökhajlata. Olyan illata volt, mint előtte senki másnak, és ezt sms-ben és e-mailben is tudtára adta neki többször. Persze tudta, hogy minden embernek más illata van, de ez a felhőillat, ez egyszerűen nem fért belé, ezt egyszerűen ki kellett mindig írnia magából neki. A kemikáliái, és ő maga. A reggeli szájának az az édeskés pállott illata.

Lehelj a nyakamba.

Remeg tőled a lábam, ne csináld.

De, csináld.

Úgy mozogtak együtt a konyhában, a zöldségesnél, a Rossmannban és az ágyban, mintha táncoltak volna. Volt valami koreográfia ugyan, de közös volt az is, megbeszélhetetlen. Jött. Ha a másik arcára gondolt, a jéghideg kezébe hangyák másztak, bizsergett a szemhéja, és hanyatt akart feküdni, hogy átadja magát teljesen az összes végtagja apró rándulásának. Ha a hangjára gondolt, az alkarja kipöttyöződött. Hol nazális volt, hol bumfordi és kicsit túl hangos, de mindig az övé, és ettől neki mindig libabőrös lett.

Én előre, ő hátra, ő előre, én hátra.

Leesik a szemüvegem, ne csináld.

De, csináld.

Ha ettek, egymás szemét nézték közben. Hallgatták a csámcsogást, ahogyan a keményből puha, a puhából meg kemény lett. Figyelték a nyak mozgását, az ereket, a kezet, ami a húst vágta, a szájat, ami szürcsölve köpködött beszéd közben, és nem tudtak egymással betelni. Előtte együtt főztek, némán. Le volt osztva minden, a vágódeszkák, a kések, a keskeny konyha minden szeglete, a menj-kicsit-arrébb simogatások és a zsíros cuppogások is. Mindig új szőröket és redőket fedezett fel rajta, a lakás és a város minden pontján minden időben másképp esett rá a fény, erre mindig rá kellett csodálkoznia, ennek mindig hangot kellett adnia.

Puha.

Kemény.

Puha.

Nem tudta felületesen kezelni a dolgot. Egy jó ideje már nem is akarta. Mélysége lett minden jól sikerült és elrontott mozdulatnak, az elhamarkodott és a telibe talált mondatoknak is. Ha volt barátnőkről és alkalmi szeretőkről volt szó, azokat vagy elbagatellizálták vagy kiszínezték. Csináltak mindent úgy, ahogyan éppen akkor jónak látták. Az infantilis összeveszéseket és a felnőttes kibéküléseket egyaránt.

Szeretlek, baszod.

Imádom azt a gyönyörű pofádat.

Tudták, hogy van ilyen, hogy nincs ilyen. A büdös villamoson is volt, a pályaudvari büfénél és a mosógép mellett is. Ha sírt, ha nevetett, ha bántotta, ha a fogai között préselte ki a hülyeségeket, amit utána már nem lehetett visszaszívni, akkor is.

Nekem már áll.

Egyszer fogta a fejét hányáskor, és akkor arra gondoltak mind a ketten, és nem mondták, egyikük sem mondta, hogy így kéne megszületni és meghalni is. Az ilyen patetikus dolgokat ilyen egyszerűen kell csinálni. Fogni kell közben a másik ember fejét, mindegy, hogy ki az, és hogy miért pont az.

Tegnap aztán azt mondta neki, hogy nem akarja soha többé látni.

Gyomlálunk, gazolunk, önigazolunk

Gyere, Leli, mesélek neked szép mesét történet híján, ilyen pontokból állót, ceruzával összekötőset, sok valós motívummal, tudod, azt szereted, paskolom meg Leli csúcsos tarkóját, és gondolok közben arra a furcsa bokájára, ami lábanként kívül kettő van neki. Meg kéne mutatni, mert ezt nem lehet leírni, kuncogok, hát látod, Leli, vannak ilyen dolgok az irodalomban, a leírt szó nem minden. Két bokacsont egy lábon, kívül. Na, az a valami. És hogy meg kéne mutatni. Hogy nem minden irodalom, látod, Leli, ami pedig érezhető és megmutatható.

Szóval gyere, Leli, gyomlálunk, gazolunk, önigazolunk együtt kicsit. Nem baj, ha nem érted, nem kell mindent mindig, két boka egy lábon, kívül, csúcsos tarkó, tudod. Vannak dolgok, amiket érezni kell, ha kézzel, hát kézzel, ha mással, hát azzal. Szeretsz, mi? Sokat szeretsz, mi? Ne kuncogj. Nem ciki. Az elmúlt egy éved. Szégyelled, mi? Jó, kicsit ciki, de ha nem mondod mindennap, ha nem szórod a kurva szavakat ok nélkül minden útbajövőre, akkor nem ciki. Vagy ha de, tudod, mit, akkor sem az.

Biztosan minden félreszegezett érzésednek van alapja. Legalább van alap. Legalább van érzés. Boka, tarkó, satöbbi, de hát tudod. Lazulsz, mi? Röhögsz, mi? Tolod le a válladon azt a hátulgombolós pólót, mintha lecsúszott volna, mi? Kicsi a melled, mi, érzéssel meg tele a padlás, mi?

Nézd, a buszon az az öregasszony utazik ából bébe. Van neki ája, van neki béje, viszi magával azt, ami ő, belül, magának, boldog, de ha megkérdeznéd, nem értené, vagy azt mondaná, nem, nem az, nem visz az semmit, kinek vinne mit. Vagy nézd azt a gyereket, törli bele a taknyot a bordás dzsekipasszéjába, mondd ki ezt a szót, dzsekipasszé, ilyen a világon nincs, aztán látod, mégis van, folyik, törli, dzseki. Nem érted, mi? Boldog, pedig fogalma sincs róla. Nincs szava rá, ami ő belül, de attól még ő belül, viszi, passzé, bokacsont, boldog.

Van munkád, Leli, van pénzed, nem kell mindig az olcsó sajtot venned, Leli, senkiért nem kell felelősséget hordanod magaddal ott a horpadt melledben a lecsúszott pólópántodtól kicsit jobbra, de még éppen balra. Van pólópántod, mondd ki ezt a szót, pólópánt, ez mind a tiéd, két boka, csúcsos fejbúb, pólópánt satöbbi, ne kuncogj, érzel, na és. Hogy mondjam el neked, Leli, én, a Leli, hogy nincs benned katéter, se szív-, se vese-, anyádból is kihúzták, jó, pumpa, de az ilyen, kell valami idegen anyag, kell hozzá valami elméleti, hogy legyen annak is értelme, aminek nincs, például a bátyád életen át tartó katéterének.

Cukorbetegség, félelem, az ezoterikusok tizenkét elcseszett pontja, tudod. Lapos a hasad, ki tudja, meddig, azt szeressed, elapadnak ugyan belőle lassan a lehetőségek, a horpadt melled alatt a nagy testedben nem lesz lassan helye másnak, csak a milettvolnának és a mileszmajdhának. Nem kuncogsz. Kuncogj nyugodtan, most miért nem kuncogsz? Érezni jó, rosszat is jó