Engedd el

By Philip Roth

Most először jelenik meg magyarul Philip Roth eredetileg 1962-ben napvilágot látott könyve, Nemes Anna fordításában.
Gabe Wallach leszerel a katonaságtól, s anyja halálakor a régi szálak elszakításával és újak szövésével kezdi életét. Apja bánatára New Yorkból a távoli Chicagóba költözik tanítani, ám legfőbb foglalatossága inkább az emberi karakterek és viszonyok föltérképezése. A kollégák, barátok, barátnők és a hozzájuk kapcsolódó figurák változatos gyűjteményének lefestésében, a hol hétköznapi, hol kalandos, hol tragikus, hol pedig komikus események forgatagában Gabe tulajdonképp mégis önmagát próbálja megtalálni, és elhelyezni az 1950-es évek második felének Amerikájában. Derék ifjú polgár-e vagy elkényeztetett úrifiú, önzetlen vagy balek, józan vagy gyáva, önfeláldozó vagy lúzer?
Noha Philip Roth első, huszonhét évesen írt regényének olvasásakor a mai olvasó azzal is szembesül, mennyit változott a világ hatvan év alatt, leginkább mégis az élet örök dilemmáival találkozik – mint minden jó és maradandó regényben.
„Elképesztően érett első regény.” - James Atlas
„Gazdag, eseményteli könyv, bornírt, szomorkás, de valahogy még a legkilátástalanabb pillanatok során is mulatságos.” - Elizabeth Hardwick, Harper's
„Sinclair Lewis óta Rothnak van a legjobb szeme az apró részletekhez.” - Stanley Edgar Hyman

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Dec 13, 2021
• ISBN: 9786155955273

Book preview

EGY

Adósság és bánat

1

Drága Gabe!

A gyógyszereknek hála, a tollat meg tudja fogni az ujjam. Néha úgy érzem, a betegség mindenestül itt van a kezemben. Írni akartam, de nem úgy, hogy diktálok apádnak. Nem akarok utolsó üzeneteket suttogni neki, ha itt ül az ágyam mellett. Túlságosan befolyásol majd a pánik meg az elfúló lélegzet. Apád most minduntalan fölém hajol. Minden páciens után beszalad, és elmondja, milyen az idő odakint. Be nem vallaná, mekkora igazságtalanság, hogy én voltam a felesége. Naponta ötvenszer megfogja a kezem. Mindez nem változtat azon, ami megtörtént: az igazságtalanságot elkövettem. Ami boldogtalanság csak létezik ebben a családban, az mind belőlem fakad. Kérlek, ne apádat okold érte, jóllehet éveken át ezt sugalltam neked. Kicsi koromtól kezdve mindig nagyon rendes akartam lenni az emberekhez. A többi kislány ápolónő akart lenni meg zongoraművész. Ők nem alakoskodtak annyira. Én okos voltam, kipécéztem egy erényt, és ahhoz ragaszkodtam. Mindig mások érdekében tettem mindent. Aztán az életem további részében tiszta lelkiismerettel rángathattam dróton az embereket. Most csak annyit akarok mondani, hogy nem akarok mondani semmit. Lemondok a normális haldoklóknak járó előjogokról. Csak azért írok, hogy közöljem, nem rendelkezem semmiről.

Apád megint bejött. Háromféle gyümölcslét hozott. Őneki kéne mindezt bevallanom, Gabe. Míg én el nem ítélem magam, ő nem fog. Mióta házasok vagyunk, egyfolytában dróton rángatom, hogy jobbítsam az életét. Ó, a rendes kislány, a rendes kislány. Jaj, folyton kiesik a toll

–––

A levél aláíratlan maradt. A toll leesett, s amikor az éjszakás nővér megjött, hogy szolgálatba álljon, már nem volt rá szükség. A végsőkig engedelmes apám azért a levelet borítékba tette és postára adta anélkül, hogy átnézte volna. Én ekkor az oklahomai sivatagban állomásozó egyik tüzérségi hadtestnél voltam alhadnagy, s az érzelmek világához egyetlen szál fűzött, nem maga a világ, hanem Henry James, akit akkoriban kezdtem olvasni. Az oklahomai éjszakák és a délnyugati rádióállomások olyan elszigeteltséget nyújtottak, amelyben végre kellő pontossággal tudtam koncentrálni a régi mester szövevényeire. Egész nap az ágyúk dörgését hallgattam, egész éjjel pedig a hősök és hősnők szavait, melyekkel bonyolult és sokszor végzetes útra csábítják egymást. A nyár elején – az egyetem befejezése után és a bevonulásom előtt – európai utazással töltöttem utolsó hat civil hetemet: egy hétig Londonban voltam anyám egyik barátnőjénél, akinek a férje az amerikai nagykövetségen dolgozott. Emlékszem, ahogy egy kis chelsea-i templomban ülve véget nem érő történeteket hallgatok anyám gyerekkorából; a barátnő egyébként azért vitt oda, hogy megmutassa Henry James kevéssé ismert emléktábláját. Nem sikerült felhőtlenre a nap, mert a nőt valójában nem annyira a kultúra zegzugai érdekelték, mint inkább az, hogy ezek között hosszú fehér kesztyűben kalauzolhat egy Harvardról jött fiút. Bennem mégis megmaradt a kis ovális, szürke táblára vésett szöveg: az állt ott, hogy Henry James „a vakmerő döntések finom kellékeinek szerelmese és tolmácsa volt".

Az történt, hogy amikor megkaptam a levelet, amelyet anyám írt és apám adott postára, épp az Egy hölgy arcképét olvastam, s a borítékot meg az alig olvasható egyetlen oldalnyi írást becsúsztattam ennek lapjai közé. Amikor visszajöttem a temetésről, és aztán a rá következő hetekben annyiszor olvastam újra a levelet, hogy a könyv kötése egészen megrozzant. Bánatomban és zaklatottságomban megfogadtam, hogy emberi életen soha nem teszek erőszakot, sem a másén, sem a magamén.

–––

Egy évvel később adtam kölcsön a könyvet Paul Herznek, ennek a zaklatott fiatalembernek, aki szemlátomást egyre kevésbé ismerte ki magát saját érzelmein; talán ő is egész nap ágyúdörgést hallott. 1953 ősze volt, a leszerelésem utáni ősz, posztgraduális hallgatóként mind a ketten ekkor iratkoztunk be az Iowa Egyetemre. Herz nap mint nap ugyanabban a jelmezben járt: farzsebnél rongyos khakiszínű nadrágban, kinyúlt vállú fehér pólóban, teniszcipőben és néha zokniban. Örökösen rohant – erre figyeltem föl –, és örökös késésben volt. Aktatáskája sarka pontosan abban a pillanatban tűnt fel a tanterem ajtajában, amikor óangol szemináriumunk első balszerencsés hallgatóját felszólították, hogy olvasson fel a Beowulfból. Este a könyvtárból eljövet láttam, hogy fölfelé lohol a lépcsőn valami félretett könyvért, amikor már fordul a kulcs a zárban, s ő aztán addig vacog ott az egy szál pólóban, míg a könyvtárosnő meg nem szánja és be nem engedi. Olyan ember volt, aki akkor is együttérzést váltott ki, ha nem igényelte; sőt akkor is, ha kifejezetten nem kért belőle. Nincs szív, amelyet meg ne indított volna ez a göndör, fekete fej és fekete szem, ahogy rohan a csukódó ajtó felé, vagy egyenesen neki. Egyszer, amikor tejet, kenyeret vettem egy belvárosi fűszeresnél, tanúja voltam, hogy a bejáratnál Paul kis híján ripityára töri magát. A fotocella rányitotta az ajtót, amikor ő csomagokkal megrakodva hátrafordult, mert észrevette, hogy a rendőr büntetőcédulát dug a második sorban parkoló, ütött-kopott zöld Dodge egyetlen ablaktörlője alá.

Akkoriban egyedül laktam egy kampusz közeli kis lakásban, és nekem is megvolt a magam baja; jól jött volna valaki, akinek panaszkodhatok. Egy novemberi napon, amikor Herz kilőtt az óangol szemináriumról, elálltam az útját, és hívtam, üljünk be a büfébe egy kávéra. Nem ért rá, mert már öt perccel előbb valahol másutt kellett volna lennie, de elkísértem a parkolóba, s míg ő a kocsijában ülve csak indítózott, indítózott, sikerült elejtenem valamit Henry Jamesről, aztán amikor legközelebb együtt volt óránk, elvittem neki az Arcképet, hogy vigye haza és olvassa el. Éjszaka fölébredtem, és rájöttem, hogy a könyvben, amit Herz kezébe nyomtam, a lapok közé dugva, valahol Isabel Archer reményei és csalódásai között ott van anyám levele. Nem tudtam rögtön visszaaludni.

Másnap délelőtt a középkori lovagregények szeminárium után rögtön felhívtam a kampusz egyik telefonfülkéjéből. Herzné vette föl, kapkodva és feszülten – a családtagnak szóló hangon. Férjével a folyó túlpartján laktak, abban a szürke galambdúcban, ami a családosok diákszállója, és meg voltam győződve, hogy közvetlenül Herzné háta mögött vagy a lábánál ott téblábol egy bömbölő kisgyerek. Herznek, amilyen űzött vad, akár három vagy négy kis komisz, hasfájós gyereke is lehet. Herzné nagyon röviden közölte, hogy a férje Cedar Rapidsbe ment kocsival, ő pedig máris rohan el. Rögtön úgy döntöttem, nem kérdezem meg, hogy átmehetek-e kivenni, amit a Paulnak kölcsönadott könyvben felejtettem. Alighanem még egyikük se jutott hozzá, hogy belenézzen a könyvbe, megvárhatom, míg elkapom Herzet. Nem mondtam semmit a feleségnek, aki nem is bosszúsnak tűnt, inkább nyersnek; amúgy meg fényes nappal van és ősz, s engem a halottak gondolata már nem nyomaszt. Ragyog a novemberi fény, aki meghalt, meghalt.

Előző este megint felhívott apám, és most már biztos voltam benne, hogy ami ítéletet anyám szelleméről a sötétben alkottam, azt apám jelenése idézte elő. Apámmal hetente kétszer-háromszor ugyanaz a telefonbeszélgetés zajlott közöttünk, a felszínen értelmetlen, alatta esengő. Az öreg egész nap megvolt család nélkül, kivált, mert ott voltak a páciensek, akiknek a szájába bele kellett néznie; akkor omlott össze, amikor egyedül ült le az avokádós, salátás vacsora mellé. Reszketett a hangja, mikor felhívott; amikor letette vagy én tettem le, ezt a vibratót átvette a szoba kevés berendezési tárgya. Én errefelé dőltem, a székem arra; soha ennyiszer nem ültem rá az olvasószemüvegemre. Jó és rossz értelemben kissé hasonlítok apámra, ezért magamban sose ugyanaz az ember vagyok, mint társaságban. Ezekkel a telefonokkal az volt a baj, hogy miközben végig úgy éreztem, életem és normalitásom megőrzése érdekében ellen kell állnom az öregnek, pontosan értettem, milyen neki egy szál magában ülni abban a hatalmas viktoriánus nappaliban. Viszont, ha az apám gyereke vagyok, akkor az anyámé is. Nem tudom pontosan lekövetni a hatásokat, amelyek értek, és nem tudom tudományosan elemezni a kromoszómákat, amelyeket kaptam. Néha úgy gondolom, tudom, mi jött apámtól és mi anyámtól, s amikor aznap délelőtt úgy tettem le a telefont Herznével, hogy egy árva szót se szóltam a levélről, azt hiszem, az anyai oldalról beszűrődő illemtudás és józanság működött bennem. Azt mondtam magamban, hogy igazából nincs miért idegeskednem. Miért olvasnák el egyáltalán? És mi van, ha elolvassák?

–––

Délután ötkor odahaza ültem, kávéztam, és a legcsekélyebb élvezet nélkül bifláztam az óangol igeragozást, amikor Herzné visszahívott.

– Velem beszélt ma reggel – mondta. – Paul Herz felesége vagyok.

– Otthon van a férje?

– Bedöglött a kocsija.

Ez az újság egyáltalán nem volt újság, bár Herznét hallhatóan meglepte. – Ajjaj – feleltem.

– Szétment egy dugattyú, vagy inkább sorra mennek szét a dugattyúk…

– Akkor hívom máskor. Nem sürgős.

– Az a helyzet… – mondta –, hogy ő kérte, hogy magát hívjam. Hátha van kocsija. Odakint van az autópályán Cedar Rapids határában.

Letettem az óangol nyelvtankönyvet. Más se hiányzott, mint egy hosszú autózás. – Hogy jutok oda?

– Föl tudna venni a diákszállónál?

– Oda biztosan eltalálok.

– Utána tudom az utat. A Finkbine Park szélén lakunk. Föl tudna venni? – Titokzatosan hozzátette: – Fel vagyok öltözve.

Az első, amit Libby Herz után az ajtóból megláttam, a mosogató szélére tett könyvem volt. Hogy a lapjai közt mi van vagy mi nincs, azt nem láttam. És Herzné nem hagyott időt, hogy megnézzem; beszaladt a hálószobába, aztán ki, csak úgy lobogott a ballonkabátja. Aztán, miközben zsebéből előrántott egy kendőt, kiviharzott az ajtón anélkül, hogy egyszer is rám nézett volna, csak hallottam, hogy azt mondja: – Paul megint telefonált. Mondtam, hogy jövünk.

Menet közben mereven kibámult a kocsi ablakán, miközben a végtagjai egyfolytában izegtek-mozogtak mellettem. Első benyomásom egyértelmű volt és kemény: foglalkozás – diák, alkat – neurotikus. Rángatózva mozgott, hosszú fekete harisnyát viselt, és alultápláltnak tűnt. Vékony volt, túlfűtött, sötét hajú, és úgy képzeltem, mindig gyötrelem neki, ha belép egy emberekkel teli helyiségbe. Mégis, ezzel az éber ragadozómadár jelleggel együtt sem volt rossz jelenség. A fejét előreszegte, amitől karakteres, nagy orra kissé túlontúl dacosan vitorlázott a szélben – s bár a nyúlvány méltóságán ez rontott, különlegességén nem. Szeme koromfekete volt, és fényes szintén fekete haját olyan szigorúan és precízen fésülte ki az arcából, hogy a szemlélő találgatni kezdte, mi mindentől és mennyire szoronghat. Bőre klasszikusan sápadt: a fehérségbe vegyülő kék árnyalattól elefántcsont színű, s amikor fejkendőjét lehúzta, halántékán még egy apró lilás véna is lüktetett; mint valami kimódolt jelzés, amely tudatja velünk, többiekkel, mennyire finom és törékeny lény egy nő. Herzné iránti első érzésem a gyanakvás volt.

Társalgásképpen azért megkérdeztem, vannak-e gyerekei.

– Ó, nincsenek – felelte. Nagy levegőt vett, amellyel tudtomra adta, hogy gyerekek nélkül is épp elég hajszolt és zaklatott. Még dünnyögött is pár szót: – Hál’ istennek… a gyerek… teher… – Nehezen értettem, mert se beszéd, se sóhajtozás közben nem vette a fáradságot, hogy felém forduljon. Éreztem, hogy kerüli a pillantásomat – s ebből rájöttem, hogy fellapozta a könyvet, kivette a borítékot, és elolvasta anyám levelét. Mivel lerítt róla, hogy nem kezeli lazán a magánéletet, sem a magáét, sem a másét, félszegsége rám is átragadt.

Ránk sötétedett, mire újra megszólaltunk. – Írói szemináriumra is jár? – kérdezte.

– Nem. Csak angolra. És maga?

– Paul az író – felelte. – Én még az alapdiplomára készülök.

– Aha.

– Már vagy tíz éve. – Őszinte és egyszerű elkeseredés volt a hangjában, s ez megfogott. Levettem tekintetemet az útról, ő felfüggesztette a táj szemlélését, s egy éles és hallható pillantással, mint mikor fényképezőgép kattan, rögzítettük egymás vonásait.

– Hallom Paultól, hogy érdekli Henry James – mondta gyorsan, és elpirult. Aztán: – Libby vagyok.

– Gabe Wallach… – Elhallgattam, amikor újra kibuktak belőle a szavak.

– Igazából csak azt ismerjük, amiről Edmund Wilson írt, a kísértettörténetet – mondta.

– A csavar fordul egyet – mondtam, miután Libby már jó fél perce hallgatott.

– Az Egy hölgy arcképe sokkal jobb. – Úgy mondta ezt, mintha a kedvemben akarna járni.

– Tetszik?

– Csodálatos az első jelenet.

– Amikor mindnyájan kinn vannak a füvön.

– Igen – felelte –, amikor Isabel megjön. Olyan régóta lakom diákszállón, hogy az elegancia egészen abnormálisan hat rám.

– A szövegé?

– A fűre terített szőnyegé. Ugye, ott ülnek mind a Touchett-ház előtt, a hatalmas gyepre kitett székeken. Ralph meg az apja, és Lord Warburton. James azt írja, úgy van berendezve, mint egy szoba. Szőnyeg van a füvön. Nem is tudom, lehet, hogy inkább egy takaró valakinek a lábán. Többször is elolvastam, és mivel nem egyértelmű, szívesebben gondolom azt, hogy a füvön van. Nekem az jobban tetszik. – Abbahagyta, brutálisan, én pedig várhattam a folytatást. Odanéztem, és láttam, hogy felsőajkát annyira beszívja, hogy az orra alul kissé meggörbül. Arcát most a sötét elemek uralták: a szeme, a haja. – Ez rettentő szubjektíven hangzik – mondta. – Tudom, hogy néha nem értem a lényeget. – A kis erőltetett nevetés arra utalt, hogy ez a hiba nem kizárólag irodalmi. Meghatott az esendősége, de aztán eszembe jutott, hátha épp ez volt a cél. – A szőnyeg mindenesetre levett a lábamról – mondta. – És a kocsi padlójára szögezte tekintetét.

– Isabelt levette – mondtam.

Egykedvűen fogadta a megjegyzést. – Le – felelte.

Megpróbáltam visszaemlékezni, a könyv melyik részében volt a levél. – Hol tart az olvasásban? – kérdeztem.

– Ott, ahol megismerkedik Osmonddal. Azt hiszem, tudom, mi jön ezután. Persze – sietett hozzátenni – lehet, hogy nem. Ilyet tényleg nem kéne mondanom.

– Ezek szerint … egész éjjel olvasott – jegyeztem meg végül.

Megint elpirult. – Majdnem – mondta. – Paul még nem kezdett bele a könyvbe… – Néztem magam előtt az utat; hallottam, hogy Libby elhallgat, aztán éreztem, hogy kissé felém mozdul. Azt hiszem, megérintette a karomat. – Wallach úr, a könyvében volt egy levél.

– Igen?

– Nyilván benne felejtette.

Más hangon beszélt, mint eddig, hogy a pillanatot jelentősebbé tegye; hallottam magamat, amint azt mondom, nem emlékszem semmilyen levélre.

– Elhoztam – mondta, és viharvert ballonkabátja zsebéből előhúzta a borítékot; ezért rohanhatott vissza a hálószobába, míg én a küszöbön várakoztam. Ideadta. – Benne volt a könyvben.

– Köszönöm. – Rögtön zsebre tettem. Amikor nem látta, megtapogattam, de nem volt bizonyíték sem erre, sem arra: a borítékfül be volt hajtva. Azért innentől csak fél kézzel fogtam a volánt. Herzné kicsit huzigálta fekete harisnyáját, azután két öklét a térde alá dugta. Vagy két mérföldön át egyikőnk se szólt.

Végül ő szólalt meg merengve: – Férjhez megy, és boldogtalan lesz.

Én is elméláztam, úgyhogy először félreértettem, pontosan kire is vonatkozik a megállapítás. Emiatt igen fura kifejezés ülhetett ki az arcomra, mert amikor magyarázatért ránéztem, Libby Herz szinte beleolvadt az ülésbe. – Isabel hozzámegy Osmondhoz – mondta –, és boldogtalan lesz. Romantikus teremtés… ugye? – kérdezte tétován.

Nem volt szándékomban ráijeszteni. Sürgősen félretettem a családomat, és igyekeztem könnyedre fogni. – Gondolom – feleltem. – Szereti a fűre terített szőnyeget.

– Szereti a fűre terített szőnyeget – mondta Herzné, és mosolyra húzta a száját. – És ez a legkevesebb. Másoknál is szőnyeget akar teríteni a fűre.

– Osmondnál?

– Osmondnál. És másutt. – Fölemelte a két kezét, és lassan, kifejezően széttárta. – Mindenfelé – nyújtotta el a szót. – Meg akarja változtatni azt, amit nem lehet.

– Hisz a változásban.

– Változás? Jóságos ég! – A homlokához kapott.

Most először találtam szórakoztatónak. – Maga nem hisz a változásban?

Váratlanul megint halál komoly lett. – De, azt hiszem, igen. – Kissé drámaian végignézett diáklányos ballonján: a változás, a változtatás nem annyira az életről, mint olyanról szólt, hanem az ő saját, szomorú körülményeiről. Keze megint a harisnyáját rángatta, aztán visszadugta a térde alá, és elhallgatott. Beletapostam a gázba, és az utat kémleltem, hol lehet Paul Herz.

– Miért, maga elhiszi, hogy ennyire meg lehet változni? – szólalt meg Herzné hirtelen. – Isabelnek az a baja, hogy miközben ő akar megváltoztatni másokat, fölbukkan egy férfi, Warburton vagy hogy hívják, Ramrod… aki őt változtatja meg…

– Goodwood. Caspar Goodwood.

– Caspar Goodwood – és erre mi történik? Isabel megijed, kirázza a hideg. A nő gyakorlatilag frigid, nekem legalábbis annak tűnik. Végső soron alig különbözik a barátnőjétől, az újságírónőtől. Erős nő, az a típus, aki dróton rángatja a férfiakat…

Mielőtt belehergelte volna magát, közbevágtam: – Én tisztának és bájosnak látom.

– Bájosnak? – Az elképedés lefegyverezte. Mint akit fejbe kólintottak, az ülésbe süppedt, és azt kérdezte: – Amiért hozzámegy Osmondhoz?

– Amiért szereti a fűre terített szőnyeget – feleltem.

Mintha megsimogattam volna. Kihúzta magát, és fölszegte az állát. Igazán szelíden próbáltam elbűvölni, és nem mással, mint az igazsággal; de ott a félhomályban, egyedül az országúton, neki ez csábítással ért föl. És tulajdonképp lehet, hogy az is volt; eszembe jutott, milyen komolyan néztünk össze vagy tíz mérfölddel korábban.

Hogy férje iránti lojalitását bizonyítsa, sértegetni kezdett. – Lehet, hogy maga az erőszakos nőket szereti. Vannak ilyen férfiak. – Nem válaszoltam, de Libby ettől nem fogta vissza magát. Az igazat akartam megtudni, hát most megkapom. – Az a helyzet, hogy ez a könyv tényleg tele van olyan emberekkel, akik dróton rángatják egymást, és mindezt többnyire teljesen tiszta…

Szenvedélyesen beszélt, és ha itt abbahagyja, már akkor is késő. Tiszta lelkiismerettel – anyám utolsó szavait ki se kellett mondania. Nem tudtam, megbántottságot, megalázottságot vagy megkönnyebbülést érezzek-e; egy pillanatig sikerült átélnem mind a hármat. Kifejezetten úgy tűnt, hogy szándékosan provokál a titkommal – s a lelkem mélyén nem tudtam eldönteni, rossz-e ez nekem. Bizonyos titkokban épp a titkosságuk a legrosszabb. Vigasztaló lehet, ha idegeneket avatunk be a bajainkba, különösen, ha – egy férfi esetében – az idegenek véletlenül még nők is. Azzal, hogy a könyvet felajánlottam olvasásra, a magam módján talán a levelet is felajánlottam. Mert lassan már nagyon belefáradtam anyám emlékének őrzésébe, abba, hogy vigyázzak, ki ne aludjon a láng. Mindaddig, amíg maga anyám elő nem rukkolt vele, még azt sem akartam elhinni, hogy rosszul bánt apámmal. Apámat hiába szerettem nagyon, míg anyám élt, úgy éreztem, apám a méltatlan őhozzá; csak a levele óta látom úgy, hogy anyám volt méltatlan apámhoz. Furcsa érzés, ha az ember azon kapja magát, hogy holtában fordul az ellen, akit életében mindig imádott. Most már úgy éreztem, anyám nem egyszerűen irányította apámat egész életében, ahogy ez elvárható, hanem manipulálta… A lelkem egyik része legalábbis így érezte. Egy év alatt furcsamód oda jutottam, hogy elvesztettem bizalmamat abban a nőben, akiről a levél szól, miközben továbbra is nagyra becsültem és imádtam annak a nőnek az emlékét, aki a levelet írta. És most, amikor a férjét lassanként nekem kell irányítanom, a levél véletlenül visszakerül az életembe, hogy még véletlenül se enyhítse tanácstalanságomat a tekintetben, mit is kezdjek apám túláradó szeretetével.

– Bocsánat – mondta Libby Herz. – A szokás hatalma. Ami csak súlyosbítja a dolgot. Bocsánat.

– Semmi baj.

– De igen. Muszáj volt felbontanom. Az a típus vagyok.

Fölingerelt, ahogy a gyengeségéből erényt farag. – Más is megteszi – mondtam.

– Paul nem. – És úgy tűnt, ez nyomasztja legjobban; ezen rágódott, miközben elhagytunk egy magas, fehér tanyát, amelynek minden ablakán és ajtaján mézeskalácsdíszek lógtak.

Miután eltelt egy kis idő, úgy éreztem, figyelmeztetnem kell. – Ezt a levelet nagyon könnyű félreérteni – mondtam.

– Igen, lehetséges – suttogta. – Nem hiszem, hogy… – De nem folytatta. Zavartan elhallgatott, és kénytelen voltam megállapítani, hogy borzalmasan viselkedik. Ha valakinek az érzékenységét megsértette, az – legalábbis szerintem – én vagyok. De úgy tűnt, Libbyből senki más nem tud sajnálatot kicsiholni, csak saját maga: ő küzd „egy évtizede" az első diplomáért; ő lakik diákszállón, ezért őneki olyan szívbe markoló az elegancia… Teljesen lekötötte a maga helyzete, és tudtam, hogy anyám dilemmájából semmivel se fog fel többet, mint Isabel Archeréből. Elegem lett Libbyből. – Az Egy hölgy arcképét is könnyű félreérteni – mondtam. – Maga nagyon szigorú Isabel Archerrel.

– Csak arra gondoltam…

– Várja meg a könyv végét.

– Elolvastam a feléig …

– Isabel a végén nagy bátorságról tesz tanúbizonyságot – vágtam a szavába. – Egy dolog, ha valaki rossz megfontolásból rossz házasságot köt; de egészen más, ha ki is tart mellette.

Erre nem volt válasza: igazából nem is hagytam, hogy legyen, s talán megértette, hogy nem csak a könyvről beszélek.

– Nem akartam ilyen pikírt lenni. És kotnyeles – mondta végül összetörten.

– Semmi baj, felejtsük el. – Ámbár nekem nem ment. – Általában nem hagyok leveleket a könyvekben – közöltem. – Ez különleges körülmények között történt. Katona voltam… – Amikor észrevettem, hogy már-már ugyanolyan fontoskodva beszélek az életemről ennek a lánynak, mint ő a magáéról, elhallgattam. – Wallach úr – mondta Libby Herz –, Paulnak nem mutattam meg, ha ez enyhít valamit a dolgon.

– Túl nagy feneket kerítünk az egésznek. Tényleg felejtsük el.

Legközelebb csak akkor szólalt meg, amikor előremutatott, és azt mondta: – Ott van.

Az út túloldalán hosszú kabátos alak támaszkodott egy kocsi elsötétült fényszórójának. Amikor lehúzódtam a jobb szélen lévő útpadkára, Libby megfogta a karomat.

– Kérem, bocsásson meg. Indiszkrét vagyok, és tökhülye a regényekhez – mondta. – Meg az emberekhez.

Őszinte beismerésnek szánta, de mihelyt elhangzott, tudtam, hogy nem igaz – Libby Herz végül is egyikhez sem tökhülye.

– Tudom, hogy mindenben magának van igaza – mondta.

– Lehet, hogy mind a kettőnknek igaza van – feleltem, bár nem túlzott nagyvonalúsággal, és kikapcsoltam a motort meg a fényszórókat.

Mielőtt a kilincshez nyúlt volna, arcát még egyszer felém fordította. Amikor valakinek sok a mondanivalója és szinte semmi ideje elmondani, néha olyan a tekintete, mint abban a pillanatban Libby Herzé – mindenekelőtt kedves. – Wallach úr, azért olvastam hajnalig a könyvet, mert a levél nagyon megindított –, és ekkor, mintha figyelnének bennünket, mind a ketten kipattantunk a kocsiból.

–––

Paul Herz Dodge-ából mindössze egy elsőéves dolgozatokkal teli aktatáskát kellett kivenni, egy elemlámpát, meg egy öreg katonai pokrócot, amivel az első ülés szakadt kárpitja volt letakarva. Fél órát ültünk a kocsimban, mire megjött az autómentő: Herz kérésére egy rendőr hívta ki. Kevés szó esett: Libby konstatálta, hogy férje elszakította az új kabátját, Herz azt mondta, hogy a motorházfedélbe akadt bele, mire mintha felesége zokogását hallottam volna a hátsó ülésről. Végre megjött az autómentő, s a sötétben négyen szertartásosan körülálltuk a sérült motort. Az izmos kis szerelő, az autómentős, ökölbe szorította a kezét, és bedugta a lyukon, amelyet a kirepülő hajtókar vágott.

– Tíz dollár – mondta.

– A javítás? – kérdezte Libby.

– A kocsi – felelte az autómentős.

Az úton elhaladó fényszórók megvilágították Libby Herz döbbent, bánatos arcát. – Tíz dollár! Nevetséges! Paul, ez nevetséges!

Az autómentő a férjhez fordult. – Ez egy roncs.

– Ez egy ’47-es – mondta Libby erőtlenül.

– Asszonyom, ennek csak öt dugattyúja van. Ez egy roncs.

– Öt?

– Hat kell ahhoz, hogy menjen – mondta a mentős.

– Akkor is. – Aztán a férjére nézett. – Paul…

Az autómentős megint bedugta a kezét, mire Libby gyorsan visszafordult felé, hátha az imént rosszul számolt. A szerelő csak rám nézett, és vállat vont. Herz nem nézett egyikünkre sem; úgy láttam, behunyja a szemét.

– Mennyibe kerülne… megcsinálni? – A kérdést Libby nem címezte konkrétan senkinek. Sehonnan semmi válasz. Az autómentős összefonta a karját, s megint engem tett meg ingerültsége különleges tanújává. Mi ketten, hál’ istennek, nem vagyunk férje ennek a nőnek, ezt éreztette egy lassú sziszegéssel.

– Nem tudjuk megjavítani – mondta Herz. – Lib, kérlek.

– Tíz dollár, Paul. Csak az alkatrészek… csak a hűtő.

– Asszonyom – szólalt meg az autómentős, mint aki összeszedte a türelmét a motordinamikai magyarázathoz. – Asszonyom, ez egy roncs – közölte.

– Ne roncsozzon már! – Libby Herz könnyes szemmel, nazálisan beszélt, aztán hátat fordított, és a vontató felé indult. A gémről lelógó súlyos acélkampó alatt megállt, és kifújta az orrát; fölnézett, hogy a tiszta, holdfényes égre-e vagy az acélkampóra, nem tudom, de valamelyikből nem sok jót olvashatott ki a sorsát illetően, mert megborzongott, és mint aki beteg, karját maga előtt szorosan összefonva bekászálódott a kocsim hátsó ülésére.

Paul Herz kihúzta kezét a kabátzsebéből. – Ki van borulva – magyarázta.

Bólintottam. – Nem érek rá egész éjjel – mondta az autómentős.

Herz ránézett, aztán kis sétát tett a kocsija körül, és egyenként lenézett mind a négy kerékre, mintha leginkább ennek a négy régi barátnak az elvesztése esne rosszul neki. Amikor körbeért, megpróbált rám mosolyogni. – Rendben – mondta.

Az autómentős előhúzott a zsebéből egy szoros, kövér pénzköteget; kissé megvillantotta előttünk, egyetemi fiúk előtt, és lehámozott két ötdollárost. Fekete ujjaival kicsit megdörzsölte a pénzt, aztán odaadta Herznek.

– Ennyi? – kérdezte Herz.

A szerelő hirtelen felvidult. Két karját a levegőbe emelte. – Ennyi, professzor.

–––

Visszafelé Iowa Citybe Paul Herz ült mellettem. – Köszönöm, hogy ilyen türelmes vagy. Elnézést ezért az egészért – mondta, amikor beszálltunk.

– Ugyan.

– Ez egy rabló – mondta Libby Herz. A visszapillantó tükörben láttam, hogy térdepel, úgy néz ki a hátsó ablakon.

Herz először láthatóan úgy döntött, hogy nem hagyja magát provokálni, de végül megszólalt. – Libby, szétment a dugattyú. A kocsi egy roncs.

– Ezt a fickó mondta – válaszolta a felesége.

– Így van – mondta Herz.

– Tíz dollár… csak a lökhárítók…

Herz felém pillantott, hogy figyelek-e. Nagyon igyekeztem csak a fekete útra koncentrálni, de persze a fülem ott volt. – Libby, kérlek – mondta. – Nem értesz a kocsikhoz, szívem.

– A rablókhoz értek.

– A fenébe – fordult meg Herz az ülésen –, nem csapott be senki!

– Nem mondtam, hogy becsapott…

– Szerinted mit kellett volna csinálnom? Alkudozni pár dollárért az országút közepén? Egy órája álltam ott!

– Nem vagyunk milliomosok!

– Nem értesz a kocsikhoz. Légy szíves, maradj csöndben!

– Miért ment így szét az a dugattyú? – siránkozott Libby.

Herz előrefordult; a kabátját babrálta, a szakadt mandzsettát. – Nem tudom.

– Mit csinálunk most?

– Nem tu-dom!

Én ekkor már behúzott nyakkal gubbasztottam a volán mögött: úgy éreztem magam, mint aki hallgatózik, és úgy is járt az eszem. Én is állást foglaltam, ahogy mindenki, aki a fülét a kulcslyukra tapasztja: egyértelmű, hogy a feleség a kibírhatatlan. A férj kocsiját kampóra akasztották és elvontatták; aktatáskáját majd’ szétfeszíti a javításra váró sok dolgozat; új kabátjának, amely nekem elég réginek tűnt, elszakadt az ujja; és ha mindez nem volna elég, ott vannak neki, akárcsak nekem, az óangol igék, amelyek több száz éve várják, egyre csak várják, hogy bebiflázza őket. Libby pedig nem hagyja békén ezt a szerencsétlen flótást. Nem túl feltűnően tövig nyomtam a gázpedált, noha rájöttem, hogy amikor leelőzöm Paul Herz dühét, és próbálok elszáguldani az ő családi gondjai elől, akkor persze saját családi problémáimhoz száguldok vissza. Amint belépek az ajtón, megszólal a telefon, fölveszem, és apám azt kérdezi: „Hol voltál? Egész este hívtalak!" Nyargalhatok föl a lépcsőn, vágtathatok át a lakáson, hogy a második csengésre fölvegyem, akkor se lesz elégedett: Mi van, miért nem vettem föl az elsőre? Egyszóval miért nem én hívtam? Egyszóval miért szöktem Iowába posztgraduális képzésre, amikor a Columbia csak két metrómegálló észak felé? A Harvardra is visszamehetnék, nem? Az legalább nem hatmillió mérföld!

– Nem tudsz máshová menni a kampuszon? – kérdezte férjét Libby Herz.

– Nem hagyom ott a Coe-t, szívem – magyarázta Herz.

– Hogy fogsz odajutni?

– Majd kigondolom.

– Nem ott van órád holnap?

– De.

– Hogy fogsz odajutni?

– Várd meg, míg hazaérünk, jó?

Sötét gondolatok apró zörejei következtek. Valaki keresztbe tette a lábát, valaki szipogott, valaki percekig dobolt ujjaival a hamutartón. Úgy éreztem, muszáj mondanom valamit, végül ártatlanul megkérdeztem Herzet, hogy a Coe College-ban tanít-e.

– Most is onnan jövök. – Már-már megkönnyebbült a választól. – Két fogalmazáskurzusom van.

– Azt hittem, a kampuszon tanítasz – jegyeztem meg.

– Csak egy csoportot.

– Nem értem – szállt be Libby, előrehajolva a hátsó ülésről –, hogyhogy egy dugattyú egyszerűen fogja magát és szétmegy. Csak úgy.

Senki se válaszolt.

– Nem volt elég olaj? Nyilván azok a hogyishívjákok – mondta –, az emelőbütykök. Nem mondott valamit az az ember az emelőbütykökről?

A férfiakat végül az emelőbütykökről szóló kis női kérdések borítják ki teljesen. Herz majdhogynem fölállt az ülésből. – Mit gondolsz, Libby, mi kopogott a motorban Michigan óta? Két éve kopog az a dugattyú vagy tudomisén, mit csinál. Detroit óta. Vedd már észre, hogy szerencsénk van: több ezer mérföldet tettünk meg azzal a kocsival. Ne a rosszat nézd, arra gondolj, mennyit használtuk. Ne foglalkozz a kocsival. Eladtam. Nincs többé. Felejtsd el!

– Csak ki vagyok borulva – felelte Libby.

Ez elég jó magyarázat volt Herznek. Türelmes és megbocsátó ember lévén csak annyit mondott: – Majd kitalálunk valamit.

– Mit?

– Mondom, majd kitalálunk valamit.

– De mit? – tört ki Libby. – Amit Michiganben?

– Fejezd be, légy szíves!

Három benzinkút, két útmenti fogadó és teljes szótlanság után beértünk Iowa Citybe. Paul Herz irányított egy-egy kurta most balrával és elmotyogott jobbrával, míg be nem fordultunk egy sarkon, ahol elénk tárult a diákszállók panorámája. Az apró ablakokban fény, a fém-kéményekből füst gomolygott, s kissé úgy éreztem magam, mint az ellenség, aki a leigázottak között kémkedik. A környéket akár katonai tábornak is hihette volna az ember, ha nincs ott néhány feldöntött tricikli a murvával leszórt gyalogúton, és nem lóg egy-egy ott felejtett ruhadarab a szürke betontömbök közt cikázó szárítóköteleken. Amikor lelassult a motor, csikorgást, feszülést és kongást hallottam, mintha a szállók fémfala és beton alapzata a sötétben lassan erodálná önmagát.

– Kösz – mondta Herz. – Itt jó lesz.

Hallottam, hogy Libby fészkelődik a hátsó ülésen. – Szívesen. És jó éjszakát – feleltem anélkül, hogy hátrafordulnék.

Libby nyitotta a hátsó ajtót; Herz keze is a kilincsen volt, de tétovázott egy pillanatig. Éreztem, hogy bocsánatot akar kérni tőlem, a kényszerű szem- és fültanútól. Együttérzésem jeléül csak mosolyogtam, míg a feleség némán kiszállt a kocsiból.

A következő pillanatban Herz megkérdezte: – Vacsoráztál már?

– Nem érdekes.

– Nem jössz fel? Mi lesz a vacsora? – kérdezte a feleségét.

– Nem tudom.

Herz rám nézett, és sietve megkérdezte: – Ennél velünk spagettit?

– Sajnos, nem tudok … várok egy telefont.

Erre kezet nyújtott. Miközben kezet ráztunk, láttam, hogy egy mosollyal próbálja feloldani rosszkedvét. Nem nagyon sikerült.

Hirtelen megszólalt a felesége. – Bőven van… – Libby Herz mintha a mélyvízből bukkant volna fel. Kétségbeesett, elfúló hangon beszélt, mint aki csak most kap levegőt. – Fokhagymás-olajos spagetti. Nagyon örülnénk.

Paul Herz az aktatáskáját már kilendítette az ajtón, s most, félig bent, félig kinn, elakadt; ágrólszakadt volt és legyőzött, épp az a férfi, akivel a bolondját járatja a felesége. Elképzeltem, hogy bár együtt él valakivel, ugyanolyan magányos, mint én.

– Nem szeretnék alkalmatlankodni – mondtam, és közben egyikükre se néztem.

– Egyáltalán nem alkalmatlan – felelte Libby Herz. – Jöjjön, kérem. Van spagetti bőven.

Bőven! Libby szájából semmi se hangzott volna szánalmasabban.

–––

Hazaérve egyenesen a telefonhoz mentem, fölvettem, és beleszóltam.

– Halló, Gabe? Hol voltál?

– Vacsorázni.

– Délután öt óta?

– Előtte más dolgom volt.

– Nem mondom – igyekezett vidámságot erőltetni magára –, téged aztán nem könnyű otthon találni. Nem tudom, minek fizetsz lakbért egy lakásért, ha sose vagy benne.

– Mozgalmas napom volt. Hogy vagy? Nem számítottam rá, hogy újra hívsz – mondtam. – Tegnap este beszéltünk.

– Azt hittem, már vagy két-három napja – felelte. – Mi újság?

– Semmi. Mi van New Yorkban?

– Sétáltam egyet vacsora után. Millie korán adott vacsorát. Te mit csinálsz, még mindig vendéglőben eszel? Agyonfőzik a zöldséget, nekem elhiheted.

– A barátaimmal vacsoráztam.

– Mondd, mikor lesz legközelebb szünidőd? Itt van előttem a naptár.

– Karácsonykor.

– Azt hittem, hálaadáskor.

– Akkor nem tudok elmenni – mondtam. – Csak az ünnepnapom lesz szabad. Az a helyzet, hogy rengeteg a dolgom.

– Ha a barátaiddal vacsorázol, néha talán az apáddal is vacsorázhatsz.

– Nemcsak a vacsoráról van szó – feleltem határozottan, s igyekeztem elválasztani az érzelmeimet a tényektől. – Hanem az utazásról. Egy-két napért nem lenne érdemes ennyit utazni.

– Érdemes. – Egyszerűen megismételte a szót; aztán miután így elmondta a véleményét, folytatta. – Nem én tehetek róla, hogy egymillió mérföldre vagy – emlékeztetett. – Ott a New York Egyetem, ott a Columbia, ott a City College. Sorolhatnám egész este.

– Ne – mondtam. – Légy szíves.

– Azt hiszed, azért hívlak, hogy sértegess?

– Ne haragudj. Nem akarlak sértegetni. De ezek a telefonok, ezek a telefonok megőrjítenek.

– Ne haragudj, nem akarlak megőrjíteni. Csak azt gondolom, egy apának joga van akkor hívni a fiát, amikor akarja. Hetente párszor öt percre…

– Igazad van – feleltem.

– Gabe… Gabe, ülök itt, nézem a narancssárga kanapét, és anyád jut eszembe. Nézem a marokkói szőnyeget, arról is ő jut eszembe. Most mit csináljak, adjak túl az egész berendezésen? Harminc éve megvan.

– Megértelek.

– Repülj már át hálaadásra. Küldök csekket, vegyél jegyet, és gyere haza egy kicsit. Milli főz egy rendes hálaadási vacsorát. Áthívjuk Gruber doktort. Lemegyünk a Penn–Cornell meccsre. Mit szólsz?

– Várjuk meg a karácsonyt. Csak pár hét, és akkor ráérek…

– De hát a hálaadás, az hagyomány! – fakadt ki. – Mi van veled? – kérdezte, és hallottam, hogy a vonal másik végén küzd a sírás ellen.

– Tudom, hogy hagyomány – feleltem –, de csak az az egy napom szabad. Csak a hálaadás napja. Egyszerűen nem elég az idő. Karácsonykor két hétig otthon leszek.

– Anyád hatvankét hete ment el! – Ez az észszerűtlenség eltörpült a remegő hang mellett. De immár semmi türelmes magyarázatot nem találtam. 1953 novembere van, a temetés 1952 szeptemberében volt, s ő még mindig ebben a morbid örvényben pörög, amely csak szívja egyre lejjebb. Amikor augusztus elején leszereltem, csak sejtettem, milyen lesz; de mindössze három hetet bírtam ki a fuldokló szobatárssal: nem tudtam talpra állítani, tanáccsal ellátni, irányítani, menedzselni. Nem lehettem Anna Wallach. Végül kénytelen voltam megmondani neki (csúnya, kegyetlen jelenet volt), hogy nem a felesége vagyok, nem az anyja, hanem a fia. A fia, felelte, pontosan így van, a fia! Ő pedig arra kíváncsi, hogy vajon minden fiú elszökik-e, otthagyja-e az apját egyedül, míg a mélység el nem nyeli!

Most másodpercekig vártam, hogy magához térjen. – Hívd fel Grubert – mondtam. – Menj vele moziba. Nézzetek meg egy filmet, menjetek el korcsolyázni a Rockefeller Plazába…

– Grubert? Gruber boldog. Utálta a feleségét. Ha találkozunk, egész este vigyorog. Nekem egyedül is jobb, mint Gruberrel. Múlt héten voltam vele korcsolyázni. Gabe, hát ez a fickó egész délután nem csinál mást, csak kis nyolcasokat ír le a jégen, és közben egyfolytában fülig ér a szája. Milyen ember az ilyen?

Nevetni nem nevetett, de bosszankodni már képes volt – a legrosszabbon túlvan.

– Apa – mondtam –, nem tudom, mit mondjak.

– Fura – felelte szelíden –, mert én pontosan tudom, mit mondjak.

– Nem hiszem, hogy a segítségedre lehetnék. – Éreztem, hogy kezdek kijönni a sodromból.

– Pedig szerintem igen. Mondd, miért lenne baj, ha visszamennél a Harvardra? De legalább hálaadáskor gyere el, jó?

Tudtam, hogy nincs igaza; minden korábbi tapasztalatom azt súgta, hogy nincs igaza, mégis azt feleltem: – A hálaadást majd meglátom. Nem ígérek semmit.

– Sose kértem, hogy ígérj, Gabe. Csak próbáld meg. Találkozzunk félúton. Küldök csekket a repülőjegyre.

– Várj, amíg megtudom…

– Ez csak egy csekk.

– Két csekkem is van, amit még be se váltottam.

– Váltsd be őket. Össze akarod kuszálni a számlaegyenlegemet? – kérdezte vidáman.

– Csak arról van szó, hogy nincs szükségem ennyi pénzre. Ott a veteránjáradék, ott van Anya pénze…

– Belehalsz, ha beváltod? – kérdezte. – Elküldöm, mert jólesik. Belehalsz, ha a hónap végén lenullázhatom az egyenlegemet?

– Nem.

– Váltsd be a csekkeket. Olyan nagy kérés ez?

Most is nemmel feleltem, ugyanolyan kevés meggyőződéssel, mint előbb.

– Akkor hát jössz hálaadáskor – mondta.

– Apa, kérlek, kérlek, ne presszionálj hálaadás ügyben…

– Ki presszionál? Tisztázzuk, jössz hálaadáskor, vagy nem jössz? Vetessek pulykát Millie-vel, vagy ne?

– Tényleg nem tudom, hogy oldjam meg, komolyan.

– Más dolgokra van időd, vendéglőben vacsorázni, látogatóba menni…

– Ez csak adódott, mert szívességet tettem valakinek.

– Én is csak ezt kérem.

– Ne kérlelj már, légy szíves!

– Ne kiabálj velem!

– Te meg ne rimánkodj!

– Akkor mondd meg, mondd már meg, mások hogyan jutnak el hozzád?

– Úgy, hogy reális igényeket támasztanak, úgy.

– Nem akarok visszaélni a nagylelkűségeddel.

– Nem nagylelkűségről van itt szó.

– Igaz. Elvileg szeretetről.

– Erre azért nem szolgáltam rá – feleltem.

– Ki mondta, hogy menekülj el?

– Nem menekültem.

– Iowába! Miért nem mindjárt Kanadába? Az messzebb van.

– Közelebb – mondtam, de nem nevetett. – Szerintem egyikünknek se hiányoznak az ilyen párbeszédek. Egyikünk sem így gondolja. Lazítsunk.

– Gabe, itt ülök a naptárral. Számolom a napokat. Tudom, hány nap van még hálaadásig, hány nap van még karácsonyig, hány nap van még húsvétig! Lehet, hogy lassan begolyózok, nem tudom.

– Csak magányos vagy.

– Aha – felelte –, szép kis csak.

– Hidd el – mondtam –, igazán megértem. Mindent meg fogok próbálni.

– Jól van, jól van. – Hirtelen nagyon fáradt lett a hangja.

– De azért, ugye jól vagy?

Elnevette magát. – Szuperül.

– Talán le kéne feküdnöd.

– Semmi baj, tévézek egy kicsit. Te miért nem vagy ágyban? Nálad éjfél. Olyan, mintha egyszerre két karóra lenne rajtam: ha eszembe jut, hány óra van itt, rögtön eszembe jut, hány óra van ott. Te mit csinálsz ilyen későn?

– Óangolt tanulok.

– Anyádnak imponálna – szellemeskedett. – Nekem nem.

– Nekem sem imponál. Halálosan unom.

– Akkor – kezdte – nem értem, miért csinálod…

– Menjünk aludni – feleltem.

– Jó, jó – felelte, s amikor ásított egyet, olyan volt, mintha egy szobában lennénk. – Nyugi, öregem.

– Jó éjt.

– Viszlát hálaadáskor – mondta, és mielőtt válaszolhattam volna, letette.

Mikor aznap végre ágyba kerültem, az önsajnálat egyáltalán nem vigasztalt. Az ingerültséget, amelyet általában apám vált ki belőlem – például azzal, hogy ilyen számító módon teszi le a kagylót –, most magam okoztam magamnak. Miután épp most jöttem Herzék huzatos kis lakásából, helyzetemet óhatatlanul az övékkel hasonlítottam össze: a vacsoránál ugyanis megtudtam, hogy mindazt, amivel engem apám szívesen elhalmozna, a brooklyni Herzék és a queensi DeWitték megvonták küszködő ivadékaiktól. A zsidó–keresztény házasság sebei, amelyek Brooklynban is, Queensben is felfakadtak, soha nem hegedtek be. És a helyzeten csak rontott minden, amivel Paul és Libby javítani próbált rajta. A betérés például kudarc lett. – Nekik a lojalitásváltás valahogy azt bizonyította – magyarázta Libby Herz –, hogy eleve se volt bennem lojalitás. Hat vastag kötetet olvastam el a zsidóság megpróbáltatásairól és meneküléséről, minden héten eljártam az Ann Arbor-i bölcs rabbihoz, sőt, a végén még kézrátétel is volt. Azt mondta a rabbi, hogy Ruth leánya vagyok. Brooklynban – töltött nekem másodszor a konzervdobozízű paradicsomléből – ez a hír nemigen hatott meg senkit. Ha Paul telefonált, letették a kagylót. Attól, hogy Ruth leánya vagyok, még nem lettem az ő leányuk. Aki egyszer siksze – emelte köszöntésre paradicsomlés poharát –, az örökre az is marad. – Ami Libby szüleit illeti, őket nem is értesítették. A spagettinél megtudtam, hogy a családot DeWittné oldaláról már ékesíti egy pap és két apáca, nem kell egy zsidó, hogy teljes legyen a kép.

A két család tehát épp akkor döntött úgy, hogy megvonja a támogatást, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. A fiatal pár Cornellben házasodott össze, valamikor Paul végzős évének és Libby első évének vége előtt. A következő hetekben nagyon szigorú telefonok jöttek Queensből. – De legalább voltak telefonok – mondta Libby. – Legalább tárcsázott valaki. – Amikor aztán átmentek Ann Arborba, Paul mesterképzésre, Libby még alapképzésre, a telefon elnémult. Csak egy-egy huszonöt dolláros csekk jött némelykor Elizabeth DeWitt-től. Herzék otthagyták az egyetemet, és három bőrönddel meg egy írógéppel beköltöztek egy detroiti cselédszobába, hogy egy kis tőkét gyűjtsenek. – És ezután – magyarázta Libby, miközben kitálalta a körtebefőttet – nem jött több pénz. Paul egy autóüzemben csomagtartózsanérokat szerelt, én meg pincérkedtem. Apám pedig azt írta egy levélkében, hogy az egyetemista lányával szemben vannak kötelezettségei, de egy detroiti zsidó háziasszonnyal szemben nincsenek. Félretettünk, amennyit tudtunk, de ez csak a fele lett annak, amennyit terveztünk… – Ezen a ponton férje haragos pillantása beléfojtotta a szót; amikor újra megszólalt, egyértelmű volt, hogy történetük egy részét átugrotta. – Aztán idejöttünk Iowába. Most már egyáltalán nem hallunk felőlük – mondta. – Talán maradt még valami, amiért szeretem őket… mégiscsak a szüleim… de leginkább megvetés van bennem.

Paul Herz ekkor már a tányérján lévő körtét nézte, ezért nem látta, mibe került feleségének kimondani az utolsó pár szót. És ez kár, mert Libby az ő kedvéért mondta ki őket. Miután kétségkívül észlelte, mennyire fölingerelte férjét szerencsétlenségük ilyen alapos részletezésével, ezt azzal próbálta ellensúlyozni, hogy elítélte azokat, akik valaha etették, ruházták és alighanem szerették is. Ami kettejüket sújtja, tette világossá Libby a végén, arról nem a férje tehet, hanem azok a megvetésre méltó szülők ott a keleti parton.

Megettem a desszertet, aztán kimentem a fürdőszobába, és sokáig álltam a tükör előtt abban a reményben, hogy amikor visszamegyek az asztalhoz, újra vendégként tudnak majd rámnézni. Paul Herz időnként talán elmosolyodott vacsora közben, de tudtam, hogy nem örül a felesége produkciójának. Úgyhogy nem siettem, ám kilépésem a fürdőszobából talán lopakodóbbra sikerült, mint szerettem volna. Nem adtam nekik semmilyen jelzést: nem húztam le a vécét, nem csaptam be az ajtót, azt az egyetlen valamit, ami még megkülönböztette a farostlemez-doboztól a házat, amelyről lerítt, hogy egy nagyobb lökés bármikor romba döntheti. Az előszobából beláttam a nappaliba, ahol Herzék az ebédlőasztal mellett álltak. Paul átölelte felesége derekát, álla Libby fekete haján pihent. Álltam, kezem a fürdőszobaajtó kilincsén, és nem tudtam mozdulni; láttam, amit Libby nem: a férje arcát. Szemét lehunyta, mint aki imádkozik. Hallottam, hogy ezt mondja: – Nagyon kérlek, ne panaszkodj. Egész este panaszkodsz. – Libby előzőleg átöltözött, földig érő fekete szoknyát vett föl, s két keze most szorosan a szoknyájához simult; fejét lehajtotta, és egyetlen ponton sem ért a férjéhez, ahol nem volt muszáj. – Nem panaszkodom – felelte. – Akárhányszor elmesélek valamit, úgy gondolod, hogy panaszkodom. – Herz levette róla a kezét. – Hát most panaszkodtál. – Nem tudtam, mi jöhet ezután, és nem is akartam tudni; kockáztatva, hogy összedöntöm a házat, vállammal meglöktem az ajtót, és úgy trappoltam végig az előszobán, mint egy hatalmas cipőbe bújt bohóc. Ki-ki más okból, de mindnyájan feszengve köszöntünk el egymástól.

Mire ezek után hazaértem, elszégyelltem magam, amiért ingerülten reagálok a szülői jó szándékra. Itt vagyok én (jutott eszembe), akinek megvan mindene, ami Herzéknek nincs. Amikor anyám meghalt, lényegében rám hagyott mindent, amit a családja őrá hagyott, ami ugyan nem egy vagyon, de arra elég, hogy életem hátralévő részében megóvjon a bajtól; ehhez jön még apám és a csekkjei. Telefonok. Szeretet. Pénz. Nem valami férfias dolog, hogy szenvedek a bőségtől – és lefekvéskor azon kezdtem tűnődni, hogyan állnék helyt, ha én volnék Paul Herz.

–––

Másnap reggel, nappali fényben alaposan megnéztem Herz új kabátját. Ami a stílusosságát illeti, sajnos egy koldus levetett darabja is lehetett volna. Beburkolta Herzet, mint egy nagy, barna sátor; viselője a kívülállóktól akár teljesen külön életet is élhetett benne. Ha járt, nem látszott, hogy van térde. Surrogott a szövet, és Herz egy méterrel közelebb került úti céljához. Egyhelyben állva és ülve méltóságteljesebb benyomást tett. Az olajosbarna szem, a szép kreol bőr és a karakteres homlok fölött makacs gyűrűkben hullámzó haj komor magabiztossággal ruházta fel. November elsején kénytelen volt lemondani a pólóról; a sötétbarna ingben és elnyűtt zöld nyakkendőben most szerencsétlen csinovnyiknak nézett ki, a tizenkilencedik századi orosz fantázia szülöttének. Jelenléte az órán a saját székére korlátozódott, a teremben nem volt ott. Miközben a többiek úgy kalandoztak a Beowulf mondattanán, mint egy amatőr hegymászócsapat, Herz, amikor hangos felolvasásra szólították, úgy mennydörögte az óangolt, hogy a tábla is beleremegett: a hangzók brooklyniak voltak, de a hangerő csarnokba illő. Amikor végzett, könyveit becsúsztatta egy kopott barna aktatáskába, melynek belsejéből tojássaláta szaga áradt, és leszegett fejjel, némán, mint az Északi-sark, elhagyta a termet. Az új kabát alatti külön élet halálkomoly volt.

Az együtt töltött esténket követő reggelen ugyanez a kabát – amelynek mandzsettáját, mint észrevettem, azóta megvarrták – mellettem lobogott előre-hátra. Szó nem hagyta el tulajdonosa ajkát, ami számomra kissé megnehezítette a beszédet. Korábban, ébredéskor azon törtem a fejem, hogyan könnyíthetnék Herz egyik gondján; hallgatagsága miatt most elbizonytalanodtam, kimondjam-e, amit gondolok. Az volt az érzésem, hogy neheztel rám, amiért tanúja voltam az előző esti eseményeknek. Ha most előállok a javaslatommal, úgy tűnhet, hogy beleütöm az orrom a dolgaiba.

Megkérdeztem, hogy van Libby, amire a lehető legrövidebben felelt: jól. Hívtam, igyunk meg egy kávét a büfében, de mire a lépcsőhöz értünk, már semmi nem jutott eszembe, ami ne a lényegről szólt volna, úgyhogy belevágtam, és felajánlottam neki, vigye el a kocsimat, amikor délutánonként Cedar Rapidsben tanít.

Herz felém fordult, és olyan áthatóan nézett, hogy egy pillanatra az én tekintetem is az égbe szökött. – Nagyon kedves tőled – mondta, és hangjában, szemében nemcsak hála volt, hanem valami más is. Később rájöttem, hogy az indítékomat kutatta.

– Nekem délutánonként nem kell – magyaráztam. – Általában a könyvtárban vagyok.

– Köszönöm az ajánlatot – felelte.

Mivel azt gondoltam, addig nem tudja elfogadni, amíg meg nem nyugtatom, hogy nekem ez semmi kényelmetlenséget nem okoz, hozzátettem: – Közel lakom a könyvtárhoz, gyalog is haza tudok menni…

– Igen, de az a helyzet, hogy volt egy beszélgetésünk a feleségemmel.

– Igen?

– Újragondoljuk a terveinket.

Mosolygott; modorában mégis volt valami merev és magába forduló, különösen, amikor úgy említette Libbyt, hogy „a feleségem". Pillanatnyi csönd után megkérdeztem, csak nem arra gondolnak-e, hogy itt hagyják Iowát, és hozzátettem, hogy remélem, nem.

– Még épphogy kitaláltunk valamit – felelte, és lefelé indult a lépcsőn. Mentem utána, s zavaromban egyelőre nem hittem el, hogy egyszerűen lepattint. Míg ittuk a kávét, eljött egy pillanat (legalábbis számomra), amikor úgy éreztem, valamelyikünk azt mondhatná: „Nézd, én csak arra gondoltam…" satöbbi. De egyikőnknek sem akaródzott elkezdeni. Elvégre csak egy kocsit ajánlottam fel neki heti néhány délutánra, nem egy kabátot. Miért beszél velem ennyire foghegyről?

Vártam, de Herz nem szolgált több információval. Akinek ilyen siralmas a ruházata, attól szerintem ostobaság, ha nem beszél a rászorultságáról. Nem mintha azt vártam volna, hogy könyörögjön; egyszerűen nem tetszett, hogy az ajánlatomat leereszkedésnek tartja és leírja… hacsak tényleg nincs olyan új terve, amely a kocsimat fölöslegessé teszi. Lehet, hogy okvetetlenkedem, de azt hiszem, egy kicsit részletesebb magyarázatot érdemlek annál, mint amivel elhallgattatott.

Nem kaptam. Herz odakint is szűkszavú volt, de korántsem udvariatlan: kezét nyújtotta, én megráztam, és elköszöntünk. Elmenőben azt mondtam magamban: Akkor ennyit Herzné asszonyról meg a néma férjéről. És noha ismeretségünk mindössze huszonnégy órás múltra tekintett vissza, és nem is volt valami kellemes, elszomorodtam. Hogy Herzben a bölcsességnél erősebb-e a büszkeség, az engem nem érdekelt; aznap reggel azzal a mámoros érzéssel ébredtem, hogy a segítségére lehetek. Amikor elhárította a segítségemet, a mámoromat is sikerült lehűtenie.

Végül rájöttem, hogy dühös vagyok Herzre. Igaz, hogy a saját keserveit akarta fokozni, de egyúttal Libby keserveit is fokozta. Világos, hogy Libbynek nincs meg az a tehetsége a nyomorúságra, ami neki. Ha Libby indul el új kabátot venni, biztosan nem ilyen siralmas darabbal érkezik haza. Úgy tűnt, Herz kifejezetten örömét leli abban, ha közölheti a világgal: jaj nekem! Énbennem pedig mintha mérleg billegne: minél lejjebb húzta egyik serpenyőjét a Herz okozta ingerültség, annál többet emelt a másikon a felesége iránti növekvő együttérzés. Fülemben most újra, tisztán csengett Libby tegnap késő délutáni megjegyzése.

A nap izgalmai és feszültségei közepette elfeledkeztem arról, hogy ez a lány, akinek a férje nem hajlandó a kocsim volánja mögé ülni, azt mondta, anyám szavai megindították – kétségkívül anyám helyzete is. És az enyém? Rögtön le akartam ülni Libby Herzcel és megmagyarázni neki, miért kellett szegény apámat manipulálniuk azoknak, akikkel együtt élt. Meg akartam magyarázni neki, hogy nekem miért kellett apámat elhagynom. És a magyarázatomért cserébe jólesett volna az együttérzés vigasza. Ez pedig bízvást elég ok lehetett arra – tán nem? –, hogy ajánlatomat Paul Herz elutasítsa. Amikor odahaza baj van, pont egy együttérzésre ácsingózó fiatalember hiányzik a ház körül? Ha a vonal másik végén netán egy együttérzésre ácsingózó fiatal feleség van, nem tudni, miképp jut kifejezésre ez a vigasz. Megvan hát Herz átható pillantásának magyarázata: az indítékot nem kereste, hanem előrukkolt vele. Talán nem azt látta világosan, hogy Libby mit adhat nekem, inkább azt, hogy szerinte én mit adhatnék neki, és Libby mit fogadna el. De ez elég volt ahhoz, hogy kizárjon engem mint barátot és segítőt. Nekem pedig, vontam le a következtetést, elég ahhoz, hogy én is kizárjam magamat. Kinek-kinek magának kell megoldania a családi problémáját, mégpedig azon a családon belül, ahol a probléma előállt. Csak remélhetem, hogy Herz felesége úgy kerül ki a megpróbáltatásokból, hogy nem sérül sem az energiája, sem az arcszíne. Rájöttem, hogy ez is, az is jobban megfogott, mint gondoltam.

–––

Itt most egy olyan közjáték következik, amely nem szorul különösebb magyarázatra. A lányt Marjorie Howellsnek hívták, és a wisconsini Kenosha városa ellen protestált. Hónapok óta ült mellettem a bibliográfiaórán, és aznap reggel, amikor Paul Herz elutasított, összefutottunk a könyvtárban. Épp kissé fölöslegesnek éreztem magam, és ott volt ez a nagyon csinos, bár sajnos kissé túl egészséges lány. Amikor meghívtam estére sörözni, nem tudtam, hogy a wisconsini Kenosha ellen protestál, csak arra gondoltam, hogy a hibátlan fogsor mögött csak elvétve bukkanhat föl bonyodalom. Úgy alakult, hogy sok sört megittunk, Marjorie szemében egy idő után láng lobbant, és megkérdezte, milyen érzés zsidónak lenni Amerikában. Erre én megkérdeztem, milyen érzés protestánsnak lenni Amerikában. Megmondta: nagyon unalmas és nagyon tipikus. A zsidók mások, magyarázta. Marge apja, az ősz chicagói befektető szerint, akiről Marge egy igencsak félelmetes fotót mutatott (vonásairól lerítt a magas díjszabás) – szóval az apja szerint is mások a zsidók, de Margie szerint másképp mások, mint ahogy az apja gondolja. Amikor elmondtam neki, hogy apám 1948-ban egy New York Város Diplomásai Wallace Mellett nevű szervezet elnöke volt, ezzel csak olajat öntöttem a tűzre. Kiderült, hogy nem tudok olyat mondani, ami ne fokozná Marge szenvedélyét irántam meg a származásom iránt: láthatóan még az is hihetetlenül imponált neki, hogy a lakásunk nappalija a Central Parkra néz. Halva és Harvard és Henry Wallace – azt hiszem, egzotikus alaknak tűntem föl előtte. A lakásomban kötöttünk ki, nem gyújtottunk villanyt, és – ahogy a sötétben mindig – realitásérzékem megszűnt. Olyan tipikus volt az egész, mint a protestantizmus: magamhoz szorítottam a lányt, csókoltam, s hamarosan mind a ketten úgy protestáltunk Kenosha ellen, mintha maga Caligula igazgatná a várost. Korábban Margie négy évet töltött a Northwestern Egyetemen, s az éjszaka hátralévő részében ennek a burzsoá intézménynek is bevittünk néhány ütést. Amikor újra beszélgetni kezdtünk, azzal frocliztam, hogy valami különleges és egzotikus héber marxista csodabogarat lát bennem, ami nem kifejezetten egyezik a magamról alkotott képpel. De ekkorra már a froclizás is kedveskedés volt.

– Szeretnék itt maradni nálad – mondta Marjorie.

– Maradhatsz – feleltem.

– Igen?

– Igen.

– Ne menjünk vissza valamiért?

– Van itthon tojás meg narancslé – nyugtattam.

– Úgy értettem a maradást – mondta –, hogy ideköltözni.

Nemcsak Kenosha nevében feleltem, hanem minden kisváros nevében. – Marge, alig ismerjük egymást.

– Fejedelmi boldogságban élhetnénk – mondta roppant édesen.

– Mit kell elhoznod?

– Breck samponod van?

– Nincs.

– A Breck samponom kell, meg az Olivettim. És van egy elektromos serpenyőm – mondta kissé elfúló lélegzettel.

– Nálam gáz van – közöltem.

– Tojásfőzéshez a villany a legtökéletesebb – érvelt. – Ó, rengetegszer akarok itt reggelizni.

Úgyhogy kocsival elmentünk Margie albérletéhez, ahol telerakott egy bőröndöt szoknyákkal és fehérneművel, én pedig bepakoltam a serpenyőjét, az Olivettijét, a gőzvasalóját, a Breck samponját és a Tizenhetedik századi költészet oxfordi kézikönyvét egy nagy kartondobozba, amit a beépített szekrény polcáról vettem le. És miközben a doboz fölött hajlongtam, azon töprengtem, hogy mit is művelek. Nem akármit: beleviszem egy bűnös kapcsolatba George Herbertet, a tizenhetedik századi költőt! Amikor rádöbbentem, micsoda abszurd dologra készülök, akkor fogtam fel, hogy újabban olyan ragadós lettem, mint a bogáncs: ha meglátom Paul Herzet az órán, ott termek mellette egy könyvvel, ha Libby szól, hogy vigyem el kocsival, máris eldobom a tanulnivalót, és rohanok. Délelőtt lényegében magamhoz akartam kötni Herzéket azzal, hogy felajánlottam nekik a kocsimat. Az egyszerű kedves gesztust a szorongás értelmezi bennem így, de a bizonyítékok fényében és a szappanszagban, amelyet a kétarasznyira mögöttem sürgő-forgó Marge Howell árasztott, mi mást gondolhattam magamról? Eddig észre se vettem, hogy nekem is ugyanúgy hiányzik az apám, ahogy őneki én.

Marge, ez az édes, üresfejű lány, átölelt, és hátulról belecsókolt a nyakamba. – Ó, Marge – mondtam olyan fanyarsággal, ami tartósan még senkit sem óvott meg semmitől –, a Trockijod vagyok, az Einsteined, a Moses Maimonidészed. – Mire Luthernek és a Középnyugatnak ez az ellensége azt kérdezte: – Mózesnek ez volt a vezetékneve?

Ez most egy gyönge vicc, vagy tényleg nem tudja? Ha így, ha úgy, az én önbizalmam tovább apadt.

–––

Eszement, eszement, eszement: tolni a bevásárlókocsinkat a szupermarketben, késő délután kakaót szürcsölni az ágyban, minden harmadik-negyedik este pedig bámulni, ahogy Marge kibontja göndör szőke haját a hajmosáshoz. Ültem a kád szélén és fordítottam neki a Beowulfot, miközben ő kombinéban a mosdó fölé hajolva dús habot képezett a fején. Aztán simára fésülte a haját, s amikor a nedves tincsek a hátát súrolták, tökéletes jóérzéssel és elégedettséggel felém fordult. – És mégsem érzem úgy, hogy hozzád kell mennem feleségül. Ez már valami, nem? Nem hittem, hogy tudok ilyen felszabadult lenni. – Voltak esték, amikor ez elbűvölő volt, de voltak másmilyen esték is, amikor úgy tűnt, a mosdó fölé hajló lány meg a kád szélén ülő én éppúgy nem tartozik a mai élet tényei közé, mint azok a képtelenségek, Hrothgar és Grendel, akiknek a szavait és tetteit az imént próbáltam felfogni.

Margie nemsokára ágynak esett influenzával, és nagyon nyűgös lett. Az ágyban az én pizsamámat hordta, abban feszített. Hallani akart minden lányról, akivel szeretkeztem, aztán meg én hallgathattam minden fiúról, aki ővele akart szeretkezni. Nem volt hajlandó sötétben aludni, s amikor végre elaludt és egyedül maradtam, azzal a ténnyel kellett szembenéznem, hogy betegen semmivel se különb, mint egészségesen: egyszerűen töményebb. Betegsége harmadik napján a vásárlás kényszere ürügyén végre sikerült elszabadulnom. Baljós téli égbolt alatt hagytam el hazárdjátékunk színterét, és autóztam a szupermarket felé. Tudtam, hogy ha Margie teljesen felépül, ha ereje, életkedve visszatér, meg kell oldanunk a szakítást. Nem vagyok sem ősz chicagói befektető, se baloldali zsidó entellektüel, nem is tudok fellépni egyik szerepben sem, pláne nem mind a kettőben. Mindazonáltal, mivel ez idő tájt a magányossággal szemben ugyanolyan védtelen voltam, mint a gyönyörrel szemben, két személyre vásároltam be a hétre, az illatszerrészlegben vettem négy üveg Breck sampont, a Margie különleges dezodorjából hármat, később pedig megvettem a kakaót, amit annyira szeret. Aztán amikor megkerültem a húsosztály melletti polcot, egy kocsi mögött Libby bukkant fel. Félreugrottam, de pár perc múlva összefutottunk a mosószereknél.

– Helló! – köszönt rám.

– Helló, hogy van?

– Jobban. És maga?

– Én jól. De mi a baj? – kérdeztem. – Beteg volt? Vagy csak úgy általánosságban érzi jobban magát?

– Lázas voltam.

– Terjed most valami.

– Már elmúlt – felelte vidáman; túlontúl vidáman, mert ahogy ránéztem, az arcán még ott volt a betegség utóhatása.

– Hogy van a férje?

– Jól.

Egyikőnk se tudta, innen hogyan tovább. Libby nyilván észlelte, ahogy én is, hogy Pault nem Paulnak neveztem.

– Jöjjön el valamelyik este – indítványozta.

– Nagyon sok a dolgom.

Hirtelen egy hajtincse kezdte foglalkoztatni: kézzel hátrafésülte, aztán a hátsó hajgumival szorosabbra húzta. – Szeretném megköszönni a kocsiajánlatot – mondta. Nagyon kedves. Paul mondta.

– Sajnálom, hogy nem élt vele.

Hogy a haja már nem volt kéznél, Libby a bevásárlókocsija tartalmát kezdte babrálni: rengeteg margarin volt benne, de Breck sampon egy sem. – Azért köszönöm – mondta, és mind a ketten elnéztünk a mosóporos és öblítős polcok felé.

– Ezt a sok mindent most hogy viszi haza? – kérdeztem.

Vállat vont. – Gyalog.

– Messze van.

– Nincs olyan messze.

– Várjon csak… – Azon kaptam magam, hogy egy redőt nézek, amely Libby orrcimpájától a szája sarkáig húzódik, alig látható, mégis ott van. – Talán mégse kéne gyalogolnia.

– Ó, igazán elbírom.

– Hazaviszem. Már majdnem végeztem.

Amikor odanézett, mennyire végeztem, rájöttem, hogy a kocsim tartalmából világos: nem egy embert élelmezek és deodorizálok. Az is világos volt – számomra –, hogy a másik személyhez nem fűznek erős érzelmek. Mintha azokhoz vonzódnék, akikhez nem fűz erős érzelem; ahol meg érzelmek vannak, onnan menekülök. Ott az apám; és itt ez a lány. Az ő esetében a körülmények és a józan ész kombinációja természetesen visszatart. De arra igazán semmilyen körülmény nem kényszerített, hogy viszonyom legyen Margie Howellsszel, akinek a betegség idején tanúsított viselkedéséből az derült ki számomra, hogy ha érzelmek nem is támadtak bennem, kötelezettségek igen. Ahogy ott álltam Libby Herzcel, elég ramatyul éreztem magam.

– Tényleg hadd vigyem haza – mondtam.

– Megvárom odakint.

A kocsiban a saját holmimat elraktam szem elől, mögénk, a hátsó ülésre. Libby szatyrát megtámasztottam elöl, kettőnk között, és megkérdeztem, hogy megy az egyetem.

– Már nem járok.

– Nem is tudtam – feleltem.

– Néhány hete döntöttem el, hogy kimaradok. Azt hiszem, pár nappal azután, hogy találkoztunk.

– Gondolom, nyugalmasabb így.

Megint vállat vont, és észrevettem, hogy valamiképp idegesítem. – A dékáni hivatalban dolgozom – mondta. – Igaza van, nyugalmasabb. Mármint általában. – És magyarázat helyett előre menekült. – Elolvastam a könyvet. Ugye nem baj, ha egy darabig még magunknál tartjuk? Paul még nem jutott hozzá. Csak most lesz majd egy kis ideje.

– Egyáltalán nem baj.

– Isabel végül tényleg nagyon felbátorodik – mondta. – Magának volt igaza. Mármint azzal, hogy visszamegy Osmondhoz. Nem is tudom; azt hiszem, van, aki szerint ez makacsság. Maga szerint is?

Úgy gondoltam, Libby annak tartja, úgyhogy azt feleltem, igen, bizonyos szempontból alighanem az. Ámbár, tettem hozzá, lehet, hogy a makacsság a bátorság másik oldala.

– Azt nagyon nehéz kibogozni – felelte. – Hogy mikor makacs az ember, és mikor bátor. Mondjuk, ha egyedül van… de vannak mások is … – Hirtelen úgy tűnt, nyomasztja a beszélgetés. Valahányszor elvekről beszélgettünk, a végén mindig oda jutottunk, mintha őróla beszélnénk. Amikor újra megszólalt, tudtam, hogy magában megfogadta, nem borong tovább.

– Eljönne hozzánk valamikor? – kérdezte.

Nem válaszoltam.

– Ne aszerint az este szerint ítéljen meg bennünket – mondta. – Nagyon kérem. Nagyon feszültek voltunk mind a ketten.

– Nem erről van szó – feleltem. – Az az igazság, hogy nem nagyon érek rá.

– Paulnak – szólalt meg lassan – nagyon is jólesett, hogy felajánlotta neki a kocsit. – Beszéd közben kifelé nézett az oldalsó ablakon, s ez élénken emlékeztetett az első beszélgetésünkre. – Csak az a helyzet, hogy nekünk ez nem jelentett megoldást. Remélem, nem gondolja, hogy hálátlanok vagyunk. Paulnak nagyon jólesett, hogy érte ment. Nagyon-nagyon jólesett. Csakhogy… nagyon visszahúzódó. Aranyos, de – hajigálta egymásra a szavakat – tudom, hogy idegen fülnek kicsit nyers…

– Nem, nem. Egyáltalán nem éreztem nyersnek.

– Most már tényleg egyenesbe jöttünk. Rettentő kedves volt magától, különös tekintettel az előző estére. Tudom – mondta, a kétajtós kocsihoz mérten túlontúl hangosan –, hogy egész este panaszkodtam.

– Á, dehogy. Úgy éreztem, hogy csak mesél.

Ettől zavarba jöttem, és zavarba hoztam Libbyt is. Nem túl természetes hangon felelte: – Paul csak ki volt merülve. A helyzet egyáltalán nem olyan súlyos, mint ahogy az én számból hangzott.

– Paul már nem tanít a Coe-ban? – kérdeztem.

– De igen, de a jövő szemeszterben már nem fog. Sok lenne. Én pedig nem bánom, hogy dolgoznom kell. Őszintén szólva kellemes változás. Van egy busz, Paul kiderítette, amelyik