A vak zongorista

By E. L. Doctorow

Homer és Langley Collyer halálukkal egyszerre váltak legendává és az amerikai folklór részévé. A két fivérről azóta is mindenkinek a megszállott, kényszeres gyűjtőszenvedély jut az eszébe. 1947-ben, miután a szomszédok hetek óta nem észleltek mozgást a Collyer-házban, és már a régóta ismerős bűz is felerősödött, értesítették a rendőrséget. Amikor a hatóságok végre elszánták magukat, és feltörték az ajtót, a látvány elképesztette őket, a korabeli újságok pedig nem győzték ontani a szemtanúk beszámolóit.

A sok-sok szoba a mennyezetig tele volt régi újságokkal, könyvekkel, ügyiratokkal, a legválogatottabb kacattal. Mindenféle hangszerek tucatjai, tizennégy zongora, orvosi műszerek, egy kezdetleges röntgengép, babakocsik tömkelege tárult a szemük elé, meg egy teljes Ford T-Modell, pótalkatrészek százaival. Egybehangzó jelentések szerint hetekig tartó munkával száz tonna hulladékot szállítottak el a házból. A két testvér teteme egymástól három méterre feküdt, de Langleyére csak tizenhat nappal később bukkantak rá.

Az akkor kamasz Doctorow elhűlve állt e történet előtt, mely aztán évtizedekig foglalkoztatta. A valós események alapján így jött létre az író újabb "hiteles" történelmi fantáziája.

A vak zongorista hatalmas történelmi kacatmúzeumának kísérteties labirintusain keresztül vezet az emberi psziché legbensőbb zugaiba. A road novel, az utaztató regény egy ritka műfaja: zárt ajtók mögé toloncolt szédületes emberi kaland.
Az elmúlt évtizedek amerikai irodalmának egyik legnagyobb, 2015-ben elhunyt alakja, a Ragtime szerzője utolsó remekművében emberi-művészi szerepvállalását teszi mérlegre párját ritkító méltósággal és eleganciával.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Apr 19, 2016
• ISBN: 9789634054306

Book preview

Kate Medinának

Homer vagyok, a vak testvér. Nem egyszerre vesztettem el a látásomat, olyan volt inkább, mint ahogy a moziban lassan elúszik a kép. Amikor megmondták, hogy mi fog történni, kíváncsian figyelni kezdtem, akkor még húszéves sem voltam, és minden érdekelt. Ezen a bizonyos télen így aztán ott álltam mindig a tónál a Central Parkban, ahol mindenki korcsolyázott, és néztem, hogy mit látok, és mit nem látok napról napra. Először a Central Park nyugati oldalán lévő házak tűntek el, egyre sötétebbek lettek, mintha felolvadtak volna a sötét égben, míg végül már nem tudtam kivenni őket, aztán a fák kezdték elveszíteni az alakjukat, és végül, ez már a nagyon hideg tél vége felé volt, talán február végén, nem láttam mást, csak a korcsolyázók fantomalakjait, ahogy elúsztak előttem a jégpályán, és aztán a fehér jég, ez az utolsó fény is előbb szürke lett, aztán fekete, és ekkor teljesen elvesztettem a látásomat, bár tisztán hallottam a korcsolyapengék suhanó sercegését a jégen, ami nagyon kellemes hang volt, halk, de nagyon céltudatos, és mélyebb, mint amit az ember a korcsolyapengéktől várna, talán mert megszólaltatták a jég alatti víz zengő basszusát, sú zatty, sú zatty. Hallom, amint valaki gyorsan siklik, aztán jön egy forgás és a hosszú szkreccs, amikor a korcsolyázó hirtelen megáll, és még nevetek is örömömben, hogy ilyen ügyesen és gyorsan meg tud állni a korcsolyázó, siklik, siklik, sú zatty, s aztán szkreccs.

Természetesen szomorú voltam, ugyanakkor viszont szerencsésnek is mondhattam magam, hogy ez olyan fiatalon történt velem, és meg se fordult a fejemben, hogy akkor én most rokkant lennék, az agyam egyszerűen csak átkapcsolt a többi érzékszervemre, mint a különleges hallásom, amit az éberség olyan szintjére fejlesztettem, hogy már szinte vizuális volt. Langley azt mondta, olyan fülem van, mint a denevérnek, és próbára is tette ezt a kijelentését, mint ahogy szeretett minden mást is gyakorlati próbának kitenni. Természetesen jól ismertem a házunkat, mind a négy szintjét, és minden habozás nélkül tudtam közlekedni az összes szobában meg a lépcsőkön fel és le, pontosan emlékeztem rá, hogy mi hol van. Ismertem a társalgót, apánk dolgozószobáját, anyánk nappaliját, az étkezőt a tizennyolc székkel és a hosszú diófa asztallal, a tálalóhelyiséget és a konyhákat, a szalont, a hálószobákat, emlékeztem rá, hány szőnyegezett lépcsőfok van az emeletek között, még csak nem is kellett a korlátba kapaszkodnom, ha valaki figyel ilyenkor, és nem tudja már eleve, meg nem mondta volna, hogy halott a szemem. De Langley azt mondta, úgy lehet igazán próbára tenni a hallásomat, ha kikapcsoljuk az emlékezetet, úgyhogy bevitt a zeneszobába, ahol előtte egy kicsit átrendezte a dolgokat, egy másik sarokba gurította a hangversenyzongorát, és a szoba közepére állította az összecsukható japán paravánt a vízben álló gémekkel, ráadásul még jól meg is pörgetett az ajtóban, hogy minden irányérzékemet is elveszítsem, nekem pedig nevetnem kellett, mert ha hiszik, ha nem, szép nyugodtam megkerültem azt az összecsukható paravánt, és leültem a zongorához, mintha csak tudtam volna, hogy hova tette, mert hallottam a tárgyak felszínét, és azt mondtam Langleynek, Egy vak denevér fütyül, ő a füttyével tájékozódik, de nekem nem kellett fütyülnöm, igaz? Egészen el volt képedve, Langley az idősebb kettőnk közül, két évvel, és mindig szerettem hencegni neki, hogy milyen ügyes vagyok. Ekkor ő már elsőéves egyetemista volt a Columbián. Hogy csinálod?, kérdezte. Ez tudományos szempontból is érdekes. Azt feleltem: érzem a formákat, ahogy kiszorítják a levegőt, vagy érzem a tárgyakból jövő hőt, forgathatsz, amíg elszédülök, de akkor is meg tudom állapítani, hogy hol tölti ki valami szilárd dolog a levegőt.

És voltak másfajta kárpótlások is. Magántanárok tanítottak, és persze akkor már a West End-i Konzervatóriumba jártam, még látó koromban kezdtem el a tanulmányaimat. Zongoratudásom elfogadtatta a vakságomat a társasági körökben. Ahogy idősebb lettem, az emberek gyakran emlegették a helytállásomat, és a lányok is egyértelműen kedveltek. A mi akkori New York-i társadalmunkban az volt a szülők egyik eszköze annak biztosítására, hogy a lányuk rendes férjet találjon magának, hogy jóformán a születésétől fogva állandóan figyelmeztették, legyenek óvatosak a férfiakkal, és soha ne bízzanak meg bennük teljesen. Ez jóval az első világháború előtt volt, amikor a rövid szoknyás, cigarettázó és martinit ivó nők még az elképzelhetetlen jövőhöz tartoztak. Úgyhogy egy jó családból való, jóképű, vak fiatalember különösen vonzó partinak számított, mivelhogy még titokban sem tudott volna szertelenül viselkedni. A gyámoltalansága nagyon csábító volt egy olyan nő számára, akit születésétől gyámoltalanságra neveltek. Erősnek érezhette magát, főnöknek, ugyanakkor az ösztönös szánalmat is felébresztette benne a vakságom, egyszóval rengeteg haszna volt. Mellettem a nő ki tudta fejezni magát, kiönthette nekem felgyűlt érzéseit, amit nem tehetett volna meg biztonságosan egy látó emberrel. Nagyon jól öltöztem, meg tudtam borotválkozni az egyenes borotvámmal, soha nem vágtam meg magam, és az utasításaimat követve a borbély kicsivel hosszabbra hagyta a hajam, mint ahogy az idő tájt divat volt, úgyhogy amikor valamilyen összejövetelen leültem a zongorához, és eljátszottam, mondjuk, az Apassionatát vagy a Forradalmi etűdöt, csak úgy repdesett a hajam – jó sok hajam volt akkoriban, középen elválasztott, oldalt hosszan lelógó, sűrű, barna hajam. Olyasféle, mint Liszt Ferencnek. És ha épp egy szófán ültünk, és senki nem volt a közelben, egy-egy ifjú hölgy barátom akár meg is csókolhatott, megérintette az arcomat és megcsókolt, én pedig, mivelhogy vak voltam, a combjára tehettem a kezem, mintha nem is az volna a szándékom, neki pedig elakadt a hangja, de nem tolta el a kezem, nehogy zavarba hozzon.

Meg kell mondanom, hogy mint olyan ember, aki sohasem nősült meg, mindig is különösen érzékeny voltam a nőkre, nagyon tudtam értékelni őket, és hadd valljam be azonnal, hogy volt egy-két szexuális élményem azokban az időkben, amikről most írok, a vak városi életemnek ezekben az éveiben, jóképű fiatalemberként, aki még húszéves sincs, amikor még éltek a szüleink, és sok estélyt rendeztek, és a város legelőkelőbb embereit látták vendégül a házunkban, a késő viktoriánus építészet e monumentális emlékművében, amit aztán majd megvetően lekezel a modernitás – amit jól példázott családi barátunk, a belsőépítész Elsie de Wolfe, aki, miután apám nem engedte meg neki, hogy az egész házat átalakítsa, soha többé nem tette be a lábát hozzánk –, s amelyet én mindig kényelmesnek, szilárdnak és megbízhatónak találtam a nagy kárpitozott bútoraival és rojtos empire székjeivel, a súlyos sötétítőfüggönyökkel a padlótól mennyezetig nyúló ablakokon, az aranyozott rudakon lógó középkori faliszőnyegekkel, az ívelt könyvespolcokkal, vastag perzsaszőnyegekkel és a rojtos búrájú állólámpákkal meg a hozzáillő kínai amforával, amibe majdhogynem bele lehetett lépni… az egész nagyon eklektikus volt, lévén szüleink utazásainak valamiféle lajstroma, és kívülállók szemében talán zsúfoltnak tűnhetett, de mi nagyon is normálisnak és helyénvalónak éreztük, és az örökségünk volt, Langleyé és az enyém, mármint az, hogy hivalkodóan élettelen tárgyakkal élünk együtt, és kerülgetnünk kell őket.

Szüleink minden évben elutaztak egy hónapra, felszálltak erre vagy arra a hajóra, valamelyik hatalmas, három- vagy négykéményes óceánjáró – a Carmania? a Mauretania? a Neuresthania? – korlátja mögül integettek, miközben a hajó kifutott a kikötőből. Olyan kicsinek tűntek ott fent, amilyen kicsinek magamat éreztem, miközben a dadám erősen szorította a kezem, és a hajó kürtjét a lábamban éreztem, a sirályok pedig úgy röpdöstek, mintha ünnepelnének valamit, mintha valami igazán szép dolog történne. Mindig csodálkoztam, hogy mi lesz apám betegeivel, amíg ő távol van, mert jó nevű nőgyógyász volt, és aggódtam, hogy megbetegednek, és akár meg is halhatnak, amíg várják, hogy apám visszatérjen.

Miközben a szüleim még Angliában vagy Olaszországban, Görögországban vagy Egyiptomban, vagy bárhol másutt csatangoltak, a visszatérésük közeledtét már jelezték a ládákban érkező holmik, amiket a Railway Express Company szállított a hátsó ajtóhoz: ősi iszlám csempék, vagy ritka könyvek, vagy egy márvány szökőkút, vagy rómaiak mellszobrai orr nélkül vagy hiányzó fülekkel, vagy épp ürülékszagú antik szekrények.

És végül, nagy csinnadrattával, miután már majdnem teljesen elfelejtettem őket, ott volt apa és anya is, kiléptek a taxiból a házunk előtt, és a karjukban hozták azokat a kincseket, amiknek az érkezése nem előzte meg őket. Nem voltak teljesen hanyag szülők, mert mindig hoztak ajándékokat Langleynek és nekem, olyasmiket, amik valóban lázba tudnak hozni egy fiút, egy ősrégi játék vonatot például, annyira szép volt, hogy nem mertem volna játszani vele, vagy egy aranyozott hajkefét.

Mi is utaztunk valamennyit, a bátyám meg én, rendszeres nyári táborozók voltunk ugyanis. Maine-ben volt a táborunk, egy erdős-mezős part menti fennsíkon, ahol igazán jól lehetett csodálni a Természetet. Minél inkább gyárak füstje borította be országunkat, minél több szén jött fel csörömpölve a bányákból, minél több böhöm mozdony dübörgött az éjen át, és minél több óriás aratógép rágta át magát a gabonatáblákon, hogy a városokban aztán fekete autók töltsék meg az utcákat, dudálva és összeütközve, annál inkább rajongtak az amerikai emberek a Természetért. A leggyakrabban ezt a rajongást a gyerekekre bízták. Így hát ott éltünk primitív faházakban Maine-ben, fiúk és lányok két szomszédos táborban.

Érzékeim teljességét éltem meg akkoriban. Lábam rugalmas, karom erős és inas, és egy tizennégy éves gyerek minden öntudatlan boldogságával néztem a világot. Nem messze a táboroktól, egy óceánra néző partmeredélyen volt egy vadmálnabokrokkal teli rét, és egyik délután jó néhányan ott csipegettük az érett málnákat, faltuk a magokat rejtő finom gyümölcshúst, versenyezve a dongók rajaival. Egyik bokortól a másikhoz kergettük őket, és tömtük magunkba a málnát, hogy csorgott le a leve az állunkon. A levegő sűrű volt a lebegő szúnyogseregektől, melyek emelkedtek és süllyedtek, kitágultak és összehúzódtak, mint az asztronómiai mozgások. A nap sütötte a fejünket, és mögöttünk, a sziklafal lábánál a fekete és ezüstös sziklák türelmesen fogadták és törték szét a hullámokat, azon túl pedig ott volt a nap szilánkjaitól ragyogó tenger, és mindezt befogadta tiszta szemem, ahogy diadalmasan fordultam a lány felé, aki a barátom lett, Eleanornak hívták, és szélesre tártam a karom, és bólintottam, mint a varázsló, aki mindezt csak őérte varázsolta oda. És valahogy, miközben a többiek mentek tovább, mi kis összeesküvőkként megbújtunk egy vadmálnabozótos mögött, amíg már a zsivajukat sem hallottunk, és ott maradtunk felügyelet nélkül, megszegtük a tábori szabályzatot, s így magunkra voltunk utalva, felnőttebb gyerekekként, mint bárki gondolta volna, bár aztán elfogott minket valami komolyság, miközben mentünk vissza, és úgy fogtuk egymás kezét, hogy észre sem vettük.

Van tisztább szerelem ennél, amikor még nem is tudja az ember, hogy mi az? Nedves, meleg keze volt, és sötét szeme és haja. És Eleanornak hívták. Egyikünket sem zavarta, hogy jó egy fejjel magasabb nálam. Emlékszem a pöszeségére, ahogy a nyelve hegye beakadt a fogai közé minden „sz" hangnál. Nem az a fajta magabiztos lány volt, amilyenek nyüzsögtek a lánytáborban. Ugyanolyan zöld egyeninget és szürke melegítőnadrágot viselt, mint a többiek, de ő egészen zárkózott volt, az én szememben pedig különleges, hozzám illő, mélyen gondolkodó, és volt benne is valami olyan vágyódás, mint bennem – de hogy mi után vágyódunk, azt egyikünk sem tudta volna megmondani. Ez volt az első bevallott vonzalmam, és annyira komoly, hogy még Langley se kezdett el gúnyolni, aki egy másik faházban lakott a vele egykorúakkal. Fontam egy zsinórnyakláncot Eleanornak, és nyírfakéregből varrtam neki egy kis játék kenut.

Ó, de ez szomorú történet, amibe most egyszer csak belesétáltam. A fiúk és a lányok táborát egy erdősáv választotta el egymástól, aminek teljes hosszában volt egy magas drótkerítés, olyan, amivel a vadállatokat tartják távol, úgyhogy nagy kaland volt az idősebb fiúk számára, hogy átmásszanak rajta, vagy lyukat ássanak alatta, amin átférnek, és dacoljanak a táborvezetőséggel: üvöltözve végigrohantak a lánytáboron, kicselezték a nevelőtanárokat, akik próbálták elkapni őket. És dörömböltek a faházak ajtajain, hogy boldog sikoltozást csaljanak ki a lányokból. De Eleanor és én azért másztunk át a kerítésen, hogy találkozhassunk, amikor már mindenki alszik, sétáljunk a csillagok alatt, és filozofikusan beszélgessünk az életről. És így történt, hogy egy meleg augusztusi estén lent találtuk magunkat az úton, jó egy mérföldre a tábortól, egy háznál, amelyet, akárcsak a mi táborunkat, a Természet imádatára szántak. De ez felnőttek, szülők számára épült. Az egyébként sötét házban hunyorgó fény hívására lábujjhegyen felmentünk a tornácra, és az ablakon át döbbenetes dolgot láttunk, olyat, amit később pornófilmnek neveztek. Egy rolettához hasonlító, hatalmas hordozható vetítővásznon mozogtak a buja képek. A visszatükrözött fényben láttuk a figyelő felnőtt közönség sziluettjét, amint előrehajolnak a székeken és a szófákon. Emlékszem a vetítőgép hangjára, egészen közel volt a nyitott ablakhoz, és olyan zümmögő hangot adott ki, mint egy kabócákkal teli rét. A vetítővásznon egy nő volt, meztelenül, a magas sarkú cipőjét kivéve, hanyatt feküdt egy asztalon, a férfi pedig, szintén meztelenül, lelógatta a nő két lábát, hogy az kitárulkozzon a szerszámának befogadására, melynek gigantikus méretét a férfi először nagy műgonddal bemutatta a közönségnek. Csúnya, kopasz, vézna fickó volt, kizárólag az az egyetlen aránytalanul nagy testrésze tette különlegessé. Miközben újra és újra betolta magát a nőbe, az a haját tépte, és mindig görcsösen rúgott egyet, gyors egymásutánban döfködte a levegőt a cipője orrával, mintha elektromos áram rángatná. El voltam bűvölve – megrémültem persze, de olyan természetellenes izgalom kerített hatalmába, hogy szinte émelyegtem tőle. Nem csodálkozom, hogy a mozgókép felfedezése után azonnal felismerték a pornográfiai lehetőségeit is.

Elakadt vajon barátnőm lélegzete? Talán rángatta a kezem, hogy elhúzzon onnan? Ha így volt, én nem vettem észre. De amikor valamennyire visszanyertem a józanságomat, megfordultam, s ő sehol sem volt. Visszafutottam ugyanazon az úton, amelyiken jöttünk, és ezen a holdfényes éjszakán, amely ugyanolyan fekete és fehér volt, mint a film, senkit sem láttam magam előtt az úton. Akkor még néhány hét hátravolt a nyárból, de Eleanor soha többé nem szólt hozzám, még csak rám se nézett, s ezt a döntését én úgy fogadtam el a nememnél fogva, mint annak a férfi színésznek a bűntársa. Igaza volt, hogy elmenekült tőlem, mert azon az éjszakán a romantika tovaszállt a fejemből, és megüresedett trónjára az a gondolat ült, hogy a szex olyasmi, amit csinál velük az ember, az összes lánnyal, beleértve a szegény nyurga és félszeg Eleanort is. Gyermeteg illúzió ez, mely aligha méltó egy tizennégy éves elméhez, de felnőtt férfiak körében is makacsul tartja magát, még akkor is, amikor náluk mohóbban közösülő nőkkel találkoznak.

Lényem egy része, miközben a vacak kis filmet néztem, természetesen nem kevésbé érezte elárulva magát a felnőttek világától, mint az én Eleanorom. Nem arra akarok célozni, hogy apám és anyám is ott volt a közönségben – nem voltak ott. Amikor megosztottam Langleyvel az élményt, arra jutottunk, hogy apánk és anyánk nem tartoznak a nemiség által gyötört lények fajtájába. Nem voltunk annyira ostobák, hogy azt higgyük, szüleink csupán akkor kétszer engedélyezték maguknak a szexet, amikor minket nemzettek. De nemzedékük illemtanához hozzátartozott, hogy a testi szerelmet sötétben gyakorolják, és soha máskor nem említik vagy ismerik el a létezését. Az életet a szertartások tették elviselhetővé. Még a legintimebb kapcsolatokat is szertartásosan intézték. Apánkat soha nem lehetett friss inggallér, nyakkendő és mellényes öltöny nélkül látni, egyszerűen nem emlékszem rá, hogy bármikor is máshogy lett volna öltözve. Acélszürke haja rövidre volt nyírva, és kefebajuszt meg csíptetőt viselt, s közben meg nem fordult a fejében, hogy az akkori elnököt utánozza. Anyánk pedig, telt alakján az akkoriban divatos ruhákkal, magasra fésült és bőségesen megtűzdelt dús hajával igazi, gazdag nagyságának nézett ki. Az ő nemzedékéhez tartozó nők bokáig érő szoknyát