Moby Dick I. kötet

By Herman Melville

A közel hatvanéves Achab kapitány a Pequod nevű hajón indul el útjára, melynek valódi célját a hajó tulajdonosai és a személyzet előtt is eltitkolja: meg akarja ölni Moby Dicket, a Japán-tenger híres fehér bálnáját, "aki" előző útján leszakította a kapitá

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633749609

Herman Melville

Herman Melville (1819-1891) was an American novelist, poet, and short story writer. Following a period of financial trouble, the Melville family moved from New York City to Albany, where Allan, Herman’s father, entered the fur business. When Allan died in 1832, the family struggled to make ends meet, and Herman and his brothers were forced to leave school in order to work. A small inheritance enabled Herman to enroll in school from 1835 to 1837, during which time he studied Latin and Shakespeare. The Panic of 1837 initiated another period of financial struggle for the Melvilles, who were forced to leave Albany. After publishing several essays in 1838, Melville went to sea on a merchant ship in 1839 before enlisting on a whaling voyage in 1840. In July 1842, Melville and a friend jumped ship at the Marquesas Islands, an experience the author would fictionalize in his first novel, Typee (1845). He returned home in 1844 to embark on a career as a writer, finding success as a novelist with the semi-autobiographical novels Typee and Omoo (1847), befriending and earning the admiration of Nathaniel Hawthorne and Oliver Wendell Holmes, and publishing his masterpiece Moby-Dick in 1851. Despite his early success as a novelist and writer of such short stories as “Bartleby, the Scrivener” and “Benito Cereno,” Melville struggled from the 1850s onward, turning to public lecturing and eventually settling into a career as a customs inspector in New York City. Towards the end of his life, Melville’s reputation as a writer had faded immensely, and most of his work remained out of print until critical reappraisal in the early twentieth century recognized him as one of America’s finest writers.

Book preview

HERMAN MELVILLE

MOBY DICK

I.

Regény

Fordította

DR. BRAUN SOMA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv a Népszava Könyvkereskedés kiadása alapján készült

Korrektor: Békyné Kiss Adrien

Borító: Papp Norbert

ISBN 978-963-329-363-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I. FEJEZET

GONDOLATOK

Nevezzenek engem Ismaelnek. Néhány évvel ezelőtt – ne firtassák a pontos idejét –, amikor alig volt egy kis pénz az erszényemben, elhatároztam, hogy elvitorlázok valamerre egy kissé és megnézem a vízzel borított felét a világnak. Ily módon szoktam megszabadulni a rossz kedvemtől és rendbe hozni a vérkeringésemet. Valahányszor úgy érzem, hogy keserűvé válik a szájam íze, valahányszor ködös, esős november van a lelkemben, valahányszor önkéntelenül is megállok a koporsót áruló üzletek előtt és elkísérek minden temetési menetet, amellyel találkozom és amikor már annyira úrrá lesz rajtam a békétlenség, hogy csak nagy erkölcsi elhatározással tudom megállni, hogy ki ne kezdjek valakivel az utcán és előre megfontoltan be ne verjem néhány embernek a fejét – ilyenkor a legsürgősebb teendőmnek tartom, hogy olyan gyorsan, ahogy csak lehet, tengerre szálljak. A tenger azt jelenti nekem, amit másnak a golyó és revolver. Cato a bölcs emelkedett szellemével dőlt a kardjába, én nyugodtan tengerésznek megyek. Nincs ebben semmi különös dolog, és ha az emberek tudnák, időnként mindnyájan ugyanazon érzéseket táplálnák lelkükben az Óceán iránt, mint én.

Itt van mindjárt a szigeten épült Manhattan városa, amelyet úgy körülvesz a sok kikötő, mint az indiai szigeteket a korallzátonyok – és majd fölveti a sok kereskedő. Jobbra, balra minden utcája a tengerhez vezet. Legszélén emelkedik az erősség, ahol már hullámok mossák a gátat és tengeri szél teszi hűvössé a levegőt, pár óra csak innen és az egész szárazföld eltűnik a szem elől. Hány ember bámulja ott állandóan a tengert!

Járjuk körül a várost egy álmos szombat délután, egyik végétől a másikig, a Corlear-foktól észak felé, a Whitehallig. Mit látunk? Mint a hallgatag őrszemek, úgy álldogálnak százával a város körül a halandók és révedezve nézik a nagy vizet. Néhányan a korlátokra támaszkodnak, mások a lépcsőkön ülnek vagy a hajók köteleire kúsznak föl abban a reményben, hogy onnan talán még többet láthatnak. Ez a sok ember pedig mind szárazföldi patkány, hétköznaponként ott szaladgálnak a város kövezetén, életüket irodákban vagy a pult mellett, vagy asztalok fölé görnyedve töltik. Mi van hát velük? Mi keresnivalójuk van itt? Egyre többen jönnek nyílegyenesen a víz felé, úgy, mintha kergetné őket valami. Különös! Valamennyien a szárazföld legszéle után áhítoznak és a korzózás az üzletekkel zsúfolt utcák árnyékos oldalán nem elég nekik. Nem, olyan közel mennek a tengerhez, hogy szinte belezuhannak és végeláthatatlan hosszú sorban álldogálnak. Mind szárazföldiek, az utcák, utak, fasorok, körutak népe, akik észak, kelet, dél és nyugat felől jönnek, és itt találkoznak valamennyien. Talán a hajók mágnestűinek van ilyen nagy vonzó hatása?

Még valami. Nézzük magát a szárazföldet. Induljunk el akármelyik útján és bizonyos, hogy minden tizedik lefelé, valami víz partjához vezet. Nincs olyan gondolatokba merült ember, akit ösztöne csalhatatlanul vízhez ne vezetne, ha egyáltalában akad víz azon a környéken.

Gondoljunk csak a festőre, aki a legárnyékosabb, legszebb tájékot akarja romantikus képben vászonra vetni. Hogyan éri el célját. Magas törzsű odvas fák közé, kereszt előtt térdelő remetét, álomba merült rétet és pihenő jószágot rajzol, közelében kunyhót, amelyből könnyű füst emelkedik lomhán az égnek. Keskeny ösvény vezet a fák között a kékbe vesző hegyek közé. De mégis hiába festené ilyennek a képet, ha az árnyékban heverő jószág nem a bűvös folyót nézné, amely lassan ott hömpölyög előtte. Ha a Niagara víz helyett homokzuhatag volna, útra kelnének-e ezren és ezren, hogy megcsodálják? És miért van olyan különös érzése mindenkinek, aki először utazik életében tengeren, amikor a szárazföld eltűnik a szeme elől? Miért tartották a régi perzsák szentnek a tengert? Miért teremtettek a görögök külön tengeri istent, aki Jupiter édes testvére volt? Bizonyára mindennek megvolt a maga oka és még sokkal mélyebben járó gondolatot tartalmaz Narcisszusz története, aki nem tudta elviselni kínzóan szelíd képét a víz tükrében, ezért belevetette magát és elmerült a habok között. Ugyanezt a képet, az elérhetetlen élet képét látjuk magunk is minden folyó, minden tenger fölszínén, ez a magyarázata az egésznek.

Nos, amikor azt mondom, hogy tengerre szoktam szállni valahányszor megsokallom már a ködöt, amely a szememre és tüdőmre nehezedik, akkor egyáltalában nem úgy értem ezt, hogy jegyet váltok magamnak valamelyik hajóra. Ehhez erszényre is van szükség, és az erszény hitvány vacak, ha nincs pénz benne. Azonkívül az utasok nem ritkán tengeribetegséget is kapnak, rosszul érzik magukat, éjjeleken át nem alusznak, és ezért nem tudnak igazán szívből örülni az útnak – nem, én soha nem váltok hajójegyet magamnak; és ugyanígy, bár konyítok valamit a sós víz tudományához, soha nem szállok hajóra, sem parancsnoki, sem kapitány, sem szakács minőségben és átengedem ezt a dicsőséget olyanoknak, akik vágyódnak utána. A magam részéről nem vagyok barátja semmiféle tiszteletreméltó hókuszpókusznak és teljesen beérem azzal, hogy magamra vigyázzak, a csónakokra és hosszú, keskeny vagy rövid és széles hajókra és bárkákra való fölügyelet helyett. Ami pedig a szakácsot illeti, elismerem, hogy nem utolsó foglalkozás és amolyan tisztfélének számít a hajón, de mégis sohasem tudtam igazi elragadtatással nézni egy szépen megsütött csirkére, ha mindjárt senki sincs, aki nagyobb tisztelettel, sőt hódolattal beszélne nálam egy minden fűszerrel jól ellátott és szép pirosra kisütött rántott csibéről. Csak éppen nem tudok olyan hódolattal nézni rá, mint a régi egyiptomiak, akik sült ibiszmadarakat és rostonsült vízilópecsenyét helyeztek a piramisokba beraktározott múmiák mellé.

Nem, amikor tengerre szállok, mindig mint egyszerű matróz indulok útnak, és ott ütöm föl szállásomat az árbocok közelében, a hajó elülső felében. Az igaz, hogy parancsokat is kapok, és úgy megugratnak az árbocokon, mint valami szöcskét a májusi mezőn, ez pedig főleg eleinte elég kellemetlen és bántja az ember önérzetét. Mondhatom, hogy az átmenet nem nagyon könnyű és jó adag sztoikus bölcseletre van szükség eleinte, hogy jó arcot vágjunk hozzá és elviseljük, de utóbb ezt is meg lehet szokni.

Az sem utolsó ok, amiért beállok matróznak, hogy megfizetik az utamat és eddig sohasem hallottam, hogy az utasoknak egy árva fillért is kifizettek volna, sőt ellenkezően, az utasoknak kell fizetniük. Márpedig nagyon nagy különbség van a pénzkiadás és a pénzkapás között. A fizetés talán a legsúlyosabb csapás valamennyi között, amelyet Ádám és Éva ránk hagytak. De pénzt kapni – az egész más valami. Csodálatos az a buzgalom, amellyel az emberek a pénz után törtetnek, noha meg vagyon írva, hogy a pénz minden bajoknak a forrása, és hogy a pénzes ember nehezen jut be a mennyországba. Ó, de nagy örömmel tesszük ki magunkat az elkárhozás veszedelmének!

Így történt, hogy miután már többször megjártam a tengert kereskedelmi hajókon, most egyszerre az az ötletem támadt, hogy bálnavadász hajóra szállok, bár ezen elhatározásom igazi okát nyilván csak az a láthatatlan rendőrtiszt tudná megmondani, aki éber figyelemmel kíséri minden lépésem és valami ismeretlen módon irányít. Kétségtelen, hogy az én bálnavadász utam is egyik része volt a Végzet összeállította nagy programnak, mint valami kis magánjelenet a nagyobb színművek között. A programnak ez a része talán így hangzott:

HEVES KÜZDELEM AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ELNÖKSÉGÉÉRT.

ISMAEL BÁLNAVADÁSZATRA INDUL.

VÉRES HARCOK AFGANISZTÁNBAN.

Nem tudom ugyan pontosan az okát, hogy a Sors nagy színházának rendezői miért éppen egy piszkos bálnavadászaton szerepeltettek, amikor mások hatalmas tragédiákban és kedves vígjátékokban lépnek föl, vagy kacagtató bohózatokban jutnak szóhoz – de most, hogy visszagondolok az egyes körülményekre, úgy érzem, hogy valamivel tisztábban látom az okokat, amelyek különböző leplezett formában jelentek meg előttem, és azzal a hízelgő szemfényvesztéssel, hogy magam vagyok az ura az elhatározásaimnak, rábírtak arra, hogy eljátsszam ezt a szerepet.

A legfőbb okom persze a nagy bálna volt. Ilyen rettentő és titokzatos szörnyeteg a végletekig fölizgatta kíváncsiságomat. Azután a távoli vad tengerek, ahol sziget nagyságú testére rábukkanhatunk, a számtalan veszedelem, amelyekkel fenyeget, és az ismeretlen csodák, amelyek rám várakoznak. Másokat mindez talán nem is csábított volna, de engem mindig olthatatlan vágy kínzott távoli dolgok után. Szeretek tiltott tengereken vitorlázni és kikötni elhagyott, vad népek lakta tengerpartokon. Tudom, hogy mi a jó, és gyorsan ráeszmélek minden borzalomra, de meg is tudok barátkozni velük, mert ez az egyetlen mód rá, hogy elviselhessük.

Ilyenformán előre örültem a bálnavadászatnak, a csodák világát elzáró vízfalak kettéváltak előttem, és vadul csapongó képzeletemben már célom felé is lendítettek. Gondolatban végtelen sor bálna vonult el előttem, és a lelkem legmélyén, mint valami távoli, hóval borított hegyorom, egy hatalmas titokzatos szörnyeteg bukkant föl.

II. FEJEZET

A TARISZNYA

Becsomagoltam egy-két inget régi tarisznyámba, hónom alá csaptam és elindultam a Csendes-óceán felé. Elhagytam Manhattan városát és pontos időben, december havának egyik szombat estéjén, New Bedfordbe érkeztem. Itt nem nagy örömmel hallottam, hogy a kis teherhajó Nantucket felé már elvitorlázott, és hogy a következő hétfő előtt semmi módon sem juthatok el oda.

Minthogy a bálnavadászat fáradalmaira és szenvedéseire vállalkozó fiatal emberek meg szoktak állapodni New Bedfordben, és onnan indulnak útnak, helyénvalónak tartom megemlíteni, hogy én is gondoltam erre. Eltökélt szándékom volt, hogy nantucketi hajóra szállok, mert különös dicsőség lebegett körül minden dolgot, amely ezzel a régi híres szigettel valami kapcsolatban állott, és ez megragadott engem. Igaz, hogy mostanában már New Bedford volt a legnevezetesebb bálnavadász város, és a szegény, öreg Nantucket messze elmaradt mögötte, de mégis Nantucket volt az első hely, ahol az első amerikai bálnát partra húzták, és nem máshonnan, hanem Nantucketből vitorláztak ki az első vörös bőrű bálnavadászok, hogy üldözőbe vegyék a Leviathánt.

Mármost két éjszaka és egy nap volt még előttem, mielőtt Nantucket felé elindulhatok, és így foglalkoznom kellett azzal a gondolattal, hogy hol eszem és alszom ezen idő alatt. A komor, rideg éjszaka nem sok gyönyörűséggel kecsegtetett, és kegyetlen hideg is volt. Egyáltalában nem ismertem a szállásokat és aggodalmas lélekkel csörgettem meg zsebemben néhány darab ezüstpénzt, egész vagyonomat. – Bárhová is térsz be, Ismael – mondtam magamban, amikor tarisznyámmal a hónom alatt megálltam egy csonttá fagyott utca közepén és összehasonlítottam az északfelőli sűrű homályt a déli vaksötétséggel –, bárhova is fordulsz éjjeli szállásért, drága Ismael barátom, okosan teszed, ha előre megtudakolod a szállás árát, és nem leszel túlságosan válogatós.

Lassú léptekkel elindultam az utcákon és eljutottam a „Két szigony-hoz címzett vendégfogadó elé, de mindjárt tovább is álltam, mert túlságos előkelőnek és fényesnek látszott. Valamivel távolabb a „Kardhal fogadó piros ablakaiból olyan nagy hőség áradt ki, hogy egészen elolvasztotta a keményre taposott havat és jeget a ház előtt, mert különben mindenütt tíz hüvelyk vastag, kővé meredt hóréteg borította a gyalogjárót. Ez sem nekem való, gondoltam magamban, amikor elviselt csizmáimra néztem, amelyek a folytonos viseléstől már egészen szánalmas állapotban voltak. Túlságosan fényes és előkelő, volt a következő gondolatom, amikor egy pillanatig a kiáradó széles fénycsóvára esett a tekintetem, és pohárcsengés hangja ütötte meg a fülemet. – Gyerünk tovább, Ismael – szólaltam meg végre. – Nem hallod? Ne álld el itt ócska csizmáiddal az utat. – Tovább is mentem és most ösztönszerűen a tenger felé vettem utam, abban a reményben, hogy ott biztosan megtalálom a legolcsóbb, ha nem is a legbarátságosabb csárdákat.

Micsoda rideg utcák! A sötétség valósággal áthatolhatatlan falakat vont rajtuk, házak csak nagy ritkán és csak egyik oldalon voltak, csak imitt-amott tűnt föl egy-egy gyertyafény, de az is olyan volt, mint valami kriptában. A hét utolsó napjának ebben a késői órájában a városnak ez a része egészen kihaltnak látszott. Egyszerre azonban füstös fényt vettem észre. A világosság alacsony, széles házból jött, amelynek ajtaja hívogatóan nyitva állott. Az egész olyan volt, mintha valami nyilvános helyiség lett volna, beléptem tehát, és mindjárt az előcsarnokban el is vágódtam egy hamus-ládán. Ha! – gondoltam magamban, amikor a szerteszálló hamuban nagyokat nyeltem, talán a hamuba temetett Gomora városába jutottam? Mégis föltápászkodtam és mivel hangos szavakat hallottam belülről, végigmentem a folyosón és kinyitottam egy másik, belső ajtót.

Úgy látszott, mintha a szerecsen parlament ülésére, Tophetbe kerültem volna. Vagy száz fekete arc sorakozott egymás mellett körben a padokon, és egy emelvényen előttük, a kárhozat angyala módjára, nagy könyvvel a kezében fekete lelkész állott. Néger templomba jutottam, és a lelkész éppen a poklok sötétségéről, az ottani nyögésről, jajveszékelésről és fogak csikorgatásáról szónokolt híveinek. – Ha, Ismael! – dadogtam visszahúzódva. – Ezzel ugyan alaposan megjártad!

Tovább ballagtam hát és végre is nem messze a kikötő tárházaitól szegényes fény szűrődött át a homályon és valami recsegés félét hallottam fölülről. Föltekintettem és az ajtó fölött a szélben himbálódzó cégtáblát vettem észre, amelyen alig tudtam az alján levő fehérbetűs szavakat kibetűzni: Lélekvesztő-csárda, Koporsós Péter.

Koporsós? Lélekvesztő? Furcsa, gondoltam magamban. De azt mondják, hogy mindennapi név ez Nantucketben, és arra gondoltam, hogy ez a Péter nyilván Nantucketből került el ide. Minthogy pedig nagyon szegényes volt a világítása és a hely ebben az órában elég csöndesnek látszott, bár a kis faházikó olyan volt, mintha valami leégett város maradványaiból készült volna, és a cégtábla is egész szánalmasan csikorgott, mégis azt hittem, hogy ez a keresett olcsó hely, ahol meghúzódhatom és egy csésze forró kávét is kapok.

Furcsa, villástetejű, düledező ház volt ez a fogadó. Az utca egyik sarkán állott és a dühös északi szél, az Euroclydon, süvítve szántott végig rajta. Ez a szél csak annak kellemes, aki meleg szobában fél lábbal már a meleg ágyában hallgatja. Van egy régi író – a könyvének egyetlen példánya birtokomban van –, aki azt írja róla, hogy „nem tsekélj kilembség vagyon a között, vajjon ablacüvegen által tekéntesz-e kifelé és a hidegség kívül vagyon, vagy ablaktalan nyíláson nézed, amikor kívül is bévül is hideg vagyon és az ablacnak tsac a Halál az egyetlen üvegese". Igazad van, öreg könyv, futott végig az agyamon. Az ablakok, amelyekről beszélsz, a szemeim, és a ház a testem. Igazán kár, hogy nem gondoskodtak megfelelő fűtéséről, és nem bélelték ki jó meleg tapétákkal. De most már késő van ilyenféle reformokra. A mindenség elkészült, és utolsó szögét is sok ezer esztendővel ezelőtt beverték. A szegény Lázár hiába csikorgatja fogait a párnájául szolgáló utcakövön, és hiába csapkodja két kezét egymáshoz, legföljebb a fülével takarhatja be magát, de mégsem talál menedéket a hideg Euroclydon-szél elől. Euroclydon! – mondja a Gazdag piros selyem hálóköntösében. Micsoda pazar éjszaka! Milyen gyönyörűen ragyog az Orion-csillag, micsoda dicső északi tény! Csak hadd beszéljenek a forró égöv alatti nyarakról, én beérem azzal, ha jól befűttetek, és magam csinálok nyarat magamnak.

De mit gondol a szegény Lázár? Fölmelegítheti-e a kezeit azzal, ha a ragyogó Orion csillag felé tartja? Nem volna Lázár szívesebben a Szumátra-szigeten, mint itt? Nem nyújtóztatná ki fáradt tagjait inkább az Egyenlítő vidékén? Vagy bújjon el a föld mélyében, hogy megmeneküljön a hidegtől?

Bizony, a szegény Lázár ott dermedhet meg hajótörötten a Gazdag háza előtt, és ez különösebb dolog, mintha egy jéghegy bukkanna föl a Molucca-szigetek előtt. Azonban a Gazdag is úgy él, mint valami cár, megfagyott sóhajokból emelt jégpalotájában, és amikor a társadalom békés együttműködését hangoztatja, árvák forró könnye az egyetlen itala.

De elég a sopánkodásból, bálnavadászat előtt állunk, és bőven lesz még belőle részünk. Rázzuk le inkább a jeget fagyos lábainkról, és nézzük meg, miféle hely lehet a „Lélekvesztő-csárda".

III. FEJEZET

A LÉLEKVESZTŐ-CSÁRDA

Amikor az ember a villástetejű Lélekvesztő-csárdába lépett, alacsony, széles, faburkolatú folyosón találta magát, amely olyan volt, mintha valami ősrégi hajó deszkáiból készítették volna. A fal egyik oldalán nagy olajfestmény lógott, de a füst annyira belepte és minden vonását annyira elhalványította, hogy a gyér világításban csak többszöri szorgalmas megtekintés és a szomszédság kikérdezése után lehetett megállapítani, hogy tulajdonképpen mit is ábrázolt. Így azonban a színek és árnyékok halmazát az ember valami fiatal, új utakon járó festő munkájának gondolhatta, és az egész képet olyan vad zűrzavarnak, amelyet valamelyik régi boszorkány varázslata idézett elő. Ha azonban többször és komoly elmélyedő vizsgálat tárgyává tették a festményt, ha gondosan mérlegelni kezdték minden vonását, és főleg ha a folyosó végén nyíló kisablak közelébe vitték, akkor mégis arra az eredményre kellett jutni, hogy akármilyen vad is volt az eszme és kivitel, a festőnek mégis valami más szándékának kellett lenni.

De ami legjobban megzavarta és meghökkentette az embert, az valami hosszú, hullámos, szörnyű fekete tömeg volt, amely a festmény közepén három, kékesszürke, függőleges, a hullámokból kiemelkedő vonás fölé emelkedett. Igazán fura, ködös és komor hangulatú kép volt, amely idegessé tette a szemlélőt. Azonban volt benne valami finom, félig vonzó, határozatlan fenség is, amely arra ösztönzött, hogy mindenáron tudni akarjuk, hogy a csodálatos kép mit akar jelenteni. Néhány csalóka gondolat mindjárt fölvetődött. A festmény a Fekete-tenger éjféli vihar idején. A négy őselem küzdelme egymással. Széljárta pusztán Északi téli tájék. Az Idő jéggé fagyott folyójának fölengedése. De mindezen gondolatok semmivé váltak, ha a festmény közepén levő irtózatos valamire esett a tekintetünk. Bizonyos volt, hogy ha ennek az értelmét kitaláljuk, a többi is megvilágosodik előttünk. Azonban álljunk csak meg kissé; nem hasonlít-e ez halványan valami minden méretet meghaladó, roppant nagy halhoz, talán magához a nagy Leviathánhoz?

Valóban úgy látszott, hogy a művész ezt akarta ábrázolni, és föltevésemet az a néhány korosabb ember is igazolta, akiket megkérdeztem. A festmény a Jóreménység-fok körül forgószélbe került hajót mutat, és mindössze már csak vitorláitól megfosztott három árboca látszik ki a tajtékzó hullámok közül; mellette egy dühös bálna készül rávetni magát a hajóra, és a jelenet éppen abban a pillanatban örökíti meg, amikor a főárboc fölé emelkedik.

A folyosó másik fala irdatlan bunkókkal és lándzsákkal volt teleaggatva. Némelyiket ragyogó, elefántcsontagyarra emlékeztető, fűrészesen kirakott fogak díszítették, másokra csomósan emberi hajat kötöttek, egyik kasza alakú volt, és olyan, mintha egyenesen arra készült volna, hogy valami hosszú karú kaszás illatos szénának valót vágjon vele. Az ember megborzadt, amikor ránézett, és irtózva kérdezte magában, hogy minő kegyetlen emberevő szörnyeteg járhatott ezzel a borzalmas szerszámmal embereket kaszálni. Közben rozsdás régi bálnavadász lándzsák és szigonyok is voltak, de valamennyi törött és elgörbült alakban. Némelyikhez külön történet is fűződött, ötven évvel azelőtt ezzel a hosszú, most egészen görbe lándzsával ölt meg tizenöt bálnát Nathan Swain napkelte és napnyugta között. Azt a szigonyt pedig, amely most olyan, mint valami nagy dugóhúzó, a Jávai-tengeren vetették ki egy bálnára, amely úgy elvitte magával, hogy évek múlva találták meg a Blanco-fok közelében. A szigony belehatolt a bálna hátába, és mint amikor lenyelt tű vándorol az ember testébe, negyven láb mélyen belecsúszott, és utoljára is a púpjában akadt meg, ahol rátaláltak.

Amint ezen a poros folyosón áthaladtam, beléptem a csárdába, amely még sokkal porosabb volt, és alacsony gerendázatával és össze-vissza repedezett padlójával valami ócska, vihar rongálta hajó fedélzetéhez hasonlított. A helyiség egyik oldalán hosszú, alacsony asztal húzódott, amelyen törött üvegdarabokkal födött dobozok sorakoztak, tömve a föld legeldugottabb részeiből előkerült ritkaságokkal. A másik sarokból az ivó nyílt tátongó üreg módjára, és nagyon kezdetleges bálnafejet ábrázolt. A hasonlóságot díszítéséül fölhasznált bálnacsontok tették teljesebbé, és egy bálna két szájcsontja, amely akkora helyet foglalt el, hogy egy kisebbfajta kocsi kényelmesen átfért volna közte. Az ivó falain körös-körül polcok voltak, telve szurtos korsókkal, üvegekkel és poharakkal, és a bálnafejet utánzó szobában, mint valami második Jónás (tréfásan így is nevezték), egy kis öreg ember tevékenykedett és drága pénzért mérte a tengerészeknek a delíriumot és a halált.

Gyalázatosak voltak a poharak is, amelyekben a mérges italt vendégei elé tette. Zöldes színű üvegből készültek és kívülről szabályos hengerhez hasonlítottak, de belülről lefelé menet csalóka módon egyre jobban kiszélesedtek. A poharakon, egymástól bizonyos távolságokra, köröskörül durva maratású vonalakat lehetett látni. Eddig a jelig egy penny az itóka, addig a jelig már egy pennyvel több és így tovább egész a tele pohárig, a Jóreménység-fok vonaláig, amelyért már egy shillinget kellett fizetni.

Az ivóban legelőször is egy csomó fiatal tengerészen akadt meg a tekintetem, akik az egyik asztal körül ültek, és a gyér világítás mellett különböző formájú bálnanyúzó kést vizsgálgattak. Előszólítottam a gazdát és megmondtam neki, hogy szobát szeretnék, de azt a választ kaptam, hogy az egész háza tele van, még csak üres ágya sincsen.

– De különben, ha nincs kifogása ellene, hogy megossza egy szigonyossal a fekvőhelyét, akkor talán el tudom valahogy helyezni – folytatta megvakarva a feje búbját. – Úgy látom, bálnavadász hajóra készül, és akkor úgyis hozzá kell ehhez szoknia.

Megmondtam erre az öregnek, hogy soha nem szerettem másodmagammal egy ágyban aludni, de ha most mégis megteszem, ez azon múlik, hogy miféle ember az a szigonyos, és ha a csárdásnak igazán nincs más helye számomra és a szigonyos ellen sem lesz semmi kifogásom, akkor ahelyett, hogy tovább mennék hideg éjszaka idején ebben a vadidegen városban, hát Isten neki, inkább beérem akármilyen tisztességes ember fél ágyával.

– Mindjárt gondoltam. Rendben van. Vacsorát nem parancsol? Azonnal kész lesz a vacsora. Foglaljon csak helyet.

Letelepedtem egy régi fapadra, amely úgy ki volt párnázva, mint valami golyófogó. A pad másik végén gondolatokba merülve egy matróz ült, aki szórakozottan faragcsálta a késével, és a lehulló szilánkokat nagy buzgón a csizmája elé söpörte. A matróz minden vitorláját fölvont hajót akart a padba vésni, de úgy láttam, nem nagyon sikerült a fáradozása.

Végre is négy-ötünket a szomszéd szobába szólítottak vacsorázni. A szoba olyan hideg volt, mint valami jégverem, és a csárdás azt mondta, hogy nem áll módjában befűteni. Mindössze két, keservesen pislogó faggyúgyertya világított, mi pedig kénytelenek voltunk nyakig begombolni a felsőkabátunkat, és a hidegtől félig megdermedt ujjakkal emeltük a forró teával megtöltött csészéket a szájunkhoz. Az ételek azonban annál kiadósabbak voltak – nemcsak hús és burgonya, hanem gombócok is. Teremtő Isten! Mekkora gombócok! És még hozzá vacsorára!

Egy zöld bőrkabátos legény úgy nekilátott a