Moby Dick II. kötet

By Herman Melville

A közel hatvanéves Achab kapitány a Pequod nevű hajón indul el útjára, melynek valódi célját a hajó tulajdonosai és a személyzet előtt is eltitkolja: meg akarja ölni Moby Dicket, a Japán-tenger híres fehér bálnáját, "aki" előző útján leszakította a kapitá

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633749623

Herman Melville

Herman Melville (1819-1891) was an American novelist, poet, and short story writer. Following a period of financial trouble, the Melville family moved from New York City to Albany, where Allan, Herman’s father, entered the fur business. When Allan died in 1832, the family struggled to make ends meet, and Herman and his brothers were forced to leave school in order to work. A small inheritance enabled Herman to enroll in school from 1835 to 1837, during which time he studied Latin and Shakespeare. The Panic of 1837 initiated another period of financial struggle for the Melvilles, who were forced to leave Albany. After publishing several essays in 1838, Melville went to sea on a merchant ship in 1839 before enlisting on a whaling voyage in 1840. In July 1842, Melville and a friend jumped ship at the Marquesas Islands, an experience the author would fictionalize in his first novel, Typee (1845). He returned home in 1844 to embark on a career as a writer, finding success as a novelist with the semi-autobiographical novels Typee and Omoo (1847), befriending and earning the admiration of Nathaniel Hawthorne and Oliver Wendell Holmes, and publishing his masterpiece Moby-Dick in 1851. Despite his early success as a novelist and writer of such short stories as “Bartleby, the Scrivener” and “Benito Cereno,” Melville struggled from the 1850s onward, turning to public lecturing and eventually settling into a career as a customs inspector in New York City. Towards the end of his life, Melville’s reputation as a writer had faded immensely, and most of his work remained out of print until critical reappraisal in the early twentieth century recognized him as one of America’s finest writers.

Book preview

HERMAN MELVILLE

MOBY DICK

II.

Regény

Fordította

DR. BRAUN SOMA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv a Népszava Könyvkereskedés

kiadása alapján készült

Korrektor: Békyné Kiss Adrien

Borító: Papp Norbert

978-963-374-962-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

LIV. FEJEZET

STUBB MEGÖL EGY BÁLNÁT

Amennyire megrémült Starbuck a poliptól, annyira más véleményen volt Queequeg róla.

– Ha az ember polippal találkozik, akkor a fizéter sincsen már messze – mondta a vadember és fenni kezdte szigonyát a csizma szárán.

Másnap megint föltűnően csöndes és derült idő volt és annyira egyhangúan telt el az idő, hogy a „Pequod" legénysége alig tudta megállni, hogy fényes nappal el ne szundikáljon. Az Indiai-óceánnak az a része, amelyen hajóztunk, nem volt még igazi bálnavadász terület, és delfin, repülőhal és a mély tengerek más ilyenféle hala is ritkább volt benne, mint a Rio de la Plata torkolata felé, vagy Peru tájékán.

Éppen én kerültem sorra a főárbocon, és vállammal az egyik keresztfára támaszkodva, időnként lustán bámultam az elvarázsoltnak tetsző levegőbe. Nem tudtam kivonni magam a csöndes víz hatása alól és nyitott szemmel ábrándoztam.

Mielőtt azonban egészen magamba merültem volna, észrevettem, hogy társaim mind bóbiskolnak már a másik két árbocon, úgy, hogy utoljára már mind a hárman félálomban lebegtünk a magasban, és akár a kormányosnak, a mi fejünk is meg-megbicsaklott. Aludtak a hullámok is a hajó körül és a Kelet álmosan intett a Nyugatnak a szendergő nap alatt.

Egyszerre úgy láttam, mintha nagy buborékok szállnának föl a vízen a lábam alatt, és félig öntudatlanul a kötélzet mellé kaptam, amire egy rándulással hirtelen egészen magamhoz tértem. Nem messze a hajó bal oldalától hatalmas fizéter úszott a hullámokon, és fekete háta, mint valami félig alámerült hadihajó emelkedett ki a víz színéről. A fizéter gőzölgő lélegzete magasra emelkedett és az egész állat olyan volt, mint valami pocakos polgár, aki kényelmesen pipázik egy meleg nyári délután. Ez a szegény bálna azonban most utoljára pipázott, mert mintha varázsvesszővel megérintették volna, az álmos hajó és az álmos matróznép egyszerre csupa mozgássá és életté vált, és amikor az ismert kiáltás fölhangzott az árbocokról, egyszerre visszhangzott a hajó minden részében, mialatt a nagy hal még mindig lassan és szabályos időközökben küldte föl ragyogó lélegzetét a magasba.

– Le a csónakkal! Kormányt előre! – kiáltotta Ahab, és a maga parancsának engedelmeskedve, előbb fordított egyet a kormányon, mielőtt a kormányos megtette volna.

A legénység kitörő lármája, úgy látszik, megijesztette a bálnát és mielőtt még a csónakokat vízre bocsátották volna, méltóságteljesen megfordult és tovább úszott bal felé. Úszása azonban olyan nyugodt volt és olyan kevés vizet vert föl az uszonyaival, hogy Ahab arra gondolt, hogy talán mégsem vett semmit sem észre, megparancsolta, hogy csak a kis lapátokkal evezzünk, és csak suttogva beszéljünk egymással. Így apró és lehetőleg zajtalan lapátolással eredtünk a bálna után, mert a szélcsöndes időben nem húzhattuk föl a csónak vitorláit. Nemsokára a bálna közelébe is értünk, amikor a szörnyeteg hirtelen vagy negyven láb magasra föltolta törzsét a levegőbe, azután mint valami roppant nagy, nehéz kő, alámerült a mélységbe.

– Arra fodros a víz! – kiáltotta Stubb, és mert tudta, hogy most kis szünet következik, már elő is vette a gyufáját és rágyújtott a pipájára. A bálna addig maradt víz alatt, ameddig a lélegzete bírta, és amikor újra fölemelkedett, annyira a pipás ember csónakja előtt volt, és annyival közelebb úszott hozzá, mint a többi bárkához, hogy Stubb magát hitte annak a szerencsés vadásznak, aki elejtheti. A bálna mozdulatai elárulták, hogy végre tudomást vett üldözőiről, ezért minden további óvatosság fölöslegessé vált, a kézilapátokat eltettük, és az evezők nagy zajjal csapódtak a tengerbe. Stubb közben egyre pöfékelt és pipával a szájában buzdította embereit a támadásra.

A bálna azonban egészen megváltozott és „fejjel előre" menekülni igyekezett a fenyegető veszedelem elől.

– Utána, fiúk, utána! Ne kapkodjatok! Csak nyugodtan, de azért minél gyorsabban! Gyorsan, mint a villám, ez most a legfontosabb! – kiáltotta Stubb, és a pipafüst minden szavánál csak úgy ömlött a szájából.

– Utána! Még gyorsabban! Hosszú, egyenletes evezőcsapásokat, Tastego! Hadd vegyék át a többiek is. Rajta, Tas, egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő! Így ni! Csak kitartás! A türelem savanyú uborkát terem – csak könnyen, úgy, mintha bálteremben lennénk, ahol az ördög keresztanyja táncol a kis ördögökkel. Nyomás!

– Vu-hu! Va-hi! – üvöltötték a szomszéd csónakról, ahol szintén minden erejük megfeszítésével húzták a lapátot.

A gay-headi matróz nyerítő csatakiáltása nem maradt válasz nélkül és csakhamar ugyanolyan vadul fölharsant a többi csónakon is.

– Ki-hi! Ki-hi! – rikoltotta Daggó, és úgy hajladozott előre-hátra a bárkában, mint amikor a tigris föl és alá szaladgál a ketrecében.

– Ka-la! Ku-lu! – bömbölte Queequeg, és már előre végignyalta a szája szélét. A csónakok egymással versenyezve szelték a vizet, de Stubb még mindig vezetett, és továbbra is pipázva buzdította az embereit. Matrózai kétségbeesett igyekezettel eveztek, amíg végre fölhangzott a várva-várt jelszó:

– Előre, Tastego! Gyerünk azzal a szigonnyal!

A szigony süvítve kiröpült.

– Hátra!

Az evezősök azonnal visszafelé eveztek, de abban a pillanatban valami forró, zúgó dolog siklott el mellettük a bűvös kötél. Egy pillanattal előbb Stubb gyorsan még kétszer rácsavarta a csónak orrába eresztett orsóra, amely most egyre gyorsabban kezdett forogni és csakhamar a füstölgő kender kék gőze is belevegyült Stubb pipafüstjébe. A kötél villámgyorsan perdült át Stubb kezei között, és a kendő, amellyel a tenyereit becsavarta, rövidesen rongyokba szakadozott le róla. Az egész olyan volt, mintha Stubb valami ellenség kétélű pallosába kapaszkodna, és az ellenség mindenáron ki akarná rántani a kardot kezei közül.

– Vizet a kötélre! Vizet! – kiáltotta Stubb annak az evezősnek, aki a csiga közelében ült, és a matróz mindjárt bele is merítette süvegét a tengerbe és vizet öntött a csőbe. Azután óvatosan csavartak rajta néhányat és a kötél egyszerre megfeszült és a csónak úgy kezdett röpülni a zúgó vízen, mint valami zsákmányra éhes cápa. Stubb és Tastego helyet cseréltek egymással, Tastego odaült a kormány mellé, Stubb a hajó orrára állott, ami nem volt könnyű munka a vadul himbálózó csónakon.

A remegő kötél egész hosszában végigfutott a csónakon, amely olyan volt most, mintha kettévált volna: egyik fele a levegőbe emelkedett, a másik a vizet hasította. A víz patakokban zúdult le a matrózokra, a hullámok egyre magasabbra vágódtak föl körülöttük és egyetlen hibás mozdulat is elég lett volna, hogy a minden eresztékében ropogó csónak a vízbe forduljon, így rohantak száguldva egy ideig, a matrózok minden erejükkel a padokba fogózkodtak, hogy a hullámok ki ne sodorják őket és Tastego magas alakja a kormánylapát mellett szinte még egyszer olyan nagynak látszott, amikor nagy fáradsággal egyensúlyban akarta tartani magát. Mindnyájan úgy érezték magukat, mintha az egész Atlanti- és Indiai-óceánon átröpültek volna, amikor végre a bálna meglassította futását.

– Húzd meg! – kiáltotta Stubb, és szavára mindenki belekapaszkodott a kötélbe, amíg utoljára is a csónak a bálna oldala mellé került és ekkor Stubb erősen nekitámaszkodva a padnak térdével, egyik lándzsadöfést a másik után eresztette a menekülő bálna testébe és vezényszavára a csónak időnként hátralendült a bálna borzalmas farkcsapásai elől, majd újra előreszökött, hogy Stubb lándzsáját megint belémeríthesse.

A vörös vér, mint a szakadó hegyi patakok, úgy ömlött már a szörnyeteg minden oldalából. Elkínzott teste már nem tajtékzó hullámokban, hanem valóságos vérözönben vergődött és véres buborékok jelezték a menekülését. A lenyugvó nap bíborsugarakat vetett a tengerre, és világánál a matrózok arca is vérbe fürösztöttnek, vörösnek látszott. Közben pedig, bár már szaggatottan, a fehér gőz még mindig föltört a bálna lélegzőnyílásán, és a fölindult Stubb is egyre hevesebben pöfékelt, amikor minden szúrás után, néhány ütéssel a csónak szélére, ki akarta egyenesíteni közben már elgörbült lándzsáját, és azután megint beledöfte a bálnába.

– Húzd meg! Húzd meg! –kiáltotta a csiga melletti embernek, amikor a bálna egyre lassabban úszott.

– Húzd meg! Egészen oda mellé!

A csónak szorosan a bálna oldala mellé siklott.

Stubb ekkor mélyen kihajolt belőle és hosszú, éles lándzsáját mélyen belemártotta a hal oldalába, azután óvatosan úgy megforgatta benne, mintha valami elnyelt aranyórát keresne, amelyet nem szeretne összetörni, amikor kihorgássza. Az aranyóra azonban, amelyet keresett, a bálna legbelső életereje volt, és úgy látszik, sikerült is végre megtalálnia, mert a szörnyeteg egyszerre borzalmasan hánykolódni kezdett a vérében és forró, átláthatatlan gőzfelhőbe burkolta magát, úgy, hogy a csónak visszazuhanva, vakon igyekezett kikerülni a gőzből a szabadabb levegőre.

Ezután még csak egyszer indult el a bálna, de csakhamar fél oldalára vetette magát, lélegzete egyre ritkábbá és szaggatottabbá vált, sziszegő hangok törtek ki belőle, és a kilövellt vízsugár is fokozatosan egyre vörösebbé vált, amíg végre nem mozdult többé. Megállt a szíve verése.

– Vége van, Stubb úr! – szólalt meg Daggó.

– Igen; mind a két pipa kialudt! – felelte Stubb, azután kivette a pipát a szájából, belerázta a tengerbe a hamuját és egy pillanatig elgondolkozva nézte az előtte tornyosuló rettentő hullát.

LV. FEJEZET

STUBB VACSORÁJA

Stubb a hajótól elég nagy távolságra ölte meg a bálnát. Csöndes idő volt és így a három csónak egymás mellé sorakozott, és lassan elkezdtük vontatni a zsákmányt a „Pequod" felé. Tizennyolcan voltunk a csónakokban és ez harminchat kart és száznyolcvan ujjat jelentett és mégis hosszú órákat eltöltöttünk a nehéz test vonszolásával és elég sokszor meg kellett állnunk egy kis pihenőre, ami világos jele volt annak, hogy micsoda rettentő terhet cipeltünk. A Hang-Ho-csatornán, vagy Kína akármelyik más folyója mellett négy-öt munkás óránként egy mérföld távolságra elvontat a parti ösvényről egy jól megterhelt dzsunkát, de ez a nagy test csak olyan lassan mozgott, mintha a belsejében nehéz ólomgolyók lettek volna.

Közben egészen besötétedett, azonban a „Pequod" árbocára akasztott három lámpa úgy-ahogy mégis megmutatta az utat, és amikor közelebb értünk, észrevettük, hogy Ahab is fölvett egy lámpát, és leeresztette a korlát mellett, révedező pillantást vetett a bálnára, majd kiadta szokásos parancsait éjszakára, kezébe nyomta az egyik matróznak a lámpát, azután lement a kabinba és nem is mutatkozott többé másnap reggelig.

Amíg a bálnát üldöztük, Ahab ugyanúgy tevékenykedett, ahogy szokott, most azonban, hogy a szörnyeteg már nem élt, úgy látszott, mintha valami futó elégedetlenség, türelmetlenség, vagy kétségbeesés hatalmasodott volna el rajta, és mintha a kimúlt bálna teste arra emlékeztette volna, hogy Moby Dick még életben van, és ha mindjárt ezer bálnát is sikerülne elejtenünk, egy jottával sem jutott közelebb nagy, monomániákus céljához.

Nemsokára akkora nyüzsgés, mozgás támadt a „Pequod fedélzetén, mintha le akarták volna ereszteni a horgonyokat a mélységbe. Nehéz láncokat cipeltünk a fedélzeten és nagy csörömpöléssel a vízbe eresztettük. A láncok azonban most nem a hajó, hanem a bálna megerősítésére szolgáltak, mert a fejét a hajó hátuljához, a törzsét a „Pequod oldalaihoz kötöztük, úgy, hogy a bálna egészen a hajó oldala mellé simult és a sötétben mindkettő olyan volt, mintha egy mozdulatlan és egy mozgó hajótest haladna egymás mellett.

Amíg Ahab, legalább a fedélzetről nézve, már régen lepihent, Stubb, a második tisztje, még mindig pirosan a vadászat izgalmaitól, annál élénkebben sürgött-forgott, annál is inkább, mert Starbuck, a fölöttese, egészen rábízta a teendőket. Hamarosan megtudtuk azonban, hogy legalább részben mi volt az oka Stubb szokatlan élénkségének. Stubb szerette a gyomrát, és a bálna uszonyát a legkedvesebb csemegéi közé számította.

– Egy szelet pecsenyét akarok, mielőtt lefekszem! Halló, Daggó! Mássz csak ki a korláton és vágj ki egy darabot a vékonyából!

Meg kell mondanunk, hogy bár ezek a vad bálnavadászok – legalábbis addig nem, amíg utazásuk végén haza nem érnek – nem követik általában a régi katonai tanítást, hogy az ellenséggel fizettessék meg a hadjárat költségeit, a nantucketiek között is akadnak olyanok, akik finom falatnak tartják azt a részt, amelyért Stubb Daggót most leküldte.

Éjfél felé elkészült a pecsenye, és Stubb két bálnaolajból öntött gyertya fénye mellett, az asztalul szolgáló kormányházikónál büszkén fogott hozzá vacsorája elköltéséhez. De nemcsak Stubbnek volt ünnepi lakomája aznap este, mert fogait csattogtatva száz és száz cápa is mohón fogyasztotta a bálna szalonnáját. A pár embert, aki a legénységi hálóhelyen aludt, sűrűn fölriasztotta a halott leviathán körül úszkáló falánk társaság, amikor testükkel a hajó vékony oldalfalához ütődtek, és ha az ember lenézett a korlát mellett, láthatta, hogy ide-oda cikáznak a fekete vízben és a hátukra vetik magukat, amikor ember nagyságú darabokat szakítanak ki a bálnából. Csodálatos, hogy milyen szabályos gömbölyű darabokat hasítottak ki, és egyenesen érthetetlen, hogy ferde szájukkal hogyan tudták megcsinálni. Tény azonban, hogy a szájuk nyoma olyan volt a bálna testén, mintha a hajóács nagy fúróval szabályos lyukakat vágott valami roppant nagy gerendán. Noha a cápák, mint az éhes kutyák az asztal körül, mindig ott ólálkodnak a füstbe és lángokba borult hajók közelében, amikor tengeri csata kezdődik, és úgy lesik, hogy a halálra sebesült matrózok közül mikor zuhan le hozzájuk valaki, és bár rendes kísérői a rabszolgaszállító hajóknak és készséggel vállalkoznak a halott rabok elemésztésére, és így-úgy látszik, hogy nagyon ismerik azokat a helyeket, ahol bőven akad számukra eleség és ünnepi lakmározás, de mégis sehol nem jelennek meg számosabban és sehol nem olyan vidámak, mint egy halott fizéter körül, amikor az a vadászhajó oldalához kötve, mozdulatlanul fekszik, és a hajó lassan halad az éjszakában. Ördögi látvány ez, és aki még nem látott ördögöt, függessze föl ítéletét, amíg a cápák éhes serege nem kerül a szeme elé. Stubb azonban még hozzá sem fogott jóformán a vacsorájához, amikor máris nagyot kiáltott:

– Hol az a szakács?! Hol csavarog az öreg Fleece?

Azután nagyobb biztonság kedvéért még jobban szétvetette a lábát, és mintha lándzsa volna, úgy beleszúrta villáját a pecsenyébe.

– Halló! Szakács! Irányítsd csak erre a kormányodat!

Az öreg néger szakács, akit a legjobb álmából vertek föl pecsenyét sütni, nem nagy örömmel hallotta ezt a fölszólítást, és mint a legtöbb öreg szerecsen, papucsos lábával csoszogva közeledett, közben megállt egy-egy pillanatra, köhintett egyet, míg végre odaért Stubbhöz, megállt előtte, még jobban meggörbítette amúgy is görbe hátát és hogy még jobban hallja a szót, féloldalra fordította a fejét.

– Hallod-e, Fleece – szólalt meg Stubb, és gyorsan bekapott egy nagy darab vörös húst –, nem gondolod, hogy nagyon meg találtad sütni ezt a pecsenyét? Túl sokáig tartottad a tűzön, és egész rágós lett. Pedig hányszor megmondtam már neked, hogy a bálnasültnek jó porhanyósnak kell lennie. De te is úgy vagy vele, mint azok a cápák odalent, azok is jobb szeretik, ha rágós az étel. De micsoda pokoli lármát csapnak a bitangok! Menj oda hozzájuk és mondd meg nekik, hogy a kutya sem törődik velük, ha szerényen viselkednek, de a legelemibb kötelességük, hogy csöndesebbek legyenek. Úgy segítsen az isten, hogy már a magam hangját is alig hallom. Menj hát és teljesítsd a megbízatásomat. Itt van, vidd magaddal ezt a lámpát – azzal leemelte az egyik lámpát a hajó oldaláról –, de máris menj és próbálj beszélni velük.

Az öreg Fleece szótlanul átvette az odanyújtott lámpát, átbaktatott vele a fedélzeten, megállt a hajó korlátja mellett, levilágított vele az alul úszkáló cápagyülekezetre, azután megköszörülte a torkát és ünnepélyes hangon rákezdte:

– Cápa bajtársak! Parancsot kaptam és így közlöm veletek, hogy azonnal szüntessétek be ezt az átkozott lármát. Halljátok? Ne csattogtassátok olyan nagyon átkozott fogatokat. Stubb úr azt mondja, hogy nem bánja, ha pukkadásig megtöltitek a nyavalyás bendőtöket, de az üstökét neki, csámcsogást nem akar többet hallani.

– Nem úgy van az, szakács – szólt közbe Stubb, aki eddig némán állt az öreg néger háta mögött és most megkopogtatta a vállát.– Nem úgy van az. Az ördög bújjon a szemedbe, mi jut eszedbe, hogy káromkodsz, amikor könyörgő beszédet mondasz? Így nem lehet bűnösöket jobb útra téríteni, szakács barátom!

– Tessék? Hát akkor maga próbáljon beszélni velük! – felelte a szakács és azzal már meg is fordult és sértődötten menni készült.

– Nem, csak folytasd, inkább semmit sem szóltam.

– Rendben van. Nos hát, tisztelt cápatársaság…

– Ez az! – kiáltott föl Stubb helyeslő hangon. – Ez az, csak így brekegj velük, ezt talán mégis megértik.

Fleece tovább folytatta:

– Tudjuk, hogy a természet nagyon falánknak teremtett mindnyájatokat, de falánkság ide, falánkság oda, kevesebb lármával zabáljatok. Mit gondoltok, hogy a fene enne meg mindnyájatokat, ki tud nyugodtan végighallgatni ekkora csámcsogást?

– Elég – kiáltott Stubb a szakácsra, és nyakon ragadta –, már megint káromkodsz. Beszélj velük tisztességesen.

A prédikáció megint elkezdődött.

– Nem haragszom a falánkságotokért, cápa felebarátaim, mert ilyen a természetetek, és nem lehet rajta segíteni. Most azonban arról van szó, hogy uralkodjatok egy kissé rossz természeteteken. Bizonyos, hogy cápák vagytok, de ha megfékezitek a cápát magatokban, akkor angyal lesz belőletek, mert hiszen az angyalok sem mások, mint olyan cápák, akik diadalmaskodni tudnak magukon. Hallgassatok rám, testvéreim és próbáljátok meg, nem tudnátok-e szerényebben viselkedni. Mondom, ne akarjátok kivenni a falatot egymás szájából. A bálna egyformán illet meg mindnyájatokat és egyikőtöknek sincs több joga hozzá, mint a másiknak. Tudom, hogy van olyan is köztetek, akinek nagyobb a szája, mint a többinek, de a nagy száj nem mindig a nagy gyomornak a jele, és a kisszájúnak is joga van az élethez.

– Nagyon helyes, öreg Fleece! – kiáltott Stubb. – Ez már igazi ájtatos szentbeszéd. Halljuk csak tovább!

– Hiába beszélek nekik, massza! Egy árva szavamat sem akarják meghallgatni a bestiák. Ezeknek az átkozottaknak nem lehet prédikálni addig, amíg tele nem tömték bendőjüket, és a bendőjüknek nincsen feneke. De azután sem ér el náluk semmit sem szép szóval az ember, mert akkor meg lemerülnek a mélységbe aludni a korallcsomók mellé, és egy kukkot sem hallanak az egészből.

– Lelkemre mondom, magam is ezen a nézeten vagyok, ezért hát fejezd be gyorsan, add rájuk áldásodat, én pedig visszamegyek a vacsorámhoz.

Fleece ekkor mind a két kezét fölemelte a halcsőcselék fölé és rekedt hangján rikácsolva lekiáltott:

– Hát akkor vesszetek meg mindnyájan, cápabajtársak! Zabáljatok addig, amíg meg nem pukkadtok, és úgy dögöljetek meg valamennyien!

– Jöjj csak közelebb, Fleece, állj meg ott, ahol előbb álltál, és nyisd ki jól a füledet – szólt Stubb és újra falatozni kezdett.

– Igen – felelte az öreg néger és elhelyezkedett a kívánt helyen.

– Rendben van – mondta Stubb –, de térjünk csak vissza erre a pecsenyére. Mindenekelőtt, hány éves vagy te?

– Mi köze van ennek a bálnasülthöz? – mormogta az öreg fekete vonakodva.

– Csönd! Hány éves vagy? Erre felelj.

– Úgy tudom, meg vagyok már vagy kilencven – felelte Fleece komoran.

– Szóval már idestova száz esztendeje kínlódsz ezen a keserves világon és még mindig nem tudtad megtanulni, hogyan kell elkészíteni egy bálnasültet? – kérdezte Stubb és közben oly gyorsan bekapott egy falatot, mintha az is a kérdéséhez tartozott volna. – Hol születtél?

– A gőzösön, amelyik ott járt a Roanokén.

– Gőzösön?! Nohát, ez éppen elég furcsa história. De azt is szeretném tudni, hogy melyik országban.

– Nem megmondtam, hogy a Roanoké-országban? – kiáltotta Fleece élesen.

– Nem, legalább is eddig nem mondtad. De most már megmondom, amit akarok. Legokosabban teszed, ha újra hazavitorlázol, és újra megpróbálsz világra jönni, mert még nem tanultad meg, hogyan sütik a bálnaszeletet.

– Vesszek meg, ha sütök Stubb úrnak még egyszer – morogta az öreg, azzal megfordult és haragosan menni készült.

– Gyere csak vissza, öreg. Így ni. Most pedig nyújtsd ki a mellső csápodat, kapj be egy falat pecsenyét és magad mondd meg, hogy ez a szelet olyan-e, amilyennek lennie kellene. Vedd át, ha mondom és kóstold meg!

Fleece félénken átvette a falatot, sápadt ajkai közé dugta és megszólalt:

– Nagyszerű. Soha nem ettem még ilyen jó bálnasültet. Mintha mandola volna.

– Azt mondd még meg, híve vagy-e az egyháznak?

– Voltam benne egyszer még Fokvárosban.

– Hátha voltál már templomban, akkor bizonyára aludtál akkor, amikor a tiszteletes prédikációt tartott, mert különben nem mernél a szemembe mondani ilyen szörnyű hazugságot. Mit gondolsz, hová kerülsz majd, szakács barátom?

– Az ágyba, mégpedig hamarosan – morogta az öreg szerecsen és újra megfordult.

– Megállj! Nem akkor, hanem amikor meghalsz, öreg fiú? Ugye, hogy nehéz ez a kérdés? Erre válaszolj!

– Ha az öreg néger végleg lehunyja szemét – felelte a szakács egyszerre megváltozott hangon –, akkor sehova sem megy már a maga lábán, de valami áldott angyal lejön érte és magával viszi.

– Magával viszi? Hogyan? Tán lóval s kocsiban, mint az Illés prófétát? És hová visz magával?

– Föl, oda – válaszolta Fleece és fölfelé mutatott.

– Úgy, szóval