Nagypapa túrázik

By Merza József

A test erőfeszítései és kalandjai a tudat erőfeszítései és kalandjai is, a tudat pedig csak akkor örül – a boldogsághormonok csak akkor szabadulnak fel és robbannak az agyban, hogy szakszerűen fogalmazzak –, ha próbatételek, szenvedések után és árán az ember kijelentheti, igen, sikerült, elértem, amit akartam.

Talán távolabb került tőlünk az elérhetőség, a kérdéseinkre kapható válaszok már messzebbre esnek, vagy csak a testi tunyaságunkat kell néhanap hirtelen és nagyobb nekibuzdulással ellensúlyozni? Annyi bizonyos, hogy Arisztotelész követői, a peripatetikusok még sétálgatva tanultak és tanítottak, nem volt szükségük extrém fizikai kihívásokra, hegymászásra, szakadékugrásra, teljesítménytúrára. A dialógusban hittek – persze megtehették, hiszen a filozófiájuk élő volt, friss növendékfa, amely napról napra hozta ágait és leveleit, ám amely növesztett már akkora árnyékot, hogy a sétában kitikkadva odaülhessenek alá hűsölni is.

A ma embere a könyvtárba ül be, magába szívja évezredek bölcseletét, útmutatásait, aztán elindul – igen, teljesítménytúrára, egymaga –, és miközben tapodja a jól kivehető vagy elgazosodott ösvényeket, kavarja lábával az út porát, ülepíti, rendezgeti a fejében összegyűlt mindenfélét. Belső dialógust folytat a mestereivel, egybeszitálja leírt szavak és saját élettapasztalatok tanulságait, rácsodálkozik erre-arra, eltéved, gödörbe esik, kimászik, bokrok, fák ágaiba kapaszkodik, folyókon és pocsolyákon gázol át, megy, megy, napfényben és éjszakában, hóban, sárban és gutaütéses melegben, elandalodva, reménykedve, kétségbeesve, hittel és csak azért is… Megy, mert szeretne megérkezni.

Merza József túrabeszámolói ilyen külső-belső vándorlásokról szólnak, a mozgás által előhívott tág asszociációk felszínre vetődéseivel, a nehézségek és az „élvezzük az életet” lelkiállapotának kendőzetlen elmesélésével. Higgadt, eleven és olyannyira magával ragadó szövegek ezek, hogy magam is, mint szerkesztő, egy-egy írása olvasása után szinte éreztem tagjaimban az 50-100 kilométer megtételének fáradtságát, a légszomjat, a naturális benyomások zápora utáni zsongulást, a célba érkezés mámorát. Az élményátadást, a szépirodalom varázslatát.



Kállay Kotász Zoltán

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: May 1, 2021
• ISBN: 9786156283054

Book preview

nagypapa_turazik_cover.jpg

Merza József

Nagypapa túrázik

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Kállay Kotász Zoltán

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

A könyv borítója

Caspar David Friedrich Vándor a ködtenger felett (1818)

című festményének felhasználásával készült

© Merza József, 2021

© Napkút Kiadó, 2021

ISBN 978 615 6283 05 4

Remember Faludy

Régi Mátra 115, 1998

Bevezetés

„És mondd, Gyuri bátyám, arra is ugyanilyen jól emlékszel, ami tegnap történt?", kérdezte Juszt László félrehajtott fejjel és ravasz mosollyal a kalandos életének helyszíneit és évszámait imponáló biztonsággal soroló Faludy Györgytől. Nem tudom, mi volt Faludy válasza, de most magamnak teszem fel ezt a kérdést, amikor megpróbálom felidézni a 11 évvel ezelőtti túra legalább néhány részletét. A kérdés teljesen jogos, ezt tapasztalatból tudom, ezért I. Ferenc francia király könyvtárosát hívom segítségül, aki a vele elégedetlen érdeklődő kérdésére azt válaszolta, hogy őt a király nem azért tartja, amit nem tud, hanem azért, amit tud. Gyarló helyzetem ilyen tisztázása után fel is hívom mindazokat, akik további részletekkel tudnak szolgálni a korábbi Mátra Maratonokról, tegyék meg ezt minél többen és minél részletesebben.

Előzmények

Túl voltam már néhány Mátrabércen és más, hosszútávú túrán, amikor felfigyeltem a programfüzetben megjelenő Mátra Maratonra. Gyanakvással figyeltem a kiírást, és azt gondoltam: jó, lehet ilyesmit is csinálni. Egymás után rakunk két Mátrabércet, az elpusztulás kivédésére adunk 2-3 további órát, aztán hajrá, emberek! Csúcsra fel, csúcsról le, innen oda, onnan vissza, megint le, újból fel, és így tovább, ki tudja, hányszor. Van ennek értelme vagy szépsége, túl a várható gyötrelmeken? Nem kívánom próbára tenni az olvasó türelmét annak leírásával, hányféle ellenérvet gyártottam, négy évig nem is gondoltam arra, hogy beszálljak ebbe az idegenlégiósokat is megpróbáló kalandba. Értelmetlen, őrület. A helyzet akkor változott, amikor egyszer az általam tisztelt Csernai Istvánnal mentem egy sort az Eötvös 50-en, és valahol a Prédikálószék táján arról érdeklődtem, szerinte képes lennék-e részt venni lelki károsodás nélkül egy ilyen emberkínzó túrán. „Persze – mondta ő –, természetesen." Ettől kezdve óvatosan tanulmányozni kezdtem a feladat részleteit. Kollégám fia – Fejes Tóth Péter – adta a következő impulzust, amikor megtekintésre kölcsönözte a korábbi Maraton bélyegzőfüzetét, és néhány mondattal ecsetelte, miben más a túra egy-egy szakasza az áprilisi Mátrabérchez viszonyítva. A füzetből ismerős nevek köszöntek vissza és küldtek bátorítást a megmozduláshoz. Úgy láttam, hogy több túratárs is a teljesítők között található, akikkel legalábbis összehasonlíthatom magam.

A nullpontról kimozdulva az útvonalat kezdtem alaposabban nézegetni. Nem szeretem a bizonytalanságot, hosszabb, éjszakába is nyúló túráknál előzetesen mindig bejártam az ismeretlen vagy kritikus szakaszokat, mivel nem óhajtottam időt tölteni a tévedések kijavításával. Ebben az esetben úgy láttam, hogy két részt kell megnéznem, a maradék nem lehetett problematikus. Felkerekedtem tehát, és végigmentem a Mátraszentimre, Mátraszentistván, Szorospatak, Alsókatalin, Ágasvár útvonalon, amiből az északi oldal érdekelt igazán. A füzet segítségével könnyen meg tudtam oldani a Büdös-kútnál lévő fiatalos rengeteg kikerülését, még azt is latolgattam, hogy nem lehet-e benyomulni a dzsungelbe, hiszen ott benn meg kell lennie a P+ jelzésnek. Józanul gondolkodva azonban beláttam, hogy nem kell okosabbnak lenni a rendezőknél. Az eligazítás jó volt, ha szalag is lesz, akkor még jobb.

A következő feltáró utat Szurdokpüspökiből indulva tettem meg. Ezen a részen a Galagonyás-bérc ígért nehézséget, de nappal menve, figyelve a füzetet és a Z jeleket, egészen jól leértem a Zám-patakhoz. Kinéztem, hol érdemes majd átmenni a túlsó oldalra, majd felszerpentineztem a János-vára oldalán. Szép volt a fenyves, és a nyitott területen is megtaláltam a S jelzést, majd a Kénes-forrást. Érdekes, hogy nem jártam még arra. Ezután a Danka-patakot vettem szemügyre, mert ki kellett eszelnem, hol tudok könnyen átjutni rajta. Megtörtént, s utána türelmesen nézegettem a füzetet és a tájat. Kihagy az emlékezetem, tudom, hogy nem volt egyszerű a tájékozódás, de nincs rossz emlékem erről a részről. Emlékszem, hogy a Havasra vivő bevágásban nehezen haladtam, de hát a topográfia segítségével el lehetett érni a hegytetőt. Szép volt a kilátás, és meglett a lefelé vivő út is. A jelzéseket utána is megtaláltam, s a Tót-hegyes utáni bekerített fiatal fenyvesben sem jelentett gondot a helyes csapásra lelni.

Útleírás

A gondos felkészülés után megjött az önbizalmam, és reménykedve néztem a jövőbe. Emelkedett hangulatomat azonban hideg zuhannyal öntötte le a természet. A hét során egyik eső a másikat érte, s amikor hajnalban a rajthoz igyekeztünk, öt óra tájban újból rákezdett. József fiam szállított autóval Sirokra, és megállapodtunk, hogy Kékestetőn ellenőrzi majd a kezdeti állapotomat. Felvettem a nagy esőköpenyemet, majd jelentkeztem a Sólyom-tisztásnál a rajtnál. Az esőházban adminisztráltunk, és kezdhettem a vándorlást. A Kékesig tartó szakaszt elég sokszor bejártam, jó időben, rossz időben egyaránt, nincs különös élményem róla. Annyi biztos, hogy az ember igyekszik minél hamarabb feljutni a magasabb régiókba, hogy megszabaduljon az ötszázon aluli világ csúszós, sárga agyagjától és elérje a jobban tapadó sötét vulkanikus talajt. Részidők: rajt 6:30, Oroszlánvár 8:14, Kékestető 10:12. Jó ez ebben a siralmas időben.

Azt gondolom, hogy valami keveset ehettem. Jocó még megígérte, hogy rám néz a Mátra-nyeregben, aztán indulás lefelé. A kedvenc lejtőm jó időben is megdolgoztatja az embert, esőköpenyben pedig külön élvezet lekecmeregni a simának mondható talajra. Leértem, és utána irány a nyereg. A fiam az országúton, én a KP ösvényen nyargaltam, ő a nyeregben sorsomra hagyott, én pedig Batman módjára kocogtam lefelé a P jelzésen. A következő emlékkép a helyreállítás alatt álló Károlyi-kastély drótkerítésének megkerülése, majd a település közepe, ahol Stuller György volt szíves várni minket több rekesz parádi vízzel. Képanyagom szaggatott, de jól látom a zöld félliteres üvegeket, s belül remek volt a víz akkor is, ha külsőleg egyébként túl soknak tűnt. (Parádsasvár 11:50.)

A következő szakaszon a leadott szint visszanyerését céloztam meg. Türelmet erőltettem magamra, és terepsebességgel másztam felfelé a Lipótra. Nem is bizonyult olyan rémesnek, a kilátás és a szép bükkfák kárpótoltak a fáradozásért. A gerinc felé lassan enyhült a meredekség is, balról bejött a K+, és nemsokára az esőháznál találtam magam, ismert terep és ismert csúszós, sárga agyag az akkor még meglévő kerítés mellett. Ezzel elbajlódik az ember, tudva, hogy nem tart túl sokáig, és végre megérkezik Galyatetőre (13:15).

Mintha hagymás zsíros kenyeret kaptunk volna és teát, de ennek nincs különösebb jelentősége. A figyelmet leköti a sűrű eső. Újból nyakunkba terítjük a lebernyeget, és szigorú arccal kilépünk a Nagyszállóból. Az ott lévő nyaralók-üdülők különös tekintettel bámulnak utánunk. A csurgó alatti köves részen átbotorkálva beértünk a fenyvesbe, múlt időt használok, mert az elmúlt évtizedben hatalmas tarvágás zajlott le, a fenyőket szépen kivágták és elszállították. Ezt mindenki tudja, aki végigment a Téli Mátrán, vagy pedig kéktúrázott. Marad az először még köves, később agyagos út. Ismét leadunk a magasságból. Jön a Nyirjes-erdészház, majd a víztározó kerítése. Csak azért említem meg ezt, mert korábban itt vesztettem el a szemüvegemet. Az átkosban ugyanis voltak „Belépni tilos!" táblák, de nem vettük komolyan őket, Ági lányommal erre járva érdekelt minket, hogyan is néz ki közelről a tározó partja, ezért átmásztunk a kerítésen és levonultunk a tópartra. A mászás, a bokrok közti bujkálás nem ment simán, ennek köszönhető, hogy a szemüveg valahol búcsút vett tőlem. Az élmény viszont maradandó, de az új világban nem tanácsolom, hogy bejelentés nélkül mászkáljunk át kerítéseken, mert a magántulajdonokat ma már vad kutyák védik, akik nem ismerik a viccet.

A korábbról ismert úton felmegyünk a Hatökör urához, onnan pedig Mátraházára, ahol barátságos fiatal hölgy és úr várta az érkezőket (15:00). Elégedett lehettem, mivel tetemes szintet már letudtam, de még inkább elégedett, hogy fél háromkor végre elállt az eső. Innen lefelé halad az út, az eső ellenére a vízmosás sem rémes, esemény nélkül beértem Lajosházára (15:55).

Nem tudok érdemlegeset mondani, a jelzések jók voltak, és miután eddig egyedül mentem, most hárman is összefutottunk egy időre. Az Üstök-fő utáni részen, valahol azon a tájon, ahol a S elválik a Szalajka-ház irányába, az akkor még középiskolás Hevér Gábor alakját látom, amint sebesen szedi a lábait az elég széles, jól járható úton. Később ismét egyedül lépegettem, jó hangulatban. Nyilván ezt irigyelte meg a Természet, mert ismét szemerkélni kezdett, ami a Z elérésekor felerősödött. A Mátraszentimréig tartó részt mintha zuhany alatt tettem volna meg, jó, hólyagos nyári záporban. A látványos sötét felhők szinte foghatóan gurultak a fejünk felett Ágasvár felől kelet felé. Sokkoló helyzet, de szerencsére jó negyedóra alatt elértük az imrei ellenőrző pontot, és fedél alá kerültünk (17:35).

Benn szárazság és meleg étel fogadott. Félúton vagyunk, mindenképpen érdemes leülni egy kicsit. Mit ad Isten, amikor fél óra múlva rászánom magam az indulásra, kinn napfény fogad, az eső kiadta utolsó mérgét. Levettem az esőkabátot, és botomat lóbálva integettem annak az elég népes csoportnak, amelyik vagy terv szerint, vagy tervét megváltoztatva abbahagyta a túrát. Engem az nyugtatott meg, hogy Alsó-Katalinig lefelé visz az út, ezt a próbabejárásból tudtam, utána meg majdcsak lesz valahogy. Nem írom le az itinerből úgyis tudható dolgokat, fontos, hogy tudtam, hol kell átkelni a Kecskés-patakon a szorospataki szállodák mögött. Nagyon örültem, hogy a pontőrök megvártak, mert egyedül lévén fogalmam sem volt, vannak-e mögöttem, és az idő is múlogatott (19:45).

A következő szakasz betonút, nem túl romantikus. Annyi a jó benne, hogy tempósan lehet fogyasztani két kilométert, közben nézegethetjük a környező dombokat. Alsó-Katalinnál balra fordulunk, jön 300 méter macskakő, s utána a füzet szerinti erodált, agyagos talajú út. Mintha vajon vagy szappanon járkálna, pontosabban csúszkálna-egyensúlyozna az ember a többnapos eső után. Azt várjuk csak, hogy végre elérjük az erdő szélét, ahol jobbak a talajviszonyok. A Büdös-kút utáni dzsumbujt már előzőleg feltártam, most már szalagok is voltak, ezért csak a talajjal gyürkőztem. Ennek is vége lett, megérkeztem az ágasvári turistaházhoz, itt kiderült, hogy nem kell felmenni a csúcsra, ami könnyebbség, bár – utólag nézve – biztonságosan belefért volna a menetidőbe (21:20).

Este lett. Gábor a 70-re nevezett, ha jól tudom, a szülei jöttek érte. Kis üldögélés után megkezdtem az ereszkedést a Csörgő-patak völgyébe, innen a Muzsláig semmire sem emlékszem, valószínű, hogy Mátrakeresztesen valahogy át lehetett jutni a patakon. A balra kerülő megoldás akkor talán még nem volt divatban. Az is valószínű, hogy sikerült kikerülni a Nyikom-nyereg esős időben mindig tocsogós részét. Az élmény a Muzslán várt rám. Most szépen ide fogom másolni az idei, Mátrabércről szóló beszámolóm egy bekezdését, amit úgy írtam, hogy gőzöm sem volt arról, elkészült és képernyőre került egy összeállítás és névsor az 1998-as „rettenetes" Mátráról. Tehát, tessék figyelni, másolat következik.

Miről emlékezetes nekem a Muzsla? Van már talán vagy tíz éve – majd megkeresem –, hogy Ládi István utoljára rendezte meg a Mátra Maratont (115 km, 5800 m). Csernai István biztatására én is részt vettem rajta. Nos, hogy Ládi lássa, vannak, akik még emlékeznek, ezen a helyen is elismerésemet fejezem ki a kitűnő rendezésért, a sok szimpatikus pontőr jó munkájáért. De hát miről is van szó? A korábbi napok esőzései és az aznap reggel 5-től délután fél háromig folyamatosan tartó, majd egy kiadós gyors záporral megfejelt csapadék erős próbatétel elé – vagy alá – állított minket. Hevér Gábor lehet tanú erre, mivel ő a hetven körüli távot teljesítette. A gonosz talaj miatt – túrabot híján – egy faágat kerítettem, és azzal állítottam helyre időnként megbomlott egyensúlyomat. A tartós menetelés során jól kicsiszolódott a bot „fogantyúja, meg voltam vele elégedve. Későre járt az idő, amikor felértem a Muzslára, ezért ezzel a kérdéssel kezdtem: jó estét vagy jó reggelt? Jávor főpontőr mély hangon válaszolta: van még öt perc éjfélig. Jó, adminisztráljunk. Ettem valamit, aztán indulni akartam. Nyúlok a botom után, nincs sehol. Körbenézek a sötétben, sehol. Sötét gyanú ébredt bennem. „Ti gazemberek, eltüzeltétek a botomat, dühöngtem. Mély csend uralta a Muzslát. Búcsúzhattam a jól bejáratott faágtól, de hát be kellett látnom, hogy az éjszakát ott tölteni fenn kissé cúgos, és nem igazán élvezetes tevékenység. Stuller György odaadottsága vigasztalt, aki fél kettőkor zsíros kenyérrel és valami folyadékkal táplált a Diós-pataknál. Neki sem lehetett kellemes Szurdokpüspökiből felcipelni a kannákat és a kenyeret azon a siralmas talajon. A helyzetre jellemző, hogy a Diós-pataktól a Havasig ötször estem el a mátrai nagy éjszakában, és csak az vigasztalt, hogy a rekordra törekvő Dévényi Zoltán János-várára felmenet azt morogta maga elé: nem megy, nem megy.

Másolat vége.

Szóval, nem volt vidám dolog nekiindulni a Diós-patak mellett a sáros, csúszós úton. Sütő Lacitól is tudható, hogy a patakokon átkelés sem ment egyszerűen, a felfedezőutam viszont meghozta az eredményét, sőt, mintha még bíráltam is volna a Galagonyás-bércen kirakott szalagok helyzetét. Bár nem láttam jól a jeleket János-vára meredek oldalában, azért a korábban megismert topográfiára alapozva elértem a biztos pontokat. A fenti lapos részen, a szőlők táján már valószínűleg derengeni kezdett, a Kénes-forrást és az utána következő problémás szakaszt világosban, a Havasra felvivő meredek bevágást pedig egészen jól látom. A pontőr a tető déli részén helyezkedett el, kicsit nyugtalankodtam, hogy lesz-e egyáltalán, bár azt tudtam, hogy pontosan rajta vagyok a jelölt úton. Ott ült, nézhette a szép kilátást és a felkelő napot (5:28). Csokoládé volt a juttatás. Tőle már lejtett az ösvény, hamar elértem a Visztra-tanyát, majd Fajzatpusztát (6:06). Nem emlékszem elég jól, mintha autóban ült volna a pontőr.

Az előző nap után paradicsomi állapotok uralkodtak, gyönyörűen sütött a nap, el lehetett boldogulni a talajjal. Természetesen én sem találtam ellenőrt a Káván, biztonság kedvéért jól kimentem balra az útról, a gerinc széléig, kiabáltam is kicsit, de nem kaptam választ. Ismét a korábbi felfedezőutam eredményére támaszkodva megtaláltam a két barátságos fiatalembert a Tót-hegyesen, (7:55), édességet is kaptam tőlük, és biztonságosan átlétrázva a fiatal ültetvényen, ide-oda kanyarogva zavartalanul értem el egy házhoz (amit látok, de a pontos helyét nem), ahol fiatal pár vett kezelésbe (8:43).

Látom a földutat és a pásztói műutat, és hogy arról kell felmenni a Stellához. Bagolyirtás szélén egy kutyával kellett bajlódni, majd jött a földút, és ott voltam a P beérkezésénél. Szóval szinte ugyanott, csak egy fél nappal öregebben. Közben megelőzött egy fiatal túratárs, aki valamivel hamarabb beért. A célban taps fogadott, Jávor is tapsolt (9:53). Bár nem kedvelem a ceremóniát, de jólesett. Mégiscsak az a helyzet, hogy ha hihetek az 1999-ben közzétett statisztikának, akkor 90 indulóból 35-en teljesítettük a távot. Megtakarítottam 1 óra 37 percet.

Nem kötelező emlékeznem, hogy paprikás krumplit vagy gulyáslevest kaptunk-e brunch gyanánt, de jólesett, utána nyújtogattam a lábaimat, majd a hazatérés felől érdeklődtem. Mátraszentimréről jó az autóbusz-közlekedés, a tájékozottak pedig azt tették hozzá, hogy rossz kinézetű lábbelinkkel ne akarjunk Gyöngyösön luxusbuszra szállni, válasszuk inkább a vonatot. Azt tettük.

Összefoglalás

Jucundi acti labores. Szabadon fordítva a latin aranymondást: A munka végeztével jó az ember közérzete. Még azok is más szemmel nézik a világot, akik korábban akadékoskodtak. Rólam lenne szó. A lélektani önelemzés általában nem sikeres, mások – gyakorta – nem is kíváncsiak rá. Helyet hagyok tehát azoknak, akik eleve jobban látták a túra szépségét, erősségét. Annyit biztosan állíthatok, hogy nagy erénye a változatosság, sokféle, sokarcú tájon visz keresztül, s ezek némelyikét nem is ismertem volna meg nélküle. Más erdőkben, más mezőkön, más virágok között halad az út. Mások a klimatikus, illetve fényviszonyok, új forrásokat és patakokat ismertem meg, új távlatok nyíltak meg, és ez nem frázis. Egyedülálló volt a kénes forrás, a feltáró úton jutott időm rá, hogy alaposabban megnézzem. Az új sorozatba beiktatott pluszgyötrelemről, a Galyatető–Mátraalmás hurokról, Katona Gábor jóvoltából, van elképzelésem. A Mátrai Táncon ugyanis megtanulhattuk, hogyan kell az összes végtagunkat mozgatni a Galyavárra felmenetelkor. Ezt a ziccert az Új Mátra rendezősége nem hagyta ki. Végeredményben örülök, hogy sikerült elcsípnem az utolsó Régi Mátrát, 11 év után nem vágtam volna neki.

Visszaidézve a múltat, amint már korábban leírtam, a kitűnő rendezés a túra vitathatatlan erénye volt. Ami erény a múltban, az feladat vagy gond a jövőre. Legyen szabad idéznem egy Werner Alajosnak tulajdonított mondást: „Minden kezdet nehéz, a folytatás – még nehezebb." Ahogy a mostani túrabeszámolókat olvasom, a léc magasra került. Szép feladatnak ígérkezik legalább azon a szinten megtartani.

Nagyon pontosan indított vonatok

Mályvád 55, 2008

Utazás Gyulára

Sejtettem, hogy – az előző évekhez képest – változás lesz a vasúti menetrendben. Így is történt, megszűntek a Gyulát Budapesttel közvetlenül összekötő gyorsvonatok, Békéscsabán piros kocsikba kell átszállni. Korábbi tapasztalatok alapján nem halasztottam a pesti indulást túl későre, vigyáztam, hogy legyen még egy biztonsági csatlakozás. Szerencsém volt.

A Keleti pályaudvar demonstrációs táblája 16:45-re jelezte a Békéscsaba–Arad irányú vonat indulását, azzal a kommentárral, hogy előreláthatólag késve fog bekövetkezni. Ez a közlemény nem újdonság, a hangosbeszélő minden második megszólalása az utazóközönség és a vonatra