Szerelem az éjszakában

By F. Scott Fitzgerald

„A kor a dzsessz, a vad orgiák, a szesztilalom első évei voltak Amerikában, mely években a fiatalok (s általában az emberek) élni akarása nem ismert határt. Mindenki arról beszélt, írt és olvasott, hogy a háború előtti világnézet, és főleg az erkölcsi sze

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633772898

F. Scott Fitzgerald

Francis Scott Fitzgerald (1896, St. Paul, Minnesota-1940, Hollywood, California) creó uno de los mitos de la literatura del siglo XX, el gran Gatsby, y contribuyó de un modo fundamental a la invención de su época. Su primera novela, A este lado del paraíso (1920), narró la educación sentimental de su generación, y sus cuentos inventaron la Edad del Jazz y configuraron las emociones y la imaginería de los años veinte. Hermosos y malditos (1922) adivinó el fin de la fiesta inagotable («la mayor orgía de la historia», según el propio Fitzgerald) y lo preparó para escribir El gran Gatsby (1925). Pasó por Hollywood, a la busca de dinero en el nuevo paraíso cinematográfico, y fracasó. La Depresión económica de 1929 la vivió como depresión y quiebra personal: Suave es la noche (1934), su cuarta novela, volvió a demostrar la extraordinaria capacidad de Fitzgerald para sentir y contar la compenetración indisoluble entre los grandes hechos históricos y la historia íntima de los individuos. En diciembre de 1933 su mujer, Zelda Sayre, había sido internada en una clínica psiquiá­trica. En 1937 Fitzgerald volvió a Hollywood como guionista. Su nombre sólo aparecería en los créditos de una película sonora: Tres camaradas, y por bebedor fue despedido de su último trabajo en Holly­wood, donde murió de un ataque al corazón. Su novela final, inacabada, El último magnate, hablaba de la desilusión de Hollywood. T. S. Eliot había juzgado así El gran Gatsby: «Me parece el primer paso que da la ficción americana desde Henry James.»

Book preview

F. SCOTT FITZGERALD

SZERELEM AZ

ÉJSZAKÁBAN

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [e-mail]

Fordította: DR. ORTUTAY PÉTER

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-289-8 (epub)

ISBN 978-963-377-290-4 (mobi)

© Dr. Ortutay Péter 2014

© Fapadoskonyv.hu Kiadó 2014

Kocka, bokszer

és gitár

I.

New Jersey egy részét, mint tudjuk, víz borítja, a többit meg éber szemmel figyeli a hatóság. De itt-ott szép nagy vidéki kertek is láthatók a régi kúriák körül, melyeknek nagy és árnyas tornáca és piros hintaja is van a gyepen. És talán a legtágasabb és legárnyasabb tornácon még egy függőágy is ott maradt a függőágyas időkből, mely ágy most szelíden ringatózik a gyenge viktoriánus szélben.

Ha látogatók érkeznek egy ilyen múlt századbeli feltűnő tereptárgyhoz, leállítják az autót, bámészkodnak egy darabig, és aztán valami olyasmit dörmögnek, hogy: „Hál istennek, mindez már a múlté, vagy azt mondják: „Természetesen ebben a házban csak folyosók vannak tele patkányokkal és egy fürdőszobával, de azért van patinája…

Egy látogató sem marad itt sokáig. Tovább hajt, hogy mielőbb élvezhesse Erzsébet kori villájának, vagy nagyvárosi modern lakásának, vagy az angliai román építészet legújabb remekének örömeit, mely utóbbi olyan, mint egy zsírosbödön, vagy mielőbb otthon legyen középkori olasz galambdúcában – mert ez, ugye, a huszadik század, és a viktoriánus házak felett Mrs. Humphry Ward regényeihez hasonlóan már rég eljárt az idő. A turista nem látja ugyan a függőágyat az útról, de nem ritka, hogy a függőágyban néha egy lány is ott van. Mint például ma délután. A lány aludt éppen, és így nyilván nem volt tisztában azzal, hogy esztétikai szempontból micsoda borzalmak veszik körül, köztük Diána istennő hülyén vigyorgó márványszobra is például a napsütötte gyepen.

Volt valami képtelenül sárga ebben az egész képben – például az erős napfény, mely természetesen mindig sárga. Továbbá, ezeknek a bizonyos függőágyaknak a jellemző színe az elmúlt korokban úgyszintén a sárga volt, mint ahogy ennek is. A lány szalmaszőke sárga haja meg úgy terült szét az ágyon, mintha személyes egyetértését szerette volna kifejezni ezekkel az árnyalatokkal.

Úgy aludt, ahogy fiatal lányok szoktak. Illedelmesen: szája csukva, két keze meg hátul összetéve a feje alatt. Keble a függőágy libbenésével egy ütemre emelkedett és süllyedt. Amanthis volt a lány neve, mely név épp oly ódivatú volt, mint a ház, melyben lakott. Ám sajnálattal kell közölnöm, hogy a viktoriánus időkkel való kapcsolatainak itt hirtelen vége is van.

Na, már most, ha minderről filmet kellene készítenem (mint ahogy remélem, hogy még lesz rá alkalmam), akkor ezt a részt premier plánban fényképezném. Megközelíteném a lány arcát a kamerával, és a sárga pihéket is megmutatnám a tarkója alatt a nyakán, ahol már nincs haj, de már láthatók arcának és karjának meleg színei, mert úgy szeretnék gondolni rá, mint aki épp úgy alszik ott abban a függőágyban, ahogy mi magunk is szoktunk, amikor még egészen fiatalok voltunk. Aztán pénzt adnék egy Israel Glucose nevű bértollnoknak, hogy írjon néhány hülye sort az előtt, hogy változik a szín, mely messze ettől a helytől az országúton van. Hogy pontosan hol, az most nem fontos.

Egy robogó automobilban vagyunk, melyet egy déli úriember vezet, és ott ül mellette az inasa. Mondjuk, New Yorkba igyekszik, de valamelyest megnehezíti az utazást az a körülmény, hogy a gépkocsi váza és alja nem igazán passzol egymáshoz. Ezért karbantartás végett többször is meg kell állniuk, és csak utána folytathatják az utat, de az autó ez után is úgy ráz, hogy alig lehet ülve maradni benne, mert nincs összhang a motor működése és a felső rész zötyögése közt. Ráadásul hiányzik mindkét hátsó ajtó, de ez még nem akadályozza a haladást annak ellenére sem, hogy szemmel láthatóan abban a korban állíthatták elő az autót, amikor minden egyes gépkocsi újdonságnak számított. A karosszériát nyolc állam sara borította, és elől egy már nem működő kilométeróra volt, hátul pedig egy ócska jelzőzászló a TARLETON, Ga. felirattal. Valamikor a távoli múltban valaki sárgára akarta festeni a tetőt, de valami miatt ezt a munkát csak félig sikerült elvégeznie.

Ahogy a déli úriember és inasa épp az előtt a ház előtt haladt, ahol Amanthis a fentebb említett módon gyönyörű testtartásban aludta álmát a függőágyban, történt valami – a karosszéria leesett a tengelyről. Egyetlen mentségem arra, hogy ezt ily hirtelen jelentem be, mindössze az, hogy a dolog valóban hirtelen történt. Amikor a zaj elült, és a por elszállt, akkor az úr és szolgája felállt és vizsgálgatni kezdte a két fél autót.

– Hogy a ménkű üssön bele – mondta az úr utálkozva. – Nézd, hogy kettévált ez a nyavalya.

– Úgy bizony, ketté – egyezett bele haladéktalanul az inas.

– Hugó – mondta az úr –, kell egy kalapács meg jó pár szegecs, hogy összetákoljuk ezt az izét valahogy…

Ránéztek az előttük álló viktoriánus házra. Az enyhén szabálytalanul művelt földek minden oldalról az enyhén szabálytalanul lakatlan látóhatár felé terpeszkedtek el szélesen. Nem volt más választásuk, ezért az afroamerikai Hugó kinyitotta a kaput gazdája előtt, követte a kavicsos ösvényen, aztán a megrögzött utazók egyetlen fásult pillantásával megnézték a piros hintát és Diána márványszobrát, mely kiguvadt merev szemekkel bámulta a betolakodókat.

Amanthis abban a minutában ült fel hirtelen függőágyában, amikor a két utazó a tornáchoz ért.

Az úr meglehetősen fiatal volt, talán huszonnégy éves, és úgy hívták, hogy James, de inkább Jim Powell. Feszes és poros konfekciós öltöny volt rajta, melytől még azt is el lehetett volna várni, hogy bármely pillanatban leszakad róla, ha a felháborítóan nevetséges hat sor gomb nem fogja össze testén. Ezen felül voltak még gombok a kabátujján is, és Amanthis nem tudott ellenállni annak, hogy ne vessen egy pillantást a nadrágszárakra, mert hátha vannak még azon is gombok. Voltak, de azoknak más volt a formája: harangocskákra hasonlítottak. Kigombolt mellénye miatt csodálatos nyakkendőjét erősen lobogtatta a szél.

Jim Powell szertartásosan meghajolt, miközben leporolta térdét a szalmakalapjával. Ezzel egy időben fakókék szemét lehunyva mosolyra húzta a száját, mely így látszani engedte egyenes, hófehér fogsorát.

– Jaó estéjt – mondta erős déli akcentusán. – Tuggya, a zótóm ott lenn a maguk kapujánál lerobbant. Gondoltam, ha meg nem bántom, akkor megkérem egy szívességre. Nincs véletlenül a házban egy kalapács meg néhány szegecs? Most az kéne.

Amanthis elnevette magát. Jókedvű nevetése eltartott néhány percig. Jim Powell udvariasan és megértően vele együtt nevetett. Inasa azonban, aki még most sem volt más, mint egy nagyra nőtt kamasz, nem tartott velük: komoly és illedelmes maradt.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta a látogató. – Jim Powell vagyok a Georgia állambeli Tarletonból. Ez a fekete gyerek itt mellettem pedig a Hugó fiú.

– A fia? – a lány elképedve nézett hol az egyikre, hol a másikra.

– Nem a fiam, hanem az inasom. Azt hiszem, itt így mondják – szólt a látogató. – Ott lent délen a néger inast mi csak fiúnak hívjuk.

– Igen, asz’nyom – dünnyögte Hugó. – Inas vagyok.

– Hová indultak azzal a kocsival? – kérdezte Amanthis.

– Északra. Egész nyáron ott leszünk.

– Hol, ha szabad kérdeznem?

A látogató hanyag mozdulatot tett a kezével, mintha csak azt mondaná, hogy talán az Andirondack hegységnél, az Ezer Szigeten, vagy Newportban, de aztán kijelentette:

– New Yorkba megyünk.

– Járt már ott?

– Még nem. De Atlantában már sokszor voltam. Most is sok városban voltunk, elég sokban!

Füttyentett, hogy ezzel is jelezze, milyen sok látnivaló volt útközben.

– Tudja mit? – mondta Amanthis kedvesen. – Egyenek előbb valamit. Mondja meg a fiúnak… az inasnak, hogy menjen a konyhába, és szóljon a szakácsnőnek, készítsen néhány szendvicset és limonádét. Szereti a limonádét? Vagy esetleg valami mást?

Mr. Powell intett Hugónak, hogy menjen, ahová a hölgy mondta. Aztán óvatosan leült egy hintaszékbe, és forgatni kezdte szalmakalapját a kezében.

– Nagyon kedves – mondta a lánynak. – De ha valami erősebbet akarnék, mint a limonádé, akkor elővenném azt az igazán jó georgiai whiskyt a kocsimból. Azért hoztam magammal, mert nem hiszem, hogy ízleni fog az, amit arrafelé adnak.

– Tudja – mondta a lány –, az én nevem is Powell. Amanthis Powell.

– Ez igaz? – nevetett Jim boldogan. – Talán még rokonok is vagyunk valamelyik ágon. Én nagyon jó családból származom – folytatta. – Szegény, de jó családból. Egy kis pénzem is van, mert a nagynéném megtakarított magának valamicskét, hogy tudja fizetni a szanatóriumot, ha öreg és beteg lesz, de elhalálozott, és a pénz most rám maradt. – Elhallgatott, feltehetően elhunyt nagynénje iránti tiszteletből. Ám aztán folytatta, egykedvűen, de élénken. – Az alaptőkéhez nem nyúlok, de úgy gondoltam, hogy a kamatból ellátogathatok északra a nyáron.

Ekkor Hugó ismét feltűnt a veranda lépcsőin, és hallatta magát.

– A fehér naccsága ott a konyhában azt kérdi, nem akarok-e én is harapni valamit. Mit mondjak?

– Mondd azt, hogy igen, assz’nyom, ha egyszer ilyen kedvesnek tetszik lenni – mondta neki a gazdája. S amikor Hugó távozott, őszintén megvallotta Amanthisnak: – Ennek a szegény fiúnak semmi sütnivalója sincs. Csak akkor hajlandó megtenni valamit, ha megengedem neki. Egyébként az én nevelésem – tette még hozzá nem minden büszkeség nélkül.

Amikor a szendvicsek megérkeztek, Jim Powell felállt. Nem szokta meg, hogy fehér lány szolgálja ki, és nyilván azt várta, hogy bemutassák.

– Maga férjnél van? –kérdezte, miután a lány elment.

– Nem – mondta Amanthis, s aztán a tizennyolc évesek magabiztosságával hozzátette: – Vénlány vagyok.

A férfi udvariasan nevetett.

– Biztos azt akarja mondani, hogy társasági dáma.

A lány a fejét rázta. Jim Powell zavart lelkesedéssel figyelte búzamezőszínű szőkeségét.

– Ugyan! Úgy nézek ki, mint egy társasági dáma? Itt, vidéken, az Isten háta mögött? – kérdezte vidáman. – Nem, uram, bennem csak a vidék hűséges lányát látja. Arcomon jól láthatóak a ráncok, különösen délben, napfényben. Udvarlóim meg fiatal borbélysegédek a szomszéd faluból, akiknek kabátujján még ott az utolsó kuncsaftnak a szőre.

– Az apjának nem lenne szabad megengednie, hogy falusi borbélysegédekkel járjon – mondta a látogató helytelenítően. Aztán töprengve: – Társasági dámának kellene lennie New Yorkban.

– Dehogyis – rázta szomorúan a fejét Amanthis. – Ahhoz túl szép vagyok. Egy New York-i társasági dámának hosszú orra, előre álló foga van, és úgy öltözködik, mint egy színésznő három évvel ezelőtt.

Jim dobolni kezdett a lábával a veranda padlóján, és ez átragadt Amanthisra: észrevette, hogy ő is ugyanezt teszi.

– Hagyja abba! – parancsolta. – Ragályos.

Jim a lábára nézett.

– Ne haragudjon – kérte alázatosan. – Csak néha rám jön.

Ezt a mély értelmű társalgást Hugó megjelenése szakította félbe, aki kalapácsot és szegecseket hozott a markában.

Jim Powell önkéntelenül felállt, és az órájára nézett.

– Sajnos, mennünk kell – mondta és sűrűn ráncolta a homlokát. – Mondja csak, nem szeretne társasági dáma lenni New Yorkban, és eljárni bálokba meg mindenféle helyekre, amiről mindenki olvasni szokott az újságban, és ahol pénzt lehet gyűjteni a rászorulóknak?

A lány nem felelt. Kíváncsian nézte.

– Maguk itt nem ismernek társasági embereket? – kérdezte a fiú.

– Ebben a házban csak egy férfiember van, az apám – és ő, tudja, bíró.

– Ő meg biztosan nem olyan társasági ember. Vagy igen? – kérdezte a fiú.

Amanthis nagy nehezen kikászálódott a függőágyból, s elindult a fiúval az országút felé.

– Szóval, nyitva tartom a szemem, és majd szólok, ha lesz valami – mondta állhatatosan. – Egy olyan csinos lánynak, mint maga, a társaságban a helye.

– Mit akar New Yorkban csinálni?

Már majdnem ott voltak a kapunál, és Jim autójának elszomorító két felére mutatott.

– Taxis akarok lenni. Ezzel az autóval, ni. Még egészen jó, csak néha szétesik.

– Ezzel akar közlekedni New Yorkban?

Jim rácsodálkozott. Csinos ez a lány, és okosnak is tűnik, de semmi humora. Minden ugratásnak bedől.

– Miért is ne, asszonyom – mondta méltóságteljesen.

Amanthis nézte, amint azok ketten a karosszériát ráhelyezik az alvázra, és szegecsekkel jól odaerősítik. Aztán amint Jim Powell a volánhoz ül, az inasa meg mellé.

– Nagyon szépen köszönöm a szívélyes vendéglátást. Tolmácsolja tiszteletteljes üdvözletemet édesapjának.

– Tolmácsolni fogom – mondta a lány. – Jöjjön máskor is, ha erre jár, és nem bánja, hogy egy-két borbélysegéd ül a szalonban.

Ez utóbbi megjegyzésre csak intett a kezével.

– A maga társaságában lenni mindig öröm lesz számomra. – Úgy lökte egyesbe a váltót, mintha utolsó szavainak a vakmerőségét akarta volna enyhíteni. – Maga a legcsinosabb lány, akit itt északon láttam – messze a legcsinosabb.

S aztán egy nagyot fújva, zörögve és pöfögve Mr. Powell a déli Georgiából saját kocsijával és saját inasával, saját ambícióival és az általa csapott személyes porfelhővel folytatta útját északnak, ahol a nyarat akarta eltölteni.

II.

A lány úgy hitte, sohasem látja többé. Feküdt a függőágyban, karcsú volt és gyönyörű, balszemét résnyire nyitotta, hogy lássa a júniust közeledni, majd ismét lehunyta, hogy elégedetten álmodhasson tovább.

De egy nap, amikor nyár közepén a szőlőindák már a gyepen álló hinta megkopott széleire kúsztak, Mr. Jim Powell a georgiai Tarletonból, erőtől duzzadva ismét megjelent előtte. A tágas tornácon ültek, mint azelőtt.

– Nagy terveim vannak – mesélte a lánynak.

– Taxizott, mint mondta?

– Igen, asszonyom, de nem ment jól az üzlet. Mindig ott álltam a szállók és a színházak előtt, de soha senki sem akart beülni hozzám.

– Senki?

– Egyszer, igen, egy este egy részeg társaság késznek mutatkozott, és ordítozva helyet foglalt az autómba, de szétesett, ahogy indulni akartam. Aztán egy másik estén, esett az eső, és sehol sem volt taxi az enyémen kívül, és beült hozzám egy úriasszony, és azt mondta, messzire megy. De még mielőtt odaértünk volna, szólt, hogy álljak meg, s ő kiszállt. Nem tudom miért, de nagyon dühös volt, s elindult gyalog abban az esőben. Hogy mennyi sok az olyan rémes ember ott New Yorkban, aki szereti fennhordani az orrát!

– Így hát most hazamegy? – kérdezte Amanthis együtt érzően.

– Nem, asszonyom, nem megyek. Van egy ötletem – jelentette ki határozottan. Majd szemöldökét összehúzva kérdezte: – Járt mostanában erre az a borbélysegéd? Tudja, akinek a kabátujján még rajta van a kuncsaft szőre?

– Nem. Mostanában… mostanában másfelé szokott járni.

– Jó. Akkor először is itt hagyom ezt az autót magánál, ha megengedi. Nem olyan színű, mint a taxik New Yorkban. Legyen az a fizetség, hogy annyit használja, amennyit csak akarja. Ha van kalapácsa és elég szegecse, addig nem lesz vele baj, csak…

– Vigyázok rá – szakította félbe Amanthis. – De mi lesz magával? Elmegy New Yorkból?

– Igen. Southamptonba megyek. Mostanában az a legelegánsabb fürdőző – fürdőhely errefelé. Ezért most oda megyek.

A lány csodálkozva hallgatta.

– S mit akar ott csinálni?

– Mondja – hajolt feléje bizalmasan –, sohasem gondolt még arra, hogy csakugyan igazi társasági dáma legyen New Yorkban?

– De igen. Sokat gondoltam rá.

– Jó. Csak ezt akartam tudni – mondta titokzatosan. – Akkor csak legyen itt ezen a tornácon néhány hétig – és álmodjon szépeket. És ha errefelé jár egy borbélysegéd szőrös kabátujjal, akkor csak annyit mondjon neki, hogy álmos, és nem tudja fogadni.

– S aztán?

– Aztán hallani fog felőlem. De mondja meg bíró apukájának, hogy annyit ülésezhet, amennyit csak akar, de maga bálozni fog egy kicsit – folytatta határozottan. – Társaságba fog járni, mert azt akarja. S én garantálom, hogy egy hónap alatt olyan társasága lesz, asszonyom, hogy még olyat nem pipált.

Ettől többet nem volt hajlandó elárulni. De viselkedéséből gyanítani lehetett, hogy olyan és annyi szórakozást fog neki biztosítani, amilyet csak akar, miközben majd ezt kérdezgeti állandóan: „Jól érzi magát, asszonyom? Vagy még többet kíván, asszonyom?"

– Nos – felelte Amanthis lustán és elgondolkodva –, kevés olyan dolog van a világon, amiért feláldoznám azt a luxust, hogy végig aludjam a júliust és az augusztust – de ha ír nekem egy levélkét, akkor – akkor rohanok majd Southamptonba.

Jim csettintett ujjával örömében.

– Olyan társasága lesz, asszonyom – biztosította a lányt erre a kijelentésére –, hogy olyat még nem pipált.

III.

Három nappal később egy fiatalember szalmakalapban, mely egy angolszász viskó zsúptetejéből lehetett kivágva, megnyomta a lenyűgözően hatalmas Madison Harlan ház kapucsengőjét Southamptonban. Megkérdezte a komornyiktól, lakik-e itt olyan személy, akinek kora tizenhat és húsz között van. Azt a tájékoztatást kapta, hogy Genevieve Harlan kisasszonyra és Ronald Harlan úrra illik az ilyen leírás. Erre átnyújtott a komornyiknak egy igencsak figyelemre méltó névjegykártyát, és elragadó georgiai akcentusán azt a kérését fejezte ki, hogy ajánlják a fent nevezett két személy figyelmébe.

Ennek a kérésnek az lett az eredménye, hogy a szalmakalapos fiatalember majd egy óra hosszat tárgyalt Mr. Ronald Harlannal (aki a Hilkiss Schoolnak volt a diákja) és Miss Genevieve Harlannal (aki nem volt épp ismeretlen személy a southamptoni táncestélyeken). Amikor távozott, magával vitt egy rövidke ajánlólevelet Miss Harlan kézírásával, amit a különleges névjegykártyával együtt a következő nagy háznál prezentált. Ez a Clifton Garneaus ház volt, ahol mintegy varázsütésre ugyanolyan társaság fogadta.

Jim ezzel a módszerrel tett látogatást több ismert családnál, és Georgia legalsó déli csücskének lakosaként fittyet hányt a fullasztó hőségre: épp oly friss és erőtől duzzadó maradt az utolsó háznál is, mint amilyen az elsőnél volt, míg mások, akik híjával voltak ennek a képességnek, majdhogynem összeestek a melegtől. Azon a napon tíz családnál járt. Ha valaki szemmel tartja, amint ezekhez a családokhoz ment, minden bizonnyal egy különleges tehetséggel megáldott könyvterjesztőnek vélte volna, aki egy keresett irodalmi ritkaságot ajánlgat vevőinek.

Volt valami a család tizenéves tagjai iránti váratlan érdeklődésében, mely kifogott még a legkeményebb szívű komornyikok éles eszén is. Amint távozott ezekből a házakból, a figyelmes szemlélő azt láthatta, hogy elbűvölt szemek kísérik az ajtóig, és izgatott hangok suttognak valamit leendő találkozásokról.

Másnap tizenkét családot látogatott meg. Southampton városa hatalmassá nőtt az utóbbi időkben – egy hétig is járhatott volna házról házra úgy, hogy sohasem találkozik ugyanazzal a komornyikkal még egyszer, de őt valamiért csak a fényűző csodálatos házak és azok lakói érdekelték.

A harmadik napon olyasmit tett, amit már sokan meg akartak tenni előtte, de valamiért nem tették – kibérelt egy tornatermet. Feltehetően a hatalmas házakban lakó tizenhat-húsz év közötti fiatalok tanácsolták neki, hogy ezt