Tűzistennő Hawaiiban

By Ignácz Rózsa

L. Yamamoto, japán tudós magyar felesége tizenkét évet töltött Hawaiiban, a Tűzistennő hazájában, a vulkánok birodalmában. Életének minden fordulatáról, számtalan élményéről híven beszámolt két budapesti barátnőjének, e könyv szerzőinek. Ami az évtizednél is hosszabb időt átfogó levelezésből itt az olvasó elé tárul, az nem vázlatos útirajz, nem futólagos benyomások alapján készült feljegyzések sora, hanem a Hawaii szigetvilág múltjának és jelenének nagy távlatú körképe. Vagy harminc emberfajta él ott együtt, fele akkora területen, mint a Dunántúl. A legmaibb civilizáció szomszédságában az ősi életmódot őrizgető, elzárt rezervátum; a korszerű iparosodás mellett a polinéz mondavilág istenei; a szökőár közeledését televízió mutatja; a vulkánok irtózatos kitörése – jövedelmező idegenforgalmi látványosság.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633743966

Book preview

TŰZISTENNŐ HAWAIIBAN

VALÉRIE YAMAMOTO

közlései alapján írta

IGNÁCZ RÓZSA

és VÁMOS MAGDA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-396-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

HAWAII JELENTKEZIK

Honolulu 1. I. 954.

Dear magda and rooasa stop

hauoli makahiki hou stop aloha stop

valerie yamamoto

Mikor 1954. január 2-án postásunk, Berczik bácsi a fenti szövegű táviratot adta a kezembe, hirtelen azt sem tudtam, hogy örömömben utolsó tízforintosomat csúsztassam-e a zsebébe, vagy inkább azon igyekezzem, hogy lenyeljem kirobbanni kész mérgemet. Tulajdonképpen a postát kellett volna ünnepelnem, hiszen a távirat címzése így szólt: „To a Hungarian Publishing House, for Ignaacz Roozsa writer" (Ignácz Rózsa írónak, egy magyar könyvkiadó útján). A posta kézbesítő osztálya. Ilyen bizonytalan címzés ellenére is kikutatta hollétemet! A távírdai tisztviselőnő azonban, nyilván szilveszteri mámorban, álmosan dolgozhatott, vagy éppen előzőleg veszett össze a vőlegényével – így került ennyi, értelmetlen betű egymás mellé. Mert mi az istencsudája az a zagyvaság, amely az angol megszólítás – Kedves Magda és Rózsa – és a hat év távlatából felbukkanó név – Ya­ma­mo­to Valérie – közé ékelődik?! Egyelőre mindössze annyit értettem meg a táviratból, hogy Valérie él és hírt adott Hawaiiból.

Hirtelen elébem állt, ahogyan először láttam. 1948 kora tavasza volt, Gy. Valérie az Egyesült Államokból utazott haza Európába. Nekidűlt az óceánjáró fedélzetén a korlátnak, zsebbe dugott kézzel, puha, krémszínű kabátjában, megvonagló vállal, háttal a menetiránynak.

Fényes, fekete haját szemébe lobogtatta a hátszél. Keskeny vágású, bársony szeme izzón, valami végsőkig feszített várakozással nézett a messzeségbe. Én együtt utaztam a hajón Vámos Magdával, a most érkezett zagyva nyelvű távirat első számú címzettjével.

– Nem tudom, miért, de nekem az az érzésem, hogy ez a nő magyar – mondta Magda váratlanul. – Meg is kérdem.

Válaszolni akartam, hogy a feltevés rendkívül valószínűtlen, de elkéstem. Magda már odalépett a lányhoz, és megszólította. A legtermészetesebbnek vette, amikor kiderült, hogy gyanúja alapos volt. Perceken belül bizalmas beszélgetésbe mélyedtek, és csakhamar féltucat közös ismerősre leltek. Egy órás beszélgetés után Magda kereken megkérdezte:

– Mire vársz?

Nem azt kérdezte, hogy mit gondolsz, annyi idő múltán mi vár majd odahaza, Pesten, mihez kezdesz, mik a terveid. Általánosabban és súlyosabban tétette fel vele a bizalmas kérdést a hirtelen támadt barátság.

A hajó Gibraltár szikláihoz közeledett. Az ókoriak képzelete ide, e kőóriások, a Herkules oszlopainak vidékére telepítette a világ végét. Ma is két világ kapujának érzi az először utazó ezt a szívszorongatóan szép tengerszorost. Valérie a fedélzet korlátjának dőlt, fejét elfordította a másik világot elzáró sziklák látványától, és kibuggyant belőle a vallomás. Először csak egy férfinév formájában. Ezt kellett maga elé mondania:

– Ya­ma­mo­to a neve. – Aztán sietve hozzátette: – Mire várok? Semmire. És mindenre. Valami véglegesre. Valami döntőnek kell már velem történnie, mert…

Hirtelen elhallgatott, de jóval később mintha egyenesen ezt a félbeszakadt mondatot folytatta volna. Ekkor már naplemente volt, puha plédekbe csavarva magunkat, ültünk a fedélzeten, amikor Valérie hirtelen megszólalt:

– Szerelem? Nem tudom, mi a szerelem, ha ez az. Ya­ma­mo­to három éve kísér, mint az árnyékom. Sohasem mondta, hogy szeret. Három év óta most szakadtam el tőle először. És ezt egyszerűen nem lehet elviselnem.

– Az embernek rendszerint akkor nincs árnyéka, amikor éppen nem süt a nap. Persze, én is napsütés-párti vagyok – jegyezte meg Magda kissé gunyorosan, mégis gyengéden.

Valérie, ha lehet, még sápadtabb lett, és bocsánatot rebegve a kajütjébe szaladt.

Aztán nem sápadtan, hanem éppen ellenkezőleg, láng­pirosra gyúlt arccal futott vissza hozzánk. De ez már jóval később volt, a hajó Nápolyhoz közeledett. Valérie kezében Ya­ma­mo­to sürgönyét szorongatta, amelyet a hajó szikratávírója közvetített neki. A többit, ami a sürgönyt megelőzte, már Genovában mesélte el.

A Hotel Mirabella éttermének egy kis asztalánál ültünk hármasban, Valérie hívott meg bennünket vacsorára. Ekkor már úgy szerettük, mint valóságos kistestvérünket: olyan féltőn és oly nevelően gonoszkodón is. Nem sok érzékem van a szerelmi indulatból fakadt hirtelen elhatározásokhoz, vagy legalábbis ekkor, 1948-ban nem volt; olyan fáradtnak éreztem magam, amilyen még ma sem vagyok. Magda jobban beleélte magát Valérie lelkiállapotába. Még a kikötés előtt Valérie neki vallotta meg lázongó kétségeit. Azon kezdte: megalázó számára, hogy annyira nyugtalanítja Ya­ma­mo­to…

Gy. Valérie majdnem három évet töltött az Egyesült Államokban. Mint harmadéves, történelem szakos egyetemi hallgatót hívta meg látogatóba, az USA-ba nagynénje, aki még a húszas években vándorolt ki Magyarországról. Valérie eredetileg csak fél évet akart kinn tölteni; aztán maradt, mert sikerült bejutnia a California University őskori-történeti szakára, ott egy évet le is hallgatott… no és főképp azért, mert megjelent életében Ya­ma­mo­to.

– Valahányszor benyitottam a könyvtárba, az egyik sarokablak előtti olvasóasztal mellől egy kis, vékony csontú, szemüveges japán férfi emelkedett fel, s anélkül hogy egyenesen rám nézett volna, felém fordult és némán meghajolt. Bosszantóan szerényen hajolt meg, és olyan tisztelettel, hogy az már egyenesen kihívó volt. Ott, abban a könyvtárban, ahol a kollégák és kolléganők hátba döccentősen halló boy- és halló babyzték egymást. Mosolyogva hallgattuk Valérie-t.

Mikor a következő évre a bostoni Harvardra iratkozott be, ahol később a mi doktorátusunknak megfelelő diplomáját is megszerezte, harmadnap, amint éppen átvágott a campuson, hogy az egyetemi városrész egyik diákmagazinjában néhány jegyzetet vásároljon, Ya­ma­mo­to fordult ki a magazin ajtaján.

– Végül is én szólítottam meg – vallotta Valérie –, de az akkor már olyan volt, mintha örökké ismertük volna egymást.

Így szólt hozzánk barátnőnk, aztán hirtelen elénk borította táskája tartalmát. A táskában Ya­ma­mo­to táviratán kívül csekk is volt, amelyet valamelyik posta/pénzintézet intézkedésére egy genovai bank vált be Valérie-nek. A sürgönyben pedig Ya­ma­mo­to a következőket írta:

Kérem, azonnal forduljon vissza. Ha maga is úgy akarja, Bostonban házasságot kötünk, és onnan repülővel már együtt utazunk Honoluluba. Drága Valérie, csak akkor fogadom el kinevezésemet a Hawaii Egyetem antropológiai tanszékére, ha maga hajlandó megosztani velem jövendő életemet.

A továbbiakban azt üzente Ya­ma­mo­to, hogy a hajózási társaság genovai irodájában máris kifizetett jegy várja Valérie-t a visszafelé induló Atlantic járatra. A visszaindulásig kénytelen lesz három napot Genovában tölteni, ezért a szállodai és egyéb költségek fedezésére küldi az utazócsekket.

– Mi ez? Zsarolás? – kérdezte Valérie a távirat első felére bökve. – Hogy csak akkor fogadja el a kinevezést. Mintha bizony érettem választotta volna azt a bonyolult tudományt mesterségéül! Már a Harvardon beszélt nekem Honoluluról, ahol magán az egyetemen, eleven példányokon lehet az emberi faj legalább harmincféle speciális esetét tanulmányozni.

– Mit válaszolsz neki? – kérdezte Magda tárgyilagosan.

Valérie úgy nézett rá, ahogyan csak lehet arra, aki ilyen esztelen kérdést tesz fel.

– Mit válaszolhatnék? Megyek! – mondta hevesen. – Természetesen hozzámegyek.

Köhögésbe rejtettem nevethetnékemet.

– Egzotikus házasságot kötsz – mondottam. Magda biztatta:

– Mély vízbe a legjobb fejest ugrani. Ha Ya­ma­mo­to személyében az egzotikum hatott rád, ennél egzotikusabb életformára, nem hiszem, hogy az életben még egyszer esélyed lehetne. Ragadd meg az alkalmat, próbáld ki!

– Nem lesz unalmas házasság – mormogtam.

– Ellentétben a legtöbb házassággal – tette hozzá Magda szelíden.

Valérie észrevette, hogy ugratjuk. Kissé elszomorodott. – Nincs senkim Pesten.? Tulajdonképpen ti vagytok az utolsó hazaiak, akikkel együtt vagyok. Chiantit kérek. Be akarok csípni! Ugye hazakísértek a szállodába, ha becsípek? Már be is csíptem. Már a hajón kótyagos voltam. Neki sincsen senkije. Csak távoli rokonai élnek valahol Tokió egyik külvárosában. Nem járt Japánban gyerekkora óta. Kit vitt volna magával Hawaiiba, ha nem engem? Ki mást is vihetett volna kívülem? Ki más lehetne a párja ott, abban a nagy fazékban?

Hát ez elég különösen hangzott: fazék! Azt mondta Ya­ma­mo­to – magyarázta Valérie –, hogy Hawaiiban, mint egy nagy, kísérleti tégelyben fő a sokféle emberfajta valami új emberötvözetté. Ya­ma­mo­to alig két ujjal magasabb nálam. Az arca feszes, egy kicsit túl sápadt-sárga. A szeme és a szája szinte sohasem mosolyog, de a keze is tud mosolyogni, a válla is, az egész gyöngéd, furcsa, törékeny, mégis szívós lénye. Melyikőtök szeretne bele ilyen idegen emberbe?

Erre a kérdésre nehéz volt válaszolnunk. De nem is várta meg, válaszolunk-e hát?

– Azért szerettem bele – kérdezte önmagától –, mert sohasem, egy rezdülettel sem árulta el, hogy szerelmes belém? Ezt képtelen lettem volna elgondolni valaha, odahaza, Pesten. Odahaza most? majd elülnek a tavaszi szelek, és meleg nyár lesz. Hawaiiban mindig tavasz van.? Mikor fogok hóban járkálni és dideregni otthon? Mit gondoltok, meg lehet szokni egy ennyire idegen világból való ember természetét, szokásait? Hihetetlenül udvarias, végtelenül zárkózott. Milyen lehetett gyerekkorában? Hogyan élt? Miket játszott? El tudom ezt képzelni valaha? Egy szót sem értek az ő anyanyelvén. Ő egy szót sem az enyémen. Egy harmadik nyelven beszélünk egymással. S egy idegen nyelven hogyan érezhessük egymást igazán… nem tudom… Igyatok, igyatok velem erre a nagy vállalkozásomra, és ígérjétek meg, hogy…? Az ember nem tudja hiteles tanúk nélkül boldogan leélni az életét…? Fogtok levelezni velem?

– Jó volna a hangodat is hallani néha – vetette közbe Magda. – Miért ne hívhatnál fel telefonon? Ne lógassuk a fejünket, ne játsszunk örök búcsút Európától! Végtére is magaddal viszel egy kis Európát, és ma már nem korszerű elérhetetlen távolságokról beszélni.

Magda egy üveg Stregát hozatott. Azt játszottuk, hogy a „szemtanúk felfedik igazi kilétüket és tréfás-komikus életrajzot meséltünk magunkról Valérie-nek. Nem éppen kellemes és vonzó példákat is emlegettünk életünkből. „Mikor özvegy lettem – mondta egyikünk, „mikor elváltam" – mondta a másik. Útravalóul elhangzott a házasságról néhány hazai szólásmondás, és nem is olyan igazán jó vicc is. Szegény kis sürgönyön szerzett menyasszony derekasan tűrte az ugratós, heccelődős leánybúcsúztatót, csak egyszer komolyodott el, s akkor is csak félig-meddig fejezte ki, hogy bizony fél attól, ami rá vár abban a végtelen messzeségben, és biztatja magamagát:

– Utóvégre – mondta – nekem diplomám is van. Ha kell, meg tudom én keresni a kenyerem.

– Királynői dolgod lesz Ya­ma­mo­to oldalán – jövendöltette Magdával az elfogyasztott Stregából szerzett derűlátás.

Mikor elbúcsúztunk tőle, kislányunknak fogadtuk Valérie-t, aki három nap múlva útra kel Tűzistennő paradicsomkertje, Hawaii felé. Akkor nem gondoltuk, hogy Valérie-nek egy hónap múltán Bostonból, majd Honoluluból légipostán küldött néhány beszámolója után öt évnél hosszabb időre szakad meg kapcso­latunk.

Most azonban mégiscsak jelentkezett. Rohantam a levéllel Vámos Magdához, de egyelőre teljesen hiába dugtuk össze fejünket, ő éppoly kevéssé tudott a hauolin meg a többin kiokoskodni, akárcsak én.

– Micsoda hülye tréfa ez?! – bosszankodtam. – Szilveszter már elmúlt, április elseje meg még messzi van. Különben is, hogy juthat egy távírdai tisztviselőnőnek eszébe, hogy ilyen mókákat csináljon?!

– Nem hiszem, hogy a tisztviselőnő mókázott.

– Hát akkor ki?

– Talán Valérie küldte így a szöveget.

– Valérie? Annak mi értelme lenne?

– Gondolok valamit. Talán hawaii nyelven van. Lehet, nem tudom. Hawaii-nyelvben én is kissé gyenge vagyok.

– Akkor sincs semmi értelme – feleltem bosszúsan. – Levelet, táviratot azért szokott az ember küldeni, hogy a címzett megértse.? De még meg sem kérdhetjük tőle, mert nem írta meg a címét.

Január közepén azonban ugyancsak „egy magyar kiadóhoz" címezve, vaskos levelet hozott tőle a posta Honoluluból, Hawaii Oahu szigetének fővárosából, a Kuhio Avenue 2117. szám alól. Magdával közösen válaszoltunk a végre pontosan megadott címre, és csakhamar szenvedélyes levelezés kezdődött hármunk között.

1954 derekán valamelyik levelében ezt írta második, de annál inkább szívébe fogadott hazájában, Hawaiiban, férjével és barátaikkal tett egyik nagy kirándulásukról:

„… A bennszülött hawaiiak ősi hite szerint Pele, a tűz istenasszonya, a vulkán kráterében lakik… Meggyőződésem, hogy az egész földről Hawaiiba csődültek össze a világ legzseniálisabb, legélelmesebb és legkörmönfontabb idegenforgalmi iparlovagjai. A Kilouea tűzhányó tövében például Volcano Hotel néven létesített szállodát ötven évvel ezelőtt egy George Lükurgosz nevű görög bevándorló. George bácsi ma is él, ma is ő vezeti az üzemet, most kilencvenhat éves. Ez a hawaii görög dúsgazdag lett abból, hogy pazar környezetben levő szállodájának a teraszáról a vendég mintegy páholyból nézheti, ha tűzijátékot rendeznek a nagy vulkánok, a Kilouea, a Mauna Loa vagy társaik. Sohasem lehet előre tudni, melyik mikor tör ki, és a kilátókkal felszerelt szállodának talán éppen ezért állandóan van látogatója. Az 1952-es kitörés hírére valóságos népvándorlási áradat öntötte el a Volcano Hotel környékét. A lángoló, ötven-hatvan méteres tűzoszlopokat fel-fellövellő vulkán tövében, a füves tisztáson, karcsú pálmafák alatt ugyancsak szervezett idegenforgalmi szórakoztatók: fűszoknyás, meztelen vállú, nyakukban orchideákból és hibiszkuszokból – e két híres hawaii virágból – font füzért viselő, mezítlábas, szép leányok lejtették népi táncukat, a hula-hulát, tűzistennő, Pele tiszteletére. Tűzistennő a kráter mélyéből nem éppen fűszoknyában bukkant elő, mint a tiszteletére táncot vonagló hívei. De ősi hiedelem szerint ilyenkor, mikor a vulkán tüzet okád magából, éppen ő, Pele istenasszony az, aki a kráter torkában megjelenik. Pele megjelenési formája a tűz. Belső lényege is a tűz. Szoknyáját libegő-lobogó lángnyelvekből szőtték, hasonlatosan a hawaii leányok libegő-lobogó fűszoknyáihoz. A hawaiiak régi hite szerint Pele lángoló szeretetét és gondviselő jóságát a vulkán kitörésével tudatja népével, az annyira furcsa, oly szép, túlfinomult díszemberekké vált bennszülött hawaiiakkal. A vulkáni kitörés azért jele a jóságának, mert ezáltal az emberek mintegy megismételve láthatják kicsinyben, hogyan keletkezett a szigetük, mikor a nagy földrengések idején vulkáni kitörés következtében kiemelkedett az óceánból. Vagyis ezt a látványt a szigetkeletkezés misztériumának lehetne nevezni. A kitörés következtében új lávatömegek kerülnek felszínre, amiből idővel új termőföld keletkezik. Így növeli a szigetlakók termőföldjét Pele. De haragjának is jele a kitörés, mert a vulkánból kiömlő lávafolyó már pusztított el erdőket, réteket, falvakat, s még emberáldozatot is követelt…"

Egy jóval későbbi levelében ezt írta Valérie:

„… Mr. William Canty, a szigetek közti teherhajó-járat kapitánya, örömmel fogadott bennünket a Ha­waiian Farmer személyszállító osztályán. Ezt a tizenkét személyes hálóhelyrészt pár éve létesítették a fehér hajón. Nagy kényelemmel rendezték be egyenesen arra a célra, hogy festők, írók, elmélkedők, a szigetvilág lassúbb és alaposabb szemlélői és kutatói vehessék igénybe. A Madárszigeten nincsen kikötő, tessék csak az utasoknak a lassan vonuló tehergőzösnek e célra elkülönített fedélzetéről szemlélődni! Idáig legfeljebb motorcsónakot adott kölcsön azoknak, akik egy kis tapasztalatszerzésre el akarták hagyni néhány órára a hajót. De most társaságunk kérésére készségesen megengedte, hogy a Baby nevű, kényelmes elrendezésű helikoptert is behajózzuk, és azzal szálljunk fel a hajó fedélzetéről az óriási szárnyú, hófehér és szénfekete albatroszok nyájasan együgyű, nesztelenül sikló és mohón kíváncsi hadától övezve, és kíséreljük meg a leszállást magára a Madár-szigetre, ahol – próbáljátok szó szerint elképzelni úgy, ahogy írom – tízezrével fészkelnek sűrűn egymás mellett, hatalmas, két méter kerületű fűfészkeikben a csupasz földön ezek a hattyúnak vadlibaszerű, libának pingvin-puha, óriáskacsánál fenségesebb, házi libánál butább, falánk, kedvesen esetlen és humoros madarak, a nőnemű albatroszok, egyetlen darab, de arasznyi tojásukon. Canty kapitány talán azért is volt ilyen előzékeny hozzánk, mert megismerkedésünkkor kiderült, hogy személyünkben a klasszikus zene kedvelőire lelt, márpedig ő rendszerint maga művelte zenéléssel szórakozott a számára már megszokottan unalmas, lassú és hosszú úton. Ezek a teherhajós-tisztek fő foglalkozásuk mellett mind szenvedélyesen űznek valami mellékfoglalkozást. Az egyik horgászik, a másik művészi fafaragványokat készít, a harmadik minden gátlás nélkül rettentő giccseket festeget. A mi Cantynk egy kis orgonát vásárolt magának, és a hajó társalgójában – a csöndes hullámverés, az egyirányú szél állandó sziszegése, a motor halk berregése közben – vad szenvedéllyel Bachot játszott az orgonáján. Mikor megtudta, mennyire kedvelem és ismerem Ba­chot, készséggel lapozom elrongyolódott kottáját, s hogy a legnagyobbnak a D-moll Toccatát tartom, gyerekesen ujjongott, és azonnal megkötötte a bizniszt: jöhet a helikopter.

Canty úr két ízben is szórakoztatott bizony eléggé dilettáns, de annál lelkesebb orgonálásával. Mikor beszálltunk a helikopterbe, akkor is orgonája mellől integetett és üvöltött utánunk: „Sok piros tollat, egy zöldet se!" Ez egy helyi szerencse-kívánságféle, amely úgy látszik, nemcsak a hivatásos madarászoknak, hanem nekünk, alkalmi madártanya-látogatóknak is kijárt tőle.

A gép berregett. A hajónkat kísérő albatroszok riadtan elrebbentek, mikor az addig mozdulatlan gépmadár a fedélzetről, helyből, úgyszólván közülük – hiszen valóságos rajban vettek körül – hirtelen a levegőbe emelkedett.

A sziget fölé érkeztünk, és lassan ereszkedni kezdtünk lefelé. Már eléggé világosan látszott az a parányi tisztás, ahol a madárfészkek koszorúja között földet érhetünk. És ekkor egy hatalmas albatrosz csapódott neki egyenesen a felső helikoptercsavarnak. Furcsa kattanás hallatszott. A gép hirtelen leállt, majd zuhanni kezdtünk."

Mikor az olvasásban idáig jutottam, belém villant egy gondolat. Természetesen nem az, hogy jaj, mi történt Valérie-vel, hiszen ha levelet írt, nyilván nem eshetett komoly baja. Másra gondoltam: hogy Ya­ma­mo­to Valérie leveleit és leírásait közzé kellene adnunk.

Mikor ezt az ötletemet először mondtam el természetes társszerzőmnek, Vámos Magdának, gúnyos-aggályosan felvonta szemöldökét, és így szólt:

– Valljuk meg, amikor a kis Valérie közölte velünk, hogy elfogadja Ya­ma­mo­to távirati leánykérését és Hawaiiba költözik, alig tudtunk valamit a Hawaii szigetekről, ahol sajnos azóta sem jártunk.

Valóban, mit is tudtam még pár éve Hawaiiról? Annyit vagy legfeljebb alig-alig többet, mint amennyit a földrajz, történelem átlagos ismerői. Mikor először hallottam, hogy Ya­ma­mo­to (neve oly gyakori arrafelé, mint nálunk a Kovács, Szabó, Kiss vagy Nagy) japán, sőt japán-filippino keveredésből származó tudós, a japán név és Hawaii társítása révén csak annyira emlékeztem, hogy Amerika a honolului Pearl Harbor megtámadása után lépett be a második világháborúba. Ezután pedig oly közkeletű, oly olcsón reklámízű dolgok jutottak csak eszembe Hawaiiról, hogy gyönyörűek a lányok, híres hangszerük a hawaii gitár vagy másként ukelele. Bevallom, azt már elfelejtettem volt, hogy Cook kapitány fedezte fel a Hawaii-szigeteket. Ennek lexikonban kellett utánanéznem, és ugyancsak lexikonból vésődött újra tudatomba az is, hogy volt Hawaiinak a XVIII. században egy nagy királya, bizonyos I. Kamehameha, aki először egyesítette jogara alatt a különböző, szelíden engedelmeskedő vagy hellyel-közzel véresen ellenálló, lázongó hawaii törzseket. Olyanféle felületes értesülés volt az enyém a Csendes-óceánnak erről a tőlünk nyugat felé 22 000 kilométerre levő, gyöngynyakék-szerű, csodás szigetláncáról, mintha rólunk, magyarokról azt tudja az átlag műveltségű, mondjuk, brazíliai, hogy nálunk fokossal jár a gulyás, és csárdást táncol a nép. Az már jól értesültnek számít, aki hallott vagy olvasott valaha Kossuth Lajosról is…

Magda hűtendő is, táplálandó is útikönyv-író buzgalmamat, kedvesen oktató mosollyal tárta szét előttem az összes Hawaii-szigeteket ábrázoló térképet.

Miután bevágtam az összes szigetek nevét, betéve tudtam Valérie kötegnyi levelét, és kiskoffernyi fényképet, rajzot, képes levelezőlapot, térképet, katalógust, néprajzi leírást s az ég tudná, mi mindent gyűjtöttem össze, s többek között repülőpostával még egy valóságos hawaii koralldarabot is kaptam, amelyet Valérie saját-kezűleg tépett számomra a Csendes-óceán sekélyebb, partközeli fenekéről, vadonatúj, víz alatti békaúszó felszerelésében, sőt, mikor egy valóságos hawaii füvekből varrt szoknyát is kaptam Honoluluból, akkor ellentmondást és halasztást már nem is tűrve, kijelentettem:

– És most: aloha! Gyerünk Hawaiiba!

Időközben ugyanis nemcsak fényképeket, korallokat és fűszoknyát gyűjtöttem, hanem mindketten egy picike hawaii nyelvtudást is. Így tanultuk meg, hogy aloha a hawaiiak szerencsekívánata, szeretetközlése, üdvözlete. Alohát kiáltanak, ha boldogok, alohával köszöntik egymást ősi ünnepeik hajnalán, de alohát mondanak a keresztények húsvétján és karácsonykor, a hawaii japánok pedig cseresznyevirágzás és a hawaii kínaiak sárkányünnepén is. Alohát köszön a Hawaii-szigetek valamelyik cukornád- vagy ananászültetvényén élő, bevándorolt koreai kisgyerek is, mikor beállít reggel az iskolába. A hawaiiak legszívesebben magát az országukat is Aloha Államnak neveznék el. Őshawaiiul szinte minden aloha, ami a jónak, az örömnek a kifejezése vagy a jóra biztató felszólítás.

Valérie táviratának számunkra először érthetetlen szavai, hauoli makahiki hou, pedig azt jelentik: boldog békekorszakot!

A távirat nemcsak kívánta, hanem valóban hozott is boldogságot és örömet: egy különös körülmények között fogant barátság fejlődését és kiteljesedését, társszerzői együtt munkálkodást két óceánon át s nem utolsósorban a valódinál is igazabb, együttes utazást és kalandozást a távoli világokban.

ÚTKÖZBEN

Los Angeles, 1948. június 2.

Drága Magda,

az újság neve, ahová dolgozol, megmaradt fejemben. A cédulát, melyre címeteket feljegyeztem, elveszítettem. Kérlek, add át ezt a levelet Rózsának is.

Megtörtént. Mármint a házasságkötés. Azt hiszem, boldog vagyok. Ha boldogságnak lehet nevezni azt a kizárólagosságot, ami férjemhez köt. Nem is tudom, érdekes és szenvedélyes kizárólagosságot mondjak-e, vagy inkább kellemes és izgatott kiszolgáltatottságot. Senkim és semmim sincsen kívüle. Hetek óta ő a barátom, rokonom, társam és társaságom. Ujjongó és megszokhatatlanul jó érzés vele lennem azokban a bizonyos nagy pillanatokban. Napközben egész utunk alatt úgy gondoskodik rólam, mint egy fiatal és nagyon szemérmes apa az újszülött kislányáról. Akadnak percek, amikor szeretném így szólítani: professzor úr, kérem! – Egyelőre fogalmam sincs róla, kicsoda ő. Most bizonyára cinkosan összemosolyogtok R.-val, mintha ennek így kellene lennie. Talán pontosabb, ha ezt írom: jelenleg nyugtalanul boldog vagyok.

Utunk idáig olyan volt, mint a félálom, vagy mint a szendergés késő éjszaka. Ismeritek azt az állapotot, amikor eseménydús nap után néhány percig még az ágyban olvas az ember, de már ragad le a szeme, minden összefolyik előtte, képek, fogalmak, érzések kopírozódnak egymásra. Ilyenfélék első úti