Tóparti ismerősök I.

By Ignácz Rózsa

Az írónő mondja művéről:
„Három kisregényemben, három hosszabb, egy rövidebb elbeszélésemben és a Mesterségünk jegyében címen összefoglalt pillanatképekben ismerős-ismeretlenek serege él, nyaral, szeret, bukdácsol, tervez, bölcselkedik, fintorog, utat keres és célba ér. Majdnem valamennyi történetem színhelye „Európa legszebb szeme” – ahogy Krúdy nevezte a Balatont, a csábító, szerelmeseket kerítő tó, ahol egyformán tud izgalmasan szép, eleven, s ugyanakkor kietlen is lenni az élet.

Az Özvegy nyárban, ebben az 1945-ben játszódó kisregényben, mint üldözöttek kétes menedékére emlékszik vissza e tóra a magányos „egynyári asszony”, Rókánénak a Zala-parti hegyközség szőlős gazdánéjának ez a szelíd víz veszi el egyetlen katonafiát, itt siratja el utolsó csikóját az alföldi öreg Sallai is, s itt üdvözli az új gépesedő világot. Tóparti ismerőse Kormos Pirinek, az öntudatos, mindig többre törő fiatal szövetkezeti parasztlánynak Méhes Mihály szegényparaszt városra futamodó, elfinnyásodott fia is, s a Tájrendező Vállalat újértelmiségi ifjú mérnöke itt készíti el élete legszebb tervét, s éli meg a partner-szerelem dicstelen kudarcát. Valahol „Balatonillatoson”, turnéja utolsó állomásán szakít örökre a boldogtalan nagy színésznővel ifjú, csetlő-botló kedvese egy rezignáltan bölcs, jó humorú, kortalanul öreg költőnő bolondos házatáján.

Nemcsak az én ismerőseim ők, hanem egymás ismerősei és talán mindannyiunké. Mai emberek, értelmiségiek és parasztok, művészek és munkások, dolgozó, nyaraló, alkotó vagy pihenő emberek, akik lelkileg nekivetkőztek a tóparti nyaraknak, jellemük és sorsfordulataik mérésre készen, művészi megörökítésre várón tárultak fel előttem.”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633743829

Book preview

IGNÁCZ RÓZSA

TÓPARTI ISMERŐSÖK

I.

KISREGÉNYEK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Papp Norbert

978-963-374-382-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

ÖZVEGY NYÁR

Egy takaros, sérületlen tóparti állomáskára, szemközt a horpadt koporsófedél alakú heggyel, sok vesztegléssel, átlag hat kilométeres órasebességgel, noha időnként rohanva is, megérkezett a Budapestről azelőtt huszonnégy órával útnak eresztett vegyesvonat. 1945 nyara volt. Egy kocsi tetejéről eleven ruhacsomó mozgatott lefelé két kisebb mozgó ruhacsomagot.

Az asszony, aki gyermekeivel megérkezett, mindattól, ami mögötte volt, a leszállás pillanatában legalább ötvenöt évesnek érezte magát. A két nyelven kiállított utazási engedélye szerint Imecs Lászlóné, Bogáti Flórának nevezték, és huszonnyolcat töltött be a télen.

A parti villasoron Bartháék emeletes háza és Blénessyék villája között, vadszőlő futotta, szomorúfűz takarta házikó várt rájuk. A nyári otthonuk.

Az utasok körül sem néztek, száll-e még le kívülük valaki, s a pályaőr a régi-e még? A gyerekek elhajították cókmókjukat, és visítva rohantak a part felé. Az asszony az elhajított kis hátizsákokat karjára kapta, a magáé alatt kissé meghajolva, lihegve szaladt utánuk.

A kertkapu a földre dőlve, a kerti úton keresztben, pallóként feküdt talpuk alá. Az összenőtt faágak alatt bújva, hajolva igyekeztek befelé. A ház ajtaja kitárva dőlt a falnak. A kertre néző, kitört üvegű üres ablakkereten át egy odabent fészkelt, megriadt cinke röppent szemközt, riadt üdvözlést csicseregve, szinte a szemük közé. A lakószobában, a kis kandalló előtt, rongy- és romhalmaz-kupacról legurult, fehérré oszlott ökörfej guggolt. Az asszony hátrahőkölt. Ki, mikor, mit művelhetett a parányi ház legbelsejében egy ökörrel, vagy akárcsak a fejével is? Az ökörfej mellett, a szemétben fél pár, csillogó, aranyozott bőrszandál feküdt.

A gyerekek már a ház másik oldalán rohantak, át a kerten, ki a pázsitos partra, a kaputlan hátsó kijáraton, mely a tópartra szolgált, lerúgták a cipőt, négykézláb nekiszaladtak a lejáró nélküli, jégtörő kőtöltésnek, és máris térdig belegázoltak a vízbe.

Az asszony nem hallotta sem a vízcsobbanást, sem apró sikongásukat.

A szeméthalmaz tetején kézzel írt, nyitott könyv feküdt kitárva. Felkapta azon porosan, a rászáradt sártól szürkén és elrücskölten.

Flórával ma Badacsonyban jártunk, vitorlással – olvasta az elpiszkolt sorokról borzongó iszonyattal. A földre dobta, és hangosan, jajgatva sírni kezdett.

A kandalló ajtótlan nyílásán kibújt egy egér, pillogva nézte a betolakodott idegent, aztán kaparászó nesszel kiszaladt a tárt ajtón át a kertbe.

Kistermetű asszony volt, sötétszőke, zöldes szemű. Tömör és karcsú. Sok színű, sok hajú. A parti ház szüleitől maradt rá. Abban töltötte gyermekkora nyarait. Onnan ment férjhez. Még meg sem gondolta, akarna-e gyereket, azok máris megszülettek. Egyik a másik után. Előbb a fiú. Szívták, nőttek, belecsimpaszkodtak. Évek óta őket hordta már nyaralni. A férfival, aki az elpiszkolódott sorokat írta a naplóba, valamikor esténként megszöktek a gyerekek elől egy-egy órára, olyan lázasan és gyorsan, mintha magukat keresték volna ilyenkor, azokat, akikké éppen lenni kezdettek. Mióta László eltűnt, nem volt kivel megszöknie a gyerekei elől.

A háború vége felé azt képzelte, a Balaton-parti házikó apja és férje nélkül is eltartja őket legalább még egy nyáron át. A gyerekek megerősödnek az ostrom tele után és az új ősz előtt.

Mikor kisírta magát, máris nekiállott kertet ásni. Másnapra jól-rosszul fel is ásta. Megtisztította a már lombos gyümölcsfákat egy kevéssé, felsúrolta a parkettet. Háború szemétjét hordta ki a házból és ásta el. Az ökörfejet egy félig égett kormos ronggyal vitte ki. Keze csuklóig fekete lett. A feltört és kifosztott házikóban térdig ért helyenként a rom és a piszok. De a fák talán sohasem virágoztak ilyen pazarul. A cseresznye soha még annyit nem kötött. A helyére tett ajtón nem volt kilincs, csak egy madzagot köthetett rá, de a tujabokron fülemüle fészket lelt a kisfiú – a törpe cserépkályha, a „kandalló" párkányán meg egy ép halászhorgot. Horgászbotnak valót a Bartháék mogyoróbokra hajtott a kerítésük mellett. A Balaton ragyogott, szikrázott, és kellette magát; olyan meghitten a régi, az ismerős volt, mintha partján nem bombatölcsérek, hevenyészett s még el nem tömött lövészárkok, elhajigált tojásgránátok és kézigránátok torzították volna a homokot s a zsenge pázsitot.

Pénze nem volt a nyaraláshoz, de kislánykája kinőtt paplanáért egy egész, sovány kacsát lehetett cserélnie a környékbeli gazdálkodóktól, ismerős parasztasszonyoktól. Csak ne lett volna olyan kihalt a telep! Szomszéd, aki télen-nyáron ott lakott, csak az ötödik házban akadt. Nem mintha nagyon szerette volna a szomszédokat, vagy különösképpen barátkozott volna velük. De mikor a nap eltűnt a hegy megett, félni kezdett. A gyerekek csak akkor jelentettek védelmet, ha felbátorodott attól, hogy neki kellett őket védel­meznie.

A gyerekek minél többet aludjanak. Aludjanak, amint lemegy a nap. De akkor meg egyedül maradt.

Oláh Jani, az üdülőhely telepőre azt mondta: Bartháék írtak Szombathelyről. Két hét múlva jönnek. Blénessyné is izent, hogy ők meg a hónap végén. De addig?

– Akárki, csak jönne le – fohászkodott. De ki vál­lal­kozik még most nyaralásra? Kinek van rá módja, pénze, türelme, ideje? Az emberek rohannak az új életlehetőségeik után. Elveszett hozzátartozóikat kutatják, költözködnek, batyukat cipelnek, munkahelyet és munkaalkalmat keresnek, vádolnak, ítélkeznek, sírnak, panaszkodnak, gyászolnak, szerveznek és szervezkednek; ujjonganak, szabadoknak érzik magukat, csoportosulnak, új életformát alakítanak. Felszabadultak.

Ugyan ki, hány ember gondol nyaralásra 1945 júniusában? Hiába törte a fejét, kit hívhatna meg. Kétnapi húzódozás után végül lapot írt Rostásnénak. Úgy vélte, az ő társasága is jobb lesz, mint az esti, kietlen csönd, mikor csak a szomorúfűz zizeg, a levelibékák énekelnek, egy-egy bakcsó száll át a ház felett, és nagyot kiált. Villany sem égett még a telepen. S a petróleumlámpa fénykörén túl, a félhomályban, mintha emlékalakok inganának

Hálás is volt Rostásnénak. Éveken át szövődött szálak fűzték hozzá. Rostásné két évtizeden át házmesterkedett abban a pesti bérházban, ahol Flóra élt.

Rostásné, Varga Róza paraszt eredetű, jó arcú, ötvenes özvegy volt. Öregedőn is koromfekete hajat, rózsás arcot viselt. A fejét örökösen bekötve hordta, szemöldökéig húzott menyecskés kendőivel, mivel a homlokán néhány himlőhelyet így vélt jól eltakarni. Virágos ruhákat kedvelt, s kissé dörmögve beszélt. Igazi jellege a háború vége felé bontakozott ki, mikor huszonkilenc lakásban gyakorolhatta a mátriárkai igazságosztás nagy feladatát. Úgy vélte, lakni minden élőlénynek joga van, ha a bért megfizeti.

Ehhez képest védte, amíg védhette az üldözötteket is; a menekülő, vagy későbben elhurcolt családok javait leltárba, gondozásba vette, igaz, írást kért mindenkitől, s megmondta kereken:

– Ha, Isten ne adja, el tetszik pusztulni, nagyságám, akkor a holmi az írás szerint a megnevezett rokoné lesz. Ha őket is baj érné, csakis reám marad. Ha meggyün, aranyom, Isten adja, hogy meggyüjjön, és sikerül a holmiját megőrizni, az őrizésért tíz százalékot tetszik fizetni természetben. Ha meg tőlem is elrabolnák a holmit, amit nem kívánok senkinek, hogy megpróbálja, hát arra tanú kell nekem. Nehogy aztán rám háruljon valami gyanú. Igaz, angyalom?

Alagsori lakásában, mennyezetig zsúfoltan állott a sok mentett tárgy. A gyarapodást az élet legszebb tulajdonságának tartotta.

A háború utáni önellátós, batyuzó korszakban Rostásné a feleslegessé vált óvóhely zugában tyúktenyészetet rendezett be. Ugyanekkor fedezte fel, hogy a falujából hozott disznót hogyan lehet a mosókonyhában, maga kitermelte kerítésdarabok tüzén felfüstölni.

Flóra lakásában szabadon és otthonosan járt ki és be, akár a huzat.

Flóra negyvenháromban maradt magára. Az ura a keleti harctéren tűnt el. Rostásné az edzett özvegyek gyakorlatias fölényével vette őt oktató és gyámolító pártfogása alá. A változó idők előszelét hordozó időkben, jó előre így szólt hozzá egy napon – miközben szemléltető oktatást adott a vegyszer híján, házi hamulúggal történő lepedőmosásról:

– Flórikám! Maga csak ne járjon-keljen úgy a világban, mintha ügyefogyott nagysága volna. Nem olyan idők lesznek ezután, hogy attól lehessen gyarapodni. Szegény drága jó tanár úr is, Isten nyugtassa szegényt, ott ahun van, az idegen fődben – jaj, angyalom, vigyázzon mán! Hogy fogja azt a fazekat? Úgy, úgy, ronggyal édesem, ronggyal na! Előre köszönt ő nekem mindig, ha jött a pincébe gyújtóst csinálni. Meg még szólt is, hogy van, Rostás néni? – S mikor a fiatalasszony feje erre az emlegetésre a teknő fölé kókadt, térült-fordult, máris egy kis hazai harapnivalót hozott, mert bölcs gyakorlatból tudta, hogy a pár nélkül maradt asszony egyetlen öröme: az eszegetés.

– Nem jól van az, Flórika, hogy minden falatot a gyerekeknek dug. A gyerek él a szülő után, tudja, nem fordítva. Most már csak maga után élhetnek ezek az árvák. Hát gyarapodjék, angyalom. Férjhez is megy még maga, meglássa. Csak tudja, a férfi is milyen, annak is azon akad meg a bizalma, aki olyan kinézetű, aminőt fogni lehet.

És a görnyedten üldögélő, sovány fiatalasszonyhoz lépett, két izmos hüvelykujja első ízeivel gyömöszölni kezdte a vállát, nyakát. (Ott, ahol nincs asszonyember, aki ne kívánná a vérpezsdítő gyömöszölgetést.)

Helyretette Laci kificamodott bokáját; az ostrom utáni sárgaborsó-leveses, hascsikarásos időben kitalálta, hogy más gyógyszer hiányában a kifőtt tészta keményítős levét itassák Klárival, akit már egyszálbélűvé fogyasztott az akkor divatozó betegség.

Flóra meghívását örömmel, sőt büszkén fogadta el. A lakók nagy részével közölte, hogy nyaralni megy. Hogy hová? Hát Imecsékhez. A Balatonra. Ezt úgy mondta, mint aki éreztetni kívánja: nem mindenkinek van balatoni villatulajdonos jó ismerőse. Ilyen ismerőssel rendelkezni, Rostásné szemében bizonyos társadalmi rangot jelentett – amit éppen most ért el, hogy a háborúnak vége lett.

Békésen, Budapesten és Érden kívül eleddig még sehol sem járt látogatóban. Így természetesen a Balatont sem látta még soha, mikor az 1945-ös esztendő lassan, de egyre javuló közlekedési gyakorlata szerint, Budapestről huszonkét órát utazva egyhuzamban, szorosan bekötött fejjel, izmos testén három rend ruhával, egy kis belül bőrös ujjasban, hátizsákjában egynémely cserélni való aprósággal – teszem azt, a Blumné megőrzött holmijának tíz százalékaként rámaradt cérna- és fonalfélékkel és egyheti élelemmel – a hőségtől, a koromtól csillogó fekete-piros orcával, a Balaton mellé megérkezett.

Teljes rendet hagyott odahaza: lakókönyv, törlőgumi, ceruza a helyén a stelázsin; a lift úgysem jár, új lakó beutalását a hivatal végzi. Szemetet nem kell hordani még, mert ennek a szokása még nem tudott helyreállni, de a lakókat megszoktatta, hogy a szomszédos telekre ásott gödörbe maguk öntsék ki a hulladékot. Ha már igazán rend lesz, bajosabb volna nyaralnia, mint éppen most. De azért még egyre csak ott járt az esze a más gondjára hagyott bérházon.

Hunyorogva szállt le, és zsiborgó tagokkal topogott a frissen meszelt, takaros balatoni állomáson. A kis épület fehéren villogott a kiteregetett, szép sárga kavicsszőnyeg közepén; két oldalán pompás ezüstfenyők magasodtak, akárcsak kicsiny, gótikus templomok apró tornyai. Az ezüstösen csillogó, egy pár sín két oldalán pirosan, sárgán, fehéren, lilán virágzott a kavics közé ültetett kukacvirág, a portulaccia. S még a fehér, vaslábú, piros hátú pad is oly üdén csillogott, mintha e tájon nem viharzott volna át a háború.

A pályaőr, olyan Rostásné-korabeli férfiú, nyalkán, peckesen intett piros zászlócskájával; egy-egy ezüstös száltól átszőtt szőke bajusza, régi-világbéli módon kunkorodott kétfelé, mint a zsemleszőke szimmentáli bikák szarva odahaza Békésben, vagy akár néhai Vilmos császár bajusza azokon a nagy papiros falinaptárokon, amiket Rostásné kisleány korában, boldogult édesanyja szokott volt a tűzhely fölé kiszegelni, hogy a napokat is mutassa, és az étel fröcskölésétől is védje a falat.

A délceg pályaőr csak abból a keskeny vágású szürkéskék szeméből mérte fel azt az öt személyt, aki a parányi állomáson a zsúfolt vonatról lekászolódott, de Rostásné után még meg is fordította egy cseppet izmos, vöröses nyakát, s az özvegy erre a tekintetre húzott egyet a homlokszorító rózsás kendőjén, s még a harmadik felső szoknyája gyűrődésén is pallott egyet, de azért úgy vélte, inkább a sok ruhától van melege, nem attól, hogy így megfordult utána egy feszes férfiúi nyak. Aztán igazított egyet a hátizsákján, s máris megpillantotta a kijáratnál a kedves családot: Flórát és két gyermekét.

– Mamikám! – rikoltott buzgón Laci – akkor mi mindjárt megmutatjuk Rostás néninek a Balatont.

– Tetszett hozni fürdőruhát? – kérdezte Klári nyomban, s mind a két gyerek mohón nézte a Rostásné hátizsákjából kigömbölyödő, szép nagy fehér házikenyeret.

A parthoz vezető út jegenyéi cakkosra csipkézték a tejeskék eget. Túl a glédában álló, alig zizergő jegenyefasoron, az ég nefelejcsét a maga türkiz víztükréhez ölelve, mint tág nyílású kék szem, nézett az érkezőre a tónak egy kilátszó foltja.

De Rostásné rá sem hederített a peckes jegenyékre és a csillogó víztükörre; szaporán lépett, még szaporábban beszélt, s már otthon is voltak.

A ház előtt nem állott meg, hogy a kedves látványt szemre vegye, a felemelt, félig-meddig visszaállított léckapucskán akadt meg a tekintete:

– Ejnye, ezt meg kell erősíteni. Fusson csak, Lacikám. Szeg, kalapács van a házban? No, egy mozsárütő is megteszi vagy egy kő. Klárika, te ne tátsd a szádat – szólt a kicsi lányra –, csak lesz itt valaki inteligencs ember, akitől bár két szeget lehet kölcsönkérni, vagy cserélni.

A hátizsákját csak úgy, a küszöbre tette le. Flóra nagy gonddal maga vitte be azt a tisztára súrolt vendégszobába, világért sem a konyha melletti kicsi és hajdan személyzeti szobácskának készült zugba, hogy Rostásné félre ne érthesse: igazi vendégként megtisztelik, és úgy is fogadják. Rostásné még az általa hozott ebéd elköltése után sem látta, eszik-e hát a Balatont, vagy isszák; két rend ruhát levetett, kirakta őket szellőzni a barackfa alá madzagolt spárgára, tarka alsószoknyáját vaskos bogra kötötte a lába között, s két fehér, izmos, formás mezítlábát szétterpesztve, estig még egyszer felsúrolta a szobáját. Nem ért Flóra ahhoz. Majd ő! „Rend lesz itt, de milyen! Majd meglátja, milyen vendég vagyok én!"

Mire a hold sugarai borzolgatni kezdték a Balaton tükrét, már egy 1944-es újságpapírból cakkos csíkot is vágott Rostásné a stelázsira, az ötödik szomszédból kérte kölcsön kicsi Klári az ollót hozzá.

Flórát Rostásné társaságában és tevékenysége láttán a régen érzett vakációk nyugalma szállta meg. Mint mikor még az anyja élt. Másnap délben fürdőruha híján egy kis feszes, fekete tornanadrágban, a mellén átkötött, piros fejkendőjében végre nekivágott a víznek. Bent, úgy hatszáz méternyire a parttól, ahol már felnyújtott két karja sem látszott volna ki a vízből, engedte, hogy mellét szabadon hagyva, karcsú derekára csússzon a piros kendő, s legszívesebben, s ha nem gyalogosan kellett volna a sekély vízben majd hazalábolnia, a kis tornanadrágot is útnak engedi. Mint lánykorában, mikor náluk vakációzó barátnőjével éjszaka kiszöktek a partra, pongyoláikat egy bokorba rejtették, amint lehetett elfeküdtek a selymes vízben, és úsztak, úsztak meztelenül. Visszafelé azután eltévesztették a partot, sokáig bolyongtak dideregve, tapogatva keresték a pongyolát, s közeledő férfihangok hallatán sikoltva ugrottak be egy idegen kertbe, s annak bokrai között lapultak hosszú, kínos percekig. Mióta gyerekei vannak, mostanig eszébe sem jutott, hogy meztelenül úszna.

De most valami történik vele. Pontosan azóta, hogy kialudta magát, a szél kifújta a fejét, Rostásné fehér kenyeréből nagyon jóllakott, és a gyerekek gondját is letette egy kissé.

A parttal párhuzamosan haladt a mélyben. Mellette a hajdani mélyvíz-jelző cölöpnek elkorhadt legteteje látszott ki a tóból. A korhadt cölöp gallyakat hajtott, s most azok között egy fekete-fehér tollazatú halászcsér pár szeretkezett. Az arcát vízbe temető, ki-kiemelő, nagyokat fúvó úszó nő közeledtére meg sem rezzentek. A madárszerelem rövid pillanatokig tartott, de éppen az volt benne a legizgalmasabb, hogy a nőstény alig libbent le a bokros karóra, szárnya verdesett, s míg párja széttárt farktollai közé nyomta ritmikusan hullámzó testét, verdesésük repülésnek és a talajhoz ragadtságnak, kéjnek és szenvedésnek valami nagyon heves, szép és izgalmas képét kínálta. Az asszony melle, combja megbizsergett, orra hegye elmelegedett, nagy szusszanással, hosszan vízbe dugta fejét. Mire kiemelte, a madárpár már egészen más izgalmaktól űzötten kerengett: halásztak.

– Ilyent még nem éreztem – gondolta –, hogy csak úgy az érzés tárgya, jelenlevő személy nélkül, hú – és nagyokat fújt, most fáradtra ússza magát. Megfordult s nekivágott a hegyek iránt. A szíve gyorsabban vert, mint azt az úszás tempója okozta volna.

– Számolom a tempókat – gondolta, hogy ne gondoljon másra. – Ötvenediknél tarthatott, mikor maga előtt egy magányos, ki tudja honnan elszabadult, korhadt fekete halászcsónakot vett észre. A csónakot a víz lassú csobbanással sodorta egyre bennebb. Mint mikor Lacikával…

Ami pillanat alatt átfutott rajta, attól úgy elvesztette a biztonságát, hogy hirtelen lesúvadt a mélybe. Mire felrúgta magát, a madárpár okozta izgalomnak nyoma sem volt. Egy régi kép szorongatta. A fia még nem járt, nem volt kire hagynia, de ő úszni akart, s egy efféle öreg csónakba beletette a gyereket, kis járószíjával az ülés fájához kötötte, maga mellé ült, s a mélybe evezett. Ott beugrott a vízbe azzal, hogy majd ott úszik a csónak mellett, közvetlen közel, szólongatja a kicsit, vigyáz rá, s ha kiúszta magát, visszaúszik hozzá, és kievez vele a partra. Addig legalább a gyerek is napozik. A csónaktól állandóan két karcsapásnyira úszott, és nagyokat cuppantott, nevetett a kicsinek, aki visszanevetett. Nem vette észre, hogy délről fúvó szél mozgatja a habokat, s a csónak bennebb, egyre bennebb halad. Csak úszott utána. Kissé már fáradni kezdett, haza is kellett volna térniük, a gyereknek ennie kellett. Nekirugaszkodott, hogy a fiút két csapással beérje, de a szél erősbödött és öt, majd tíz tempóval sem érte utol. A lassan növekedő hullámokon a csónak nyugodtan, nagy himbálózásokkal, biztosan haladt a túlsó part felé. Lehetetlennek érezte, hogy ne érje utol, nagy lendületet vett. De minél hevesebben úszott, csapkodott, a csónak annál biztosabban haladt előtte tovább, tovább. Nem nagyon távolodott, de nem is közelítette eléggé meg, s a gyermek gyanútlanul szunyókált benne, a hullámhinta elringatta. Flóra ordítani szeretett volna, hogy ébredjen fel, vigyázzon, ám hogy vigyázhatott volna magára egy alig egyéves kisfiú? Nem érem utol a túlsó partig, odáig pedig nem tudok úszni – gondolta hirtelen, és érezte, hogy nem bírja tovább, kapkodni kezdett, lemerült, kibukkant, felsikoltott, nagyot nyelt, egy pillanatra elfeledte a csónakot, s a benne ringó gyermeket, majd hátára vetette magát a vízszínen, ismét mellre fordult, ordítani kezdett. Blénessy Gábor Révfülöpről tartott hazafelé kalózán, a kis vitorláson, s ezért hallotta meg a befelé hangzó kiáltást. Flóra húsz méternyire a csónakban békésen alvó gyerektől félönkívületben feküdt a hullám tetején, mikor kiugrott érte, a kalózba emelte, majd utána eredtek a csónaknak is. Most ennek a gazdátlan csónaknak láttán ugyanaz a pánik rohant rá, ami akkor fogta volt el. Pedig a gyerekei már kitűnően tudtak úszni, békésen fickándoztak e percben a parton, s Rostásné a közelükben volt. Az örömnek mégis vége lett. Megfordult, s alig várta, hogy a sekély vízben földet érhessen a lába.

Rostásné már aggodalmasan várt rá a kertkapuban, mert ki hallott róla, hogy egy magányos asszony úszni induljon a mély vizekre, s kitárt fürdőlepedő-félét tartott a karjaiban.

Rostásné főzött, takarított, mintha otthon lett volna. A rekkenő nyári napok egymást követték, de Rostásné még csak a negyedik napon szánta rá magát, hogy megnézze a vizet, és kimossa egyben a gyerekek ruháit – ha már nyaral az ember, elüldögél egy kissé a partvédő kövek valamelyik laposán, a lábát áztatgatja, s elmereng a múltakon. Előbb azonban kigyomlálta a virágos kertből Flóra kis, satnyán magától kelt petúniáit, és valamelyik szoknyazsebéből kicsi papírzacskót kotorva elő, petrezselymet vetett helyébe és elmondta sommás véleményét az élhetetlen vízparti népekről.

– Tyúkot kéne tartani meg egy malackát, Flórika! Nekem ne mondja, hogy üdülőhelyen nem lehet. Törvény volt róla, hogy üdülőhelyen nem lehet sertésszag, meg tyúkok nem szemetelhetnek a parti strandon? Hát kerítünk dróthálót, elzárunk vele egy kertdarabot. Hogy nincs drót? Szerzünk. Csak úgy gyarapodik az ember, ha ezt, azt szerez. Bízza csak rám, Flórikám! Ha én itten egyszer rendet teszek… Itt vidéken lehet igazán jól élni. Majd meglátja. Csakhogy ahhoz nem efféle nesze semmi, fogd meg jól háza tája kell, heverőszékekkel és üres kamrával, mert itt lyukas teniszütő az van, de egy ép lábas sehol. Én, tudja, az olyan vidéki háztájat kedvelem, ahol ragyog a konyhában a sok szép, fényes edény. A kamara tele, s a helyzet olyan kedves, hogy vasárnap délután, mosogatás után még akár fürdőzni is lehet, mert egy helyben van minden. Mint itt is. De ahhoz előbb gyarapodni kell. – S hogy gyarapodjanak, némi vonakodás után behozott a partról egy zománcavesztett, elhajított fazekat, homokkal súrolta egy óra hosszat, s azt mondta, ez is jó lesz valamire.

Ötödnapra aztán, vagy elfáradt már a „nyaralásban", vagy egy kis elégedettség fogta el, hiszen a kapucskát is megszegelte, s az ágy lába alá is kerített a szomszédék kertjéből egy őrizetlen tönköt láb-pótlásul: egy mosdótál gyermekruhával és meztélláb kiült a vízpartra. A ruhákat beáztatta, lábát beleeresztette a vízbe, majd tág, kék szemmel ránézett végre a balatoni szépséges csudára; a tejfehér ködben remegő álom-koporsóra, a badacsonyi hegyre. Nyaralt.

Éppen arra gondolt, hogy milyen sokára részletezte le boldogult Rostás Lajosnak a badacsonyi hegy tetejéhez oly hasonlatos, diófából készült koporsóját – mert hát ő megbecsülte azt az egy szál urát; jó feleség volt, senki sem mondhatna mást, és koporsót részletre lehetett még kapni abban az időben, ha volt két jótállója az embernek. S ami azt illeti – férjhez is mehetett volna, hiszen nem is öreg még.

A síkos, langyos víz kedveskedve locsolgatta a lábát, és ettől Rostásnénak eszébe jutott, hogy még ő is asszony, ha a küzdelmes helyzetben mostanság nem is törődött ezzel. Lám, itt a parton valahogyan másképpen élnek az emberek, mint odahaza azon a szorgos-dolgos, rideg, szigorú Békésen, vagy Pesten, abban a nagy loholásban. Kevesebb ruhát vesznek magukra. Vetkeződősebbek. A postamesterné is