Sápadtak

By Urbánszki László

A végső háború után, a két teljes éven át tartó nukleáris tél alatt, amikor a milliótonnányi lebegő por eltakarta a napot, a földet vastag hó borította. A háború túlélői között aratott a halál. Megfagytak, éhen haltak, vagy egymást ölték a konzervekért, a hó alól kiásott tetemekért. Ha emberé volt, talán nem ették meg, de nem mindenki válogatott ennyire. A hatodik esztendőben tisztult ki végleg a levegő, hullottak le az utolsó porszemek. Beköszöntött az ultraibolya tavasz, és rettenetes erővel felragyogott a nap. A lilásvörös, szemeket kioltó, a bőrt húsig perzselő, gyilkos nap.
Az élet több évtizedes vajúdás után alkalmazkodott, megújult, ugyanúgy, mint az emberek, ám ennek nagy ára volt…

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 13, 2020
• ISBN: 9786155859571

Book preview

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Dr. Mund Katalin

Olvasószerkesztő:

Cs. Fehér Katalin

Borító:

Nagy Gábor

ISBN 978-615-5859-57-1

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 2019 by Urbánszki László

© Hungarian edition 2019, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

Szüleimnek, akik nem érhették meg

az íróvá válásomat,

és öt gyermekemnek,

akik még nem olvastak apától,

de egyszer majd…

Előhang

A lilásvörös nap fénye beragyogta a két nagy folyó közti földet. A folyóóriásokat újra körülszőtték a mocsarak, a szőke Tisza megint úgy kanyargott, mint egy újszülött kígyó, amikor rácsodálkozik a világra. Sötétzöld erdőt, virágos rétet, áttetszően tiszta, kék vizet látott az odafönt keringő sas, a levegő királya. A gépek uralma véget ért, újra a dermesztő szemű gyilkosé volt az ég. Nem pöfögött, nem dübörgött semmi, csend volt ott, hol hajdan ezrek tülekedtek. A gyárak kéményei nem okádtak füstöt, sőt már gyárak sem léteztek. Se városok, se sztrádák. Emberek is alig, és már nem a föld birtokosai voltak, csak az egyik faj a megmaradtak közül. Apró falvakban éltek, nem uralták a világot, inkább szerényen árnyékba húzódtak a régi-új nap kegyetlen sugarai elől. A valamikori városok kormos romjait fakószürke-tisztára mosták az esők. Nem csörömpöltek a hajnali villamosok, nem kiabált a házmester, nem reszkettek hajléktalanok a Boráros téren. A növények terjeszkedő, mindent elborító zöldje megszépítette és eltakarta a hajdani maradványokat. A halottak testét eltemették a romok, széthordták a dögevők, vagy elmállasztotta a nap. A lilásvörös, szemeket kioltó, a bőrt húsig perzselő, gyilkos nap.

Ezelőtt öt évvel

A Végső Háború után (V. u.) 195 nyara

Apró kunyhó bújt meg az érintetlen, lápos erőben, a hatalmas fák árnyékában. Paticsfalú, sárral tapasztott építmény volt, sok helyen farönkökkel megerősítve. Kéménye kőből és agyagból készült, a tető náddal fedett. Szerény lakóhely, de a kevés holmijukkal jól elfértek benne.

Az asszony dudorászva kavargatta a levest. Kedves, lassan már öregedő arcára lágy árnyékot vetettek a kunyhó fölött bólogató levelek. Néha-néha megtapogatta a hátát, a ma hajnali gyűjtögetés közben megérezte, hogy már nem igazán fiatal, nemsokára harminc lesz. Az arca, a ruhája alól kilátszó kézfeje barna volt, kissé ráncos, mint ekkoriban majdnem mindenkinek. Tiszta ruhát viselt, a heti nagymosást megkönnyítette a közeli forrás, a kövekkel kirakott partoldal, ahol alaposan megsulykolhatta kettőjük kevés ruháját. Elgondolkodva simította füle mögé kontyából kiszabaduló hajszálait, és elmosolyodott. Nem volt rá oka, ám olykor a mosoly belülről fakad. Nehéz élete van, mégis jól érzi magát. Sulykolóköveket kapott a párjától, és kis lócát üldögélni az ablak alá, ahonnan a keskeny résen át rálátott a tűzhelyre. Felforrt-e a víz, kell-e már dobni pár gallyat a tűzre. Nemcsak az élet nagy ajándékainak lehet örülni, hanem a hétköznapi kedveskedésnek is. Jó, ha az embert szeretik – gondolta, és mosolya kiteljesedett.

A hús már jó ideje puhult, de szükség is volt rá, mert a párja egy öreg őzet ejtett csapdába. Nyíllal nemigen tudott vadászni, pedig a keze gyors volt, mint a villám, és célba is talált. Ügyetlenül, zajosan lopakodott, nem bírt mozdulatlan maradni órákon át, amikor lesben állt. Pásztor volt, mint a törzsből a legtöbben. Szerette és értette, amit csinált, de az a sok pálinka, amit akkoriban ivott, megzavarta a fejét. Józanabb barátai hígították, vadgyümölcsből főzött teákkal vegyítették, ő tisztán vedelte. Ilyenkor ingerülté vált, kötözködött, míg egyszer egy jó cimborája megunta, hazaküldte pihenni, persze nem ilyen szavakkal. Megharagudott rá, kést rántott, döfött. Ijeszteni akart, nem ölni, ám a cimbora nem figyelt, így meghalt. Ifjú házasok voltak, nem gyűjtöttek még eleget, mindenüket ott kellett hagyni kárpótlásul az özvegynek. Még örülhettek, hogy elfogadták, mert így elmehettek a törzstől. A húsz marhán kívül örökös száműzetés volt az ítélet, vagy havi tíz korbácsütés egy évig, és szolgasors az özvegynél, amíg él. A büntetés nem vonatkozott az asszonyra, Csókára, aki inkább vállalta a nélkülözést a törzs határán kívül, mint a magányt otthon maradva. Lánykori szépsége sem volt olyan nagy, és ez a kevés is megkopott azóta. Két szülése is megviselte, főleg azért, mert a Tanács a gyerekeit nem tartotta méltónak az életre. Kacskakezükkel éhen halnak, ha fölneveli őket, mert felnőttként is támogatásra szorultak volna. Azóta nem esett teherbe, pedig jó ideje már, hogy nem figyelmezteti Zekét, ha itt van az ideje.

Gyűjtögetéssel segítette a párját, gombát szedett, szárított, vadon termő répát ásott ki, kökényt, csipkebogyót, szedret gyűjtött. Ha a mutánsok előmerészkedtek a lápok mélyéből, füstölt halat adtak érte. Néha kicsit szűkösen éltek, de szinte sohasem éheztek… csak a közösség hiányzott. A számkivetettek népe nem tartott össze, a gyilkosok, rablók nem szerettek a maguk fajtájával barátkozni. A mutánsok befogadták volna őket, de az asszony vonakodott. Egyszerre sajnálta őket és irtózott tőlük. Valahol bent a mocsár mélyén volt valami gonosz, ami eltorzította az embereket. A mutánsok elfogadták a változékonyságot, és befogadták más törzsek torzszülötteit is. A számkivetettekkel már óvatosabbak voltak. Nem az érdekelte őket, ki milyen bűnt követett el, hanem hogy milyen ember most. Aki összeférhetetlen volt, az dühönghetett egyedül; akit megkedveltek, annak odadörmögték, hogy ha gondolja, jöjjön el hozzájuk lakni a mocsári falujukba. Odabent jobban fizet a halászat, több az ennivaló, könnyebb az élet. Ezen a helyen, ahol az asszony lakott, nemrég, öt-hat éve még mutánsok éltek, akkoriban még embert is ettek vallásuk parancsára, ám ezt nem tűrhették a körülöttük élő törzsek. A láp legmélyére űzték a Másokat. A közelebb lakók nem ettek emberhúst.

Odakint elhallgattak a madarak. Az asszony kinézett a keskeny ablakrésen, a nyakában lógó kendőjét feltekerte a fejére és az arca elé. Annyira keskeny rést hagyott, hogy csak a szeme világlott elő. A fák árnyékában nem viselt szemvédőt, jól bírta az itteni napot. A karmosokkal szerencséjük volt, mert a közelben tanyázott egy kismedvecsalád, akik elriasztották a közelből az apró szörnyeket. Körülnézett, de a madarak elcsendesedésének nem találta okát.

Talán egy nagyobb karmosfalka jár erre, ezért a csönd. A nap egye ki a szemüket! Piszok dögök! Miattuk nem tarthatok tyúkot, kacsát, de még kecskét se. Milyen könnyebbség lenne pedig! Az anyát meg lehetne fejni, ha már felnevelte a gidáit. Lenne sajt, füstölt hús. Tudnék mihez nyúlni a szűkösebb napokon. Négy-öttagú nyáj is elférne a tisztáson.

Kicsit megnyugodva fordult vissza a kunyhóba, és nagyot sóhajtott. Eszébe jutottak gyermekei, akiktől megtagadták az életet. Főleg miattuk nem akart a mutánsfaluban lakni. Arrafelé kevés az ép újszülött, és ő még reménykedett. Inkább marad itt, ahol egészséges gyereke születhet, mint a lápban, ahol több az ennivaló, viszont torz lehet a gyereke. A Tanács tapasztalt öregekből állt, fele férfi, fele asszony, nem parancsot, hanem tanácsot adtak hajdan. Nem kényszerítették, hogy megtagadja, halálra ítélje gyermekeit, a törzs azonban nem támogatja, ha megtartja őket – mondták neki. Ha egészséges gyerekek nélkülöztek, a törzs segített, ahogy tudott. Az élet nem könnyű, kevés a felesleg, és azt hasznos dolgokra kell fordítani. Páncél a harcosoknak, jobb bikákat venni a bugaciaktól, egy-egy tímárt vagy vargát a rabszolga-kereskedőktől. A törzs fölös számban birtokolt bőröket, bundákat, a kikészítésükhöz azonban nem értett senki igazán. A tímár tudta jól megpuhítani a bőrt, vizelettel teli hordókba áztatta, timsóval kezelte. Büdös mestersége volt, amit azonban felmutatott a kikészítés után, az maga volt a csoda. Puha, hajlékony lett a bőr, nem töredezett ki egy év után a csizmácska a lányok lábán, főleg, ha varga készítette el, kiegészítve a tímár munkáját.

Kegyetlen a világ, de ha gazdagodik a törzs, jól jár minden tagja. A törzs minden tagjának jó, ha erősödik, mert a könnyűpáncélos lovasíjászok megvédik a területet. Pusztulnia kell a gyengének, erősödnie, gazdagodnia a közösségnek! – gondolta az asszony. – Tudom én ezt, csakhogy én a gyengékhez tartozom, és a csuda se akar pusztulni. Ha megfoganok, megtartom. Legfeljebb éhezünk, hogy a nap rágja véresre ezt a kegyetlen világot!

– Finom szagok vannak nálad, jóasszony! – hallatszott az ajtóból, és Csóka ijedten pördült a hang gazdája felé.

Idegen a ruhája, a beszéde, vörös a pofája, mint aki megégett! – gondolta, amikor meglátta a kedélyesen vigyorgó alakot. – Nem odakint köszönt, hanem idebent, meg akart lepni!

A fakanalat vágta feléje először, amit a férfi fölényes vigyorral elütött, majd az övében lévő tokból a kést, amit szintén eltérített, bár közben megvágta a kezét.

– Mit hajigálsz, hülye kurva? – ordított föl a férfi. – Nem te kellesz, hanem a levesed!

Csóka csak félig értette a furcsán kiejtett szavakat, azonban tudta, mit kell tennie. Velőtrázó hangon felsikoltott, hátha a párja a közelben van, és meghallja. A fejéhez kapott, lebontva a haját, majd tovább sikoltozva a sarokba hátrált.

– Befogod a pofád, rusnyaság! – förmedt rá a férfi, és felé rohant. Mögötte az ajtóban még hárman jelentek meg, kezükben furcsa fekete holmikkal. Az első férfinak is volt belőle egy, ezzel csapott az asszony torkára. Csóka fulladozva kaparta baljával a torkát, lassan egyre lejjebb csúszott a falon, volt azonban még annyi ereje, hogy a férfi ágyékába döfje a hajtűjét, amit az előbb kirántott a hajából. A következő ütéstől elvesztette az eszméletét. A férfi részben kivédte a szúrást, ami a heregolyóját súrolta, de fájhatott neki, mert nyögött és fújtatott.

– Hogy kerül ide egy arab nő? Be van nekije bugyolálva a feje, mint az arabusoknak! – A magas, lófejű férfi beszéd közben a kondért szimatolta. – Anyám, ez maga a mennyország! – áradozott, miközben könnyező szemét törölgette. – Valamitől fáj a szemem meg a pofám, mintha megégette vóna a nap! Asszem, most kellene beletenni a zőccséget, a kolompért, meg a mittoménmiket.

– Mittudoménmiket! – röhögött a harmadik, kövérkés férfi, és tőrével kivett egy szép darab húst. Felszínesen megfújogatta, közben ő is megtörölgette a szemét, majd beleharapott az ennivalóba. A forró hús megégethette a száját, mert a falatot visszaköpte a tenyerébe, aztán nagyot nyögött. – Kurvajó és kurvafinom!

– Nem arab, hanem tuareg a viselet! – lépett oda a negyedik, bajszos alak is. – Ők hordják így a kendőjüket, és rájuk jellemző ez a fekete lebernyeg, amit a nő visel… bár a kékek népének is nevezik őket, az öltözékük miatt… a fenét se érdekli az a koszos banda! – Ő is kivett egy nagyobb darab húst, az egyszerű, rönkből bárdolt asztalhoz vitte, ott leszorította, és kicsit sziszegve feldarabolta.

– Okos szöveg, őrmester! – jelentette ki a heréjét tapogató első támadó, és felkapott egy kis darabot az asztalról. Megfújogatta, majd bekapta. Arcán földöntúli gyönyör jelent meg, miközben összerágta. – Istenemre, száz éve nem ettem húst! Hogy ez milyen csodálatos ízű!

– Te még ettél, hisz gyerekkorodban még volt! – vigyorgott az őrmester, majd elkomorodva kihúzta magát, és pattogós hangon folytatta: – Törzsőrmester, mi a további teendő? Jelentenünk kellene mihamarabb!

– Természetesen! – Fölényes mosoly jelent meg a törzsőrmesternek nevezett, termetes férfi vöröslő arcán. – Jelentjük, csak előbb… – Az asszony felnyögött a sarokban, mire odaugrott, fejbe rúgta a szerencsétlen nőt, bakancsa orrával felhúzta a combjáig a szoknyáját, majd felvihogott. – Úgy gondoltam, először megesszük a főtt húst, aztán a szalonnát, a friss zöldséget, mindent, amit ez a nyomorult kunyhó rejt. Utána elégítem ki csúnyácska zsákmányunkat. Ha kapkodunk, éhen maradunk. Amit nem bírunk megenni, azt magunkkal visszük, és a tisztás előtt megesszük, csak utána jelentünk. Napok, mire összeszednek egy ütőképes kontingenst… – Torkába nyíl fúródott, és a vessző mellett előtörő vastag vérsugár jelezte, hogy ütőeret talált. Ordítani nem tudott, csak hörögni. A második vessző a kondérban turkáló lófejű jobb karját fúrta át, odaszegezve az oldalához. Harmadikra nem került sor, mert két géppisztoly köpködte a golyókat az ablak felé. Egy pillanattal később már mindketten az ajtóban tolongtak, egymást akadályozva. Ez volt a szerencséje a férjnek, Zekének, aki ekkor már a lándzsáját markolta. Hasba döfte a kövért, a lándzsa azonban megszorult a kevlár testpáncélban. Veszni hagyta a fegyvert, villámsebesen leguggolva elengedte a feje fölött a lövéseket. Késével alulról feldöfött ellenfele alhasába, majd a pengével megemelve a férfit, a másikkal együtt visszalökte a kunyhóba. A kés közben felhasította a férfi gyomrát, átvágva a beleket is, és a haldokló odabent, az ajtótól nem messze összecsuklott. A bajszos fellökte a kondért, ami vele együtt beleborult a tűzbe. Ijedtében az eleven parázsba markolva akart feltápászkodni. A vörösen izzó faszéndarabok sisteregve égtek bele a bőrébe. Fájdalmában ordítva csapkodott, szétdúlva az agyagból épített kis medencét. A parázs mindenhová eljutott, begyújtva az ágy szénáját, a tűzifarakást. A füst és a gőz beborította a kunyhót, hamarosan semmi sem látszott. Ketten még éltek a támadók közül, és minden irányba lövöldöztek. A tár kilövése után újat csattintottak a helyére, eközben jött be az újabb nyílvessző az ablakon. Fejbe találta a lófejű katonát. Az utolsó, az égett kezű, bajszos megsorozta az ablak környékét. A golyók javát megfogta ugyan a rönkfa erősítés, de sok átment rajta. A katona kis ideig reménykedve hallgatózott, nem volt azonban szerencséje, mert halk férfihang szólalt meg odakint:

– Csóka, élsz?

– Ha az asszonyra gondolsz – hallatszott a válasz –, él, csak nincs magánál.

– Az mit… jelent? – szólalt meg a külső hang.

– Elájult, nincs eszénél, alszik, pihen… mit nem értesz ezen?

– Furcsán beszélsz.

– Te is.

– Hozd ki az asszonyt, és elengedlek.

– Kimegyek, aztán lelőlek.

– Gyere!

– Szabadon hagysz elmenni, ha életben hagyom az asszonyt?

– Igen.

– Esküszöl?

– Igen.

– Rendben… – A katona hosszasan köhögött, fulladozott már a füstben, miközben rémülten látta az ágyon végigfutó lángokat. Négykézlábra állt, mert a föld közelében több belélegezhető levegő maradt. A lángok megvilágították az ernyedten fekvő asszonyt. Csak az egyik lábát markolta meg, úgy húzta maga után. Nem figyelt a háta mögé, nem látta, hogy az asszony sebesen tapogatva maga körül, megtalálta a kését. Az utolsó támadó kilökte az ajtót, és kiordított: – Rászegezem a fegyverem az asszonyodra, ha rosszban sántikálsz, megölöm! – Félig fölegyesedve, háttal jutott ki az ajtón, géppisztolyát az asszonyra szegezve. A fegyvert nem mozdítva körülnézett, és meglátta a vérben úszó férjet, aki ekkorra már elájult. – Ez is tuareg! – motyogta önkéntelenül, majd felordított: – Rábasztál, kisfiam! – Gyorsan a férfi felé kapta a géppisztolyt. Az asszony egy lendülettel ült föl és döfött. Asszony volt, nem tisztelte a legsebezhetőbb pontot, a férfi ágyékát célozta meg. Az utolsó idegen sikoltva esett össze, kitépve Csóka markából a kést. Tehetetlenül, heréjét markolászva nézte, ahogy a nő kihúzza belőle a kését, és elvágja vele az ő torkát. Utolsó szavai értetlenséget fejeztek ki: – Miért hor…danak a férfi…ak is fejkendőt? Mohade…má, mohamedánok vagytok?

* * *

– Így történt, uram! – fejezte be beszámolóját az asszony. – Zekét bekötöztem, napokra magára hagytam, mert első a törzs. A régiek fegyverével jöttek, olyan ruhában, mint az utolsó képeken vannak. Gondolkodás nélkül öltek, raboltak.

– Tíz ember lóra, és jöjjön pár az okosabb vének közül is, meg orvosló a sebesülthöz! – kiáltott a törzsfő.

– Száműzött, azokat nem szoktuk gyógyítani, uram!

– Már nem az! Segített a törzsnek, otthagyva a karmosok prédájának a párját, az ilyen asszonyt becsülni kell! Az embere is becsülettel helytállt! Nincs többé bűne, segítünk nekik újraindítani az életüket!

* * *

Három órán belül odaértek a leégett kunyhóhoz.

– Most már halottak, és a holtak teste fehér, ám ezeké nagyon sápadt – mondta a törzsfő –, csak a pofájuk vörös. Amikor még éltek, akkor is ilyen sápadtak voltak?

– Nem érkeztem az arcukat figyelni, de a ruhájuk ujja felhúzódott, és ott ugyanilyen csúnyán fehérlettek, csak a kezük feje volt vörös.

– Nem szokták ezt a napot. Mintha a régi emberek jöttek volna elő valahonnan… – szólt egy harcos.

– …ahol nem érte őket a nap – folytatta egy másik a szavába vágva. – Lehet, hogy valami barlangba húzódtak?

– Megóvóhelynek hívták a búvó barlangokat, uram – szólt közbe egy öreg, aki a régiek megmaradt, törékenyre száradt könyveit is tudta olvasni. – Meg tudták csinálni, hogy éveken át lent lakjanak. Volt levegőjük, vizük, meg ennivalójuk.

– 195 év tel el azóta, annyit nem lehettek odalent!

* * *

– Veszélyesek – jelentette ki a törzsfő néhány nap tanácskozás után. – A régiek nyílhegyet köpködő fegyverét használják. Itt vannak valahol, alattunk. Ha feljönnek, és meglepnek, mindannyian meghalunk. Aki biztos hírt hoz, egy ökröt kap, vagy kettőt, ha a hír nekünk jó. Aki élve elfog egyet, négy ökröt szerez magának. Kettőért hat, háromért hét jár. Aki elfogás helyett megöli őket, azt korbácsolják meg! Tíz, húsz, vagy még több csapás. Figyeljetek, gondolkozzatok, aztán cselekedjetek! Négy ökör vagy korbács!

A dabasiak

V. u. 200 tavasza

A föld alól előbúvó lárva lilás színben tündökölt, a rá vadászó sáska megtartotta régi zöld színét, és a mozdulat is ősi volt, mellyel megragadta a zsákmányát. Ami ezután következett, az régen nem történhetett meg: apró szikra pattant a sáskába, és a rovaróriás tehetetlenül dőlt az oldalára. A lárva lilás színe megfakult, sokára töltődik fel újra, ám a sáskára nem lesz többé gondja, mert a kábult rovart ellepték a hangyák, és jókora rágóikkal szétdarabolták. A töltését vesztett lárvát is megölhették volna, de nem tették, inkább követték lassú útján, hátha újabb zsákmányt ejt nekik. Az eperfa, ami alatt mindez megtörtént, dögszagú virágokat növesztett, amiket a mohón rászálló legyek poroztak be. A termés is enyhén büdös lett, de finom maradt, így aki hajdan szerette, most sem csalódott. Az erdő sokat változott. A tölgyfa a talaj közelében elágazott, egy fatörzs helyett négy-öt ág-törzset növesztett a régi magasságba, miközben hajdani területének sokszorosát foglalta el. Talajközeli, alsó ágai visszabújtak a földbe, ott gyökeret eresztettek, támasztották, táplálták az óriást. A hajdani nemes nyár meg a többi nyárfajta, jegenye, kanadai, fekete összeadta minden erejét, és minden századik tagját óriásra növesztette. Hatvan-nyolcvan méter magasba nyúlt, lombjai közt egy kisebb falu is berendezkedhetett volna. Legmagasabb ágain sasok fészkeltek, melyeknek legnagyobbika, a parlagi majdnem a kétszeresére nőtt. Őzeket bármikor a magasba ragadott, de olykor lecsapott a gyerekekre, kisebb termetű asszonyokra is. A szabadban egyedül csak a kiváló harcosok, vadászok maradhattak, bár ekkoriban mindenki annak számított. Az ügyetlenek már nem éltek.

* * *

A magasból nézve a rengeteg fehér jurta úgy világított a zsúpfedeles házikók között, mint egy virágokkal borított kert. A marhapásztorok évente többször is kiköltöztek a gulyák mellé, ők a könnyen szállítható, szétszerelhető jurtákat szerették. A juhászok kevesebbet költöztek, a legtöbbjük házat épített Új-Dabason, megtartották azonban a jurtát is, azzal ment a nyáj után a család. A disznótenyésztők csak ősszel jártak makkoltatni, amikor a tölgy, a bükk és a cser hullatni kezdte a termését. Néhány hónap alatt hizlalták fel a sovány pázsit disznókat{1} makkolt, vágósúlyú állatokra. Nekik is volt házuk a főszálláson, de jurtában éltek a makkoltatás idején. Az év többi szakaszában a lápos, vizes területek szigeteire hajtották és magára hagyták a kondát, ahol a mély víz vigyázott rájuk. Itt az állatoknak olyan jó dolguk volt, hogy eszük ágában se volt máshová menni. A jószág elcsemegézett a zsenge növényeken, kitúrta a telelő halakat, madártojást rabolt magának. A földművelők ott húzták föl házukat, ahol a földjük volt, a főfaluba jurtát vittek, ha megkívánták a közösséget. A hajdani turjánosból{2} mocsár lett, amikor a Duna áttörte a gátakat. Ez volt a környék legmélyebb helye, a házak, a jurták a vízből szigetként kiálló dombok tetején álltak. A homok néhol kemény útként szolgált, máshol iszappá válva elnyelte az idegent. Ahol tellett a dombtetőből, konyhakertet is műveltek, máshol csak az aprójószág óljai vagy tágas karámok álltak. A dombok között két-három rönk széles ösvényt építettek, vagy egyszerűen átgázoltak a sekély vízen. Itt a főtáborban éltek a betegek, az idősek, a szülés előtt álló vagy frissen szült nők. A fiatalok itt kezdték el inaskodásukat a mesterek mellett vagy az írástudók iskoláiban. Ez a hely volt a Dabas törzs szíve, ide gyűjtötték az öregekkel együtt az tudást és a fiatalokkal a reményt. Majd’ minden családnak volt itt háza, jurtája, ahová haza-hazatértek pihenni. Táncolni egy jót a hétvégi mulatságon, közben feleségnekvalót keresni, vagy besurranni a bokrok közé egy-egy könnyűvérű lánnyal, özveggyel. Az idő nagy részében mindenki odakint dolgozott a nyájak, kondák, gulyák mellett, vagy a határ mentén kereste az ellenséget.

* * *

– Fölkelni, világ lustája! Hasadra süt a nap! – A szikár, haját hosszú fonatban viselő asszony felhajtotta egy helyen a jurta alsó nemezlapját, friss levegő tódult a gyerekeknek leválasztott részbe. Mosolyogva állt az ő nagyfia fölé, kezében a fenyegetően megdöntött vizes ibrikkel.

– Egy, kettő, há… – A fiú, Várkony az utolsó pillanatig kiélvezte az alvást, csak kettőre gurult ki a takaró alól és pattant föl. Illetve, kicsit elkésett, amit érzett is, mert hadarva védekezett.

– Ébren vagyok, anya, nem ér, fölkeltem!

– Pár csepp akkor is jár, mert elkezdtem a hármat. – Az asszony vihogva borzolta föl Várkony haját, és vizet fröcskölt a tántorgó nagylegényre, aki csak ekkor nyitotta ki a szemét. – Igyekezz, mert apád már javában tarisznyál, nehogy rád kelljen várnia… ne dünnyögjön nekem itt hajnalok hajnalán! – mondta látszólag szigorúan, szemével azonban szinte simogatta az alvástól kipirult arcú gyermekét.

* * *

A Dabas törzs szálláshelyén a felnőttek hajnalhasadtakor keltek, és indultak a dolgukra. Legkorábban a kondás hajtotta ki a disznókat. Még sötét volt, amikor megfújta a kanásztülköt, de alaposan ám, nehogy valaki azt higgye, hogy a kondás elaludt. Meg is cifrázta a beste lélek, csak addig hagyva abba, amíg az álmosan előtántorgó asszonyoknak udvarolt.

– Hely, de szép piros az orcád, lelkem-galambom! – rikoltozta a törzsfő hatvanéves öreganyjának, akinek annyi színe se volt, mint az egy hete vízben ázó tésztának. – Gyönyörű vagy ma reggel! – kiáltozta a kovács öles termetű asszonyának, majd hozzátette: – Ha elhagyod végre azt a nagy mamlaszt, és kijössz hozzám a kanászkunyhóba, nagyot mulatunk ám! Kis kunyhóban nagy az élet, nagy házban szenved a lélek!

Nagyon élelmes ember volt a kondás. Tudta, hogy ha csúnya asszonyoknak hízeleg, olykor pálinkával kínálják, ha viszont szépasszonyoknak, hamar kiszalad a gazda, és kihívja egy karikástáncra. Kondásnak, gulyásnak egyforma az ostora, viszont a gulyások lóhátról igazgatják a népüket, és unalomból farkasra is vadásznak, ha már ló van alattuk. Ilyenkor néhány szál drótot fonnak az ostor sudarába.{3} A drót ott van mindig a zsebben, kettőt csavar rajta a bojtár, és már kész is a halálos fegyver. Ha végzett a farkassal, letekeri, mert a marha oldalát mélyen felhasítaná, no meg cserdíteni, durrogtatni sem lehet vele. A kanász gyalogos ember, ő a farkasok ellen méteres nyelű kanászbaltát használ, viszont hogy nézne az ki, hogy baltát ragad, ha kihívják egy ostortáncra? A friss házas Abony széthasogatta a kondás gyönyörű ködmönét, mert annyi esze neki is volt, hogy ne testre üssön. Utólag szerényen azt válaszolta a vádra, miszerint drótos karikást használt, hogy neki nincs arra szüksége, mert van elég erő a karjában, nem úgy, mint a törleszkedő kondásnak. Az eset óta a disznópásztor óvatosabb, bár gyanúsan sokat álldogál a kondával együtt Abony jurtája előtt, így ott mindig kétszer annyi a disznószar, mint máshol.

* * *

Várkony még a férfipróba előtt állt, akár alhatott is volna, viszont akkor el kéne viselnie az idősebbek elnéző mosolyát, és a mögöttes gondolatot: Á, gyerek még ez! Hetekkel ezelőtt kérte meg az anyját, hogy az apjával egyidőben ébressze, ne hagyja visszaaludni. Ha kell, kíméletlenül öntse le vízzel. Sajnos, az anyja ezt komolyan is vette, és bizony néhányszor lelocsolta. Ez a csúfság azonban már régen történt, több hete, azóta kifejlődött