Nyugat felé!

By Leleszy Béla

Csupa fiatal harcos nyüzsgött a nagy téren az apró, bozontos lovakon, öten-hatan bújtak össze lovaikkal, tanakodtak. A fejüket rázták, csak úgy csapkodott a hajboncsok két oldalt. Nehezen váltak szét, még távolról is visszakiabáltak. Aztán egyszerre

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633748183

Book preview

LELESZY BÉLA

NYUGAT FELÉ!

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-374-818-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELSŐ FEJEZET

Eltelt a tizedik nap is. A lovak nyihogtak, kapartak, amikor lehajtották őket a Ticsino szürke vizére. Inni, meg úsztatni esteledés előtt. Kolompoltak a pajzsok, fegyverek, a félmeztelen lovasokon.

A Ticsinon túl egyre növekvő, szürkésfekete füstgomolyag lapul bele a síkságba, meg a dombok közé. Semmit se látni a pernyeszagú füstben. De a lovasok tudták, hogy abban a sötét, földre kuporodó füstfelhőben tízezrek, meg tízezrek szoronganak, fuldokolnak.

Az ott Pávia. Berengár római császár lázadó nagyvárosa!

A sárga, meg barna sátrak között három dzsidás lovas ügetett át. Ügyet se vetettek a távoli füstgomolygásra, se a lovak kergetőzésére. Az egyik lovas oldalán, elöl a nyeregkápában óriás dob lógott, a dömbek. A másik magasra tartotta a Kurdgyarmat-törzs megrongyolt fekete lobogóját, a harmadiknak kürt szorongott a markában. Egyszerre körülkapták őket a lovasok.

– Járlik? – kérdezték.

A kürtös bólintott, Járlik, parancs. Erre követték őket a sátrak közé, a nagy, kerek térségre. Buffogni kezdett a dömbek-dob, kongó, mély hangja szinte megrázta a sátrak tarka takaróit. Pillanatok alatt annyi volt már körülte a lovas, hogy a lovak belefaroltak a szélső sátrakba.

Most elhallgatott a dömbek, a fekete lobogó magasra lendült. És a kürtös megszólalt a hirtelen támadt csendben.

– Batirok! Szuárd vezír nyelve van a számban!

– Járlik! Járlik! – harsogták a lovasok.

– Este, pihenéskor, nagytanács a vezíri jurtnál. Ojikfia Turját kerítsétek elő, akárhol jár. Szuárd vezír tanácsba hívja! Szóltam!

Megint dömbek-szó, utána kürt riadt. A három lovas elvágtatott, vissza a távoli gesztenyefák alatt sötétlő vezíri táborba. Csöndesen alkonyodott, a napkorong már félig eltűnt a messzeségben kéklő hegy árnyak mögött.

Csupa fiatal harcos nyüzsgött a nagy téren az apró, bozontos lovakon, öten-hatan bújtak össze lovaikkal, tanakodtak. A fejüket rázták, csak úgy csapkodott a hajboncsok két oldalt. Nehezen váltak szét, még távolról is visszakiabáltak. Aztán egyszerre megrántották a kantárt, mintha új járlikot, parancsot kaptak volna a vezíri sátorból. Mereven álltak a helyükön, a szemük mind egy irányra nézett. Arra, ahonnan a sátrak közül éppen kibukkant egy fakó lovacska.

– Ojikfia Turja – mondták.

Fehérbajuszú, ráncos, barnaképű vén harcos ült fakón, bőrvértje szinte fekete. A csizmája alig fogta a kengyelt, de a fakón látni, mennyire szorítja a térd a ló oldalát. Dzsidáján alig volt már szőr, elkoptatta, lerágta a sok verekedés. Turja odahunyorgott csillogó fekete szemével, ahol a fiatalok álltak, erre meglendültek a dzsidák, kopogtak a pajzsok, amerre csak elkocogott.

Már tudja a járlikot. Megy a vezíri jurthoz, a nagytanácsba!

Igen, Ojikfia Turja. Mindenki ismerte őt a Kurdgyarmat-had csapatai között, és a fiatal harcosok nemcsak a vérüket, de a zsákmányukat is odaadták volna érte! Zsibongva csaptattak össze megint, utánanéztek, ragyogott barna képük.

Ő volt az egyetlen, akit sohase neveztek a nevén, nem említették vele az apja nevét se, ahogy a tisztesség kívánta volna. Úgy hívták: – a tokmak! – A farkas! A magányos farkas! Sohasem volt sátra a jurtok között, sohase kapták rajta, hogy ránézett volna valami piros képű asszonyfélére. Minden barantára elsőnek indult, minden rabló, harcos kalandra, és már régen tudták róla, hogy nem fogja a nyíl, se a dzsida. A zsákmányát mindig széjjeldobálta a jurtok gyerekei közt. Ilyenkor még nevetett is néha.

A kurdgyarmatiak fiatal harcosai közt egyetlen egy se volt, akire rá ne szólt volna. Ki ne vette volna a kezéből a kardot, dzsidát. Ő mutatta meg, hogy feszül meg a leggyorsabban, a legkevesebb erővel az íj, hogyan csap legbiztosabban a görbe kard, hogyan találja meg a dzsidafej az ellenség szívét!

Rettentően öreg lehetett. Az apák már úgy ismerték, mint vén harcost. A baksák sugdostak róla, hogy beleszáradt az élet, sohase tud már kibújni belőle. Ha megsebesül, csak a maga jószántából teszi, hogy meg ne ronthassák az irigy Izek, manók.

Ojikfia Turja eltűnt a gesztenyefák között, de még mindig róla meséltek.

Távol, túl a füstfelhőkön, megszólaltak a szarvkürtök.

Néhány lovas arrafelé bámult, bár tudta, semmit se láthat. A sötétség lassan terpeszkedett végig a dombos síkságon. Ahogy jött, egyre csillogóbb lett a Ticsino vize. Csillagok bújtak elő a sötétkék égen és odalent a körülzárt nagyváros körül egymás után lobbantak föl az őrtüzek.

*

Turja belovagolt a vezíri táborba, a vörös színű, nagy jurtok közé. Egyre lassabban léptetett el a lovas őrök között. Még utol is érte egy vágtató lovas. Ojikfia rászólt:

– Kibújt az ürge, hé!

– Ki. Kétszázhatvannégy fegyveresüket fogtuk el, a többit lefektettük a mezőn. Aligha bírják sokáig.

Turja rábólintott, körülnézett, aztán megállt.

Még sohasem volt vezíri tanácsban, de már őrködött néhányszor a tanácskozás körül. Most észrevette a nagy tisztáson, a babérbokrok mellett nagy körben a lótaposást, tudta, hogy ez a tanácskozás helye. A nagylombú fák alatt kivehette a csöndesen körbelovagló őrök dzsidáit is. Várt.

A hírhozót kürtös fogadta Szuárd vezír jurtja előtt. Szuárd hajlott, magas alakja megjelent a nyílásban, beszéltek. Aztán megfordította lovát a hírhozó és kényelmes, lassú ügetéssel indult visszafelé.

Szuárd nem fordult meg a sátra iránt, hanem intett a lovas szolgának. Előhozták a lovát. Az öreg vezír felült. Ojikfia jól látta, hogyan közelít, de ő is mozdulatlan maradt, akárcsak a fakója. Pedig az eszében furcsa gondolatok kergetőztek. Sehol se látja a többi csapatvezírt a nagytanács helyén! Csak ő jött meg! Egyedül!

Most felbukkant előtte a vezír lova. Ojikfia meglendítette dzsidáját, Szuárd pedig megemelte bal karjával ezüst kardját, úgy, hogy megzörrent a drágaköves kardlánc. Szembe álltak.

– Ez a mi kettőnk nagytanácsa lesz. Ojikfia Turja – mondotta halkan Szuárd vezír. – Hívattalak. Nem kapsz járlikot tőlem. Magad mondd meg, vállalod-e a nagy barantát vagy sem!

– Vállalom, Szuárd vezír. Én még minden barantán ott voltam eddig.

– Igen, elmentél. És – visszajöttél! Ezért gondoltam rád. De még ne tégy ígéretet, hallgass meg. Zsolt khagán nyelvével szólok hozzád.

– A khagán!

– Ő küldött bennünket ide. És téged is ő küld majd tovább.

– Tovább?

Szuárd bólintott. Turja megbámulta kemény, csontos arcát. Csupa seb volt, csupa ránc, akár az övé. Fehér boncsok lógott le a bőrsisakja alól, a sisak ezüst díszei csillogtak-villogtak minden mozdulatánál. De Szuárd ajka felett nem volt fehér bajusz! A vezír a Ticsinon túl intett, a füstgomolyag felé. Most gyönge rózsaszínben úszott ez a sötét ködtenger.

– Egyszer kel még föl a nap, és egyszer nyugszik le, aztán nincs Pávia. Holnap végzünk vele, Berengár császár kívánságára. A Kurdgyarmat-had, meg a többi aztán visszafordul. Hazamegy. Én vezetem haza.

Turja hallgatott. A zsákmányzsák úgyis tele van arannyal, színes drágakővel, igazán visszafordulhat ő is. De a vezír tovább beszélt, csak ezüst kardját fektette át az ölén.

– Zsolt khagán más járlikot is adott nekem, nemcsak Berengár császár megsegítését! Zsolt khagán nem véletlenül válogatta össze a sok fiatal harcost ebbe a seregbe. Ezer fiatal jurt-lovas nem megy majd vissza velem Pávia romjaiból. Téged akarlak a vezírüknek, ti továbbmentek!

– Hallottam valamit Mediolanumról. Meg Aostáról, vezír.

– Nem látjátok meg ezeket a gazdag városokat, Ojikfia. A ti utatok egészen más. Indultok, harcoltok, mentek. – A nap után! Nyugat felé, mindig nyugat felé! Ameddig bírjátok.

Ojikfia Turja hallgatott egy kicsit, aztán megemelte a dzsidát.

– Járlik, vezír. Meglesz.

Szuárd arrafelé nézett, amerre nappal azokat az égig érő nagy kék hegyeket látta. Jobb keze megfogta Turja lovának kantárját.

– Tudom, hogy meglesz. Ezer fiatal csikót kapsz Turja, vezesd őket. Nyugatnak, mindig nyugatnak! Meg kell mentenetek a nyolc törzset! Akiket ungariknak, mogyerieknek neveznek. Zsolt khagán titeket küld a nagy útra!

Ojikfia megint csak hallgatott. Várt még valamit, de nem kérdezett semmit.

– Ne vívjatok nagy csatákat, ne rohanjatok meg nagy városokat. De Zsolt, a khagánt, tudni akarja, van-e még hely nyugat felé a népei számára? Hozzátok meg ti a nagy hírt a nyugati legelőkről, földekről! Találjatok arrafelé nagy térségeket emberek, meg kőből épített városok nélkül! Zsolt khagán félti a népét. Meg kell keresnetek az utat, amerre kivághatja magát a nyolc had, ha megint össze akarjátok roppantani. Mi keletről jöttünk. Múltak száz, meg száz évek, mindig lovagoltunk. Nyugat felé! Zsolt khagán nagyon sok hírt hallott a népekről mindenfelől. A csapatait levittem a rumiak forró földjeire, tudod. Bizánc alatt jártunk. Aztán a szászok, bavarok városait is meglátogattuk. Zsolt khagánnak egy tekintete se volt az aranyra, kincsre, csak elém csapta az öklét: – Hát tele van a föld emberrel, Szuárd? Hát akkor se jut más hely nekünk, ha karddal vágunk is utat?

Turja pillái szinte elfedték a szembogarát, a vére furcsán pezsgett.

– Ott voltam a bánhidai táborban, vezír. Ötvenezer bajor vértet szedtünk össze a csata után. A kutyáknak vetettük a hercegeik, meg a hadvezetőik szívét. Mitől fél hát Zsolt khagán?

Szuárd bólogatott.

– Látod. Mi még sohse tudtunk ötvenezer lovassal nekimenni egyetlen barantának sem, Ojikfia Turja. Kelet felől jön a besenyő, kun, meg a bolgár veszedelem. Nyugatnak meg csupa nagy népség lakik, nagy hadsereggel rontott be a mezőink közepéig. Ha akkor nem győzünk, már nincsenek ungarik, Turja. De meddig győzhetünk?

Turja szeme kitágult.

Szuárd vezír hallgatott, és az ő szeme előtt szinte elzúgott az a huszonöt év, mióta Alpaut úr bevezette a nagy kast az otthoni hegyek, folyók közé. Neki is nagyon sok mondanivalója lett volna, de úgy hitte, jobb, ha hallgat.

Szuárd vezír átölelte a vállát. Csak úgy, a nyeregben.

– Ojikfia Turja. Tudom, hogy ez az ezer fiatal csatás elmenne veled a Körböszök erdejére is. Magad is vén, sokat tapasztalt vezető vagy. Látom, hogy megkímél a Ménkű is, száz csatában se bírtak veled. Helyén lesz az eszed, ha elragadja a tűz a fiatalokat. Válaszd meg a segítőidet, azokat is vidd magaddal.

– Értem. Hosszú lesz az út, kidőlnek az emberek az élről is, vezír.

– Jól gondolod. Tudsz néhány derék verekedőt? Olyasfélét, mint magad voltál?

Turja elgondolkozott. A Ticsino felől tutúltak a kürtök, lobogtak az őrtüzek. A vén harcos szeme elborult. Fojtogató, különös érzés kerülgette a torkát. Kiköhögte.

– Huszonöt évvel ezelőtt együtt voltam tíz kurdgyarmati legénnyel, vezír. Ilyen éjszakákon ültünk a lovon egy nagy folyó partján, őrsön. Heten még megvagyunk a tízből, tudom.

Szuárd ránézett.

– Eljöttek?

– Egy se maradt el a kurdgyarmatiak egyetlen barantájáról se, vezír! Kölykök hozzám képest, de rájuk bíznám azt az ezret. Tán ismered is őket. Bácsafia Khuszárt, aki a bánhidai hegyek alatt két bajor vezírt ölt meg. Jörgömösfia Kamdát, az óriást. Gyógyít, meg gyilkol, mint az orosok szokták. Aztán ott van Bilicsfia Kebe. A bal karja béna, Franconofurt alatt sebezték meg. De a jobb karjával az átokföld alól is kihúzza az aranyat! Annyi kincs van már az ottani jurtja alatt, hogy egyszer beszakad a föld a kisfia, Kizil alatt. Kizil most túlnan harcol a Ticsinon, de majd belefulladt az aranyba. A negyedik Szontafia Dömös. Ma is megakad rajta az asszonynép szeme. Vele se lesz baj, ha csak belé nem veszejkedik valami fehérnépbe nyugaton. Ismered Zsádányfia Ugot, tudom. Ő az ötödik. Már csak egy szeme ép, de azzal is jobban megtalálja a nyomot, mint más ezer szemmel.

– És ki a hatodik, Turja?

– Hát, megmondhatom. Kurajfia Imir, az álomlátó. Az is megteszi.

– Imir? Hiszen az mentette meg az életemet Bizánc alatt, Tur-ja! Úgy forgatta a csákányt, mint a Mazar Pűze, maga a halál! Miért szégyellted a nevét?

Ojikfia Turja elmosolyodott, ráncai szétfutottak vad, barna arcán. A fakó megugrott alatt, mire kinyögte:

– Meséket talál ki. Nótákat mormol bele a sötétségbe, mikor egyedül van. Nem igazi verekedő, de talán kell az ilyenféle ember is. Jó lesz hetediknek, mögénk, ha mind elfogyunk.

Szuárd a vállára tette súlyos kezét.

– Nem fogytok el. Te magad vezeted végig azt az ezret, amíg meg nem találjátok Zsolt khagánnak a nyugati szabad mezőket! Te hozod meg a hírt, vén Turja, és ha baj lesz, megint előtted vonul el a nagy kas az új legelők felé!

Ojikfia Turja felnyögött, lesunyta a fejét.

– Még egyszer, Szuárd vezír? Még egyszer? Hiszem, hogy Tengri khán kegyelmesebb lesz hozzám.

Szuárd megrendülten vette le róla a karját. Megértette. Hátrább léptette lovát, aztán egyszerre kemény hangon csattant rá:

– Ojikfia, Turja, Megértetted a khagán járlikját?

– Meg. Parancs volt – meglesz. Úgy.

Az ezüst kard üdvözlésre fordult, Turja kezében pedig meglendült a dzsida. A nagytanácsnak vége. Szuárd elléptette lovát, aztán mind gyorsabban vágott a sátraknak. Tudta, hogy a vén harcos keserű szemmel bámul utána. Dühös volt magára, röstellte, hogy sajnálja Turját. Felmordult.

– A tokmak! Végigverekszi Tengri khán világát, aztán megpityergeti az embert!

*

Turja egyedül maradt a nagy, sötét térségen. De a tanácstér őrlovasainak a neszét hallotta körös-körül. Fehér, szálas szemöldöke összetorlódott, ezekre az őrködő fiatal lovasokra gondolt.

– Ezeket vezessem? – morogta. – Ezeket a jobas-fiúkat? Hisz meg se értenének, ha nem tudnék a szavukkal szólni hozzájuk! Huszonöt év! Új harcosok mindenfelé, kikeltek, mint a köles. De már nem jurtbeliek!

Elindította lovát, a feje lekókadt. Mintha nem is a legnagyobb kitüntetésben lett volna része! Mintha nem bízták volna rá nyolc nagy törzs reménységét! Rázogatta a fejét. Aztán egyszerre átcsapott a lelke a másik oldalra, mosolyogva nézegetett a sötétben a fiatal harcosok felé.

– Akárminő vacokról kerültek is, batir verekedők! Az apjuk vére van bennük, láttam. Hát elindulunk, Zsolt khagán. Csak ne lennék néha olyan fáradt!

Pávia füstfelhői alól már lángoszlopok csapkodtak föl az éjszakában, Turja félig hunyt szemmel nézte. Minő jó lenne itt kapni a halálos nyilat! Ahogy kurdgyarmati harcoshoz illik, mikor kivénül! Sohase látná meg a nyugati új térségeket és nem hozhatna hírt róluk.

Megrántotta lova kantárját, indult. Meg kell keresnie a többi hat öreg lovast. Járlik, engedelmeskednie kell! Hadd tudják, mire választattak!

Már reggel volt, mikor mind a hatot megtalálta. Mikor megegyeztek, hogy elindulnak. Heten – nyugat ellen!

*

Akkor már mind a négy sarkán lobogó lánggal égett Pávia. Napokba telt, amíg a város körül makacs kitartással táborozó lovasok felgyújthatták. Eleinte hiába lődözték felhőkben az izzó, égő kóccal körülkötött nyilakat a fehér város sáncai mögé. A lázadó város mindenre vigyázott. Asszonyok, gyerekek, papok ugráltak a tetőkön oltóvedrekkel, zuhogott a víz.

Aztán a nyilak sorra szedték azokat, akik vedrekkel bukkantak elő a tetőkön. A lovasok megfigyelték hogyan omlik össze egy-egy barna barátcsuha a sima, fehér házakon, hogyan gömbölyödik meg, mint valami nagy sündisznó, aztán hogyan zuhan le a magasságból. Veder, csöbör nagy csattanással robog végig a tetőn, majd az is eltűnik a mélységben. Az asszonyok sikítottak, amikor nyíl érte őket, szétcsapták a karjukat. A lovasok nevettek a sáncokon túl.

– Mindig hanyatt esnek – dörmögték. – Hiába, asszonyféle.

Két nappal később már senki se merészkedett a tetőkre, akárhány gyújtogató nyíl röppent is rájuk.

De éjszakánként úgy meglocsolták a tetőzetet, hogy az olajos, zsíros kanócok is alig fogtak. Csak szürke, fojtogató füst húzott föl itt is – ott is.

A zöld lombok, virágos, piros és fekete fák lassacskán eltűntek az egyre terjedő füstfelhőkben. A büszke nagyváros fölé állandó szürke köd borult, mindig sötétebb lett, majd ki-kicsaptak belőle a lángok. A lovasokat már alig lehetett visszatartani a rohamtól.

A Ticsino folyócska tele volt halottakkal. A páviaiak sűrűn kísérleteztek a kirohanással. Vértingbe öltöztek a város férfijai, kardot, hosszú lándzsát fogtak, fölcsatolták a bal karjukra a nagy pajzsot. Emlékeztek rá, hogy megszalasztották még nemrég is Berengár római császár seregeit ezekkel a fegyverekkel. Nem bírták megérteni, hogy az idegen lovasság ellen semmit se érnek!

Vercselli püspöke Szent Jakab-templomának kövér alacsony tornyáról nézte a fenyegető pusztulást. Mellette állt Pávia podesztája, talpig vértben, lejjebb a lépcsőkön néhány fegyveres. A püspök fölemelte karjait az égő város fölé.

– Nincs velünk az isten.

A podeszta rápillantott a vörös-arany díszruhába öltözött, kövérkés, alacsony főpapra. Még elég fiatal ember volt a püspök, szakálla alig őszült.

– Még nagyobb baj, hogy nincsenek velünk a burgundiak sem! – morogta elégedetlenül. – Rodolfo király megfeledkezett rólunk. Egyedül hagyott Berengár farkascsordái ellen, hiába fogadkozott!

Vercselli püspöke körüljártatta szemét a füstbe fulladó nagy síkságon, meg a távoli dombokon. Néha-néha szétverte egy-egy szélroham a szürke és fekete ködöt, ilyenkor messze el lehetett látni. Sárga és barna kerek sátrakkal volt tele az egész környék, a sátrak előtt lófarkas dzsidák meredtek föl. A Ticsino mellett mintha az erdőség támadt volna. A püspök szomorúan bólogatott.

Ez az erdőség napról-napra rohamosan nőtt, terpeszkedett az ostrom alatt.

Berengár idegen lovasai kivágták a fákat, aztán újra elültették a folyócska partján, de úgy, hogy két-két fatörzset fölül összekötöttek egyetlen, hosszú rúddal. Ezekre a rudakra akasztották Pávia vitézei közül, akiket elfogtak a kirohanások alatt.

– Talán mégis vétkeztünk, podeszta – mondta halkan. – Berengárt a római püspök koronázta császárrá. Vele van az Úr, nem a burgundiakkal! Berengár császárnak nagy bűnei vannak, dehát kinek nincs bűne? Dúskálódott a kincsekben. Övé volt a birodalom a Bernardino-hegytől Rómáig, a parancsszavára fegyveresek ezrei indultak a világ minden tája felé. Nagy hatalom – nagy kísértés, podeszta, Berengár belenyúlt a máséba, istentelen volt, paráználkodott és megszegte az esküt. Látom, az Úr mindent megbocsátott neki. Hiába kelt föl ellene Lombardia, hiába hívta segítségül Rodolfo burgundi királyt! Elvesztünk. Itt a pokol.

Odalent, a nagy templom szűk térségében vértes csapatok vonultak előre a sánckapuk felé. Mind a ketten elborult képpel bámulták. Kísérteties volt ez a vonulás, nem hallatszott föl a vértek, fegyverek csörgése, a léptek dobaja. A podeszta beharapta vastag ajkát, kiköpdöste bajusza végét.

– A te istened túlságosan megbocsátó, püspök úr! – morogta. – Mindent megértek, hogy megbocsát Berengárnak – csak egyet nem! Ezt a sátortábort itt, az ungarikat! Ezt a szörnyeteg népet ő hozta Lombardiára, ezért ezer poklot érdemel!

A püspök fölemelte nehéz vörösarany díszruháját – csak most vette észre, hogy alsó széle beleért a véres tócsába a toronytető alján. Megrázta fejét a nehéz sisak alatt. Messzebbre mutatott, Szent Katalin komor templomtere felé.

– Nézd, ott még mindig imádkozó népség vonul a templom körül. Tudod, mit énekel? Tudod, miért hordja körül a színes templomzászlókat?

– Tudom. Az ungarik nyilától – ments meg minket, Jézus!

– De senkit se ment meg! – tört ki az elkeseredés a püspök szájából. – Én Vercselliből menekültem ide, Lombardia legnagyobb és legerősebb városába. Nem akartam úgy veszni, mint a szentéletű elődöm. Őt is az ungarik mészárolták le, azok fosztották ki. Nem az életemet féltettem, hidd el nekem. De bűnös eretnekség terjed Lombardiában, kárhozatos babona. Berengárt jettatorenak tartják, boszorkánynak! Borzadnak és félnek tőle. Azt hiszik, ha ránéz az ellenségeire, szörnyet halnak. Azt hittem, bebizonyíthatjuk, hogy Berengár is csak olyan halandó, mint a többi bűnös ember, örültem, hogy Lombardia városi népei fölkeltek ellene. Látod, podeszta, most vége mindennek.

A szélesvállú vértes ember megfordult, majd a püspökhöz hajolt.

– Lehet, hogy Pávia elveszett. De Berengár napjait is megszámlálták odafent, püspök úr! Berengár udvarában is vannak már emberei a burgundiaknak! Mi már nem érjük meg, mi itt veszünk. Elég sokáig bírtuk. Most lemegyek, átveszem a vértesek vezetését, amíg ön imádkozik értünk.

– Fiam! – nyújtotta feléje áldó kezét a püspök.

A podeszta térdre ereszkedve fogadta az áldást, utána gyorsan ugrott föl.

– Az ember csak egyszer él, és csak egyszer halhat meg. Mi, páviaiak, leszámoltunk mindennel, amikor fegyvert fogtunk. Itt minden ház, minden út kétségbeesetten védekezik, amíg győzi. Püspök úr, áldja meg a rettenetes ellenséget is! Lehet, hogy csakugyan az Úr fegyvere. De Rudolfot, meg a burgundiakat a halálom pillanatáig átkozom!

Lecsörömpölt a falépcsőn a fegyvereseivel, a püspök utána bámult. Fojtogató, köhögtető füstoszlop csapott feléje a szomszédos háztömbök felől. Vercselli főpapja köhögött, törölgette könnyező szemét.

– Megáldom őket is, az ellenséget – mondta megbékéltem. – Mihelyt ideérnek.

Ekkor magas lángokkal lobbant föl néhány utca házcsoportja. A szél hirtelen fordult, szerteröpítette a lángot, szikrát. Már hozta a hangokat is odalentről, Pávia egyetlen ordítás, jajgató, őrjöngő riadalom volt:

– Jönnek az ungarik! Betörtek a déli kapun! Fegyverre! Fegyverre!

Az utcák, terek megteltek tántorgó, riadt emberekkel. Kések, balták, lándzsák a kezükben, némelyik csak vasrudat, dorongot fogott. Fuldokoltak a füstben, körülöttük tompa robajlással omlottak le a házak. Már senki sem gondolt az oltásra. A püspök nyugat felé nézett a füsttengeren keresztül. Hátha csodát lát? Hátha megjelennek Rodolfo burgundi király fegyveres csapatai az ostromlók mögött?

De a sikoltozás, vad lárma egyre nőtt odalent. Tarkaruhás asszonyok futkoztak a gyerekeikkel, mint a megriasztott nyulak a Pó-mezőkön. A püspök borzongva látta, hogyan dobja egy őrjöngő két szép kis gyerekét a lángokba a harmadik utcában, közvetlenül a Katalin-templom előtt.

Behunyta a szemét. A templom alól még mindig harsogott a litániás ének:

– Az ungarik nyilától ments meg minket, Jézus!

Egy közeli kertben hatalmas, sötétzöld lombú fák görnyedtek meg és hajoltak össze láng nélkül a szörnyű hőségben, füstben. Dél felől vad riogatással vívta Pávia fegyveres népe az utolsó nagy csatát, a Jézus-kiáltásokat túlharsogta valami borzongató új, ordítás. Vercselli püspöke érezte, hogy a szívében megfagy a vér. Nyilak sivítottak be az utcákba, a nép közé. Hát itt az ellenség, akit meg kellene áldania!

Állt a tornyon, mereven. Mozdulatlanul, egyedül. Aztán egyszerre reszketni kezdett minden tagján a főpapi díszruha, az arcán rángatództak az izmok. Nagy erőfeszítéssel emelte föl a karját. A podeszta az ellenség elé ment, és a haldokló kívánsága, szent! A főpap észre se vette, hogy a szeméből kicsordult a könny, a díszruhás karok lassan emelkedtek fölfelé.

De