Einstein harangjai

By Grendel Lajos

GRENDEL LAJOS (Léva, 1948), a pozsonyi Komenský Egyetemen szerzett diplomát. A Kalligram című folyóirat főszerkesztője.Művei: Hűtlenek (1979), Éleslövészet (1981), Galeri (1982), Áttételek (1985), Bőröndök tartalma (1988), Szakítások (1989), Thészeusz és a fekete özvegy (1991), Elszigeteltség vagy egyetemesség (1991).„A házasság, amint az köztudott, két ember, egy férfi és egy nő magánügye. Az én házasságom Zsófiával azonban különbözött a szokványostól, s anélkül, hogy áthágtam volna a monogámia falait, hármasban éldegéltünk kettesben, mert a Párt ott kísértett minden lépésünkben, követett, mint az árnyékunk, s még az ágyunkba is bebújt. Egyszer, amikor már testem-lelkem unta a misszionárius pózt, s egy kis fantáziálásra biztattam páromat, Zsófi felháborodottan mondott nemet. Érvelése pedig, enyhén szólva, meghökkentett.– A párt bizonyára nem helyeselné – mondta. – A párt tartózkodásra int a perverzióktól.Láttam, hogy házasságom hamarosan zsákutcába jut. Pedig boldognak indult, éppen úgy, mint a többi szokványos házasság. Miután beléptem a pártba, lediplomáztam és kitöltöttem sorkatonai szolgálatom egy évét, apósom a szárnyai alá vett, s olyan lakodalmat csaptunk, hogy Zsófi pezsgőben mosott lábat, a testemet pedig összekente kaviárral, amikor a vendégsereg ütemes tapsa kíséretében éjféltájt elvonultunk a hálószobánkba. Akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz az utolsó kicsapongása. Egy madame Rekamiéval feküdtem le, s reggel egy Jeanne d’ Arc kelt fel mellőlem…”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633741443

Book preview

GRENDEL LAJOS

EINSTEIN HARANGJAI

(Abszurdisztáni történet)

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Kalligram, 1992

Borító: Geri Zsófi

978-963-374-144-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Grendel Lajos

TALÁLKOZÁSAIM UTOLÉRHETETLEN ÉNEMMEL

Vesszőfutásom a forradalom előestéjén kezdődött. Konspirációs csoportunk, amely javarészt egyetemistákból állt (én a harminckilenc évemmel öregnek számítottam közöttük), s különböző szamizdat kiadványok másolásával és terjesztésével foglalkozott, éppen szétszéledt. Előbb Viktor távozott, aztán a jegyespár: Robi és Mónika. Dóra lakása csatatérhez hasonlított. Este ugyanis pezsgőt bontottunk, és megünnepeltük a forradalom nyitányát. Már senki sem félt, hanem az elkövetkező események várakozásának eufóriájában számlálta a perceket. Nem voltam fáradt, inkább csak lusta. Ledőltem az ágyra, mert az én koromban a férfiak többsége szívesen heverészik az ágyon és a tévét nézi vagy újságot olvas. Nyugodtan heverészhet, mert megtanulta már, hogy a fontos dolgok úgyis megvárják.

Lesütöttem a szememet, és mindjárt kellemes látomás lepett meg. Tavaszi rétet láttam magam előtt, a réten méhecskék döngicséltek, valahonnan a Holdfényszonáta szólt, egyébként pedig vakítóan sütött a nap, és egy kopasz vándor szelte át a bukolikus tájat hatalmas trombitával a kezében. Ezt az idillt géppuskázta szilánkokra a telefon csörgése. Ismeretlen férfi hívott förtelmes orrhangon.

– Gerle? – kérdezte, és válaszomat meg sem várva, bemutatkozott: – Itt Gyöngytyúk. Jelentkezzen Lopucha elvtársnál. Még ma éjjel.

– Szórakozz az anyáddal – feleltem, és letettem a kagylót.

Dóra eközben levetkőzött már. Amikor friss szerelem lángolt még közöttünk, többször sürgetett, hogy lépjek frigyre vele, de mivel én már voltam egyszer frigyes, ellenálltam a kívánságának. Később ő is belátta, hogy jobb, ha úgymond, vad házasságban élünk, mert így veszélytelenebbül konspirálhatunk. Meztelenségének látványa kellemesen felvillanyozott. Szerelmünk hajnalán gyakran fürödtünk együtt a szűk szabványkádban, megmostuk egymás testét, és áhítattal néztünk egymás szemébe. Egy idő után a külön fürdőzést már kényelmesebbnek találtuk. Aztán elősompolygott az a nap is, amikor úgy feküdtünk le közös ágyunkba, hogy mindketten inkább aludni kívántunk, mint szeretkezni.

Amíg Dóra fürdött, engem egy újabb látomás nyűgözött le. Most egy kecskét láttam magam előtt. A kecskének hosszú szakálla volt, fénylett a szarva, egyébként pedig önfeledten legelészett egy árokparton, amelyen mindenféle rozsdás huzalok és lyukas lavórok hevertek szanaszét. A közelben egy szocialista munkabrigád tevékenykedett. Toronyházat építettek. Honnan, honnan nem, egy daru is előkerült. A darukezelő káromkodott, mert a kecske útban volt neki, és semmilyen rábeszélésre sem tágított az árokpartról. Végül a brigádvezető teremtett rendet, elvégre azért brigádvezető. Rákötötte a daru kampóját a kecskére, s a rémülten mekegő és kalimpáló állatot leszállította az épülő ház nyolcadik emeleti erkélyén. Mekk, mondta a kecske, nem tudom már, szlovákul-e vagy magyarul, meg kellene sütni, mondta a brigádvezető. Már majdnem aludtam. S félálmomba akkor újra belerondított az orrhang. Most már fenyegetőzött:

– Ide figyeljen, Gerle. Mi nem tréfálunk. Ha most sem teljesíti a parancsot vagy elárul bennünket, esküszöm, hogy kinyírjuk!

– Ha nem hagyja abba, értesítem a rendőrséget – feleltem.

– Azt ugyan értesítheti – gúnyolódott az orrhang. – Ütött az órád, te bitang! Meghalsz, kutya!

Nemsokára én foglaltam el a fürdőszobát, Dóra pedig bevonult az ágyba. Elégedetten nyugtáztam, hogy hálóingben jött ki a fürdőszobából. A kettőnk között rögzült jelrendszer nyelvén ez azt jelentette, hogy ő is aludni kíván. Ha valami mást kívánt, nem vette föl a hálóingét.

Teleengedtem a kádat, s amikor belemerültem a vízbe, szellemi kimerültségem fokozatosan zsibbasztó testi fáradtsággá lényegült át. Mozdulatlanul feküdtem a kádban, s aggódtam az egészségem miatt. Az elmúlt napokban és hetekben túl sokat dolgoztam, túl sokat dohányoztam és túl sokat ittam. Az én koromban már tanácsos óvatosnak lenni. Másfelől boldog voltam és türelmetlen, mert úgy láttam, a rendszer, ez a töményen képmutató, álszent, korrupt és infantilis borzalom, melyet az orosz megszállók ültettek újból a nyakunkba, a végét járja. Recsegett-ropogott minden eresztékében, ezt már a hívei is látták. Ám amennyire vártam a népharag napját, ugyanúgy szorongtam is miatta. Féltem a várható vérfürdőtől, a föltehetőleg elszabaduló indulatok lavinájától, amely nemcsak a bűnösöket temeti majd maga alá, hanem a sok ártatlan, bégető bárányt is.

Bégető bárányokat láttam most magam előtt. Ugyanazt a bukolikus tájat, amelyet egyszer láttam már az este, de most bárányok, birkák, kosok legeltek rajta, s az égből két szent és két angyal vonósnégyese szólt. Vivaldit játszottak. Én is együtt legeltem a többi birkával. Egy voltam a sok gyapjas birka közül, és jóságos birkapásztor meg egy pulikutya vigyázta a nyugalmunkat. Ilyen jó társaságban a legfélénkebb birka is biztonságban érezheti magát, s ha egy kissé beképzelt is még, erősebbnek a farkasnál. Valami azonban mégsem tetszett. Pásztorunk egy jó svádájú, izmos legény, ahelyett, hogy a Vivaldi-muzsikát élvezte volna, az Állam és forradalmat tanulmányozta. Odafönt a két szent és a két angyal annyira belefeledkezett a muzsikálásba, hogy fel sem tűnt nekik a különös ellentmondás, ami a birkapásztor fiú foglalkozása és pillanatnyi foglalatossága között feszült, s amit én, a nyáj legeszesebb birkája, azonnal észrevettem. Lehetséges, hogy mindez a farkas valamilyen agyafúrt trükkje? Hogy a pásztorfiú tulajdonképpen emberbőrbe bújt farkas? Megborzongtam, s gyapjam minden szála megtelt villamossággal. Ha így van, haladéktalanul segítségért kell folyamodnom az égi muzsikusokhoz. Riadalmamban akkorát bégettem, mint egy havasi kürt, s elfelejtettem, hogy azok ott fent nem értik a bégetésemet, mert ők csak az emberi beszédet értik. Az egyik szent le is szólt, hogy maradjak csöndben, mert háborgatom a táj nyugalmát.

És akkor újra csörgött a telefon. Nofene, gondoltam. És bolond lettem volna otthagyni a langyos vízzel teli kádat. Tárgyaljon csak Dóra a bolonddal. De a látomásom szertefoszlott, birkából visszaváltoztam emberré, ami nem valami nagy érdem ebben a világban. Beszappanoztam a testemet, kihúztam a kád dugóját és lezuhanyoztam. Testi fáradtságom enyhült egy keveset, de tudtam, hogy jól és mélyen fogok aludni. Kilépve az előszobába, Dóra tekintete húzott nyársra. Kedvesem nemcsak felöltözött, hanem már a télikabátját is magára vette.

– Szervusz, Gerle – mondta. Pont.

Azonnal a fagypontra süllyedt bennem a higanyszál.

– Gyöngytyúk keresett – folytatta Dóra. – Lopucha elvtárs pedig üdvözöl. Szemét áruló!

Föl kellett volna pofoznom őt, de az ilyen helyzetben sosem tudhatja az ember előre, mikor cselekszik helyesen. Egy biztos: a rá jellemző módon cselekszik. Amit mondtam, abban minden maflaságom és naivitásom összegeződött.

– Te fölülsz egy telefonbetyár ostoba tréfájának?

Határozottságom egyáltalán nem rendítette meg Dórát. Inkább még jobban felbőszítette.

– Telefonbetyár? – kérdezte vésztjóslóan. – Akkor mondd meg nekem, hogy honnan tudta a nevemet?

Na, ettől a padlóra kerültem. Mire észbe kaptam, Dórát már vitte a lift a földszintre. Utolérhetetlen Énem elérkezettnek látta a pillanatot, hogy közbelépjen. Azt búgta: eredj utána, ráncigáld vissza a lakásba, üsd le, kötözd az ágy lábához, aztán gondolkozz! Rá kell jönnöd, hogy mi van emögött a disznóság mögött. Ha nem jössz rá, elvesztél!

Milyen igazad van, mondtam. Utolérhetetlen Énemnek mindig igaza volt. De most sem hallgattam rá. Ha hallgattam volna rá, nem lett volna az én Utolérhetetlen Énem többé, akkor az Utolérhetetlen Énem én lettem volna, s akkor bizonyára az életem másképpen alakult volna. Gyűlölöm az erőszakot, a legkisebb, a legszelídebb erőszaktól is irtózom, s ezért a gyengeségemért megfizettem már néhányszor.

Utolérhetetlen Énem nem jelentkezett mindennap, ám ha meghallottam a hangját, abba egész lényem beleremegett. Utolérhetetlen Énemnek búgó, a harangzúgáshoz hasonlatos hangja volt, ám ennek ellenére mindig tagoltan fogalmazta meg intelmeit és mondanivalóját.

Ez a hang első ízben elemi iskolás koromban szólított meg. Tanító nénink alakja tündérként lebeg emlékezetem langyos vizű tava felett, irdatlan messzeségben, és egy pillanatra mégis nagyon közel. Tavaszi délelőtt van, tanító nénink fél fenékkel ráül az asztal szélére és mesélni kezd. Akkori szememmel nézve jóságos, kövér öregasszony volt, vagyis lehetett úgy harmincéves, érett és kissé molett özvegy, akit szülővárosom sok kalandor hímje üldözött szerelmével mindhiába, mígnem egy pozsonyi karmester elvitte őt városunkból örökre. Már ismertük a betűket és a számokat, ki jobban, ki rosszabbul. Az osztályba besütött a nap, és bearanyozta a tanító néni sötétbarna haját. Emerenciának (mert így hívták) szívhez szóló és fülbe mászó hangja volt, s olyan szelíden, megindultan szólt hozzánk ebben a pillanatban, mint az orgona valamely karácsonyi dalban. Ó, Tannenbaum, ó, Tannenbaum! Helyénvaló volt ez a remegés, ez a megindultság. A tanító néni ugyanis Leninről mesélt. Arról mesélt a tanító néni, hogy Lenin felszabadított minden dolgozó embert, lélekben még azokat is, akiket a testi valójukban egyelőre nem, mert egy darabig még a kapitalisták gyötrik és kizsákmányolják őket. De megígérte nekünk, hogy hamarosan ők is fölszabadulnak. Akkor aztán minden ember egyenlő lesz a világon, nem lesz többé háború, és pénz sem lesz többé, ám annál több kenyér lesz meg hús. Valaki megkérdezte, hogy mákos tészta is lesz-e. Emerencia ezt is megígérte. Főleg azonban szabadság lesz, mert szabadság nélkül a mákos tészta is keserű, mint most az angolok, az amerikaiak és a franciák szájában, és mindenki szájában, aki ma még nyomorog és szegénységben él, és naphosszat gürcöl egy pohár tejért.

Hát így kezdődött. Engem mélyen megrázott a tanító néni meséje, ugyanakkor a magasba is emelt, a szárnyaló madarak birodalmába. Magasztos érzések örvénye forgatott meg, s ebben a túlcsordult lelki állapotban hallottam meg először Utolérhetetlen Énem hangját. Meg voltam róla győződve, hogy Lenin szól hozzám a túlvilágról. Egy légiflotta-parancsnok büszkesége dagasztotta a mellemet, hiszen a nagy szellem engem választott ki a sok gyerek közül. Utolérhetetlen Énem, akit én abban az időben Lenin szellemének hittem, utánozhatatlanul búgó hangján azt jövendölte, hogy ha felnövök, Lenin lesz belőlem is. Szédültem a boldogságtól, ugyanakkor kissé kételkedtem