Zsír Balázs olajra lép

By G. & N. urak

A mű humoros csavargóregény, amelyben egy csirkefogó mulatságos kalandjait élheti át az olvasó, miközben lelepleződnek a kor társadalmi visszásságai is. Idősíkok és színterek váltakoznak, a főhős pedig történelmi, vagy más írók által kiagyalt szereplőkbe botlik. Az általános fonákságok mellett a regényben terítékre kerül a politika is. A kiegyensúlyozott ábrázolást az írók különböző szemlélete biztosítja, mely a közös alkotás egyik legfőbb (végül leküzdött) akadálya volt.

• Language: Magyar
• Publisher: Publio Kiadó
• Release date: Jan 11, 2015
• ISBN: 9781311797728

Book preview

G. és N. urak

ZSÍR BALÁZS

OLAJRA LÉP

EGY CSÚFOSAN BUKOTT DIÁK

HIHETETLEN KALANDJAIRÓL,

KÓBORLÁSAIRÓL ÉS KOMISZSÁGAIRÓL

S EZENKÖZBENI ELMÉLKEDÉSEIRŐL

SZERZETT

SZÉP KIS HISTÓRIA

csavargóregény

Copyright © G. és N. urak

2. KIADÁS

(tuddniillik az 1. kiadás 0 példánya szempillantás alatt elfogyott)

A címlapra Papp Norbert kente a kópét.

G. és N. urak ötletéből a történet tekervényeit kiagyalták: ugyanők.

© Tarandus Kiadó, 2011

Minden jog fenntartva!

Kiadja a Tarandus Kft., az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

9024 Győr, Baross Gábor út 73.

Telefon/fax: [phone]

www.tarandus.hu

A Tarandus Kiadó kilencedik könyve.

Felelős kiadó: Réti Attila

Felelős szerkesztő: Novák Valentin

Műszaki vezető: Szalay Ildikó

Nyomdai előkészítés: Interneon Kft.

Nyomdai kivitelezés:

Print Invest Magyarország Kft. – 9027 Győr, Almafa u. 13.

Felelős vezető: Ványik László ügyvezető igazgató

PRC ISBN 978-615-5180-22-4

EPUB ISBN 978-615-5180-23-1

„Remélem […] nincs ebben a műben semmi sértő a vallásra vagy az erényre nézve, semmi, ami ne férne össze a legkényesebb illedelemmel, vagy aminek olvasása akár a legszemérmetesebb szemeket is megbotránkoztatná. Épp ellenkezőleg. Kijelentem: […] e történet felmagasztalja a jóságot és az ártatlanságot."

(Henry Fielding)

„Azt hiszed, szexet és izgalmakat akarsz, melyeknek végén kiderül, ki a gyilkos, de azért szégyellnél holmi tisztes bóvlit elfogadni…"

(Umberto Eco)

Mottó helyett

Hogy ki a pikáró (magyarán kópé)?

Képzeljünk el egy fennsíkot, melynek peremén fiatal alak tűnik föl. Később patakparton ballag vagy szántóföldön iszkol. Erdei tisztásokon hál. Majd a forró flasztert koptatja, urakkal és csavargókkal parolázik. Szépasszonyok cipőjéből issza a pezsgőt. Rosszlányok szoknyája alatt keresi a boldogságot.

Míg egyívású társai az iskolát, addig ő hol a várost, hol a vadont járja. Megy, oson, tántorog, s közben figyel a legkisebb fűszálra is. A tücsök hegedűje neki szól. Az ég madarai róla énekelnek. Pártfogója a nap, cimborája a hold.

A világmindenség turistája.

Nos, ő a pikáró, aki előbb színre, majd a történet folyamán többször is olajra lép. (Aknára egyszer sem.)

A neve most Zsír Balázs.

PROLÓGUS

A csillagok némán ragyogtak a hideg, kozmikus csendben. Isten búskomor lett, és öngyilkosságra gondolt. Lucifer a pokol tornácán pipázott. A templomokban pedig felsisteregtek a lángok, mintha az oltárra tett gyertyák csonkig égtek volna.

Egyetlen várakozás volt a mindenség.

Később a fekete lyukak kifehéredtek, majd fél tucat mennykő csapódott a Szahara homokjába és az Antarktisz jegébe. Elbújtak az üstökösök, s letértek kepleri pályájukról a bolygók…

Különös módon ennyi tünemény is láthatatlan maradt az emberek előtt. A tudós csillagászok semmit se vettek észre. Még a mezők fürkész pásztorai se gyanították az új evangéliumot. Csak néhány juhászkutya szűkölése nyilallt végig a pusztán, de akik hallották őket, a holdat vélték ludasnak.

Háromkirályok pedig nem voltak.

ELSŐ FÜZET

KEZDETI PERPATVAROK

I. FEJEZET

amelyben fölbukkanok, és rögtön nyomom is vész,

de korai az öröm, mert nem örökre

1

Üdv, barátságtalan olvasó!

Ezennel hát belefogok, hogy papírra vessem életem történetét, ahogy azt Dosztojevszkij kamasz regényhőse is tette. De soha többé nem írok memoárt! Megvetendően isteníti önmagát, aki szégyenkezés nélkül tud írni a tetteiről. Én mindenesetre nem azért ragadtam tollat, hogy az emberek kegyeibe férkőzzek vagy vállveregető jóindulatukat elnyerjem. Szabad kinevetni vagy gyűlölni, tetszés szerint.

Belső lelki szükség visz rá az önvallomásra, úgy megzavartak a történtek, melyek szellemi teherbírásomat is kikezdték. Hasonlókra számíthat az elszánt olvasó is.

Csak az eseményeket jegyzem le, erőnek erejével tartózkodom minden fölösleges részlettől. (Bár gyűrött, megsárgult és főleg üres iskolai füzetem maradt épp elég.) Magammal szembeni aljasság volna, ha lelkem tartalmát közszemlére tenném a ponyvaregények zsibvásárán. De máris sejtem, hogy aligha boldogulok majd elmélkedések, hajánál fogva előrángatott „magyarázatok" nélkül. Ezek annál unalmasabbak lehetnek, mert mások szemével nézve valószínűleg érdektelen az, ami nekem húsba-, sőt életbevágó.

A fenti sorokat átfutva tüstént el is bizonytalanodom. Nem értem, miért kezdtem hamu alatt parázsló indulattal ezeket a följegyzéseket. Hiszen humoros könyvet szeretnék írni. Olyat, ami hol elnéző mosolyt, hol kevésbé elnéző röhejt vált ki az olvasójából. Tolvajnyelven szólva egy rém vidám regényt. (Vagy vidám rémregényt.) Egyszóval népkönyvet, melyben a hős alig néhány oldal után mindig fölhúzza a nyúlcipőt.

De most már elég a „süketelésből"! Térjünk a tárgyra, noha nincs nagyobb erőfeszítés a világon, mint a tárgyra térni. Ezt szintén a Kamasz írta. Persze igyekszem a kezdetnél szelídebben folytatni; untig elég ellenséget szereztem így is. Majd meglátják, hogy nem a levegőbe beszélek. Végül még annyit: történetemet magam mondom el, no meg a titokzatos narrátor, aki szintén én vagyok, csak másképp…

Az alább következő história is úgy kezdődik, mint a legtöbb kópéregény, vagyis egy szép nap megszülettem – s bizony a kórház folyosóján nem taposott egymás sarkára a rokonság. Mikor a magasba emeltek, a latinos műveltségű doktor azt dünnyögte, amit Pilátus mondott Jézusról: – Ecce homo! – s hosszú, nikotintól sárga mutatóujjával rám bökött.

Végre felsírtam.

– Fiú! – szólalt meg magyarul is az egyik nővér.

Erre az orvos kibújt gyanús szagú köpenyéből, utálkozva forgatta egy darabig, majd a földre ejtette, és csöppet sem durván, inkább rezignáltan azt mondta: – Lehugyozott. – És még hozzátette: – Crede firmiter et pecca fortiter!…

A jelenetet később madárcsontú nevelőanyám fecsegte el, neki meg az a nővér mesélte, aki mindvégig a kezében tartott. Persze lehet, hogy a madárcsontok említése a jelen visszavetítése a múltba, vagy pedig az olvasót lekenyerező fikció, ami még rosszabb, de az irodalomban ez is, az is bevett fogás, s én eltökéltem, hogy emlékiratom készítésekor minden bevett fogást alkalmazok.

Egyébként jókötésű kisded voltam, életrevaló. Igaz, még nem hívtak Szent Zsírnak.

Balázs lett a nevem.

2

Mint torkos, istentelenül elkényeztetett kölyök csokoládén és málnaszörpön nőttem fel. Ez azonban nem fontos, mert ha nyers répát rágcsáltam volna szatyorszám, akkor se válik belőlem rendes ember ezen az elbaltázott világon.

Emlékeim szerint gyerekkorom mindennapi is volt, meg nem is: a viccek, ugratások és kakaskodások ideje. Valahányszor háborúsdit játszottunk, ellenségeinket annak alapján találtuk ki, mikor melyik puhafedelű kalandregény jött divatba. Igaz, csak olvasni szerettünk, magolni nem, s a tanárokkal, de főleg a pedellussal folyton hadilábon álltunk (fél tucat tárgyból pedig bukásra). A földrajz volt az egyetlen kakukktojás. A térképek messzi utazásokra csábítottak, s képzeletben a pálmafák árnyékában és a bennszülött nők fűszoknyáján üldögéltünk. Nem csoda, hogy ez idő tájt kalózköztársaságok sorát alapítottuk a Duna szigetein: zászlóval, himnusszal és alkotmánnyal – meg az elmaradhatatlan bitóval. Egész gyarmatbirodalmakká terebélyesedtek már e Verne Gyula-i országok, mikor szinte egyik pillanatról a másikra megsemmisültek… Alapítóik kijárták az általános iskolát.

Így serdültem vásott kölyökből akasztófáravaló kamasszá. De nem is erről akartam beszélni, hanem a családomról.

Szülőanyám, a könnyűvérű Petrenczés Aranka maga volt a modern Mária Magdolna, s mindenki máshoz hasonlított inkább, csak korunk szentjének anyjához nem. Szavahihető (mérsékelten hazug) tanúk állítása szerint egy iszákos arabbal is összeszűrte a levet. Az egész a legviharosabb éjszakán történhetett az ezeregyből. Később anyám, mikor az orvos megkérdezte tőle, ki az apám, csak annyit mondott:

– Talán az a szeszkazán szír…

A szír szót azonban félreértették, s így lett a családnevem Zsír. Keresztnevemet pedig nagyapám, Petrenczés Balázs után kaptam, aki ifjú éveiben matróz, idegenlégiós és Amazónia (romantikus lektűrbe illő) kajmánvadásza volt. Kalandvágyamat is tőle örököltem. Mi több, ez a csavargóösztön számít, úgy vélem, szabálytalan személyiségem jellegzetességének, láthatatlan attribútumomnak, amely sokkal közelebb áll a szívemhez, mint a rólam készült képeken látható másik. De erről majd később.

Itt jegyzem meg, hogy egyesek szerint faj- és nőgyűlölő vagyok, míg mások szerint pont ellenkezőleg.

… Anyámra egyébként nemigen emlékszem. Már hátulgombolós koromban lelencházba dugott, s eltűnt a városból, ahol születtem, és ahol ő is született, csak még a hőskorban. Hogy most merre bolyonghat, nem tudom. Világrajövetelem után hét évvel érkezett tőle egy gyűrött képeslap mexikói bélyeggel; pénzt azonban nem küldött, mint ahogy később sem, mikor egy bangkoki kuplerájból sikerült kicsempésznie viharvert levelét. (Ez aztán Kína és Oroszország hegy-völgyein keresztül sodródott el nagy nehezen a Kárpátok lábához.)

Attól fogva semmi hírem róla. Talán börtönben tölti napjait, ahová tiltott kéjelgésért zárta a hatóság; de meglehet, hogy egy (nem magyar) nábob felesége lett, s fekete hajától karcsú bokájáig gyémántok szikráznak rajta. Akár a mesében.

Vagy mint egy szappanoperában.

Engem mindenesetre nem ez a szajha nevelt föl, hanem a pótszüleim, Galamb Bendegúz és hitvese, Galambné Mangel Karolina, akik még az első sztálinvárosi telepesek közé tartoztak. Azóta persze sok víz folyt le a Dunán. A táj alaposan megváltozott, s egyre vastagabb lett a híres vasmű füstbundája is.

A gyárban munkát vállaló Galamb Bendegúz, aki az ország délnyugati sarkából származott, a büfében ismerkedett meg Mangel Linácska gépírókisasszonnyal, akit az egyik északkeleti megyéből fújt el a szél. Hamarosan bekövetkező házasságuk azonban gyermekáldás nélkül maradt. Így végül elhatározták, hogy az árvaházban néznek örökös után; elmentek hát a nevezetes intézménybe, s kiválasztottak egy csupa szutyok, perpetuum mobileként izgő-mozgó kölyköt…

3

Hazavittek, s becsülettel föl is neveltek.

Szellemi fejlődésem többé-kevésbé abból állt, hogy az ólomlábakon járó évek során igyekeztem hozzászokni a következő (kezdetben alig elviselhető) gondolathoz: rajtam kívül mások is vannak a világon. Ráadásul ennek a népségnek a törvényeit, szokásait és hülyeségeit sajnálatos módon figyelembe kellett vennem. Erőfeszítéseimet nem mindig koronázta siker. Tizenhét éves koromban meg is buktam a gimnázium harmadik osztályának végén irodalomból, nyelvtanból, latinból, oroszból, matekból, fizikából, kémiából stb. Még tornából is. Csak énekből és rajzból csúsztam át.

Ezek után aligha meglepő, hogy az évzárót követően bizonyítványomat egy kuka mélyére süllyesztettem. Majd az újvárosi vonatpályaudvar felé vettem utamat (1988 júniusát mutatta a kalendárium), zsebemben elválaszthatatlan bugylibicskámmal, kezemben pedig púposra tömött hátizsákommal, amit még otthonról hoztam magammal, s ami a legszükségesebb poggyászomat meg az innen-onnan összeszedett „indulótőkémet" dajkálta. Világutazó Petrenczés nagyapám példáját tartva szem előtt, hamarosan föl is kapaszkodtam az egyik vasúti kocsiba. Ezalatt a mozdony ősvilági szörnyként zihált és hörgött valahol elöl – de legalábbis a fejemben…

ADATLAP

Törzskönyvi szám: 999

Neve: Zsír Balázs

Anyja neve: P. Aranka

Születési helye: Sztálinváros

Születési ideje: 197… április 1.

Lakcíme: Dunaújváros, Szegényház sor 7/B

Iskolai végzettsége: két és fél gimnáziumi osztály

Foglalkozása: változó

Diagnózisa: bizonytalan

Családi háttere: zavaros

Egyéb adatai: elvesztek

Ám most már kapjon szót a tűkön ülő narrátor is.

II. FEJEZET

amelyben Zsír Balázst nem fogadja

virágcsokrokkal Budapest, ezért aztán hősünk olyat kántál, amiért verés jár

Zsír Balázs elfoglalta az ablak melletti helyet a kupéban. Hátizsákját fölhajította a csomagtartóra, s a többi (nem kifejezetten jóarcú) utas-szomszédjára ügyet sem vetve, bámult kifelé a nyár eleji koradélutánba. Zsákjában friss bankók fészkelődtek, ám az ifjú Zsírnak sejtelme sem volt róla, mire költse őket. Lehet, ekkor még nem is érdekelte e kérdés, hisz minden gondolata (ha volt neki egy is akár) nagy vállalkozása, a szökés körül forgott.

Szomszédjai, szám szerint négyen, fésületlen, pálinkát szopogató garázdák, háromnapos borostával és egy élet alatt gyűjtött világundorral épp arról társalogtak, miképp leckéztetik majd meg a használtautó-kereskedőt, aki eladott nekik egy Zsukot, mely az első feketefuvarnál szétesett, s akkorát csörömpöltek a belőle kihulló csavarok, hogy nyomban megneszelt mindent a gazdasági rendőrség. Nagy garral ittak, s szörnyen hangoskodtak, szitkozódtak. Vándorolt a jófajta szilvórium szájról szájra, míg gőzei-aromái nótára nem fakasztották a társaságot, melynek tagjai már nem is tudták igazából, hogy bosszankodjanak-e a bukásukon, nevessenek-e az elagyabugyálandó kereskedőn, sírjanak-e a magyar vigasságok koreográfiája szerint, vagy harsányan dajdajozzanak néhány nappal korábbi szabadulásuk örömére. Mikor már teljesen belezavarodtak a nagy választékba, s fogalmuk sem volt, hogyan szórakoztassák magukat a továbbiakban, észrevették az ablakon folyvást kibámuló ifjú embert, s nógatták, igyék velük.

Zsír Balázs torkán eddigi élete során pálinka még le nem csúszott, de mérlegelvén a helyzetet, a négy dühös-vidám ember szíves, visszautasítást nem tűrő invitálását, elfogadta, húzott a flaskából, és azon nyomban meg is eredt a nyelve. Mikor elbeszélésében odáig jutott, hogy jelentős összeget emelt el mostoháitól, a négy szájtátva hallgató gazfickó egyszerre rezzent össze, s viszkető tenyereiket nem győzték mibe dörzsölni. A pálinka se járt többé körbe, hanem miután egyikőjük vagy másikójuk húzott belőle, tüstént visszakerült a butilka a fiúhoz.