Galeri

By Grendel Lajos

Grendel Lajos 1948-ban született Léván író, publicista, esszéista, a
Kalligram kiadó egyik alapítója. Pozsonyban él, a prágai egyetemen
tanít. A kortárs magyar irodalom egyik legeredetibb alakjaként tartják
számon, egy-egy regényének, novellás- vagy esszékötetének megjelenése
mindig esemény.Művei a szlovákon kívül angol, francia, olasz, német
és lengyel fordításban is megjelentek. Számos elismerés mellett József
Attila és Kossuth-díjas. Számos regény, novellás- és, esszékötet
szerzője. Több könyvében az 1989 utáni társadalmi-politikai helyzettel
foglalkozik.
„Grendel írásművészete a magyar prózairodalom radikális átalakulásának
idején bontakozott ki, s ő pillanatokon belül e nagy mozgás centrumában
találta magát - s e pozícióban nagyon jól fel is találta magát.
Ízig-vérig szlovákiai magyarként írja új regényeit, de oly módon, hogy
szlovákiaisága az irodalomban tulajdonképpen csupán mint külső helyi
meghatározottság (íróilag szólván: mint tematika) jelentkezik, s
írásainak mind tartalmisága, mind narrációja, mind retorikája túlmutat a
regionális irodalom keretein. Olyan szerző ő a mai irodalomban, mint
amilyen hajdanában, száz évvel ezelőtt Mikszáth Kálmán lehetett, akiről
és akinek írásairól persze rögtön lehetett tudni, hogy milyen helyi
meghatározottságúak (azaz hogy a szlovák-magyar együttélés területéről
és történetéből származnak), de kinek irodalma eleve azt célozta meg, s
azt is találta el, hogy a regionális területen kívüli minden
érdeklődőnek, aki a modern irodalmiságban érdekeltnek is érzi magát,
jelentőségteljes és élvezhető műveket produkáljon.” – írta Grendelről
Margócsy István.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633741306

Book preview

GRENDEL LAJOS

GALERI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-130-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Grendel Lajos

1

Amióta bulldózerokkal és harckocsikkal letarolták az ősi Tabán negyed békaszemű, földszintes viskóit, kivágták akácfáit, betemették esővíz-levezető árkait, s a kősivataggá gyalult városrész helyén felhúzták a zord és kietlen, széljárta új lakónegyedet, nyoma veszett annak a poros ásványvizes palacknak is, amelyben a mindenkori múzeumigazgató tartotta fogságban a város szellemét, hivatali szobájának vitrines könyvszekrényében, a Pallas Lexikon tizenhat rendes és két pótkötete mögött. A palackot még a szabadságharc bukása után pecsételte le a megszálló osztrák helyőrség parancsnoka, von Beck őrnagy, aki józanon veszett kutyáknak, részegen ázsiai hordának emlegette a magyarokat, s szigorú rendeletben tiltotta meg szakáll vagy bajusz viselését. Elrettentésül tüstént lefogatott néhány módosabb szakállas polgárt, s martalócaival nyilvánosan elégettette eretnek férfidíszüket a főtéren. Mivel az ördögűzés közben a szakáll viselői is megégtek, von Beck őrnagyot leváltották, majd előléptették ezredessé, és áthelyezték Versecre, a Bánátba. Helyébe egy kövér és élveteg horvát generálist hoztak, aki Stájerországból idevezényelt huszonöt megbízható borbélyt. Ezek házról házra járva, simára borotváltak minden férfiarcot, hogy a kormányzatnak többé itt rebelliótól tartania ne kelljen. így is történt. A polgárok önként lemondtak nemzeti önérzetükről, s ezután a város szellemét akár közszemlére is kitehettek volna, egyetlen férfi sem akadt, aki az ásványvizes palackból a parafa dugót ki merte volna húzni.

A város sorsa megpecsételődött. Szellemének rabságán nem enyhített se a kiegyezés, se az e századi impériumváltozások, csupán annyi történt, hogy 1867-ben a palackot, benne a fogoly szellemmel, eladták a múzeumnak, arra kötelezve a múzeum igazgatóját, hogy a pecsét érintetlenségéről újév napján jelentést tegyen a polgármesternek, a főispánnak és a főszolgabírónak. A város fogoly szelleméről a köznép lassan elfeledkezett.

Most, hogy a palacknak nyoma veszett, Bohuniczky bácsin, a nyugalmazott múzeumigazgatón kívül nagyon kevesen értették csak meg, miféle veszedelem fenyegeti a várost, amely az elmúlt száz évben nemigen vetett számot a múlttal, s habár szüntelenül az emlékezéssel volt elfoglalva, a múltból jó ösztönnel csupán a derűsebb epizódokat válogatta ki, s még a katasztrófákat is valami szivárványos mázzal vonta be, mintha ezek a csapások nem is itt, hanem egy távoli mesevilágban szakadtak volna az ott élő meselakókra.

A palackot pedig nemcsak ellopták, hanem rögtön fel is bontották. Az elszabadult szellem kegyetlen tréfát eszelt ki, hogy megmutassa hatalmát. Július kellős közepén hóförgeteget zúdított a városra, s egyetlen éjszaka alatt megváltoztatva annak arculatát, mintegy kiemelte a várost a reális időből, és belehelyezte egy valóságosabb, ám órával vagy napszakokkal nem mérhető dimenzióba. Az időnek ez a rétege ismerős volt mindenki előtt, aki forgott már halálveszedelemben, ölelt igazi szerelemmel asszonyt, temetett már rokont, hozzátartozót vagy családtagot, s tetteit halandóságának tudata vezérelte, nem pedig a világnak a mindenáron való igába hajtása és birtoklása.

Az órával mérhető naptári idő ennek a valóságosabb, de közvetlenül csak ritkán megmutatkozó időnek volt az egyik arca. Ezért amikor a szellem szabadulását követő reggelen a város lakói elé behavazott utcák, háztetők, kertek látványa tárult, kevesen lepődtek meg. Legfeljebb a gyerekek. Tegnap strandoltak még, este meztelenül bújtak ágyba, bronzvörösre cserzett bőrük egész éjjel égett és viszketett, most pedig ágyékig hóba süppedtek, ha kimerészkedtek az udvarra. Minderre persze rá lehetett volna fogni, hogy álom, ám ha valóban álom volt, úgy az egész város ugyanazt az álmot látta s szenvedte végig éber tudattal, megmártózva olyan emlékekben, amelyeket zsilipek zártak el eddig, hogy tiszta lelkiismerettel végezhessék a napi robotot, s eszükbe se jusson kételkedni az értelmében. A robot értelme a remény volt. De hogy ennek a reménynek mi a szavakba foglalható tartalma, az már kívül esett a hatáskörükön és az értelmükön. A remény azonban ettől még remény maradt. A jövőbe vetett hit, amely jövőről viszont sejtelmük sem volt. Ezen a hóviharos júliusi reggelen mégis mindnyájan így sóhajtottak fel: „Van remény!"

Az elszabadult szellem ezalatt kedvére garázdálkodott a városban. Az események először megdöbbenést és rémületet váltottak ki, majd pedig valamiféle apátiát, hogy hát eddig is szenvedtek, s majd ezután is lesz valahogy. Holnap talán tűzeső fog esni, holnapután pedig mindenki marhává változik, hogy legyen elég hús az országban a télen. De az is lehet, hogy semmi sem történik. Csak azt kellett még eldönteni, melyik a kedvezőbb alternatíva. A legtöbben egyetértettek abban, hogy még mindig jobb, ha nem történik semmi sem, mert így legföljebb csöndben és békésen megfagynak, viszont ha történik valami, az egészen biztosan még rettenetesebb lesz, mert ebben az elátkozott városban minden balul üt ki. S akik reggel egymást biztatták, hogy van remény, valójában mind arra gondoltak, hogy „nincs remény, ezt azonban tilos kimondani, amíg él az ember. Mást tehát nem is volt tanácsos hangoztatni, csak azt, hogy „van remény; vagy pedig hallgatni. Ám aki hallgat, az a beleegyezését adja, márpedig épeszű ember nem törődhet bele, hogy fagyhalál vár rá. így aztán, függetlenül attól, hogy volt-e remény vagy sem, csakis azt lehetett mondani: „van remény"; s különben is: mindenki ezt a megváltó mondatot akarta hallani.

A palackból kiszabadult szellem pedig kísértetek prédájául dobta oda a várost.

Babonás öregasszonyokon és riadt kisgyerekeken kívül természetesen senki sem hitt a kísértetekben, s akik mégis hittek, legföljebb nehéz álmaikban találkoztak velük. Ám a kísértetek senkitől sem kérdezték, hisznek-e bennük. Jöttek hívás nélkül, s nem éjfélkor és nem fehér lepelben, hanem fényes nappal, s mindnek közönséges emberi arca volt, mint a levélkézbesítő postásnak, a füttyögető, tányérsapkás rendőrnek, vagy egy új szomszédnak, albérlőnek, távoli rokonnak, elfeledett unokatestvérnek. Ellepték az utcákat, bebújtak a kéményen, a kulcslyukon, az ajtóhasadékon. Reggel kilenckor minden templomban maguktól kondultak meg a harangok, maguktól kezdtek búgni az orgonák, és zúg­ni a szirénák, s még a süketek és a haldoklók is összerezzentek, ami­kor egy-egy hevesebb szélroham megrázta az ablaktáblákat, vagy a huzat becsapott egy ajtót. „Van remény" – süvöltötte a szél, mialatt kitekerte a szélkakasok nyakát, ledöntötte a kéményeket, és letépte az ereszcsatornákat.

A legelőkelőbb kísértet az a lovas ember volt, akit Kálmán vitéznek hívtak, és sok száz éve feküdt már egy jeltelen sírban, ismeretlen helyen. Most a Bástya utcában, a festék- és lakkbolt előtt kikötötte lovát egy stop! jelzésű közlekedési tábla póznájához, és gyalogszerrel indult tovább. Életében Kálmán vitéz rettenthetetlen bajnok volt; szegények pártfogója, özvegyek és árvák gyámolítója, övé volt a vár és a város, és megszámlálhatatlanul sok jobbágyfalu a megyében meg a megye határán túl is. A nála is hatalmasabb hűbérúr, Csák Máté forgatta ki a vagyonából és ölette meg. Előbb azonban megvakíttatta, és a zsoldosaival kiköttette a főtéren a tűző napra. A lovát leszúrták, és kiterítették mellé: hogyha az éhség gyötrelmeit nem bírná viselni, falatozhasson az oszlásnak induló tetemből. A dög mellett elhelyeztek egy lóhúggyal teli dézsát is: ihassék, ha megszomjazna. Egy katonát bíztak meg az őrzésével, aki minden órában megmosta a vitéz arcát ós homlokát a lóhúgyban, nehogy a napszúrás megrövidítse a szenvedéseit. Az egyik éjjel, amikor az őrszemet elnyomta a buzgóság, valaki egy pohár vizet vitt oda Kálmán vitéznek.

A vitéz most sorba járta a házakat, és mindenhol megkérdezte:

„Itt lakik-e az az ismeretlen, bátor ember, aki néhány órával a halálom előtt egy pohár tiszta vízzel megitatott? Szeretném megszorítani a kezét."

A megkérdezettek között azonban egyetlen személy sem akadt, aki hitt volna a kísértetekben, s abban aztán végképpen nem, hogy a mondabeli Kálmán vitéz csak úgy ripsz-ropsz feltámad, hogy megszorítsa valakinek a kezét, aki éppen úgy réges-rég elporladt már, mint Csák Máté vagy bárki más azokból az időkből.

„Én sohasem voltam bátor ember – jelentette ki Kóczián úr, egy régi, jeles család utolsó életben levő sarja. – És ha tudni akarja, vitéz uram, egyáltalán nem szégyenkezem miatta. Jegyezze meg, kérem, a történelem megtanított bennünket, hogy ha életben akarunk maradni, le kell hajtani a fejünket, és be kell húzni a nyakunkat."

Egy másik házban halálra rémültek, amikor a világtalan vitéz megkocogtatta az ablakukat. Aprócska, riadt tekintetű férfi nyitott ablakot. Pizsamakabát volt rajta, a haja kócos, hatalmas orra pedig vörös, mint az alkonyati ég alja. Szerencsére Kálmán vitéz nem láthatta, miféle ihlet nélkül nemzett szabványádám pislog rá az ablakból.

„Nem, nem, kérem – hebegte a szabványádám. – Próbálkozzék talán a szomszédban."

A szomszédban egy özvegy szakácsnő lakott, aki sok mindent látott már az életben, háromlábú borjút, beszélő papagájt, föl nem robbant repeszbombát, s így meg sem lepődött, amikor a vitéz szomorú ábrázatát megpillantotta.

„Szegény megboldogult férjem után te vagy a legcsúfabb ember, akit valaha láttam. Kiszúrták a szemed, mi? Biztosan nagy kurvapecér voltál."

De nemcsak nemes vitézek támadtak föl ezen a napon, akiket valamilyen égbekiáltó igazságtalanság taszított a sírba, hanem mindenki, aki erőszakos halállal pusztult el, kivéve az öngyilkosokat, mert ők saját akaratukból vetettek véget nyomorult életüknek. A kísértetek között nyargalt a szép Fanni is, a bordélyház egykori gyöngye, akinek a fejét baltával hasította szét a szeretője, egy kültelki vagány, s épp a millennium évében, amikor a bordélyház forgalma is a kétszerese volt az előző évekének. A szép Fanni söprűn lovagolta meg a jeges szelet, meglékelt fejéből vörös füst kígyózott a szürke égbolt felé. Egész délelőtt trágár szavakat kiáltozott a szélviharba, s hívta a szeretőjét, aki csak azért nem jelenhetett meg, mert egy másik városban akasztották föl.

Gyalog jött le viszont a temetőből Csordásné. Kozmetikai szalonja volt a katolikus templom közelében, egy ódon, hangulatos utcácskában. A férje mérgezte meg arzénnal, olyan ügyesen, hogy a hatóságokat is sikerült félrevezetnie. Az egész város úgy tudta, hogy Csordásné öngyilkos lett, s az igazság csak most derült ki, sajnos későn. Csordásné férje később újra megnősült, és nagyon sokáig élt, egy éve halt meg, szép, békés halállal. Egy másik hölgy viszont túl korán támadt föl. A szeretője, aki megfojtotta, élt még, de nem itt, hanem a lipótvári börtönben, ahol tizenöt évi fegyházbüntetésének az utolsó hónapjait töltötte.

És mögöttük szép sorban jöttek a mindenféle rendű és rangú szerencsétlenek. Volt közöttük végvári vitéz, egy hadseregre való, pék és cukrász, táblabíró és karnagy, zongoratanárnő és cselédlány, kanász és gimnazista fiú, jegyző és nyugdíjas. Volt, aki mezítláb jött, volt, aki felékszerezve. Volt, akinek hiányzott a feje (a középkorban a város pallosjoggal bírt), s volt, akinek orrán, száján, fűlén ömlött a víz, merthogy a halastóba fojtották bele, és sohasem találták meg a tetemét. Volt aztán egy öregasszony, akinek minden foga megfeketedett, mert valami egészen különleges méreggel pusztították el, s volt egy városbíró, akire álmában rágyújtották a házat, s most tetőtől talpig fekete volt, mivelhogy szénné égett. S voltak közöttük szerecsen oszmánok is; török katonanótákat daloltak, és a szultánt dicsőítették, ök egy présház pincéjéből másztak elő, mert a pince alatt volt az a tömegsír, ahová háromszáz évvel ezelőtt halomba hányták őket. S végül, de nem utolsósorban, ott meneteltek közöttük azok a mártírok is, akiknek a szakállát von Beck őrnagy 1849 őszén elrettentésül a főtéren meggyújtatta. Alighogy kiléptek a sírból a szabad ég alá, férfidíszük helyén a bőrük lángra lobbant, s egész álló nap lobogó tűzzel égett, mint az örökmécs.

„Eleven fáklyák ők – mondta valaki, szobája ablakából lopva szemlélve a fölvonulást. – Utat mutatnak nekünk."

Mindezek a különös események a lakosságnak, sajnos, csak a kisebbik részét gondolkodtatták el. Még pontosabban: a töredékét, száz embert vagy kétszázat, de háromszáznál többet biztosan nem. Vagyis körülbelül a város lakosságának az egy százalékát, ami azonban csak számtanilag jelentéktelen. Száz-kétszáz gondolkodó ember egy húszezer lakost számláló városban már-már luxus, ha tekintetbe vesszük, hogy egyetlen gondolkodó ember is mekkora fölfordulást képes előidézni. Így az a bizonyos egy százalék veszedelmes hatalommá nőhetett volna a városban – legalábbis elméletben. De ilyesmiről természetesen szó sem volt. A gondolkodást, a szemlélődést, a „kontemplációt" itt törvényszerűen valami bárgyú fatalizmus zárta le mindig, így felelt ez meg a sok évszázados történelmi tapasztalatoknak, amelyek nemzedékről nemzedékre hagyományozódtak át. A történelem elsöpri, nyomorókká silányítja, öngyilkosságba kergeti a gondolkodókat, ezért gondolkodni nemcsak luxus, hanem kockázatos tett is, amennyiben persze a gondolkodás tettnek nevezhető. Aki gondolkodik, az a történelmi végzetet hívja ki. S ez a küzdelem itt mindig egyenlőtlen.

Így a mostanihoz hasonló, nem mindennapos események legföljebb úgy voltak hasznosak, hogy le lehetett vonni belőlük néhány tanulságot. Ám ezek a tanulságok sem voltak mind új fölismerések, s a kétkedőket igazolták, akik szélcsendes esztendőkben sem feledkeztek meg arról, hogy a nyugalmi állapot is mozgás, ilyen értelemben tehát mulandó, s az okos ember ilyenkor testben és lélekben felkészül azokra a pofonokra, amelyek majd a jövőben, a nem szélcsendes esztendőkben fognak elcsattanni az arcán. Mert nem mindegy, hogy ezeket a pofonokat állni tudja-e, vagy pedig mindjárt az elsők leterítik. A nyugalmas periódusok kedveznek a szellemi tunyaságnak, s elaltatják az emberben a vele született, beléje nevelt és sokszor terebélyessé fejlesztett gyanakvást. Márpedig gondolkodó ember gyanakvás és szorongások nélkül ebben a városban kiszolgáltatott, mint huszár a lova nélkül. Aki tehát azt mondja, holnap ezt és ezt fogom cselekedni, az elfeledkezik róla, hogy itt, ebben a városban él, s ebben a városban senki sem lehet biztos afelől, mit fog cselekedni holnap vagy akár a következő órában. Mert lehet, hogy holnap rosszkedvűen ébred. Lehet, hogy kioktatja valamelyik beképzelt, hatalmaskodó hivatalnok a postán. Lehet, hogy felelősségre vonják a munkahelyén a régi mulasztásai vagy a hanyagsága miatt. Ezer meg ezer apró bosszúság érheti, s ő mindjárt másképpen fogja látni a helyzetét és a cselekvési szabadságát. S akkor azt gondolja: milyen ostoba és fennhéjázó voltam én tegnap. Helyesebb lett volna, ha azt mondom: ezt és ezt kellene tenni, de egyáltalán nem biztos, hogy meg is teszem, mert lehet, hogy a valóságban éppen a fordítottját kell majd tennem. Gyanakvás és bizalmatlanság nélkül olyan az ember, mintha bezárták volna egy sötét pincébe. Elveszíti az irányt. A gondolkodó embernek ebben a városban fel kell készülnie arra is, hogy lesújtanak rá. Minden pillanatban készenlétben kell állnia, hogy a pörölycsapás, ami leteríti, ne érhesse váratlanul, s fel tudjon tápászkodni utána. A gondolkodó ember tudja, hogy minden pillanatban veszély leselkedik rá. Állandó veszélyhelyzetben van, mert minden mulandó. Mulandó az a biztonságot nyújtó tény, hogy ő munkaviszonyban van ennél és ennél a cégnél. Hiszen kelepcébe csalhatják, de elkövethet mulasztásokat akaratlanul is, figyelmetlenségből vagy szórakozottságból. S a cég bizalma máris megingott benne. Az egyetemek és főiskolák rettenetes gépezete évente ezrével dobja az utcára a fiatal mérnököket, közgazdászokat, orvosokat,