Bessenyei György válogatott írásai

By Bessenyei György

Bessenyei György (1747–1811) A XVII . századi magyar reformkorszak elindítójának, az európaiság tudatos, lankadatlan harcosának, Akadémiánk első nagy megálmodójának magánéletéről alig említhetnénk valami rendkívülit. Mintha lüktet

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633444726

Book preview

BESSENYEI GYÖRGY

VÁLOGATOTT ÍRÁSAI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-472-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

BESSENYEI GYÖRGY ÉS A LELKE

ELSŐ BESZÉD

Hadd el, hadd nyugodjam még egy kevéssé, olyan jó a testnek reggel, hideg házba, éjjeli vackába, meleg takaródzó alatt kucorogni, onnen kiköpködni, köhögni, böhögni, orrát fújni, jobbra-balra forogni s szunnyadozni.

L.: Úgy, de látod, milyen szépeket gondolok, kár őket elveszteni, kelj fel ebbül a kis halálból, fogj pennát, írj magyar polgártársaidnak a jó erkölcsökről. Tisztítgasd szép folyó anyanyelveket; mondj nékik mély dolgokat, nyájasokat, majd megdicsérnek.

B.: Nem adnak egyebet?

L.: Mi kell annál több egy okoskodó embernek?

B.: Csak élj hát véle magad – hagyj békét – alszom.

L.: Lész még ezen kívül azon jutalmad, hogy emberi szíveket fogsz csinálni, szaporítod a jót, kicsinyítvén, fogyasztván a rosszat. Nem jutalom-é szép lelkeket és emberi szíveket formálni?

B.: Mit beszélsz? – úgy tetszik, most mondái valamit… be alhatnám.

L.: Azt mondám, hogy szép dolog szép oktatással az emberi vadságot, tudatlanságot, kegyetlenséget fogyasztani és szívekbe szeled, édes erkölcsöket plántálni.

B.: Régen olvasnak-é már az emberek szép könyveket?

L.: Alkalmas ideje, hogy tanulnak, olvasnak.

B.: Hát szoktak-é még százezerenként menni egymást ölni?

L.: Megesik, meg még az ilyen állapot, de – –

B.: Be alhatnám, hallod-é, – olyan mély álom ereszkedik rám.

L.: Azt gondolod talán, hogy az olvasás halandó társaidat nem jobbítja? – nagyon csalatkozol.

B.: Hány olvas hát? Egy olvasó emberre vethetsz ezeret, ki nem olvas. Azok közt pedig, kik olvasnak, ezerre végy csak egyet olyat, ki haszonnal olvas, és igaz bölcsességre tészen szert. Ehol van a világ java: ebbül áll.

L.: Tedd hozzájok még azokat is, kik születéssel csupán, sok olvasás nélkül, jószívű, igaz, hív, szeled tulajdonságú emberek, s okosok e világi életnek dolgába, melyet tapasztalásból kell mindennek tanulni.

B.: Azok nem olvasnak, nem is szükség nékik olvasni. Egy természet szerint igen szép, fejér és piros asszony eszetlen lenne, ha orcáját festené, hogy szép légyen; de ha nem szép s festi magát, úgy sincs esze.

L.: Írj azoknak, kiknek születéssel nagy elméjek van, de hogy világosságra nem találhatnak, setétségben maradnak.

B.: Mit akarsz világosságoddal? Micsoda világosságról szólasz? Én megmondom néked: nem értek semmit e földön, mert itt minden állapot visszájára esik meg, mégis úgy kell néki lenni. Nincs nékem világosságom: – ha behunyom szemem, egészlen setét vagyok. Eredj, ha világosságot akarsz, mutasd meg az embereknek a napot.

L.: Honnan származtak hát azok a világosságok, melyek szerint már ma az öregasszonyokat ördögnek képibe nem égetik? a vádoltakkal tüzes vasat nem fogatnak, hogy ha ártatlanok, kezek meg ne égjen? Nem írják: Lutherani comburantur? A peres embereknek nem kell egymással bajt vívni, duellálni, hogy amelyik másikát megöli, annak légyen igazsága, sat. Szeretnéd, ha még ezek a szép dolgok fenn volnának? Vagy hiszed-é, hogy nem az írásból, olvasásból származott világosság törlötte el őket? Számláljak-é még elől ilyen dolgokat?

B.: Megállj, meg; – egészen kivered az emberfejéből az álmot. De vajon ölték-é, égették-é ezelőtt az emberek egymást azért, hogy egyiknek lelke nem úgy hitt és gondolt, mint a másiké?

L.: Országokat dúltak amiatt fel, kivagdalták a gyermekeket is anyjok méhéből. Egyik nemzetet egy, másikát más hitbe nevelték, mindenik a magáét vallotta, s a szomszédját ölte, rablotta, Isten nevébe, ki azt parancsolja követőinek, hogy ellenségeikkel is jól tegyenek, és ahol bé nem fogadják őket, lábokról is lerázván a port, onnan elmenjenek. Ennek az Istennek nevébe szaggatták egymást a békességnek fiai, ártatlan gyermekek vérivel megfertéztetett kezeket emelvén magas egeinkre áldozatul annak az irgalmas Atyának, ki minden véres áldozatot utál.

B.: Ne beszélj!

L.: De beszélek, s beszélj te is, mert e tiszta igazság – úgy de ezek már ma mind eltöröltettek a jó és szép írások által, melyekből az emberi elme világosodván, kegyetlenségét megláthatta. Még pedig sokaknak eltöröltetésére van szükségünk. Ha felkelnél – eleget mondanék, csak írnád; igyekeznél te is a vadságoknak szelédítésére, de rest vagy emberi kötelességedet tenni. Tudod-é, hogy a kötelességét, hivatalát nem tévő ember nem érdemli, hogy ember legyek? Akarsz nem ember lenni?

B.: Csak meg kívánok már ember maradni – De majd meglátod, írok, nyomtattatok, és azt fogják a tudatlanok mondani, hogy nincs eszem.

L.: El fogod-é már abbul hinni, hogy eszetlen vagy? Meg kell-é amiatt szűnni a jótul? Félsz a tudatlanságtól; ha ez igaz, nem érdemled meg, hogy eszed legyek! – Írj!

B.: Nem bánom, úgyis tereád esik a mocsok, mert te gondolsz, én pedig csak írok.

L.: Nem bánom, felveszek mindet magamra, csak írj – írjad frissen: A világnak atyja minden embert békességre, szeretetre, munkára, egymás terhének békességes tűréssel való elviselésére teremtett, szabad élettel áldván mindeneket.

B.: Ne nyargalj már – várakozz egy kevéssé, hadd igazítsam meg legalább a pennám, majd olyan betűket tétetel vélem, hogy a néző sem olvassa el.

L.: Csak írj, ne töltsd az időt. Elolvassa azt János, akárhogy írod.

B.: El, káromkodással: guták csinálták a pennáját – hiszen török betűk már ezek – száz lába is van egy M-nek – soha nem tudná az ember, a K itt ha gereblye képek-é vagy betűk! Saskeselyű szemekkel kell őket nézni, s azzal is olyanoknak tetszenek, mint egy-egy pudli: kihull miattok az ember szeme agyábul – Így beszél János magába, ha nem mondja is.

L.: Siess, ne hiábavalóskodj: majd elszalasztom a legszebb gondolatokat, azután ne írj.

B.: De bár elszalasztgatnál belőlök egy néhány milliomot, többet alhatnám, s jobban nyughatnám; megölsz egyszer azzal a sok hiábavaló gondolattal.

L.: Mit csinálnál, ha nem gondolnék benned? Ennél, innál, aludnál, csudálkoznál, ásítanál, haragudnál? Vagy öletnéd az idővel s tudatlansággal magadat? Szép dolog az emberi természetet vizsgálni és azokat titkon nevetni, kik a világosságnál vakon járnak, mindenbe belébotlanak, sírnak, sírnak-rívnak, nyögnek, önként húzván magokra nyomorúságokat – Írjad hát. Minden embernek vagyon egy poláris csillaga, melynek világánál lépéseit igazgatja: ez lélek, ítélettétel.

B.: Ítélettétel – megvan.

L.: Ez olyan tűz, mely isteni munka által alkottatik a természetbe. Némelyik csak a holdtul vészi világosságát, némelyik pedig a naptól. Azok, kiket a hold világosít, butáknak neveztetnek, azok pedig, kiket a nap sugároz, okosoknak hívatnak.

B.: Hívatnak – megvan.

L.: Azonba minden poláris csillag hályog alatt születik az emberbe. Legyen holdi vagy napi, azaz nemes, éles vagy ostoba. Úgy hogy a legjobbnak, legnagyobbnak is megkívántatik oly dolgokra akadni, melyeket magára tévén, általok hályogát oszlassa, különben a legnagyobb tulajdonságú elme vakon marad örökre.

B.: Örökre – megvan. – De ne menj mélyen, majd nem értelek ezzel a sok hasonlítással vagy példával – Magyarázz tisztábban.

L.: Ha egy nagy elméjű ember soha sem tudós írásokat, sem férfiakat nem kaphat társaságába, ugye hogy soha bölccsé nem lehet és megmarad poláris csillagán mindenkor a homály? Ha az arany kőhöz soha tűz nem fér – goromba testbe marad és nem ragyoghat fejedelmek koronáján? Ismernéd-é Plátónak lelkét, ha örökös szántóvető embernek hagyta volna meg a sors? Ellenben menynyi ember olvas, tanul, ki tudatlan ostoba marad. Ha a tudományok kivesznek a népek közül, egész nemzetek megtompulnak elméjekbe, noha nem lehet feltenni, hogy egész nemzetbe nagy származású elmék ne lennének. Látod a szegény géberitákat, mint elaljasodtak, kik régen a persiai birodalomba annyira fénylettek. Nincsen már e világon semmi és senki pártjokra, csak nyomattatnak, pusztulnak, aljasodnak sanyarúságra hanyatlott életekbe.

B.: Életekbe – le van. Szegények! Ha Zoroastesek feltámadna s láthatná tanítványait!…

(A HOLMI)

PENNACSATA

Ah, bárcsak elérhetném azon vigasztalásomat, hogy tíz vagy húsz megsértetett magyar író ellenem támadna! Mihent az írók nyomtatásba egy egész nemzet előtt elkezdenek egymással vetélkedni, azonnal megindul a szép elmélkedés. Ezt keresném én, azért garázdálkodom néha írásomba. Tudom, hogy aki cáfolni akarna, igyekezne hozzám szebb magyarsággal beszélleni, mint én szoktam. Harmadik jönne, ki mindkettőnket felül kívánna haladni. A nemzet mulatná vélünk magát, s nevetne, mikor mi egymásnak előtte bosszúságokat mondanánk, de a tudomány, magyarság azonba épülne. Ah, atyámfiai, író barátaim, támadjatok reám pennával, magyar könyvekkel! – Mondjátok: nincs eszem, ítéljetek Szencre, mind örömmel elfogadom, csak cáfoljatok több elmével, magyarsággal, mint én írtam.

(A HOLMI)

BESSENYEI GYÖRGY MAGÁHOZ

Ki vagyok? mi vagyok? merrül s mibül jöttem?

Hol voltam? s hogy esett, hogy világra lettem?

Érzek, gondolkodom, küszködöm, fáradok,

S lélek, melynek utján szüntelenül halok.

Létemet táplálván testemet emésztem,

Élni törekedem s életemet vesztem.

Gyötrelmek közt vigad szivem a veremben,

Fájdalommal öröm igy laknak szivemben.

Halandó sorsomat ekként ha szemlélem,

Benne szabadságom rabságával lelem.

Hányszor kell érezni változásaimat?

S hogy kerülhessem el hányattatásimat?

A történeteknek veszélyes tengerén

Egy kis tűz vezérel, hogy futhassak térjen;

Ennek világánál sok oly kőszálakat

Kerülök, hol mások lelték halálokat.

Nézek, gondolkodom, bujdosok, remélek,

Járok, ülök, mozgok s nem tudom, hogy élek.

Testemben hánykódik valamely valóság,

Lélek, elme, tűz, ész, milyen világosság!

Nem tudom érteni; formája, sem szine

Nincsen, melybe létem valamit meghinne.

De mégis jól érzem küszködő munkáit,

Nem győzvén csudálni kiterjedt csatáit.

Örökös élettel biztatgat létembe,

Ámbár raboskodik fájdalmas testembe.

Így az Ég, föld között szüntelen hánykódva

Nyögök s majd nevetek, élvén sóhajtozva.

Felettem kékellik az Égnek térsége,

Reng alattam gyakran e földnek mélysége.

Örökkévalóság kiáltja lelkemet,

De halál árnyéka fedezi testemet.

Érzékenységimnek rabságában vagyok,

S mindenkor ezeknek kezek közt maradok.

Minden semmivé lész, látom, e világban,

S elmúlok magam is, jól érzem, voltomban.

Csak az Isten maga örökös igazság,

Többi mind szenyvedés, árnyék s mulandóság.

(BESSENYEI GYÖRGY TÁRSASÁGA)

DELFÉN TÁNCA

…Ekkor kezdi Delfén lankadva hágását,

S mosolyogva teszi első mozdulását.

A nézők szemei formáján elvesznek,

Egy pisszenést sehol miatta nem tesznek.

Csendes nótájára emeli karjait,

A bágyadt szerelem mozgatja tagjait,

Így mint kedves gyermek enyelegni indul,

S arany pillangója róla lábához hull.

Előre s hátra is formálja szökését,

Csudálják, tapsolják a nézők tünését.

Pihegni kezd: fujja kebelét párája,

Hol nyilik, hol öszve-kapcsolódik szája,

Mintha szerelmébe füvet, fát kérdezne,

S futosván, az égnek, földnek esedezne.

Ugy mutatja magát, néha frissen szökvén,

S bágyadásai közt ismét csendesedvén.

Karjait, lábait emeli csendesen,

Húzza a szivét is hozzá szerelmesen.

Szemöldöke félig mutatja csak szemét,

Lankadoz és alig ingathatja testét.

Nedvesült szemei fél mosolyodással

Sok édes titkokat forgatnak egymással…

(DELFÉN)

EMBERI SZÍV

…Mi vagy, szív? Mit akarsz? Miért fájsz, miért örülsz, miért csalod magadat és miért nyögsz? Mondd meg nékem, mert sokat hányattatom keserved tengerének kősziklái közt, ha kívánsz-é első és uralkodó indulatod által csendességre hozni? Min törődöl? Micsoda jármot vettél magadra a születésbe? – Fáradhatatlan lettél szüntelen olvasni, írni s emberi nemzetünknek viselt dolgait fejembe forgatni – mit akarsz e szomorú hivatallal? Akarod-é, hogy az embereknek annyi vérontásokba és tévelygésekbe keressem gyönyörűségemet? Emberek után indulsz a hajdani időkbe, s tigrisekre találsz, melyek lakóhelyeiket égetvén, önnön magokat szaggatják. Ah, hogy az ember ne tanulja soha e világnak dolgait mélyen, ha a magános keserűségnek tengerébe nem akar alább süllyedni s könyvei közt ide-tova könnyebbülésének reménsége nélkül habozni! Nézd meg e világot, mit mivel, és kérdjed osztán, ha ember-é az ember. Elragadt engem is a szívem, tanulni indultam, nyugodalmat, erőt, nagyságot kerestem; azt véltem, mint a gyermek, hogy ha magas hegyre mászok, onnan elérem az eget – Feltörekedtem, és látom, hogy a legnagyobb hegy tetejéről éppen annyira van, mint a legmélyebb barlangnak fenekétől. Megnéztem az emberi bölcseket, okoskodtam vélek, vélvén, hogy a természetnek nemes titkaival boldogságomat, örömemet, csendességemet Istenbe, világba felfedezem. Látom azonba, hogy valósággal mind ezektől tanulásom után annyira vagyok éppen, mint az együgyű mezei pásztor, vagy még messzebb annál is. Haszontalan világi árnyék! életünknek oly hosszas meggondolása nyughatatlan szivemtől egyetlen egy sóhajtását sem tudta elvenni. A legkisebb változástól fogva, fel a legnagyobbikig, szintén úgy hányattatom érzéseimtől, mintha semmiképpen nem tudnám, hogy mindennemű világi dolgaink haszontalanságok és hivalkodó árnyékok. Csak az az egy haszna van talán elmélkedésemnek, vagy inkább belső szomorúságomnak, hogy indulataimat cselekedettel nem követem mindég, és a haragba nem ordítok, sem szaggatok.

Hát mindezeket mivégre írom? Talán azért, hogy az emberek olvasásával boldogabbak legyenek? Vagy magamnak akarok általok halhatatlan jó hírt, emlékezetet szerezni? Hát gyönyörködni fognak hideg hamvaim a setét sírba, ha lesznek emberek e földön, kik halálom után mondani fogják rólam, hogy szépen írt. De ellenben mennyi fog gyaláztatást kiáltani ellenem; mert ki volt valaha, kit minden halandó egyenlőül dicsért? Ebbül fog hát állani boldogságom, hogy halálom után sok halandótul gyaláztatván, egynéhánytul dicsértessem, de ezek közül sem errül, sem amarról semmit ne tudjak.

Semmi! – így gondolok magamba, csak igazíthassak és boldogíthassak másokat munkáim által – Be nagy gyengeség és még nagyobb vakmerőség! Hát boldog, szerencsés, megnyugodott vagy csendes vagy-é te, magad felelheted, ki mindezeket tudod, érzed és írod. Mit csinálsz hát egyebet, hanem hogy nyomorúságodat, keservedet azoknak, kik valósággal érteni s érezni fognak, általadod, szintén úgy, mint te szomorúságodat a többi előtted írt és megholt emberektől kölcsönözted. Megszabadultak-é a halandók hibáiktól, veszedelmeiktől s tudatlan tévelygéseiktől azon sok ezer írásoknak segedelme által, melyeket olvasunk? Ugye, hogy csak bajokat cseréltünk vélek, de mindig nyomorultak maradtunk még e földön. Kívánhatom-é hát, hogy én egyedül adjam meg az embertársaimnak, mit a világ magának meg nem adhatott? – Haszontalankodom, látom; úgy de minek írok hát és miért rontom azáltal egészségem, nyugodalmam, miért tanulok, olvasok, hogy keservemet általa öregbítsem, sem e világot ne ismerhessem belső részeibe? – Nem tudom, megvallom, miért cselekszem ezeket: érzek bennem oly erőt, mely feléjek húz, fáraszt, és úgy gondolom, hogy olyan vagyok, mint a plánta, melynek nőni kell, ha meleg nap fűti és híves eső éri. Csinálom azt, amire ösztönöztetem, de nem tudom okát, miért, sem nem láthatom, hogy a szív ragad, melyet elmém követ, a kezem ír, én pedig csak lankadásom érzem mindenbe! Ha osztán a szomorú idők után kiderült napok mutatják magokat, örülök a nyájas természetnek. A madarak is, ha szép nap van, csevegnek, de az esős és dörgős fellegek alatt, sűrű erdőkre, faodvakba bújnak, hol tallaikat magokra borzasztván gunnyasztanak s reszketnek. Így mikor a háborús elmének fellege megereszkedik, a szív gondjait magára forgatván, elül, búsul és lassú könnyhullatásokkal harmatoz. Ellenbe ha a természet kividul, felvonatik akaratja ellen is magános fájdalmából, mosolyogván a napra, melyet lát, de nem ismer. Soha nem kérdezem magamtul örömemnek okát, mert félek, hogy őtet azonnal elvesztem – öröm, gyönyörűség – édes, keserves gyermekei a szívnek, elhagyjátok a fáradt lelkeket! Eltűntök a csendes, nedves szemek elől és olyan halandóknak karjaira szállatok, kiknek belső részeiket e világ közönséges szerencsétlenségének látása titkos könyvekkel nem áztatja! – Hová mentem én oly sokszor, szerencsétlen! ki addig néztem, kívántam, míg önnön látásom minden kívánságtól meg nem fosztott! Micsoda részekre helyheztették a kegyelmes végezetek azon dolgokat e földön, melyeknek gyönyörűségeit egyenlő fájdalmakkal ne kellene fizetnünk! Ah, hát ha mindenbe annyi gyötrelem, baj, gond, veszedelem tanáltatik, mint öröm, kedv és nyájasság, érdemelheti-é valami a föld alatt, hogy megnyeréséért sokat sóhajtsunk? Aki életért fohászkodik, halált is egyenlőül kíván magának, mert minden életnek ez áll a végin; úgy aki gyönyörűség után fárad, bizonyos fájdalomra talál, mert ki gyönyörködött, ki ne is gyötrettetett volna? – Unom az életet s nem szabadulhatok tőle! – Bágyad bennem a lehelet, ellenben utálom a halált: gyűlölöm emberi erőtlenségeinket s bennek kell nyögnöm; nevetem, csúfolom haszontalanságaimat, s hozzájok vagyok mégis kötve – Így kell tudva semmiségeim közt nyavalyognom, mely keserűség annál inkább terhes az elviselésre, hogy benne a megismert erőtlenségeket eltörölni nem lehet. Milyen hát egy ember, ki kevélységgel magát felfújja? Olyan, mint egy szalmával kitömött krokodilus bőr, melyen formája láttatik, az erőnek valósága nélkül.

(A HOLMI)

BARCSAY KAPITÁNYNAK

…Mint a filemile, amely örömétül

Indíttatván itt-ott zöld ágacskára ül,

A hajnalnak tüzét hasadni szemlélvén,