Háborús napló, 1916–1918

By Kállay József

Ebben a könyvecskében írom meg dióhéjban a személyes történetemet a háború végéig. Naplót csak 1916-ban kezdtem írni, amikor másodszor indultam a harcztérre, és egészen 1919-ig vezettem, míg csak teljesen haza nem kerültem családom körébe…
A napló, ahogy szerzője maga utal rá, előbb rövid feljegyzések formájában született meg, majd a jegyzetekből az 1916–18 közötti időszakot részletesen kidolgozta – ahogy itt most, helyesírási és nyelvtani korszerűsítések után, de némely akkori írásmódbeli sajátosság megőrzésével, olvasható. A későbbi részek vagy el sem készültek, vagy elkallódtak. Megmaradt viszont a családi hagyatékban Kállay József levelezése (több mint félszáz megírt és célba érkezett levelezőlap), amely felöleli a háború teljes tartamát, és a hozzá írt sorokon túl tartalmazza a feleségéhez általa címzetteket is. Mivel ezek érdekes adalékokkal szolgálnak, és a naplóban kirajzolódó nézőponttól eltérőeket is felvillantanak, érdemesnek tartottuk néhányukat a kötetbe illeszteni.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Apr 30, 2021
• ISBN: 9789632639239

Book preview

1916–1918

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

A kötetet szerkesztette és az utószót írta:

Kállay Kotász Zoltán

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

© Kállay József jogutódja, 2020

© Napkút Kiadó, 2020

ISBN 978 963 263 923 9

Előszó naplójegyzeteimhez

Ebben a könyvecskében írom meg dióhéjban a személyes történetemet a háború végéig. Naplót csak 1916-ban kezdtem írni, amikor másodszor indultam a harcztérre, és egészen 1919-ig vezettem, míg csak teljesen haza nem kerültem családom körébe. Az első részt is meg szeretném írni külön, ha kitelik a könyv hátuljába, 1914–1916-ig, a rövid jegyzeteim mind megvannak hozzá, csak még ki kell dolgoznom őket. Azon kívül, ha időm engedi, szeretném megírni röviden életem történetét 1914-ig, hogy teljesebb legyen egykor majd kedves gyermekeim számára.

A napló eredeti kéziratának első oldala

Jegyzeteim a nagy háborúból

1916. június 22-ike van, amikor korán reggel kedves feleségem kikísér a kiskapuig, mint rendesen, amikor el szoktam menni hazulról a pótszázadomhoz. Röviden elbúcsúzom kedves feleségemtől.

Még ekkor nem gondoltam volna, hogy talán szegény feleségemtől most válok el utoljára… Vagy ha nem is utoljára, csak valami nagy, bizonytalan időre. Ki tudja? Mert amikor elviszik az embert háborúba, nem tudhatjuk, hogy látjuk-e egymást még az életben, vagy sem.

Mi sem sejtettük ekkor ezt, hisz azzal a tudattal váltunk el, hogy este hazajövök, mint rendesen. Szép kora nyári reggel volt, a nap nagy sugarai előbújtak a hegyek mögül, lanyha szellő suttogtatta a fák zöld lombjait, kiléptem az utczára, még csendes volt a falu, csupán a fővárosba igyekvő emberek siettek a vasútállomás felé. Mélyen elgondolkodva ballagtam én is, mintha valami nyugtalanítana utamban, mint akinek előérzete van: miért nem búcsúztam el az akkor még alvó gyermekeimtől, és szüleimtől, akik még szintén aludtak? De hát ki gondolná azt, hogy egy menetszázadot, amely az embereit szabadon ereszti, mert még készenlétbe sincs helyezve, másnap már útnak is indítanak! Magam sem voltam hozzákészítve az induláshoz. Mégis megtörtént, mert amikor a villanyoson Budafokra értem, ahol a pótszázadom állomásozott, már készenlétben állt a század, amelybe be voltam osztva. Még engedtek annyi időt, hogy táviratot adhassak fel kedves feleségemnek, amelyben értesítettem, hogy ma indulok a harcztérre a Budapest Józsefvárosi pályaudvarról. El lehet képzelni, mily nyugtalan voltam drága családom felől.

Bíztam benne, hogy kedves feleségemtől, ha megkapja táviratomat, mégis elbúcsúzhatom, és akkor nyugodtabbak leszünk. De a sors itt mostoha maradt hozzánk. Csak későbbi leveléből tudtam meg, hogy miért nem találkoztunk. A levél így szól:

„Kedves Fiacskám! Táviratodat aznap fél tizenegy órakor megkaptam, de azzal tettem rosszat, hogy elmentem Budapestre, mert ott nem tudtam magam tájékozni. Azt hittem, hogy csak este fogtok indulni, ám mikor kiértem Budafokra, megmondták, hogy már elmentetek, és Pesten fognak benneteket bevagonírozni. Innét mindjárt vissza is mentem, és mikor a Józsefvárosi pályaudvarra kiértem, a vonatotok éppen kiindult, már nem tudtam veled beszélni. Azonnal felültem villanyosra, és kimentem Kőbányára, mikor odaértem, onnét is kiment a vonatod, nyomba mentem utána villanyossal Rákosi állomásra, de már ott is csak a vonat végét láthattam. Képzeld el a helyzetemet, fiacskám, mennyire fájt a szívem, hogy nem tudtam veled találkozni. Isten veled, csókol szerető feleséged, Rózsikád."

Kállay József 1914-ben, 26 évesen

Szegedi Róza 1907-ben, 20 évesen

Utolsó reménységem nékem is az volt, hogy kedves feleségem a Rákosi állomáson várni fog, de bizony mostoha maradt hozzánk a sors. A vonatunk csak 5 perczig állott ott, éppen azért nem érhetett ide drága feleségem. El lehet képzelni, mily szívfájdalom volt mind a kettőnknek, mikor a vonat innen is kiindult és nem találkozhattunk.

Indulásom tehát a harcztérre 1916. június 22-én kezdődött Budafokról, délelőtt 10 órakor, villanyossal a Ferenc József hídig mentünk, onnan aztán a városon keresztül gyalog masíroztunk a Józsefvárosi pályaudvarig. A századunkat nagy néptömeg várta az útvonal minden részén, zászlókat és virágot adtak mindenfelé, máskülönben nagyon megható volt, mert sokakat a hozzátartozói, felesége, családja vagy szülei kísérték. Egyrészt ez nehezemre esett, hogy senki se volt, aki elkísért volna, másrészt örültem neki, mert talán még nagyobb szívfájdalom lett volna az elválás, amit tapasztaltam is, amikor a társaim a vonat elindulásakor búcsúzkodtak. El sem lehet mondani, míly szomorú látványt nyújtottak. Ehhez csak az hasonlít, mint amikor a koporsót a sírba eresztik. Nem is csoda, a háború a második évét betöltötte, és még csak most kezdett legnagyobb méreteiben kifejlődni, miközben eddig is már milliók szíveit keserítette. Hát akkor kinek is volna jó kedve? De mit tehettünk, mennünk kellett.

A vonatunk lassú döcögéssel elérte az első állomást, Kőbányát. Itt álltunk vagy 10 perczig, itt is több társamat várták a hozzátartozói, szomorúan tekintgettem én is a vagonajtóból, de bizony nem várt senki. Már indult is vonatunk, és még egy reményem maradt, nevezetesen, hogy Rákosi pályaudvaron csak fog valaki várni rám. Ezt még végig se gondolhattam, a vonatunk berobogott a Rákosi rendező pályaudvarra. Csakhamar tapasztaltam, hogy bizony itt sem vár senki, talán ha még állt volna a vonatunk egy darabig, mint némelyik