Ady Endre összes novellái V. kötet

By Ady Endre

Az olvasó talán hajlamos kategóriákban gondolkodni: a költő az költő; az író az író. Álljon előttük cáfolatul ez a kötet, a más területeken is kiválót alkotó Ady Endre összes novelláinak gyűjteménye. Számos, vagy mondhatni inkább: számtalan 20. száz

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633441688

Book preview

ADY ENDRE

ÖSSZES NOVELLÁI

V.

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Szabadi Bálint

978-963-344-168-8

összkiadás: ISBN 978-963-329-641-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

1910

ELMÚLT A TEMETÉS

Harmincéves volt, egy évvel előbb temette el nagyszerű feleségét, s most egy kis koporsóra borult rá sírás nélkül Enyingi Sándor. E kis koporsóba Enyingi Györgyike halott testecskéjét zárták, Enyingi Sándor egyetlen kis gyermekéét, ki elkívánkozott édesanyja után. Enyingi Sándor nem sírt, mert nem tudott, s mert inkább meghalt volna, hogysem őt itt százan és százan sírni lássák. A nagyobb vidéki város, melyből éppen elkészülőben volt, összegyűlt a Györgyike temetésén, hogy egyszerre gyászoljon is, szórakozzon is, búcsúzzon is. A pap, kálvinista pap, szép, palástos, öles, őszes férfiú, olyan beszédet akart tartani, melyet évekig is emlegessenek.

„Az Úr, akit akkor se szabad vádolnunk, amikor szörnyű és nekünk érthetetlen csapásokat bocsát ránk, megpróbálta ismét Enyingi Sándort. Most egy éve, hogy eltemettük a leánykája koporsójára boruló apának életpárját, szépséges, jóságos, félig-gyermekasszonyát. S hogy lehullott az ő fejének koronája, most, íme, lehervadt a vigasztaló, gyönyörű virágbimbó is, melyet szíve fölött őrzött félő és forró szeretettel. Ó, az Úr szent, titkos vegyítéssel méri számunkra az életet s az élet adományait, de hinnünk kell, hogy szeretetből s javunkra küldi el hozzánk a fájdalmakat is. Íme, a még úgyszólván ifjú ember, kinek nevét már ez ország határain túl is ismerik, s aki e városnak egyik büszkesége. Íme, ez ifjú tudós, akire sürgősen vár az ország fővárosában az egyetemi tudomány egyik legdíszesebb katedrája. Szegény, egyszerű emberek gyermeke, akiről már diákkora sejtette, hogy a küldetéses emberek ragyogó, harcos életét fogja megharcolni."

Enyingi Sándor majdnem süketen karolta jobb karjával, meghajoltan, a kicsi koporsót, zsebkendős baljával könnytelen, sápadt arcát takargatta. Egy-egy szó sújtotta csak fejbe, de ez se fájt, sőt egy-egy pillanatra már-már dolgozni akart az ő mindig kritikus agya. Igazságosan már-már majdnem megállapította, hogy a pap ezúttal emberien, sőt majdnem tudományosan beszél, és őhozzá akar mindenekelőtt és -fölött szólni. Nem akarja okvetlenül, hogy megríkatásra könnyen hajlandó asszony gyászolók hangosan, udvariasan, szépen kisírják magukat. De ilyen megállapításainak legvégére mégse tudott eljutni Enyingi Sándor, fáradt bal keze is leesett a koporsóra, most már arca is odasimult, és a pap beszélt tovább.

„Egyszerű szülei még élnek Enyingi Sándornak, s itt vannak ők is a drága kis halott koporsója mellett, de az ő szívükbe talán hamarabb fog szállni enyhülés, mint fiukéba. Mert az ő boldogságuk még mindig nagy: az ő vérük, gyermekük ragyogva tört ki az ő homályos, szegényes házukból. És az ő Sándoruk még éppen hogy a férfikor küszöbén áll, erőben, hírben, becsületben, s mint vallásos emberek, ők tudják jól, hogy az Úr ki tudja pótolni, amely hiányosságok sorvasztják a szívet. Az idő, mely Istennek legnagyobb műve és orvossága, elveszi a fájdalmakat, elhozza a szív új virulását. És adni fog az ő fiuknak asszony helyett asszonyt, kit szeretni fog, gyermek helyett gyermeket, kiben gyönyörűsége lesz."

És mindig bővebben, bátrabban, ércesebben ömlött a pap szava, beszédje, s végül már szinte himnuszi lett, amikor az új élethez, az új, dicső föladatokhoz lelkesedve küldte a leánykája koporsóját karoló apát. Azután imádság következett, ének, és Enyingi Sándor karjaiból kiszakították az Enyingi Györgyike koporsóját, s vitték. A temetőben már emelt fővel, de egy kicsit talán még sápadtabban állott a kis sírgödör szélén Enyingi Sándor, s azután kocsiba ült egyedül. Öreg édesapjától, anyjától, a rokonoktól, a barátoktól, a paptól, senkitől se búcsúzott. Néhány nap múlva elhagyja ezt a várost, s úgy érezte, hogy két halottján kívül nem is igen marad itt neki más senkije. Az apját, az anyját ízléssel, okossággal, szinte önmagát kényszerítve szerette, de e két öregember már régen nem volt fontos az ő életében. Az öreg tímár s felesége, az öregasszony, aki diákgyerekekre mosott, olyanok lettek számára, mint a megfagyott gyermekkori emlékek. Néha viaskodott magával, átkozta magát Enyingi Sándor, hogy ő rossz ember, szívtelen ember, de kritikus agya ilyenkor is győzött. Ő nem tehet arról, hogy küldetése volt, s hogy a szegény, kevés munkájú tímár apa kis udvara után egy teljességes, széles világ várt reá. Az apja és az anyja úgyse értenek semmi mást az ő életéből, mint hogy pénzt tud nekik adni, úri házat tart, most Budapestre viszik, s a főispán is tisztelettel beszél vele. És ez az egész város is csak annyira ismeri őt, mint a legtávolabb élő idegent, csak annyira ismeri, amennyit a lokálpatriotizmus javára ízetlen újsághírekből kiszedett.

De, de, a pap néhány erősebb szava csendült vissza az Enyingi Sándor fülébe, s a robogó kocsi ingerelte erős, de a napokban nagyon megrángatott idegeit. Szerette a feleségét, de igazán nem tudta megmutatni neki, hogy szereti, mert írni kellett, dolgozni, sietni. Mindig azt remélte: majd, ha célhoz jut, több nyugalomhoz, több ideje lesz a gyöngédségre és a szeretetre is. És a kisleány, aki egy évig árván, egy rideg nevelőnővel élt, nem is az apja mellett, csak a közelében, vajon nem e szerencsétlenség miatt hagyta most itt az ő tudós és csak önmagáért élő apját? Kezdtek megmélyülni Enyingi Sándor lelkében a gyászbeszéd némely szavai, s az erős Enyingi Sándor nagyon gyáván lépett ki a kocsiból. Még a nevelőnővel beszélt és az öreg gazdasszonnyal, szégyenkezve, mert azok mind a ketten még mindig sírtak. Györgyikét siratták. Eszébe jutott, hogy ő nem is tudja, milyen volt az ő kisleányának gyors elbúcsúzkodása, hirtelen halála, s mik voltak az utolsó szavai.

A két nő sírva, de hidegen, majdnem haraggal válaszolt az idétlen, önmagukat szégyelleni látszó kérdésekre.

– Engem nem akart látni, amikor Budapesten voltam, s amikor talán legválságosabb állapotban volt, az én kis drágám?

– Az édesanyját emlegette mindig – vallotta szárazon a nevelőnő –, s azt kérdezte sírva, hogy biztosan találkozni fog-e vele?

– Azt is nyögte – tette hozzá az öreg gazdasszony –, mondjuk meg az apukának, hogy ő nem volt rossz kisleány, és egy verset tanult az apuka születésnapjára.

Enyingi Sándor hallgatta-hallgatta a válaszokat, s mintha csak önmagával kívánna kegyetlenkedni, mindenfélét megkérdezett még. S mint más embert a sírás, őt ez könnyítette meg, s ezután már ismét tudott elmélkedni és megállapítani. Mint hirtelen déresés, az esett az agyára, lelkére, hogy nagyon alacsonyról nagyon magasba került embernek így kell lakolnia. Eltűnik mellőle a legszebb feleség, nem kívánja az életet, melyet tőle nyert, a legaranyosabb gyermek se. De azt is rögtön megállapította, hogy család nélkül, feleség nélkül s a gyermeknek legalább reménysége nélkül nem élhet. Ezt is az alacsony sorsból és sorból hozta, talán babona, de így van, s nem tehet róla. Látta előre, hogy megint meg fog házasodni, megborzongott, hogy ez a házasság is csak idejut, mint ez az első. De Budapestre gondolt végül, hogy fog először előadást tartani, kiket kell még meghódítani, mely versenytársakat kell még leverni? S este oly szépen aludt el Enyingi Sándor, mintha nem ebből a házból vittek volna ki egy év előtt egy nagyszerű asszonyt s a mai napon egy édes, kis, szomorú, halott leánykát.

KUTNOKY PÉTER ASSZONYAI

Nyár volt, zivatar készülődött, s Kutnoky Péter a kertből hallgatta fáradtan, minden indulat nélkül, három asszony lármás harcát. Nem új harc volt ez, s a Kutnoky-hárem, ahogyan a csúfolódók nevezték, pár év óta két vármegyét telelármázott.

Szegény Kutnoky Péter ugyanis, aki nem kedvelte erősebben az asszonyokat, mint más egészséges férfiú, nagyon megjárta. Először az élet suhintott végig rajta, de ez még a városban történt, amikor valami ügyetlenségért elvették tőle az ügyvédi diplomáját.

Volt egy kis falusi háza, birtoka, s Kutnoky Péter, aki még akkor nagyon értett a búsuláshoz, ide rejtőzködött. Feleségével együtt jött volna ide, de az a szegény asszony, aki gyermekkora óta hajlott a halál felé, odahajlott végképpen. S Kutnoky elbujdosott Amáliával, aki vénleány volt, a feleségének rokona s a beteg asszony házának vezetője. Így szakadt legelőször is Amália a Kutnoky Péter nyakába, mert el nem zavarhatta a halott felesége rokonát. Flóri pedig egy formás, friss, szép arcú oláh leány volt, akit Amália fogadott föl cselédnek a falusi házban.

Nyolc éve múlt már ennek, s csak pogány szívű ember nem érti és nem bocsátja meg, hogy Flóri két gyermekkel kedveskedett gazdájának. Egy szép, hétéves leány s egy betyár, pompás, ötéves fiú, és Kutnokynak nagyon illett szeretnie őket, mert az ő vére voltak s hasonlatosak hozzá.

De hét év óta azután egyre büszkébb tartású lett Flóri, amin megint csak pogány szívű ember botránkozhatik meg.

Végre is ő volt valóban a feleség helyettese, ő nyújtotta át leányos, szép fiatalságát, s ő szült szép gyermekeket Kutnokynak.

Amália pedig vénült, száradt, és kegyetlenült: félve, utálva nézte Flórit, aki kezdett már-már merészen pályázni a ház úrasszonyságára.

Így kellett a Kutnoky-háremnek beteljesülnie, s így kellett megjönnie a harmadik nőnek, Lenkének is. Amália addig mesterkedett, míg Kutnoky beletörődött, hogy kell a házhoz egy új asszonyszemély. Mert Amália szerint Flóri már elkényesedett, s azután a gyerekeivel kell sokat bajlódnia. Kutnoky Péter, aki már búsulni és akarni sem tudott, némán, fáradtan hajtott fejet Amália előterjesztésére.

És Amália valóságos tanulmányutakat végzett a közeli városokban, hogy végre fölfedezze és megszerezze Lenkét. A vénleány minden régi, rejtett bosszúérzésével, nagy előreörülésével hozta a Kutnoky-házba Lenkét. Lenke egészen városi leány volt, bőrével, ruhájával, nevetésével, mozdulataival, finom, fiatal úri cseléd.

És most következett a háború, a harcok sora a három asszonyszemély között. Amália, a halott feleség rokona, a legrégibb nő a háznál, a legokosabb, és ő volt az úrinő. Flóra két gyermekével harcolt hét év óta megnövekedett önérzetével, az anyaság bátorságával. Lenke pedig volt az új csillag, kinek ragyogását Amália is egyre erősítette, s aki utoljára a háziúr szívéből kitúrt mindenkit.

Mert istenem, a falu mégiscsak falu, mely nem engedi sokáig egymás nélkül élni, kik egymáshoz közel élnek. És Kutnoky csak egy szegény, elűzött, letört, gyönge ember volt, aki nem adhatott leckét az erényből az erényes világnak. És Amália is úgy akarta, hogy Lenke dobassa félre egészen Flórit, aki egy betolakodott paraszt, oláh némber, aki nem átallta, hogy gyermekei legyenek.

Hát nyár volt, zivatar készülődött, és Kutnoky Péter nem tudta, mit volna leghelyesebb cselekedni olyankor, ha az ember akaratlanul sok asszony birtokosa. Ha az ember szándékait, életszándékait gyorsan, hamar keresztezik a piszkos akadályok, haszontalan bölcs lesz bárkiből is. Haszontalan bölcs lett Kutnoky Péterből is, aki már nem bánta, akármi történik is vele és akikkel él.

A kertbe, Kutnokyhoz, egy-egy dühödt mondás rohant ki, s a Kutnoky Péter arca alig változott.

– Itt én vagyok, aki parancsol, akinek nem tetszik, elmehet.

Ezt Amália kisasszony mondotta, s hangjában, bár rikácsolt, volt némi bizonytalanság.

– Én a két gyermekemmel nem mehetek világgá, mint egy koldus – ezt Flóri harsogta tele szájjal.

– Én a két gyermekemmel nem mehetek ide, hogy elhagyjam azt, akihez hívtak – válaszolta nem nagyon hangosan, de bátran Lenke.

Ott künn, a kertben pedig lehajtotta fejét a magános férfiú, akit az élet alaposan elvert. Emlékezett, gondolkozott, és szeretett volna mindent kiirtani az ő nem szerencsés múltjából. És nem értette, miként van az, hogy a személyek, dolgok, érzések, napok, fájások csak úgy jönnek maguktól. Ő arra született, hogy komoly, törekvő ügyvéd legyen csöndes kis családdal, klubélettel s esetleg egy képviselő-mandátummal. Jogász korában is neki nem okoztak túl sok gondot a nők, s ő nem is tanulta meg, hogyan kellene velük bánni. A felesége kicsi, beteg, engedelmes, jó asszony volt, de neki nem kellett más asszony mellette. És most íme, itt van minden igazság ellenére, élete útjáról kilódítva s három nő zsákmányaként, akiket nem akart. Lesz belőle egy remete, aki akaratlanul botránkoztatja a világot, egy remete, akinek három asszonya van.

Még folyt az asszonyharc, s Kutnoky Péter izgalom nélkül, csöndesen, de egy csodálatosan érkezett elhatározással elindult. A három nő künn harcolt a széles tornácon, s nehezen hallgattak el akkor is, mikor Kutnoky eléjük állott.

És ekkor csöndesen, de félelmesen, akaratot mutató arccal beszélni kezdett Kutnoky Péter, s a nők veszedelmet sejtve némultak el:

– Azt akarom mondani, hogy én elmegyek, eladok én itt mindent, és elmegyek. A templomnak hagyom, az egyháznak vagy a szegényeknek, ami kis pénz bejön. Nem élet ez már úgyse, régen elromlott, legokosabb lesz elbujdosni, elmegyek.

De ez már azután sok is volt beszédből, bátorságból, és Kutnoky Péter fáradtan roskadt a székre. És egyszerre kezdett hangosan sírásba mindhárom asszonyszemély, s örült, amelyiknek sikerült könnyes arcát a Kutnoky vállához simítani. És akkor már szakadt a zápor, de nem sokáig, s elpihent, megcsöndesedett odakünn is minden. És Kutnoky Péter csodálkozva, búsan nézett körül, mintha valami szépet, bátrat álmodott volna. Amália kisasszony édes szavakkal friss kávét hozott, Flóri a gyermekeket öltöztette vidáman, Lenke pedig friss hangon egy pajkos nótát énekelt, amit a városból hozott.

KIS VINCE SÁNDOR

A hegyes-dombos Dobokáról származott a síkságra Kis Vince Sándor, mivel amott már nem tudott megélni, s Amerikába pedig öregnek érezte magát, de ha csak másfél vármegyényi távolságra szakadt is el Dobokától, elvesztette önmagát mégis egészen a kicsi, öreg, oláhos magyar ember. Fájt a szemének, a szívének, a lábának a síkság, a meredektelen laposság s az új vidék, amely mintha gyűlölte volna a hegyes-dombos helyekről jötteket.

– Klári – sóhajtozott a feleségének sokszor Kis Vince Sándor –, bár inkább Amerikába mentünk volna, ha messzebb van is.

Klári asszony tizenöt évvel volt fiatalabb az uránál, elszánt, jó, erős asszony, ki a süldő legények gusztusa, s gyermekük nem volt.

Ott, a síkságon béresgazdának telepedett le Kis Vince Sándor, s egy kis tanyán laktak, küszködtek, távol a faluktól. Az asszony majdnem mindennap legyalogolt valamelyik faluba, s főként az úrék falujába, kiké a kis tanya volt. Gyermektelen asszonynak joga van a járás-keléshez s a nyugtalansághoz – vélte helyesen maga Kis Vince Sándor is. Fájt nagyon neki, hogy így van, de az asszony harmincöt éves, és ő pedig ötvenéves; húszéves házasok lesznek idestova. Bajos itt már változtatni, remélni, s különben is csak a baj, az életnyomorúság volna nagyobb, ha gyermek is volna.

Jobban fájt Kis Vince Sándornak a hontalanság, a kényelmetlenség s ennek a másfajtájú vidéknek a félelmessége. Itt is laktak magyarok és oláhok is, de a magyarok se úgy beszéltek, mint Dobokában, s az oláhok se. Más volt az öltözetük, mindent másképpen csináltak, még a kálvinista templomban is mások voltak a szokások és rendek. A síksági emberek olyanok, mintha mindig innának, s valami rablótekintet van a szemükben, valami támadó szándék. A legénykék, akik Dobokában elbújnak az asszonyok szoknyája mögé, itt kacagva mernek incselkedni olyan asszonnyal, aki anyjuk lehetne. Ősszel pedig a köd az, ami kibírhatatlan, mert nem olyan köd, mint a hegyes-dombos vidékeké. Ha egyszer október végén vagy november elején elkezd áradni a köd, nincs határa. S az embert a lábai se igazítják el, mert nincsenek dombok, melyeket a láb bármilyen vak estéken és éjszakákon megmérhet és fölismerhet.

S a kis tanya úgy feküdt négy-öt falu határainak szögletében, mint egy útszéli csárda, s ha jött az őszi köd, innen ellátni sehova se lehetett.

– Nem baj – mondogatta Klári az urának –, egyforma a világ mindenütt, azután élni muszáj, és mindenütt vannak jó emberek és rossz emberek.

De Kis Vince Sándor nem vigasztalódott, s különösen ősszel félt, amikor az embereknek kezd több idejük lenni, hogy egyik faluból a másikba átnézzenek. Holott ilyenkor Klári is otthonülőbb volt, s este hét órakor már olyan rémséges volt a csönd és a sötétség, hogy le kellett feküdni. Négy ökör, egy kiselejtezett csikó, két csatangoló természetű kölyökkutya, öt disznó, egy háromszínű macska, két tinó éltek még a kis tanyán. Éjjel kötelesség szerint ki kellett volna egyszer-kétszer mindig néznie Kis Vince Sándornak, hogy rendben vannak-e állatok és dolgok. De a kis öregember dühös gyávasággal szegte meg a kötelességét, különösen kissé ősszel és télnek idején.

– Klári – mondotta az asszonynak –, ezen az átkozott helyen nem maradunk, s a jövő Szent Mihály-napkor visszamegyünk Dobokába.

Már három év óta fogadkozott így a kis, hamar öreg férfiú, és Klári már meg se hallotta ezeket a Kis Vince Sándorhoz sehogy sem illő, bátor szavakat. Klári egészségeseket, hatalmasakat és nyugalmasakat aludt; mikor valamelyik faluba nem mehetett a sártól és esőtől, átment a legközelebbi tanyára. Itt egy fiatal juhász telelt néhány száz juhval, ez még alföldibb legény volt, s olyan víg és bolondos, hogy megfizethetetlen öröm volt a nagy árvaságban. És beszóló, megálló, gyalogos utasemberek is akadtak sűrűen, mikor Kis Vince Sándor éppen nem is volt közel a tanyai házhoz. Vagy a jószágokat sétáltatta, vagy füzet vágott az Ér partján, vagy általában gondos, céltalan, fürkésző utakat tett a tanyai földeken. Nappal mégiscsak a vitézebb természete kerekedett felül Kis Vince Sándornak, s ha nyáron eltemette a dolog, késő ősszel és télen volt ideje a