A fütyülő halál

By Stock, Peter (Tőke Péter Miklós)

...Hirtelen eszébe jutott egy nemrég hallott mondat, és megtorpant. Aztán visszafelé indult, és kopogtatás nélkül benyitott Kakassy szobájába.
– Mi az?... Maga még mindig itt van?... Maga... – kezdte volna ismét az ezredes, de Talpas leintette:
– Most nem énrólam van szó, kérem! Mit is mondott, méltóságos uram, kitől jött jelentés a holnapi támadásról?
– Nem említettem a nevét... De....
– Akkor jól hallottam... Szabadna kérnem most a nevet?
– A fedőneve pillanatnyilag Kertész Jenő... De...
– Ezredes úr! Most, azonnal kérek egy repülőgépet!
Kakassy megszokta, hogy az ügynökei néha a legfurcsább kéréssel állnak eléje, ezért szó nélkül fogta a telefont, és rövidesen közölte Talpassal, hogy a gép megvan, akár máris útra kelhet vele.
– Hová is megy, fiam? – kérdezte az idős hadfi, meghatottan ennyi ügybuzgalom láttán, és kezét nyújtotta a harcba indulónak.
Talpas azonban nem ért rá megszorítani a kezét; csak úgy futtában kiáltotta vissza:
– A menyasszonyomhoz!...

*

Ezerkilencszáznegyvennégyben a német csapatok megszállták Magyarországot, és rövidesen elterjedt a hír egy Titkos Bázisról, ahol a háború kimenetelét eldöntő „valamivel” kísérleteznek. A szövetséges erők ügynökei lázas sietséggel igyekeznek megtalálni a Bázist, de nem ülnek ölbe tett kézzel a magyar kémelhárítók sem...

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633764800

Book preview

PETER STOCK

A FÜTYÜLŐ

HALÁL

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Tőke Péter Miklós

978-963-376-480-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tőke Péter Miklós, 2012

HALÁL A VÖLGYBEN

Ifjabb Eggenhoffer Özséb a jól végzett munka boldog tudatával eltelten, és magával a legteljesebb mértékig elégedetten ballagott a Köves-völgyi kocsiutat szegélyező, hatalmas fák alatt, melyek útját állták a lassan lenyugvó nap még mindig forró sugarainak. Bal kezében az összecsukott festőállványt meg a festékesdobozt vitte, jobbjában a szintén összehajtott, háromlábú, bőrülőkés széket, és legújabb művét: a vászonra festett gyönyörű tájképet, amely a sokorói dombvidék egy megkapó részletét ábrázolta. A vállán lógó tarisznyából már délben kiürült a bepakolt elemózsia, és most majdnem üresen himbálózott a léptei ütemére; csak a szintén üres tábori kulacs domborodott át a durva zsákvásznon.

„Jó ötlet volt Ilka nénitől, hogy rám erőltette ezt a fejfedőt! – pislantott a homloka fölött sötétlő, széles szalmafonadékra, a fejét borító terebélyes szalmakalap karimájára. – E nélkül holtbiztos, hogy napszúrást kaptam volna!… És az is jó, hogy nem rövidnadrágban és rövid ujjú ingben voltam, mert így nem égtem le!… Hiába: ezek a falusi öregek pontosan tudják, mit viseljen az ember, bármilyen időről van is szó!… Nem úgy, mint az a kelekóla bogarász, aki buggyos térdnadrágban, simléderes sportsapkában rohangált a lepkék után!… A sapka szövete alatt biztos főtt a feje!… A térdnadrág alatti harisnya pedig nem védte meg lábát a különféle csípő-szúró növényektől!"

Szélesen elvigyorodott a visszaemlékezés hatására, amint lelki szemeivel újra látta a magas fűben rovarokra vadászgató, ide-oda szökdécselő, lepkehálójával vadul hadonászó, és időnként önmagával beszélgető, nagybajuszú, középkorú tudóst.

Az erdei lombok közt betűző fénypászmákban porszemek és repülő rovarok kavarogtak. Fülledt meleg volt még, itt, a fák alatt is!… A levegőből andalító zsongás áradt – a különféle legyek, nektárt gyűjtő méhek, nagy számban jelenlévő szúnyogok röptének a nesze –, és hol közelebb, hol távolabb csendült egy madárdal, kellemesen szakítva meg a monoton zajt…

A hirtelen felhangzó éles, ám ugyanakkor dallamos füttyszóban volt valami különös, valami fenyegető, amitől hideg borzongás futott végig a fiatalember hátán! Egy csapásra eltűnt a jókedve, és úgy szegte fel a fejét, tartotta fülét a hang irányába, mintha láthatatlan veszélyt érezne közeledni!… Talán a legendás, felvidéki Hofer-lovagoknak – akik akár a távoli ősei lehettek – kifinomult ösztönei keltek új életre benne, hogy évszázadok homályából segítségére legyenek egy rokonuknak?… Bárhogy is volt, Özséb minden porcikájában érezte, hogy megjelent a helyszínen Belzebub, és valami gaztettet készül véghezvinni…

„Sőt talán már véghez is vitte!" – futott át agyán a gondolat, amikor a füttyszót követő, haragvó-fájdalmas kiáltást meghallotta: ugyanabból az irányból, amerről a füttyöt.

– A pokolba veled, te dög! – kiáltott egy krákogó férfihang. – Hogy evett volna meg a nyavalya, még… khrrr… khrrr…!

A mondat többi része érthetetlen szitkozódásban, mormogásban folytatódott – mintha valakit megtámadott, vagy legalábbis megijesztett volna valami, és az illető hangos szóval, esetleg mással is, igyekezne elűzni a támadóját… Úgy tűnt azonban, hogy nagy baja nem történt, mert különben nem szitkozódott volna olyan cudarul, hanem segítségért kiált, vagy ilyesmi.

Özséb mégis jónak látta, ha utánanéz a dolognak. A festőfelszerelést lerakta egy fa tövébe, a széles karimájú szalmakalappal együtt, és kihúzta az övén lévő tokból öreg cserkésztőrét, amit mindig magával vitt, ha a szabad természetbe vezetett az útja. Aztán kalapáló szívvel indult a bokrok közt abba az irányba, amerről a hangok hallatszottak.

Néhány napja lakott csak mindössze a Tapod község határában fekvő Köves-völgyben, özvegy Horváth Jánosné vendégszobájában, de a háziasszonya révén