A fekete barát

By Anton Csehov

A fekete barát filozófiai problémafelvetése hasonlít A 6-os számú kórterem alapvető dilemmájához. Központi kérdés mindkét műben az emberi halhatatlanság, amiben Ragin kételkedik, Kovrinnak viszont a végső igazságra irányuló kérdésére a barát eltűnik. Mindkét műben a főalakok „eszméiben” Diogenész, illetve Marcus Aurelius gondolatai parafrazálódnak. Ezek az ideák egyfajta passzivitásra csábítják Ragint és Kovrint is. Ők szabadok a szónak a gromovi értelmében, és miután kiábrándultak középszerű életükből, elvágyódnak abból. Ezek a filozófiai kérdések tehát nyitva maradnak az említett elbeszélésekben, e dilemmák hívják elő a katarzist. (Kristó Sándor) A kötetben a címadó elbeszélésen túl A Rótsild hegedűje, Rémek, Egy titokzatos úr emlékeiből, Derék emberek, Asszony-kormány és A szöcske címűek olvashatók. Mindegyiket Honti Rezső fordította.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: May 22, 2019
• ISBN: 9789634746096

Book preview

Anton Csehov

A FEKETE BARÁT

fordította:

Honti Rezső

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-609-6 EPUB

ISBN 978-963-474-610-2 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe:

Черный монах

Első kiadás: 1892 - 1903

első magyar kiadás: 1925

a borító egy domovoj (orosz házi szellem)

metszet részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

A fekete barát

I.

Kovrin Andrej Vasziljevics, egyetemi magántanár idegei megrokkantak a túlságos megerőltetéstől. Nem kezeltette magát, csak úgy, futólag, borospohár mellett beszélte meg a (dolgot egyik orvos barátjával, aki azt tanácsolta neki, töltse a tavaszt és nyarat vidéken. Épp kapóra érkezett egy hosszú levél Peszocki Tanjától, aki meghívta vendégségbe Boriszovkára. Erre eldöntötte, hogy csakugyan el kell utaznia.

Előbb - április hónapban - saját hazájába utazott, Kovrinkába és ott töltött a magányban három hetet; kivárta, míg az országutak járhatókká lettek és megindult kocsin volt gyámjához és nevelőatyjához, Peszockihoz, aki országszerte híres kertész volt. Kovrinkától Peszockiék lakóhelyéig, Boriszovkáig nem volt több mint hetven verszt és igaz gyönyörűség volt a csendes, rugós hintával végigsiklani a puha tavaszi országúton.

Peszocki háza hatalmas, oszlopos épület volt, kőoroszlánokkal, amelyekről lepattogzott a vakolat; a lépcsőfeljáratnál libériás inas állt. A mogorva, szigorúszabású, régi park, angol módra megnyesetten, csaknem egy versztnyire húzódott a háztól a folyóig, ott meredek agyagpartban végződött; ezt egészen benőtte a fenyő, levegőbe meredő gyökereivel, amik olyanok voltak, mint szőrös mancsok; lenn barátságtalanul csillogott a víz, siránkozó vijjogással vonultak a szalonkák és állandóan olyan volt a hangulat, hogy az embernek csak épp oda kellett ülnie, hogy egy romantikus balladát költsön. Ellenben a ház közvetlen környezete, az udvar és a gyümölcsöskert, amely a faiskolával együtt vagy harminc hektárt tett ki, még rossz időben is derűs és életvidám volt. Olyan csodálatos rózsákat, liliomot, kaméliát, olyan miniden lehető színben pompázó tulipánokat, a vakító fehértől a koromfeketéig, általában a virágokban akkora gazdagságot, amivel Peszocki dicsekedhetett. Kovrin életében nem látott még sehol. A tavasznak csak elején voltak és a virágágyak valódi pompája még az üvegházakban rejtőzködött, de már az is, ami a fasorok mentén itt-ott az ágyalásokban virágzott, elég volt hozzá, hogy aki a kertben sétál, a nyájas színek birodalmában érezze magát, különösen korán reggel, amikor minden szirmocskán a harmat csillogott.

A kertnek az a része, amely csak diszkrétül szolgált és amelyet maga Peszocki megvetően cifraságnak nevezett, Kovrinra hajdan, gyermekkorában úgy hatott, mint valami tündérmese. Mennyi bohókás forma, mennyi keresett idomtalanság, mennyi erőszak a természeten! Nyesett gyümölcsfasorok, jegenyepiramisba formált körtefáik, gömb alakú tölgyek és hársak, napernyők almafából, szilváiéból, alakított ívek, legyezők, gyertyatartók, sőt az 1862-es évszám is, az az esztendő, amikor Peszocki először kezdett kertészettel foglalkozni. Akadtak azonban szép, egyenes fácskák is, erős, sudártörzsűek, mint a pálma és csak figyelmes szemlélés után lehetett ezekben a fácskákban az egrest vagy ribiszkét felismerni. De ami mindennél vidítóbb volt ebben a kertben, ami igazán megadta élénkségét, az a folytonos sürgés-forgás volt. Kora reggeltől estig, mint a hangyák, úgy nyüzsögtek az embereik a fák és bokrok körül, az utakon, a virágágyaknál talyigával, kapával, öntözőkannával...

Kováin este tíz órakor érkezett meg Peszockiékhoz. Tanját és apját, Jegor Szemjonicsot nagy izgalomban találta. A derült, csillagos ég meg a barométer reggelre fagyot jósoltak, Iván Karlics, a kertész pedig beutazott a városba és nem volt senki megbízható ember a háznál. Vacsoránál egyébről se beszéltek, mint a reggeli fagyról és azt határozták, hogy Tanja nem fog lefeküdni, hanem egy órakor kimegy a kertbe, megnézni, minden rendben van-e, Jegor Szemjonics pedig háromkor vagy még korábban fog felkelni.

Kovrin egész este Tanjával ült és éjfél után lement vele a kertbe. Hideg volt. A kertben erős égett szag terjengett. A nagy gyümölcsösben, amely Jegor Szemjonicsnak évenként néhány ezer rubel tiszta jövedelmet hozott, fekete, sűrű, maró füst kúszott a földön és a fákat beburkolva, megmentette ezeket az ezreseket. A fák itt, mint a sakkfigurák, olyan rendben álltak, soraik egyenesek és szabályosak voltak, mint fölsorakozott katonák és ez a szigorú, pedáns szabályosság, meg az, hogy a fák mind egyenlő magasak voltak, teljesen egyenlő volt koronájuk is, törzsük is, a kert képét egyhangúvá, sőt unalmassá tették. Kovrin és Tanja a sorok közt jártak, ahol a trágyából, szalmából és mindenféle hulladékból rakott máglyák izzottak. itt-ott munkálok bukkantak föl, akik úgy kószáltak a füstben, mint árnyékok. Csak a cseresznye, a szilva és néhány almafaj virágzott, de az egész kert bele volt fojtva a füstbe és csak a faiskola körül bírt Kovrin teli tüdővel lélegzeni.

- Már gyerekkoromban prüszköltem itt a füsttől - szólt Kovrin, vállát vonogatva -, de még most sem értem, hogy bírja a füst kivédeni a fagyot.

- A füst a felhőt helyettesíti, ha nincs felhő - felelte Tanja.

- Hát mire kell a felhő?

- Borús, felhős időben nincs fagy.

- Úgy!

Elnevette magát és megfogta a lány kezét. Széles, nagyon komoly, a fagytól dermedt arca, vékony fekete szemöldöke, a köpeny fölhajtott csuklyája, amely a fejet szabad mozgásában akadályozta és az egész sovány, karcsú teremtés, a harmat miatt fölgyűrt ruhájában, meghatotta Kovrint.

- Istenem, már nagy lány! - kiáltott föl. - Mikor utoljára utaztam el innen, öt évvel ezelőtt, még egészen gyerek volt. Olyan sovány, gólyalábú, sima hajú kislány volt, kurta szoknyát viselt, és én gémnek csúfoltam... Hogy eljár az idő!

- Igen, öt év! - sóhajtott föl Tanja. - Sok víz lefolyt azóta. Mondja, Andrusa. de őszintén - szólt élénken, arcába nézve -, elszokott tőlünk? Különben mit is kérdezem? Maga férfi, már a saját érdekes életét éli, már híres ember... Olyan természetes, ha elidegenedik. De akármint van is, Andrusa, én azt szeretném, ha hozzátartozóinak érezne minket. Erre megvan a jogunk.

- Azoknak érzem, Tanja.

- Becsületszavára?

- Igen, becsületszavamra.

- Ma csodálkozott, hogy annyi fényképe van nálunk. Hiszen tudja, hogy apám mennyire imádja magát. Néha azt hiszem, hogy magát jobban szereti, mint engem. Büszkélkedik magával. Maga tudós, nem mindennapi f ember, fényes karriert csinált és ő meg van róla győződve, hogy azért lett ilyenné, mert ő nevelte magát. Én nem rontom el az örömét. Hadd gondolja.

Már kezdett derengeni, amit leginkább abból lehetett észrevenni, hogy a füstgomolyagok és a fák koronája mindig élesebb körvonalakban rajzolódtak ki a levegőben. A csalogányok énekeltek és a földekről kihallatszott a fürjek hívó szava.

- De már ideje lefeküdni - szólt Tanja. - Hideg is van. - Belekarolt a férfiba. - Köszönöm, Andrusa, hogy eljött. Vannak érdekes ismerőseink, de nem sokan. Nincs itt más, mint kert, kert, kert, egyéb semmi. Törzs és fél törzs - itt elnevette magát -, aport, ranett, szercsika, oltvány, dugvány... Egész, egész életünk a kertben telik el; már nem is álmodom másról, mint alma- és körtefáról. Persze, hogy ez jó és hasznos, de néha jólesnék egy kis változatosság. Emlékszem, valahányszor maga lejött hozzánk vakációra, vagy csak úgy, akkor az egész ház mintha fényesebbé, frissebbé lett volna, mint mikor a csillárról meg a bútorokról leveszik a huzatot. Még kis lány voltam akkoriban, de mégis megértettem.

Sokáig és nagy érzéssel beszélt. A férfinak hirtelen eszébe ötlött, hogy idővel még magához bilincseli ez a kicsiny, gyönge, beszédes leány, megtetszik neki, megszereti - az ő helyzetükben ez annyira lehetséges és természetes! Ez a gondolat meghatotta és megnevettette; odahajolt a lány kedves, nyugtalan arcához és halkan dúdolta:

Bevallom, Anyegin barátom,

Tatjánát őrülten imádom...

Mikor hazaértek, Jegor Szemjonics már talpon volt. Kovrinnak nem volt kedve aludni, beszélgetni kezdett az öreggel és visszament vele a kertbe. Jegor Szemjonics magas termetű, széles vállú, pocakos ember volt; asztmában szenvedett, de mindig olyan gyorsan járt, hogy nehéz volt vele lépést tartani. Nagyon föl volt izgatva; olyan arccal sietett ki a kertbe, mintha egy perc késés mindent elronthatott volna.

- Szép história, öcsém... - szólalt meg, amikor megállt, hogy lélegzetet vegyen. - A föld színén, amint látod, dér van, de ha a hőmérőt csak egy ölnyire fölemeled, ott már meleg van... Mitől van ez¹?

- Igazán nem tudom - szólt Kovrin és nevetett.

- Hm... Persze, mindent nem tudhat az ember... Akármilyen nagy az eszed, mindent nem bírsz benne elhelyezni... Te, ugye inkább a filozófiát űzöd?

- Igen; a lélektanból tartok előadásokat; és általában filozófiával foglalkozom.

- És nem unod még?

- Ellenkezőleg, csak ennek élek.

- No, adja isten... - szólt Jegor Szemjonics és elgondolkozva simogatta végig ősz szakáiét. - Adja isten... Nagyon örülök neked... nagyon örülök, kedves öcsém.

De egyszerre hallgatódzni kezdett és rettentő arcot vágva, nekiiramodott és hamarosan eltűnt a fák mögött, a füstfelhőben.

- Ki kötötte a lovat az almafához? - hallatszott kétségbeesett, szívet tépő kiáltása. - Ki volt az a gyalázatos söpredék, aki oda merte kötni a lovat az almafához? Istenem, istenem! Elrontották, elcsúfították, tönkretették, berondították! Oda van a kert! Vége a kertnek! Istenem!

Mikor visszajött Kovrinhoz, kimerült, fájdalmas volt az arca.

- Mit csináljon az ember evvel az istentelen népséggel? - szólt siránkozó hangon, karjait széttárva. - Sztyepka trágyát hordott az éjjel és odakötötte a lovat az almafához. A gazember jó feszesen rácsavarta a gyeplőszárat, úgy hogy a kéreg három helyen lehorzsolódott. Ah! Szólok hozzá, ő meg úgy áll, mint a fakutya és csak a szemével pislog! Fölakasztani, az se volna sok!

Mikor végre megnyugodott, megölelte Kovrint, és arcon csókolta.

- No, adja isten... adja isten... - mormogta. - Nagyon örülök, hogy eljöttél. Kimondhatatlanul örülök... Köszönöm.

Aztán, megint csak olyan gyors léptekkel és olyan gondterhes ábrázattal, bejárta az egész kertet, megmutatta volt gyámfiának a déli növények melegházát, az üvegházakat, a téli virágházakat és két méhesét, amelyet századunk csodájának nevezett.

Amíg ide-oda jártak, följött a nap és fényesen beragyogta a kertet. Meleg lett. Kovrin, előre érezve a fényes, vidám, hosszú napot, arra gondolt, hogy ni, még csak május eleje van, még előtte van az egész nyár, ami épp ilyen fényes, vidám és hosszú lesz; és keblében egyszerre megmozdult az a fiatal öröm, amelyet gyermekkorában érzett, mikor ebben a kertben szaladgált. És ő is megölelte, megcsókolta az öreget. Mindketten földúlt érzelmekkel mentek be a házba, teát ittak a régi porceláncsészékből, tejszínnel, jól tápláló tejeskaláccsal - és ezek az apróságok megint eszébe juttatták Kovrinnak gyermekkorát és ifjúságát. A szép jelen és a múltnak ébredező benyomásai összeolvadtak; lelkét nagyon szorongatta, de jól érezte magát.

Megvárta, amíg Tanja fölébred és vele együtt itta a kávét, sétáltak egyet, aztán bement a szobájába és a munkájához ült. Figyelmesen olvasott, jegyzeteket csinált, néha fölemelte szemét, hogy kinézzen a nyitott ablakon, vagy rápillantson a friss, még harmatos virágokra, amelyek vázákban az asztalon álltak; aztán megint lesütötte tekintetét a könyvre és úgy érezte, hogy minden erecskéje remeg és ugrándozik az örömtől.

II.

A falun ugyanazt az ideges, nyugtalan életet élte, mint a városban. Sokat olvasott és irt, olaszul tanult és sétaközben örömmel gondolt rá, hogy hamarosan megint munkához fog ülni. Olyan keveset aludt, hogy mindenki csodálkozott rajta; ha napközben véletlenül aludt egy félórát, akkor az egész éjjelt átvirrasztotta és ez álmatlan éjjel után frissnek és vidámnak érezte magát, mintha semmi se történt volna.

Sokat beszélt, sört ivott és drága szivarokat szítt. Peszockiékhoz gyakran, csaknem mindennap eljöttek a szomszéd kisasszonyok, akik Tanjával négykezeseztek, énekeltek; néha eljött a szomszédból egy fiatalember is, aki jól hegedült. Kovrin mohón hallgatta a zenét és az éneket, ami úgy kimerítette, hogy pillái lezárultak, feje oldalt hanyatlott.

Egyszer, az esti tea után az erkélyen ült és olvasott. Ezalatt a szalonban Tanja - szoprán - és az egyik kisasszony - alt - a fiatalember hegedűkísérete mellett a híres Braga-szerenádot adták elő. Kovrin figyelt a szövegre - orosz szöveg volt - és sehogy se bírta felfogni az értelmét. Végre letette a könyvet, figyelmesen hallgatott oda és megértette: egy beteges fantáziájú leányka éjjel a kertben titokzatos hangokat hallott, de olyan gyönyörű és különös hangok voltak, hogy nem foghatta fel másnak, mint mennyei harmóniának, amely nekünk, halandóknak felfoghatatlan és ezért megint visszaszáll az égbe. Kovrinnak kezdtek lezárulni pillái. Felkelt, kimerültén ment át a szalonba, aztán a nagyterembe. Amikor az éneket abbahagyták, karon fogta Tanját és kiment vele az erkélyre.

- Ma reggel óta egy legenda jár a fejemben - szólt hozzá, - Nem tudom, olvastam-e valahol, vagy hallottam, de valami furcsa legenda, egészen elüt a többitől. Először is abban, hogy nem világos. Ezer évvel ezelőtt egy feketecsuhás barát ment a pusztában, valahol Szíriában vagy Arábiában... Néhány mér- földnyire attól a helytől, ahol járt, a halászok egy másik fekete barátot láttak, amint lassan haladt a tó felszínén. Ez a másik barát csak délibáb volt. Most felejtse el a fénytan törvényeit, amelyeket a legenda, úgy látszik, nem ismer el, és hallgassa tovább. Ez a légtükrözés tovább tükröződött, az megint tovább, úgyhogy a fekete barát képei vég nélkül sorakoztak az egyik légrétegből a másikba. Látták, hol Afrikában, hol Spanyolországban, hol Indiában, hol az Északi sarkvidéken... Végre elhagyta a földi légréteg határait s most az egész világűrben bolyong és még mindig nem találkozott azokkal a föltételekkel, amelyek mellett szétfoszolhat. Talán most valahol a Marsban vagy a Déli kereszt valamelyik csillagán látják. De, kedvesem, a legendának tulajdonképpeni lényege, csattanója az. hogy pont ezer évvel azután, hogy a barát a pusztán járt, a ködkép megint lejut a földi légkörbe és isimét mutatkozik az emberek előtt. És mintha most járt volna le az ezer év... A legenda értelmében a fekete barátot, ha nem ma, holnap várhatjuk.

- Furcsa látomás - szólt Tanja, akinek a legenda nem tetszett.

- De legcsodálatosabb az - nevetett Kovrin -, hogy sehogyan se bírom megérteni, miért jutott eszembe ez a legenda. Olvastam valahol? Hallottam? Vagy talán álmodtam a fekete barátról? Esküszöm, hogy nem emlékszem rá. De foglalkoztat; ma egész nap rágondolok.

Tanját visszaengedte a vendégekhez, kiment a háziból és járkálni kezdett a virágágyak közt. A nap már lement. A virágok, amelyeket épp akikor öntöztek meg, nedves, ingerlő szagot terjesztettek. Odabent megint énekelni kezdtek és messziről a hegedű úgy szólt, mintha emberi hang lett volna. Kovrin megerőltette gondolatait, hogy visszaemlékezzék rá. hol hallotta, vagy olvasta ezt a legendát, közben pedig lassan a park felé tarolt és anélkül, hogy észrevette volna, eljutott a folyóig.

Az ösvényen, amely a meredek part mentén húzódott a csupasz gyökerek között, lebocsátkozott a vízhez, felverve a szalonkákat és megriasztva két vadkacsát. A mogorva fenyőkön itt-ott felcsillantak a lenyugvó nap utolsó sugarai, de a folyó felületén már valóságos este volt. Kovrin a pallón átment a másik partra. Előtte most a széles szántóföld terült el, fiatal, még nem Virágzó rozzsal borítva. Messze távolban sem emberi lak, sem élő lény nem volt látható; olyan volt, mintha az az ösvény valami ismeretlen, rejtélyes hely felé vinne, oda, ahová épp most süllyedt alá a nap és ahol olyan szélesen és fenségesen lángol az esti pír.

„Milyen tágas, szabad, csendes itt! - gondolta Kovrin, amint az ösvényen haladt. - Olyan, mintha az egész világ rám nézne, titokba burkolódznék és arra várna, hogy megértsem..."

De egyszerre a folyón habok fodrozódtak és a könnyű esti szellő végigsimította födetlen fejét. Egy perc múlva újabb fuvallat, de már erősebb, - a rozs zúgni kezdett és háta mögött a füzek tompa morgását hallotta. Kovrin elcsodálkozva állt meg. Az éghatáron, mint valami forgószél vagy víztölcsér, a földtől az égig magas, fekete oszlop nyúlt föl. Körvonalai nem voltak tiszták, de az első pillanatban látni lőhetett, hogy nem áll egy helyen, hanem iszonyú gyorsasággal mozog, épp arrafelé, egyenesen Kovrinnak; és minél közelebb jött, annál kisebb és világosabban kivehető lett az alakja. Kovrin oldalt futott, be a rozsba, hogy utat adjon neki, de alig volt ideje hozzá...

A barát fekete csuhában, ősz hajjal, fekete szemöldökkel, mellén keresztbetett karokkal, elhaladt mellette... Mezítelen lábai nem érintették a földet. Néhány métert előrehaladt, aztán visszanézett Kovrinra, bólintott fejével és nyájasan, de egyúttal ravaszul mosolygott rá. De milyen halvány, milyen rettentő halvány, sovány arc volt ez! Megint elkezdett növekedni, keresztülsuhant a folyón, zajtalanul ütődött az agyagos partnak, meg a fenyőfáknak és áthaladva köztük, eltűnt, mint a füst.

- No tessék; ni csak... - mormogta Kovrin. - Tehát a legenda igazat mondott.

Anélkül, hogy igyekezett volna megmagyarázni magának a különös látomást, örült neki, hogy olyan közelről és olyan tisztán látta a barátnak nemcsak a fekete csuháját, hanem arcát és szemét is; és kellemes izgatottsággal tért haza.

A parkban és a kertben nyugodtan sétálgattak, a házban zenéltek - eszerint csak ő látta a barátot. Nagy kedve lett volna mindent elmesélni Tanjának ás Jegor Szemjonicsnak, de azt gondolta, hogy biztosan lázas fantáziának fogják tartani az elbeszélését és megijednek; jobbnak látta hallgatni. Hangosan nevetgélt, énekelt, táncolt mazurkát, jókedvű volt és mindenki, a vendégek és Tanja úgy találta, hogy ma egészen különös, verőfényes, ihletett az arca és hogy nagyon érdekes ember.

III.

Vacsora után, mikor a vendégek elmentek, bement szobájába és lefeküdt a díványra: gondolkodni akart a barátról. De egy perc múlva Tanja jött be.

- Itt vannak, Andrusa, apa cikkei; olvassa el - szólt a lány és egy csomó füzetet és különlenyomatot nyújtott át neki. - Nagyon szép cikkek. Kitűnően ír.

- Kitűnően: hát még mi? - szólt erőltetett nevetéssel Jegor Szemjonics, aki a lány után jött be; kissé szégyellte magát. - Kérlek, ne hallgass rá; ne olvasd el! Különben, ha el akarsz aludni, nem bánom, olvasd: kitűnő altatószer.

- Szerintem nagyszerű cikkek - szólt Tanja mély meggyőződéssel. - Olvassa el, Andrusa, és beszélje rá a papát, hogy többet Írjon. Megírhatná a kertészet egész tankönyvét.

Jegor Szemjonics erőltetve hahotázott, elpirult és elkezdte azokat a frázisokat, amelyeket a szerzők szoktak mondani, ha zavarban vannak. Végre megadta magát.

- Hát akkor előbb olvasd el Gauchet cikkét, aztán itt ezeket az orosz cikkecskéket - susogta, remegő kézzel forgatva a brosúrákat -, másképp nem fogod megérteni. Mielőtt az én cáfolatomat olvasod, tudnod kell, mit cáfolok. Különben ostobaságok... Unalmas dolgok. Meg aztán mintha ideje volna lefeküdni is.

Tanja kiment. Jegor Szemjonics leült Kovrin mellé a díványra és mélyen fölsóhajtott.

- Igen, édes öcsém... - kezdte egy kis hallgatás után. - Úgy bizony, kedves professzorkám. Látod, cikkeket írok, kiállításokon veszek részt, érmeket kapok... Peszocki. azt mondják, csak úgy rázza ki az ujjából az almákat; szép vagyont szerzett magának. Szóval gazdag és híres Kocsubej.¹ De kérdezem: mire jó mindez? A kert, az csakugyan gyönyörű, mintaszerű... Nem is kert, hanem tökéletes intézmény, aminek nagy nemzeti fontossága van, mert új korszakot nyit meg az orosz gazdászatban és az orosz iparban. De minek? Mi célja van?

- Az ügy magáért beszél.

- Nem úgy értem. Azt kérdezem: mi lesz a kerttel, ha meghalok? Úgy, ahogy most látod, egy hónapig se marad meg, ha én nem vagyok. A sikernek minden titka nem abban áll, hogy a kert nagy és sok a munkáskéz, hanem abban, hogy én szeretem ezt a foglalkozást - érted? - szeretem talán jobban, mint saját magamat. Amint engem