Mint szélben a nád

By Grazia Deledda

A Nobel-díjas írónő regénye a nélyszegénységben élő és szigorú, feudális viszonyok között gyötrődő Szardínián játszódik. Efiz, a szolga, jobb életet szeretne magának, elvágyódik, megpróbál kitörni a szegénységből-kilátástalanságból, ám még a sziget partjait sem éri el, semhogy Amerikába hajózhatna. Szégyenszemre visszakullog falujába, ahol szembesül mindazzal, amit otthagyott: egy eltékozolt, földhözragadt élettel, miközben felnőnek a fiatalok, akik újra fogják kezdeni mindazt, amibe ő belefáradt. S mekkora árat fizet mindezért Efiz? Deledda csillogó tehetséggel rajzolja föl a drámát, mely alapján megértjük: miért vándorolt ki milliónyi dél-olasz hazájából.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jul 9, 2018
• ISBN: 9789634743460

Grazia Deledda

Grazia Deledda (Nuoro, Cerdeña, 1871 - Roma, 1936). Novelista italiana perteneciente al movimiento naturalista. Después de haber realizado sus estudios de educación primaria, recibió clases particulares de un profesor huésped de un familiar suyo, ya que las costumbres de la época no permitían que las jóvenes recibieran una instrucción que fuera más allá de la escuela primaria. Posteriormente, profundizó como autodidacta sus estudios literarios. Desde su matrimonio, vivió en Roma. Escritora prolífica, produjo muchas novelas y narraciones cortas que evocan la dureza de la vida y los conflictos emocionales de los habitantes de su isla natal. La narrativa de Grazia Deledda se basa en vivencias poderosas de amor, de dolor y de muerte sobre las que planea el sentido del pecado, de la culpa, y la conciencia de una inevitable fatalidad. Sus principales obras son Elías Portolu, La madre y Cósima. En 1926 recibió el Premio Nobel de Literatura.

Book preview

Grazia Deledda

MINT SZÉLBEN A NÁD

fordította:

Kőrösi Sándor

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-346-0 EPUB

ISBN 978-963-474-347-7 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a mű eredeti címe:

Canne al vento

első kiadás: 1913

első magyar kiadás: 1921

a borító Orgosolo város (Szardínia) egy utcafestménye

részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

A méltóságos Pintor lányok öreg szolgája, Efiz, egész nap a kert aljában dolgozott. lenn, a folyó mentőn ugyanis évek hosszú során át apránkint, sok üggyel-bajjal egy kezdetleges töltést tákolt össze; ezt akarta ma megigazítani. Nyugovóra hajolván pedig a nap, leült kunyhója elé, a fehér Colombi-domb oldalának közepén húzódó kékeszöld út nádasának aljába s onnan a magasból nézegette, mit végzett reggeltől estig két keze munkájával.

Íme, itt terül el lábai előtt az estszürkületben, hallgatagon, imitt-amott vizektől csillogva, a kisbirtok, melyet Efíz inkább magáénak tekintett, mint gazdái tulajdonának. Harmincévi itt lakás és művelés köti az ő személyéhez ezt a telket: az a két sor indiai füge, mely élő sövényként a dombtetőtől le a folyóig lépcsőzetesen, mint két szürke fal szegélyezi, olybá tűnik fel neki, mintha ott volna a világ vége és mintha Szardínia szigete áldott talajának többi része már az óceánon túl feküdnék.

Az öreg szolga tekintete nem kereste a sövényen túl fekvő kerteket, mert azok a földek jobbról is, balról is mind az ő gazdáéi voltak egykoron: minek a múltat feszegetni? Késő bánat, hiábavaló gyötrelem. Jobb a jövőre gondolni és Isten segítségét remélni.

Isten pedig jó esztendőt ígért. Legalább úgy látszik, mert a völgy mandula- és őszibarack-fáit virággal hintette tele. Maga a két fehér dombsor között elterülő völgy meg, nyugat felé hegyek kéklő messzeségére, kelet felé a tengerre tekintve, tavaszi pompájában, helyenkint vizekkel, harasztos erdőkkel, majd virággal borítva, olyan volt, mint egy zöld fátylaktól, kék szalagoktól dagadó bölcső, vagy ha ki a folyó egyhangú mormolására ügyelne, mint a dajka dalolása mellett elszenderedő gyermek.

De már nagyon meleg napok jártak és Efíz a zuhogó esőkre gondolt, melyek a gátnélküli folyót felduzzasztják és medréből kiugrasztják, mint valami szörnyeteget, hogy maga körül mindent elpusztítson. Reméljünk, igen, de ne bízzunk! Résen kell lennünk, mint a kékeszöld út fölött levő nádasnak, melynek egyes szálai a szél minden fuvallatára egymást csapkodják leveleikkel, mintha a közelgő veszedelem. hírét akarnék tovább adni.

Fegyverkeznünk kell a veszedelem ellen! Ezért dolgozott ma egész nap, most pedig, hogy a sötétség beálltáig is kihasználja az időt, sásból gyékényt fonogatva, csendesen imádkozott. Mert mi is az a kis gát, ha Isten nem ruházza fel olyan erővel, hogy úgy álljon ott a víz fölött, mint a kőszikla?

Tehát hét szál sás a fűzfavesszőn át és hét imádság az Úr Jézushoz és Bajgyógyító Boldogasszonyunkhoz, áldott legyen az ő neve! Íme, odalenn az ezüstszürkület legvégső azúrkékségében mily nyugodtan áll a kis templom és körött a viskók, mint valami századok óta elhagyott kis falu! S mialatt, itt a domb bokrai közűi a hold, mint valami nagy nyíló rózsa felemelkedik s a folyó partját, a kutyatej-virágú kaktusz erős szaga árasztja el, Efiz gazdái is imádkoznak: Eszter a középső, - áldja meg az Isten, mind a két kezével! - bizonyára az ő bűnös fejéről is megemlékezik imádságában és ez a tudat annyira boldogítja, hogy minden fáradságáért kárpótolva érzi magát.

A távolból könnyű léptek nesze hallik. Úgy tetszik neki, hogy ismeri: kis fiúnak gyors, könnyű lépése, vidám vagy szomorú hírt hozó angyalnak közelgése. Legyen meg Isten akarata! Ő küldi a jó és a rossz híreket. De a szíve remegni kezd és repedezett fekete újjai is reszketve fonogatják tovább a hold fényében vízerekként ezüstösen csillogó sást.

A lépés zaja nem hallatszik többé; Efiz mindamellett ott marad és mozdulatlanul vár.

A hold fölemelkedett, már egészen Efiz elé állt, s az est hangjai figyelmeztetik az embert, hogy napja letelt. A kakukkmadár ritmikus szava, a korai tücskök cirpelése, galambok halk búgása, mind benne van az éj hangjában; ott van a nádszálak sóhajtása s a folyónak mind tisztábban hangzó mormolása is; de mindenekfölött van ott valami lehelet, valami rejtelmes zihálás, mintha maga a föld sóhajtozna. Úgy van, a munkás ember napja alkonyaikor letelik, de ilyenkor kezdődik a lidércek, tündérek, kóbor szellemek különös élete. Az ősi bárócsaládból való kísértetek a kastély lomjaiból leszállnak Galte falvára, oda fel. a szemhatár szélére, Efiztől balra és vaddisznót és rókát űzve, végigvágtatnak a folyó partjain, íz alacsony égerfák között fel-felcsillog a fegyverük s a kutyák távolodó rekedt ugatása jelzi elvonulásuk irányát.

Efiz idehallja a pánák (gyermekágyban elpusztult asszonyok) csattogó zajongását, amint halottak lábszárcsontjával sulykolják a ruhát és úgy rémlik neki, mintha látná, mint ugrál a mandulaerdő fái alatt a hétsüveges kobold, az ammatadore, aki kincset rejt a hét süvegében és ezért az acélfarkas vámpírok szüntelen üldözik. Ennek a halálosan vészes, kincses koboldnak a megjelenése az oka annak, miért csillog úgy a réz - meg a kő a holdfényben. A gonosz szellemek után a kereszteletlen gyermekek, a fehér szellemek vonulnak fel, kik a levegőbe felrepülve, a hold mögé sorakozó, ezüstös felhőcskékké változnak át. Azután ott sürögnek-forognak a törpék meg a jánák, apró tündérlányok, kik naphosszat sziklaházakban laknak, arany osztovátán aranyfátylat szőnek, óriási olajfaerdők árnyában táncolnak, hol aztán a holdsütötte hegyek ormai között paripáikat kötőféken vezetve, az óriások is megjelennek. Csak ők tudják megülni ezeket a rengeteg zöld lovakat és folyton csak azt vigyázzák, vajon a lenn elterülő mérges kutyatej között nem rejtőzik-e sárkány, vagy valahol a mocsár homokjában nem csúszkál-e a hagyomány emlegette cananea-kígyó, mert hiába, ez a gonosz fajzat Krisztus ideje óta mai napig is él.

Ez a titokzatos tünde népség különösen holdvilágos éjszakákon tölti meg eleven élettel a dombokat és völgyeket. Az embernek nincs joga őket jelenlétével zavarni, valamint hogy a nap pályafutásának ideje alatt a szellemek is tiszteletben tartják az ember jogait. Itt van tehát a lefekvés ideje és az őrző angyalok védelme alatt immár álomra csukódhatnak szemeink.

Efiz keresztet vetett és felállt: de még várt hinné, hátha megjön az a valaki. Mindazonáltal helyére tolta az ajtócskául szolgáló deszkát és odatámasztott ehhez egy nádkévékből készült nagy keresztet, ami arra való volt, hogy a manók és kísértetek be ne hatolhassanak a kunyhóba.

A holdfény a hasadékokon át bevilágította a helyiséget. Szűk és alacsony szobácska volt ez, de elég tágas az olyan kicsiny és vézna emberkerészére, mint ő. A náddal és sással fedett kúp alakú tetőről, mely a terméskövekből vakolat nélkül készült ciklopsfal fölött gubbaszkodott s melynek közepén a füst részére kör alakú lyuk volt hagyva, vöröshagyma-fürtök, szárított fűcsomók, pálmakeresztek és szentelt olajágak csüggtek le a magasból; volt ott még egy szál festett viaszgyertya, egy sarló a vámpírok ellen és egy kis zacskó árpa a pánák ellen. Amint odakinn szellő mozdult, itt minden megremegett és pókháló-szálak is csillogni kezdtek a hold világában. Lenn- a földön, a vizeskorsó, két karját széles csípőjén - nyugtatva, pihent, mellette meg a felfordított fazék aludt nyugodtan.

Efiz a gyékényen ágyat vetett magának, deliem feküdt le. Úgy tetszett neki, mintha folyton hullaná a gyermekléptek neszét; valaki bizonyomul közeledik és egyszerre csakugyan ugatni kezdenek a szomszédos telkek kutyái, és mely néhány pillanattal előbb olyan volt, mintha az éjjeli hangok gépiesen lemorzsolt imádságaitól elaludt volna, a vidék egyszerre - mintha álmából riasztották volna fel - ijedős visszhanggal és rekedt ordítással telt meg.

Efiz újra megnyitotta a bejáratot. A lejtőn, ha a törpe bab már ezüstösén hullámzott a hold fényében, valaki vagy valami, törekedett fölfelé. Ő pedig, éjjel az emberi alakot is titokzatosnak látva, újra keresztet vetett. De egy jól ismert hang szólította, a méltóságos Fintor kisasszonyok háza mellett lakó gyereknek üde, de kissé lihegő hangja :

- Efizé bácsi, Efizé bácsi!

- Mi baj, Zuannántó? Jól érzik magukat a méltóságos kisasszonyaim?

- Jól, igen, azt hiszem. Csak azért küldtek, hogy mondjam meg kigyelmednek, hogy holnap jókor jöjjön fel a községbe, mert beszédjük van ügyelőieddel. Talán az a sárga levél az oka, mit Donna Noémi kezében láttam. Donna Noémi olvasta, Donna Ruth pedig fehér kendővel a fején, mint valami apáca, az udvart söpörgette, de aztán a söprűre támaszkodva mozdulatlanul megállt és hallgatta, mi van a levélben.

- Levél? Nem tudod, kitől?

- Nem él; nem tudok olvasni. De a nagyanyám azt mondja, hogy talán Jácint ifiúrtól való, a kisasszonyok unokaöccsétől.

Úgy van, úgy! Levél Jácint úrfitól. Bizonyára úgy lesz, ahogy a fiúcska mondotta. De azért gondolatokba merülve vakargatta az arcát és lehorgasztott fejjel reménykedett és mégis félt, hogy csalódik.

A gyerek fáradtan leült a kunyhó előtt levő kőre és miközben bocskorszíját bontogatta, azt kérdezte, nincs-e valami ennivaló.

- Úgy futottam, mint a szarvasgím; féltem a koboldoktól...

Efiz felemelte olajszínű arcát - kemény volt az, mint a bronz-álarc - és mélyen árkolt, ráncos, apró, kékes szemeit a gyerekre szögezte. Ezek az élénken fénylő szemek gyermekei aggodalmat fejeztek ki.

- Megmondták,- hogy reggel menjek-e vagy még az éjjel?

- Mondok, hogy holnap! Azalatt pedig, hogy kigyelmed a községben lesz, én itt maradok a kertet őrizni.

A szolga megszokta, hogy engedelmeskedjék gazdáinak és nem kérdezősködött tovább. Kihúzott a csomóból egy hagymát, elővett a tarisznyából egy darab kenyeret és mialatt a gyerek nevetve s az erős hagymaillattól egyúttal sírva, evett, tereferélni kezdtek. Végigmentek a falu minden nevezetes egyéniségén; szóba, került először a plébános, azután a plébános testvére, azután a Milói, aki ennek egyik lányát elvévén. a falu leggazdagabb kereskedőjévé lett, pedig fiatal korában mint házaló narancs- és amfora-árus kezdte a pályáját. Azután a polgármester, Don Predu következett, aki az Efiz gazdáinak unokatestvére. Ő is gazdag, de nem annyira, mint a Milói. Majd Kallinára, az uzsorás asszonyra került a sor, aki szintén vagyonon, de valami titokzatosság, valami különösség van a gazdagságában.

- A tolvajok ki akarták ásni nála a falat. Hasztalan; a Kallina háza bűvös erőnél fogva sérthetetlen. Az uzsorás asszony mind csak kacag s ma reggel az udvarára gyűlt kíváncsiaknak azt mondta: »És ha be is törnek, nem találnak egyebet, csak hamut meg adósságot; jaj szegény fejemnek! jaj nekem, krisztusi szegénynek! De a nagyanyám azt mondja, - s ekkor suttogóra halkította a gyerek a hangját - hogy Kallina néninek egy kis zsák aranya van a falba elrejtve.

Efiz voltaképpen nem sokat törődött ezekkel a históriákkal. A gyékényén fekve, egyik kezét a hónalja alatt tartva, a másikon meg az arcát nyugtatva, érezte, mint dobog a szíve és az út fölött levő nádas susogásából úgy rémlett neki, mintha valami kártevő lélek sóhajtását hallaná.

A sárga levél! Sárga, csúnya szín. Ki tudja, mi éri még jó gazdáit? Húsz év óta, ha a Pintor-ház élete egyhangúságát valami megtörte, az változatlanul mindig szerencsétlenség volt.

A gyerek is lefeküdt, de még nem volt álmos.

- Efizé bácsi, a nagyanyám máma is mesélte, hogy a kigyelmed kisasszonyai éppen olyan gazdagok voltak azelőtt, mint Don Predu. Igaz? vagy nem?

- Igaz, - felelt egyet sóhajtva a szolga. - De ilyen dolgokról máskor is lehet beszélgetni. Most aludjál!

A gyerek ásított.

- De a nagyanyám azt is meséli, hogy Donna Mária Krisztinának, a kigyelmed boldogult öreg úrnőjének halála óta olyan a Pintor-ház, mintha állandóan ki volna átkozva. Igaz? vagy nem?

- Aludj, mondom, nem most kell...

- Eh, hadd beszélem ki magam. Es mért szökött meg Donna Lia, a kigyelmed kisebbik gazdája? A nagyanyám azt mondja, hogy maga tudja; hogy maga segítette a szökésben; maga kísérte el a hídig, ahol a kisasszony elbújt, míg arra nem jött az a szekér, melyen a tengerig juthatott el. Ott hajóra szállt. Az apja, Don Záme, a kigyelmed gazdája pedig ezentúl folyton kereste megszökött lányát; addig kereste, míg az öreg maga bele nem halt. Ott halt meg a híd közelében. Ki ölte meg? A nagyanyám azt mondja, hogy kigyelmed tudja...

- A te nagyanyád vén boszorkány! Te is, meg ő is, hagyjatok békét a halottaknak! - kiáltotta Efiz; de a hangja rekedt volt s a gyerek pajkosan nevetett.

- Ne haragudjék, Efizé bácsi, mert megárt az egészségének. A nagyanyám azt mondja, hogy a kohold ölte meg Don Zámét. Igaz? vagy nem?

Efíz nem felelt; behunyta a szemét, kezével betakarta a fülét, de a gyerek hangja tovább döngicsélt a sötétben. Úgy rémlett neki, mintha a múlt szellemeinek hangja volna.

És ezek a szellemek lassanként mind odagyülekeznek: áthatolnak a hasadékokon, mint a holdsugár. Ott van Donna Mária Krisztina: oly szép és nyugodt, mint az oltárkép; ott van Don Záme, pirospozsgás és erőszakos, mint az ördög; ott a négy leány: halvány arcukon anyjuk lelki derűjével, szemük mélyében apjuk lobogó lángjával; ott vannak a szolgák, nőcselédek, rokonok, a család barátai, az az egész had, mely elárasztja a környék bárói családja ivadékainak gazdag házát. De rájuk lehel a szerencsétlenség s a népség elszéled, mint a hold körűi lévő apró felhők, ha északi szél támad. Krisztina asszony Őméltósága meghalt; lányainak halvány arcán a derű kissé megfogyatkozik, a szemek mélyén levő láng ellenben megnövekedik; nő-nő, még pedig úgy, hogy Don Záme a felesége halála után mindinkább őseinek, a báróknak, zsarnoki ábrázatát ölti magára. És valamint azok, úgy ő is a házba bezárva tartja a négy lányát, mint megannyi rabszolgát, azért, hogy ott várják meg, míg meg nem érkezik a rangjukhoz illő férj. És dolgozniuk is úgy kellett, mint rabszolgáknak: kenyeret dagasztani, szőni, varrni, főzni, a ruhának gondját viselni és ami fő, nem volt szabad szemüket férfira vetni, de még csak gondolni sem, különösen az olyanra, aki nem volt nekik vőlegényül kiszemelve. Évek múltak s a vőlegény nem jött meg. És minél inkább öregedtek a lányai, annál szilárdabb erkölcsi ridegséget követelt tőlük az apjuk. Jaj volt nekik, ha észrevette, hogy valamelyikük a ház mögött levő szűk közre nyíló ablakban áll vagy ha engedelemkérés nélkül mentek ki az utcára. Gyalázó szókat harsogva, pofozta őket és halállal fenyegette az ifjút, ha ki a szűk közön egymásután kétszer talált végigmenni.

Ő maga ezalatt a faluban őgyelgett vagy leült a plébános húga, boltja elé, a kőpadra. A környékbeliek nagyot kerültek, ha meglátták; annyira féltek a rossz nyelvétől. Mindenkivel veszekedett és oly irigy természetű volt, hogy ha valakinek földjére lépett, azt szokta volt: »Egyen meg a pörösködés !« De a pörösködés nem a másét, hanem az ő birtokát ette meg és kevélységéért és előítéletei miatt egyszerre rettenetes szerencsétlenség képében sújtott le reá Isten haragja. Harmadik leánya, Lia, egy éjjel eltűnt az apai házból és sokáig nem tudtak róla semmit se. A halál árnyéka nehezedett a házra: soha a vidéken úri házat ilyen csúfság nem ért; soha még jól nevelt nemes leány ily módon meg nem szökött, mint Lia. Don Záme őrültként futkosott mindenfelé: az egész környéket s a tengerpartot is végigkutatta; de senki sem tudott a leányról. Végre is maga a kisasszony írt a testvéreinek, mondván, hogy biztos helyen van és örvend, hogy bilincseit széttörte. De a testvérei nem bocsátottak meg neki, nem is válaszoltak. Don Záme zsarnoksága pedig nőttön-nőtt. Eladta öröklött vagyonának megmaradt részeit, rosszul bánt cselédeivel, az egész világot panaszkodásával untatta és mindig utazott, mert abban reménykedett, hogy valahol nyomára akad a lányának és aztán hazaviheti a tömlöcbe. A Lia szökése a becstelenség árnyékának súlyával nehezedett az egész családra, de különösen az apára, kit aztán egy reggel holtan találtak az országúton, a falu határán túl levő hídon. Szívszélhűdés kellett, hogy érje, mert nem volt testén erőszaknak nyoma; csak a nyakán, a nyakszirtje alatt volt egy kis zöld folt.

Az emberek azt mondták, hogy Don Záme talán civakodott valakivel és hogy bottal verték agyon; de ez a vélemény idővel széjjelfoszlott és az a bizonyosság lépett helyébe, hogy leánya szökése miatt- a szíve szakadt meg s ez okozta halálát.

Lia pedig, kinek szökése miatt testvérei, becsületüket vesztve, nem kaptak férjet, levelet írt, melyben férjhezmenetelét tudatta. Férje marhakereskedő, kivel szökése idején, utazása alatt, véletlenül ismerkedett meg: Civitavecchiában, meglehetős jó módban élnek és örvendetes esemény küszöbén állnak.

A nemes udvarbeli kisasszonyok ezt az újabb ballépést, a plebejussal való házasságot s az utazás alatt kötött ismeretséget nem bocsáthatták meg testvérüknek: levelére nem válaszoltak.

Némi idő múlva Lia ismét írt és hírül adta kis fiának, Jácintnak születését. A nemes udvarbeli hölgyek ajándékot küldtek kis öccsüknek, de nem írtak a fiatal anyának.

Múltak az évek. Jácint növekedett és minden húsvétkor és karácsonykor felkereste levelével nénjeit, ezek meg mindannyiszor küldtek neki ajándékot; egyszer azt írta, hogy tanulói pályán van, másszor, hogy tengerésszé akar lenni, majd azt, hogy hivatalba lépett. Aztán tudtul adta apja halálát, azután meg az anyjáét. Végül abbeli vágyának adott kifejezést, hogy meg akarja látogatni nénikéit, hogy az ő hozzájárulásukkal ott munkát keressen: a vámhivatalban levő kis tisztviselői állása különben sincs ínyére, mert szegényes és terhes és tönkreteszi vele fiatal éveit, Pedig ő a munkás életnek kedvelője, igen, de a természetes, a szabad levegőben való életnek. Mindenfelől azt tanácsolják neki, menjen a szigetre, ahonnan édesanyja elszármazott és ott próbáljon tisztességes munkával szerencsét.

A nagynénék elkezdtek vitatkozni és mentül többet vitatkoztak, annál kevésbé egyezett a véleményük.

- Munkát akar? Dolgozni? - monda Donna Ruth, a leghiggadtabb Pintor kisasszony. - Hisz ez a vidék még azokat sem bírja ellátni, alak itt születtek!

Donna Eszter