Athén kapui

By Conn Iggulden

Conn Iggulden a görög–perzsa háborúk (Kr. e. 499–449) izgalmas és hőstettekkel teli történetét eleveníti fel az új trilógiában. Ennek első kötete, az Athén kapui a háború kezdetétől Athén elfoglalásáig tart. A történet a marathóni csata (Kr. e. 490) krónikájával kezdődik, amikor az athéniak az édeskömény illatú mezőn hősiesen megvédték városukat Dareiosz király túlerőben lévő seregével szemben.
A csatát Miltiadész parancsnokolta, aki elvékonyította a középső törzset, és az így megerősített két szárny fegyelmezett, phalanx alakzatban lándzsáival irgalmatlanul felmorzsolta a perzsákat. A vereségért Dareiosz szörnyű bosszút akart állni a görögökön. A következő hadjáratot már fia, Xerxész vezette vizen és szárazföldön. A cél Athén volt. A döntő csata a Thermopülai-szorosban, Kr. e. 480-ban zajlott, amikor is Leónidasz, spártai király serege három napra feltartóztatta Xerxész szárazföldi seregét és hajóhadát, így Athénnak sikerült kis időt nyernie, és Themisztoklész, a hadvezér egyetlen nap alatt kiürítette a várost, és menekítette a lakosokat.

• Language: Magyar
• Publisher: Gabo Kiadó
• Release date: Aug 12, 2022
• ISBN: 9789635663576

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Conn Iggulden: The Gates of Athens (Michael Joseph, Penguin Random

House UK, 2020)

Copyright © Conn Iggulden, 2020

Hungarian translation © Sóvágó Katalin, 2022

Hungarian edition © Gabo Kiadó, 2022

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Kiadja a Gabo Könyvkiadó

gabo.hu

facebook.com/GABOKIADO

instagram.com/gabo_kiado

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Ujházy Kata

Szerkesztő: Rózsa Judit

Borítóterv: Szabó Vince, Malum Stúdió

Tördelő: Gelányi Mariann

Korrektor: Sálinger József

ISBN 978-963-566-357-6

Elektronikus verzió v1.0

Simon Broome-nak, a nagyszerű tanítónak

Zokogó hangon hozzám szárnyas szavakat szólt.

HOMÉROSZ

Hozz hát egy kancsóval: az eszem’

Hadd áztatom meg s mondok egy okost!

ARISZTOPHANÉSZ{1}

img2.jpgimg3.jpgimg4.jpg

ÓGÖRÖG SZAVAK ÉS KIFEJEZÉSEK JELENTÉSE

Katonai szakszavak

arkhón: vezér, vezető

episztatai: a phalanx második sora, a protosztatai mögött

episztatész: az athéni népgyűlés elnöke

keleusztész: a három evezősoros hadihajó tisztje

phalanx: a nehézfegyverzetű gyalogság egysége

protosztatai: a phalanx első sora, az episztatai előtt

sztratégosz: tábornok, parancsnok

trierarkhosz: a három evezősoros triérész parancsnoka

Helyek és helységek

Agora: nyitott terület, piac

Areioszpagosz: Arész sziklája. Bíróságnak használt athéni domb

Eretria: euboiai görög város

Kerameikosz: az athéni fazekasok negyede

Marathón: az édeskömény mezeje Attika keleti partján

Plataiai: boiótiai görög város

Pnüx: domb. Jelentése: „zsúfolt". Az Areioszpagosz üléseinek helye

Szalamisz: sziget Athén előtt

Szereplők

Agariszté: Xanthipposz felesége

Ariphrón: Xanthipposz és Agariszté első fia

Ariszteidész: hadvezér, Kr. e. 489-ben arkhón

Elena (Helené): Xanthipposz és Agariszté lánya (Az ókori források sohasem említik név szerint.)

Epikleosz: Xanthipposz barátja

Héraklész: erejéről híres mitológiai hős

Kimón: Miltiadész fia

Kleiszthenész: athéni törvényhozó

Miltiadész: hadvezér, Kimón apja

Periklész: Xanthipposz és Agariszté fia

Pheidippidész: a marathóni futó

Themisztoklész: Kr. e. 493-ban arkhón

Xanthipposz: hadvezér, Agariszté férje

Xerxész: Perzsia királya

Egyéb

Pallasz Athéné: Athén isteni patrónája, istennő

eupatridák: Athén örökletes arisztokráciája

Az athéni tíz törzs

Erekhteisz

Aigeisz

Pandionisz

Leóntisz

Akamantisz

Oineisz

Kekropisz

Hippothontisz

Aiantisz

Antiokhisz

ELŐSZÓ

A levegőt úgy átitatta a hegyi rétek virágpora, mint valamilyen parfüm vagy a napon főtt lenolajkence. Állatok lihegtek az árnyékban. Szúrós szamárfű és királydinnye burjánzott a pőre sziklák között, amelyek annyira áttüzesedtek, hogy meg nem pihenhetett rajtuk élő. Tücskök daloltak a kövekkel dacoló fenyőfák ágain.

Ebben a csöndben, amely vén volt, akár a hegyek, váratlanul felhangzott a zene. Kezdetben vékony húr volt, azután rezes harsogássá vastagodott, énekhangokkal elegyest. Gyíkok iszkoltak szem elől, amikor a király táncosai fölértek a gerincre. A levegő is reszketett a cintányérok, sípok és dobok lármájától. A táncosnők a parancsnak engedelmeskedve megálltak zihálva, verejtékben ázva.

A király előreléptetett a csődörén. A mozdulatban, amellyel leszállt a nyeregből, még érzett a fiatalkori kecsesség nyoma. Dareiosz odadobta a gyeplőt egy rabszolgának, mielőtt felkapaszkodott egy hatalmas, lapos kőre, amelyről betekintette a síkságot. Ebből a magasságból láthatta a föld sebeit, a háború és a tűz nyomait. Elkomorodott, megrendítette, hogy egyszerre milyen távoli és közeli a múlt. Harminc éve ugyanezen a helyen állt. Abban a pillanatban úgy rémlett, csak egyet kellene lépnie, hogy ismét ott lehessen az apja mellett, amikor még előtte volt az élet.

Szardeisz városából csak romok maradtak. A lángok rég kihunytak, bár amikor gyenge szél kerekedett, Dareiosz érezte benne az üszköt, az égett téglák vagy az illatszerek, vagy a bomlás szagát. Emberek is voltak a messzeségben, Dareiosz látta a tüzek szikráit, amelyekből vékony füstpántlikák göndörödtek. Bizonyára elmenekültek a tűzvész elől, akkor tértek csak vissza, amikor kialudtak a lángok. Vagy csak fosztogatni akarnak, aranygyöngyökké olvadt pénzek után kutatnak a romok között.

Egy város halotti máglyája mindig megrázó. Ezen a napon, a távolból és a magasból nehéz volt elképzelni, hogy egész utcák, parkok és kerületek váltak a lángok martalékává. A nagy fal őrtornyai ledőltek, kőhalommá váltak. Jól látszottak a faltól elvezető utak is. A családok sötéten kanyargó, pernyés-kormos ösvényeket tapostak, olyanokat, mint az erek egy öregember karján. Itt hamarosan cserkelni fog a dögvész. Vezető nélkül az élőket nem érdeklik a holtak. Elsietnek a légy lepte hullák mellett, hogy ne is lássák őket.

A Nagykirály nem rándult meg, nem is csóválta a fejét a gondolatra. Látott már halált, sokat. Munkásainak, mielőtt elkezdenék az újjáépítést, előbb a városfalon kívül el kell temetniük sekély, hatalmas gödrökbe a holtakat.

Dareiosz megfordult, a fiát kereste, hogy megoszthassa vele a gondolatait. Xerxész az első soroknál valamivel hátrébb, az egyik lábát maga alá húzva egyensúlyozott egy fiatal elefántbika vállán. Dareiosz észrevette, hogy a fiú másra figyel, talán a legújabb kedvencére. Xerxész mindig talált valamilyen jószágot, hogy beidomíthassa a maga szórakoztatására. A legújabb egy tücsök volt, az előtt meg egy apró, kék gyík, amely a két mellső lábaiba tudta fogni a falatot. A Nagykirálynak sose volt szüksége ilyesmire. Aggódott, hogy a fiút nem érdekli eléggé a birodalom, amelyet örökölni fog. Sóhajtott. Rengeteg gondja van egy apának.

Intésére a királyi menet megtorpant. Nagy megkönnyebbülés volt, miután egész délelőtt kapaszkodtak hegynek fölfelé. Hatvanezren sorakoztak a király mögött, olyan hosszú menetben, amelynek nem látszott a vége. Dareiosz háborúzni jött, de csak hamut talált.

A sereg élén haladó táncosnők is pihentek, reszketve a kimerültségtől. Reggel az egyik csak úgy összeesett, és önkívületben sikoltozott, amíg a szekerek és az emberek agyon nem tiporták. Csak a királyi elefántok kerülték ki a megtört testű lányt, mert ők finnyásan megválogatták, mit tapossanak el.

Dareiosz tudta, hogy fölösleges lenne figyelmeztetni az udvarmesterét. Látta Ásár enyhén vörösödő, gyászos arcán, mennyire szégyelli magát. A táncosok mesternője bizonyosan korbácsot kap ma este, sőt talán egy fához kötözik, és itt hagyják az oroszlánoknak meg a farkasoknak. A többiek okulnak a sorsából, és megtanulják, hogy tilos csalódást okozniuk a Nagykirálynak, aki így megtisztelte őket.

Dareiosz már nem volt a régi, energikus ifjú harcos. Miközben azt nézte, miként másszon le a szikláról, akkorát nyilallt a csípője meg a keresztcsontja, hogy kis híján felszisszent. Volt idő, amikor leszökkent volna, élvezve az erejét. Szerencsére a szolgák tudták a dolgukat, és hágcsót hoztak a nézelődő királynak. Dareiosz azon ereszkedett alá, olyan egyenesen, akár a nád, zavartalan nyugalommal.

Xerxész gyanakodva kémlelte közeledő apját, és azon töprengett, megbüntetik-e valami olyasmiért, amit egyedül a király vehetett észre vagy tarthatott fontosnak. A selyempárnán ülő fiú egyetlen sarut és arannyal kivert bőrszoknyát viselt. Csupasz mellkasa eleven emlékeztető volt az ifjúságra, még jobban elrontva Dareiosz kedvét.

A szolgák szárított levendulát és mirtuszt hintettek a poros ösvényre, amelyen a Nagykirály haladt a fia felé. Sértette Dareioszt, hogy kénytelen fölfelé nézni, de Xerxész mintha odafagyott volna az elefántjához. A hatalmas fiatal bika oldalra fordította a fejét, hogy lássa a mellette álló embert. A fiú is, az állat is a kamaszkorban járt. Dareiosz egy intéssel elküldte a virágszórókat. Csak a szeme sarkából érzékelte őket, amint várják, hogy ismét beillatosíthassák a port a világot rengető talpak alatt.

– Gyere le onnan, Xerxész! – parancsolta halkan a Nagykirály.

Fia bólintott, és kinyújtotta a kezét, hogy az elefánt lássa. Az ormány meggörbült, Xerxész rálépett az izmos nyúlványra, amely egy tökéletesen sima mozdulattal letette a földre. A fiú láthatólag büszke volt a mutatványra. Dareiosz nem reagált. Az ilyesmi jobban illik a piacokra vagy a favágók táborához. Átkarolta a fiú vállát, és odavezette, ahol Xerxésznek kellett volna várnia a földön állva a királyt. Rátette a kezét az átmelegedett sziklára.

– Látod azt a várost? – kérdezte. – Sötét a hamutól.

Xerxész tüntetően meresztette a szemét. Bólintott, bár továbbra sem hajtott térdet, és Dareiosz rájött, hogy büszke erre az ifjúra, aki bizonyosan az örökébe lép, ha Ahura Mazdá, a Bölcs Úr engedi. Nem jó túlságosan bizonyosnak lenni a jövőben, sem fennhangon, sem a legtitkosabb gondolatainkban, mert a Fény Ura mindent hall.

– Az ott Szardeisz, ennek a tartománynak a fővárosa – mondta a király. – Vagy az volt. Kifosztotta és felgyújtotta egy ellenség a fenséges templomot is, amely kétezer éve állt. Ezért hoztam ilyen sok katonát, Xerxész. Holnapra minden otthon és templom az alapokig megtisztul. Mindent újjáépítünk.

– Ki merészelné megtámadni az egyik városunkat? – kérdezte Xerxész.

– Athéni férfiak, eretriai férfiak – felelte az apja. – Görögök. Azt hittem… tíz-egynéhány éve küldtek követeket, a barátságunkat kérték. Azt hittem, hajlandóak a választottaim – a legszeretettebb alattvalóim – közé tartozni. Adtak földet és vizet a kormányzómnak, aztán hazamentek, túl a tengeren. Bevallom, utána szinte nem is gondoltam rájuk.

Elmosolyodott, és megpróbálta felborzolni a fia haját. Nem mutatta, mennyire bántja, amikor Xerxész elhúzódik.

– Ez itt a világ vége, Xerxész. A tenger két napra sincsen, és túl a tengeren olyan földek vannak, amelyek sose ismerték törvényeink áldását, katonáinkat. – Széles karmozdulattal átfogta a síkságot. – Itt én uralkodok a rabszolgapiacoktól az aranybányákig mindenütt. Enyém minden edény és kehely, minden érme, gerenda és gyermek. Ám nagyon messze vagyunk a civilizációtól, az ország szívétől. Talán túl szelíd voltam hozzájuk, túlságosan megbocsátó. Túl könnyen megbízok az emberekben. Mindig ez volt a gyengém.

Látta, hogy a fia kényelmetlenül feszeng, és elmosolyodott.

– Senki se mondhatja rám, hogy nem vagyok becsületes, Xerxész. Képes vagy elfogadni ezt? Ha én a szavamat adom, meg is tartom, még ha össze is dől a világ. Ha megbocsátok egy ellenségnek, ha úgy fogadom a házamban, mint a gyermekemet, tudni fogja, hogy már nem haragszom rá. Még a görögök is tudják. Ordíthatnak és harcolhatnak, de azoknak, akik férfiak, akik hajlandóak félretenni a büszkeségüket, vizet és földet hozni nekem, azoknak én mindig egy megbocsátó isten leszek.

– De miért? Miért bocsátanál meg azoknak, akik ezt művelték? Azoknak, akik felégették Szardeiszt?

Dareiosz közelebb hajolt hozzá. Noha száz szolga és rabszolga leste minden szavát, noha két, antimonnal körülfestett szemű, meztelen nő leste az elefántja hátára szíjazott, függönyös palankinból, ebben a pillanatban csak ő volt a világon, meg az örököse.

– Xerxész, most úgy beszélek, mint király. Hallgass rám. Azért nem szegem meg a szavam, mert ha egy férfi hadba száll velem, azt akarom, hogy aggodalommal kémlelje szövetségeseit, és még a csata hevében is azon töprengjen, nem fogják-e cserben hagyni. Azt akarom, hogy tudja, úgy tudja, mint a tulajdon nevét, hogy ha megadja magát nekem, ha nyelvével ízleli a föld porát, és a tenyeréből kínál nekem vizet, úgy fogom tisztelni, mint szövetségesemet, amíg világ a világ, harag és bosszúvágy nélkül, mert élő példája lesz irgalmasságomnak. Megérted ezt?

Xerxész alig észrevehetően rázta a fejét. Behunyta a szemét, mert feltámadt a szél, kissé enyhítve a rekkenő forróságot. Aztán a békének és a csöndnek abban az egyetlen pillanatában felnyílt a szeme, és úgy ragyogott, hogy mosolyt csalt vele a király arcára.

– Mindet gyengíti a beléd vetett bizalom… – mondta Xerxész már-már ámulattal. – Ez azt jelenti, hogy ha mi közeledünk, a testvér testvér ellen, a barátok egymás ellen fordulnak. De az ára, apám! Nem árt a becsületednek? Elveszíted a bosszút. Nem túl magas ár ez érte?

– Nem. Birodalmamat negyven nép alkotja – Média, Asszíria, Lüdia, India – amelyeket az isten kötött egybe. Olyanok ők, mint az apróhalak az óceánban, mindnyájan az én trónom, az én koronám alattvalói. Ha csaló lennék, hazug, sokkal keményebben harcoltak volna, hogy távol tartsanak. Ám vezetőik palotákat, földeket kaptak. Csöndes perceikben talán nem is úgy érzik, mintha meghódították volna őket.

– Pedig behódoltak – mondta Xerxész.

Az apja bólintott.

– Igen. Akárcsak ezek a városok, az úgynevezett ión szövetség. Görög ősapáikra tekintenek, nem ránk. Talán azt gondolták, túl messze vagyok, nem érdekel, mi történik a nyugati tenger partján. Athénhoz fordultak, hogy segítse árulásukat, és azok a görög ringyók elküldték Eretriából hajóikat és hoplita katonáikat, hogy portyázzanak ezen a földön, gyilkolják és rettegésben tartsák a népeket, amelyek az enyéim. Már arról beszélnek, hogy le kell vetni az igát, amelybe én hajtottam őket, szabadulni kell uralmunk „gyalázatától".

Elnevette magát, ám igen kevés derű volt a nevetésében, és a szemöldöke változatlanul sötét árnyékot vetett a szemére.

– Helyőrségem elpusztításakor a görögök felgyújtották Szardeisz házainak nádfedelét. A szélvészgyorsan terjedő tűz mindent fölemésztett, még Kübelé, a Nagy Istenanya templomát is. Ezt nehéz megbocsátani.

Egy darabig csak állt, és nézett a messzeségbe. Fia nem merte fölrezzenteni a gondolataiból, és ezúttal nem berzenkedett, amikor a király ismét a vállára tette a kezét.

– Egy évad alatt újjáépítek itt. A seregek, amelyeket hoztam, elfoglalják ennek a ión szövetségnek az összes kis- és nagyvárosát, és büntetni fognak úgy, ahogyan jónak tartom. Levágják a férfiak kezét, hogy soha többé ne foghassanak kardot vagy lándzsát. A legszebb gyermekek a mi rabszolgapiacainkra kerülnek. Az öregeket a tűznek adják. Néha elgondolom, hogy ez a maga módján kegyelem azoknak, akiket csak nyomasztott volna a vének terhe. Látod? Még haragom kohójában is lehet bölcsesség. Nem vagyok zsarnok, Xerxész. Ha én mozdulok, ha a hegyek mozdulnak, erősebben reng a föld, mint ezer király talpa alatt. Te is ilyen leszel, ha én már nem leszek. Minden ember rabszolga, és minden király a mi rabszolgánk.

Fia arca kigyúlt a gyönyörűségtől. Xerxész megérintette a bal kezével a vállán nyugvó kéz ujjait. Apja bölcsessége hihetetlenül gazdag és hatalmas birodalmat épített. Valóban úgy volt, ahogyan mondta: a világ meghajolt előttük. Xerxész most kész volt elhinni, hogy még az eső is engedelmeskedik a király parancsának.

– És mi lett a görögökkel, apám?

– Visszatértek a hajóikhoz nagy naivan. Elvégre lemészárolták a helyőrségeimet. Azt hiszik, hogy elvégezték a munkát. Pedig tévednek. A munka még csak most kezdődik! Találkozok még velük, amint végeztem itt.

Hátranézett felsorakozott testőrségére. Tűzött fehér kabátjukban szörnyű melegük lehetett, de azért olyan mozdulatlanul álltak, akár a kőszobrok. Tábornokuk arra az egyetlen pillantásra előrelépett, hasra vágta magát, és fektében a szeme elé tartotta a kezét, mintha megvakult volna. Mire felállt, beolajozott páncélja teleragadt porral, és így már inkább látszott háborúba tartó katonának, mint piperkőcnek. Dareiosz ezt jó előjelnek tartotta.

– Hozd ide az íjamat, Datisz tábornok.

Az uralkodói fegyvert pillanatok alatt kicsatolták a tokjából, és felhúrozták. Dareiosz közben a kezét kinyújtva várakozott. Az íj majdnem olyan magas volt, mint ő. A tenyerében mérlegelte a súlyát. Az aranylemezzel burkolt markolat fénylett az olajtól a napsütésben.

– Vesszőt – parancsolta a király.

Ráillesztett egy nyilat a fonott húrra, és olyan könnyedén meghúzta, amire csak a gyerekkora óta a mindennapos gyakorláshoz szokott ember képes. Karján, vállában és mellén feszültek az izmok. A vessző végtelennek tűnő ideig szállt a hegyeket felváltó síkság fölött.

Xerxész hallotta az apja mormolását:

– Legyen ez a vessző az én fogadalmam. Isten, engedd, hogy azzal a büntetéssel sújtsam az athéniakat, amelyet megérdemelnek.

Visszaadta Datisznak az íjat, aztán magához intette a pohárnokát. Bár a karcsú ifjú húsz éve szolgálta a királyt, ami tekintéllyel ruházta fel az aranyudvarban, ura hangulatát megérezve habozás nélkül lehasalt a porba.

– Misár, mostantól új feladatot kapsz. Kelj föl, és fogadd el a kezemből.

Az eunuch sima mozdulattal fölegyenesedett, és a szemét lesütve állt apa és fia előtt. Selyemruháján, amelynek nem tett jót a poros út, nagy foltokban ütött át az izzadság. Xerxész fintorgott. Az igénytelenségre nincs mentség akkor, ha vannak rabszolgák, akik naponta annyiszor készítenek fürdőt és öltöztetik tisztába urukat, ahányszor a férfiember megkívánja. Már ha Misár még férfinak nevezhető. Xerxész egyszer lefogatta az őrökkel, hogy megvizsgálhassa a régi sebhelyet, és az összeaszott zacskót, amely sötét volt, akár a zúzódás. Misár akkor úgy sírt, mint egy asszony. Különös; valaki rabszolga létére felfogja, hogy az élete nem az övé, mégis elvárja, hogy megtarthassa a méltóság látszatát, mintha a két keze munkájával szerezte volna! A herceg szerint az apja, talán a hosszú együttélés miatt, túl sokat engedett meg némely szolgáinak. Ha eljön az ideje, ő nem követi el ezt a hibát. Ettől a gondolattól mosolyognia kellett.

– Misár – folytatta a király –, minden este oda kell jönnöd hozzám, amikor leülök vacsorázni. Félbeszakíthatsz, nem kell büntetéstől tartanod. Azt mondod majd: „Uram, emlékezz az athéniakra." Megértetted, amit mondtam?

A pohárnok rabszolga bólintott, bár annyira reszketett, hogy Xerxész azt hitte, mindjárt rosszul lesz. Misár is látta Szardeisz sötét romjait, és nem tudta, hogyan reagál majd a király. Az izzadság fénylő csíkban csordult le a homlokáról a festett szája melletti barázdába.

– Én… igen… megértettem, felség. Úgy lesz, ahogyan parancsolod.

– Valóban úgy lesz, Misár. Ha megfeledkezel róla, kitépetem azt a mézes nyelvedet. Most pedig távozz, és vegyél tiszta ruhát. Ez a selyem már csak arra jó, hogy a tűzre vessék.

Az eunuch meghajolt, majd elhátrált, egyfolytában hajbókolva. Xerxész várakozva figyelte az apját. Most meglátta benne a farkast, a nemzetek pusztítóját.

– Így nem felejtem el az adósságot, amellyel az athéniaknak tartozom, fiam – szólt a király. – Addig nem, amíg nem törlesztem ezerszeresen. Az egy kicsi, szétszórt nép. Hajókat vásárolok a föníciaiaktól, és iderendelem néhány lusta nyugati helyőrségemet. Túl sok itt a palotatiszt, Xerxész, akik meghíztak és elpuhultak a könnyű életben. Egy kis háborúzás csak jót tesz nekik. Talán azt is láthatom, hogyan viselik Halhatatlanjaim a nyílt tengert. Mulattatna, ha az ilyen Datisz-féle főtisztek kihánynák a reggelijüket a hajóból!

Ez a gondolat megnevettette. Kezdett múlni a rosszkedve. A fiához fordult. Xerxésznek sikerült megállnia, hogy össze ne ránduljon.

– Most pedig hozasd ide a lovadat. Ha leérünk a síkságra, a felderítőkkel fogsz lovagolni.

– Én inkább…

– Ez a kívánságom, Xerxész – mondta halkan az apa.

A fiú azonnal bólintott.

– Igenis.

Miután ezt így elrendezte, a király mosolygott.

– Helyes. Az embereknek látniuk kell lovon. Ha lemegy a nap, elvárlak a tisztjeimnek tartott lakomán. Tábornokaim és én kiterveljük, miként büntessük ezeket a ión városokat, amelyek előttünk kushadnak.

Xerxész ismét bólintott. Azt remélte, lesz egy kis ideje, amelyben nem az apja írja elő minden lépését elalvás előtt. De az engedelmesség előbb-utóbb elnyeri a jutalmát. Habár nem tudott elképzelni egy olyan világot, amelyben nincs jelen az ő szeretett apja, egy napon az övé lesz a birodalom. Akkor az ő parancsa fordítja vissza a felhőket vagy sötétíti el a napot az apja emlékére. Kellemes gondolat volt.

ELSŐ RÉSZ

KR. E. 490

1

Xanthipposz mozdulatlanul állt, miközben utasításokat mormolt a három rabszolgának. Azok csak bólogatással válaszoltak, mert egyedül a munkájuk érdekelte őket. Mindhárman a felesége gyerekkora óta szolgálták az asszony családját. Maga se tudta, miről jutott az eszébe, hogy minden spártainak hét rabszolgája van, akiknek csak az a dolga, hogy felkészítsék urukat a háborúra. Talán az athéniak hatékonyabbak. Nem mosolygott, nem is mondta ki, mire gondolt. Türelmetlen volt, nyughatatlan. Betöltötte a harmincnyolcat, és tisztában volt vele, hogy meghalhat ezen a napon.

Nem hallotta a város moraját, noha bizonyára nem csendesült. A felesége olaj- és fügefaligetekkel koszorúzott háza óriási volt. A szoba, ahol Xanthipposz várta, hogy fölfegyverezzék, pontosan a ház közepére esett, távol a külső falaktól, amelyek egy erődnek is a becsületére váltak volna. A helyiség közepén fehér oszlopok alkottak kört, amelyből föl lehetett látni a kék égre. Itt béke volt, távol a háború zűrzavarától és rémületétől. A kapu az eleusziszi útra nyílt, északnyugatra Athén központjától.

Xanthipposz ordításra ébredt a sötétben, jóval napkelte előtt. A házból küldöncöket futtattak az Agorára, az athéni tíz törzset jelképező héroszok bronzszobraihoz. Az Areioszpagosz, a Vének Tanácsa finom papiruszlapokat tűzetett minden szobor alá. Fáklyás rabszolgák várták, hogy szükség esetén világítsanak. Szólítottak minden törzset, az összes démoszt a városban és a környező földeken. Közös félelmük valóra vált.

Xanthipposz felnyögött, amikor a szolgák a helyére nyomták a lábszárvédőt, amelyet olyanra kalapáltak, hogy pontosan illeszkedjék a viselője térdére meg a sípcsontjára. Nem kellett hozzá sem szíj, sem fűző, a fém természetes ruganyossága tartotta. Ragyogott, mintha aranyból lenne, mert ugyanazzal az áldott olajjal dörgölték be, amelyet Xanthipposz izmaiba masszíroztak.

– Várjatok csak – mondta.

A rabszolgák hátraléptek, amíg a sztratégosz kipróbált egy alacsony támadóállást. A lábszárvédő a helyén maradt. Xanthipposz elégedetten bólintott. Mikor fölegyenesedett, az egyik ember ráadott egy rövid, fehér vászonkötényt, amely szabadon hagyta a combokat. Mert egy dolog meztelenül futni vagy edzeni a rekkenő nyárban, de a csata, az más. Xanthipposz az apjától tanulta meg, milyen hasznos lehet egy rongydarab, ha az embernek a szemébe folyik a vér vagy a verejték.

A szolgák fölemelték a mellvértet, hogy ráadják derékig meztelen urukra. A vért vastag, erős bélése fehérített vászonból készült, a külseje nehéz bronzpikkelyekből állt. Érezni fogja a súlyát minden egyes lépésnél, amellyel távolodik a várostól. De akármennyire nehéz és akármilyen sokba került, ez a háború irhája. Más sztratégoszok jobban kedvelték az összefüggő bronz- vagy bőrvértet, ám Xanthipposz utálta, ha korlátozzák. Látott egyszer egy embert, akinek le kellett tennie a mellvértjét, hogy megköthesse a saruja szíját. Olyan tehetetlen volt, mint a szárazra vetett hal. Viszont ő ebben a pikkelypáncélban legyőzhetetlennek érezte magát. A lábszárvédőhöz hasonlóan a mellvért is mesterkovács remeke volt. A bronz meleg fém, jólesik a bőrnek. Ebben a vértben minden tetszett neki.

Bólogatott és dünnyögött, miközben a vértet fölerősítették két szíjjal a vállára, és átkötötték a szoros övvel. Két kisebb lemez – a két szárny – takarta az ágyékát, és védte a nagy ereket a combja tövén. Ha fölemeli a pajzsát, az ellenség csak a bronz lábszárvédőt, a kerek pajzsot és a sisakot látja. Egy aranyembert. Jó gondolat volt. Ökölbe szorította, majd ellazította az ujjait, körözött a karjával, hogy ellazuljanak a vállizmai, és megállapította, hogy a karja akadálytalanul mozog.

A szolgák felkötötték a lábára a szegekkel kivert sarut. Xanthipposz még egy vászonkendőt kötött a szeme fölé, hogy felszívja az izzadságot, és kipárnázza a súlyos sisakot. A szíve gyorsabban vert, amikor az újabb rabszolgacsoport behozta a hoplita fegyvereket. Ezeket nem a felesége családjának, azoknak az Alkmaiónidáknak a pénzéből vásárolták, akik Homérosz Iliászának kalandorait tisztelték az őseik között. Nem, ezeknek a karcolásain, horpadásain, de még az orrvédő rézzel forrasztott javításán is látszott a sokéves használat. Fegyverzetének minden egyes darabja megmentette már valamikor az életét, és Xanthipposz azzal a büszke szeretettel nézte őket, amellyel megpaskoljuk a kedvenc kutyánk fejét.

– Hol a pajzsom? – kérdezte.

A hoplón pajzs hiányzott. A kérdezettek a legrangosabb társukra sandítottak, hogy válaszoljon ő. Maniasz meghajolt, mielőtt felelt volna, a mai napon a szokottnál is komolyabban.

– Az úrnő kérte, hogy ő mutathassa meg.

– Értem. Agariszté átfestette.

Nem éppen kérdés volt, de Maniasz azért bólintott, elvörösödve a ház urának fagyos pillantásától. Maniasz az úrnő egész életében az Alkmaiónidákat szolgálta különböző beosztásokban, és olyan szenvedélyesen hűséges volt úrnőjéhez, amennyire csak az lehet, aki a nyakában lovagoltatta a kicsi Agarisztét. Ám abban a pillanatban néma egyetértés született a két férfi között, noha az egyik a gazda volt, a másik meg csak rabszolga.

Xanthipposz nem szólt többet, de sütött belőle a harag, amitől a rabszolgák ügyetlenekké váltak. Ellenőrizte a lándzsát, hogy nincsenek-e hosszanti repedések a nyelén. Nem voltak. Hirtelen ötlettel intett az embereknek, hogy húzódjanak hátrább, és pörgetni kezdte a feje és a törzse körül a hatalmas fegyvert. A lándzsa énekelt. Másfélszer olyan hosszú volt, mint a gazdája, vaslevél hegyét tökéletesen ellensúlyozta a másik végén a bronztövis – a gyíkölő, ahogyan az ifjonc hopliták hívták. Jólesett forgatni a makedóniai kőrisből faragott nyelet. Érezte rajta a szerszámok nyomát, a fát megmunkáló öreg kézművesek izzadságát. Xanthipposz embereket ölt meg ezzel a lándzsával. Épp a megfelelő helyen volt az ő markában.

Végighúzta a kezét a sisak lószőr forgóján. Pornak semmi nyoma, a sörte új volt, szépen nyírott. Elégedetten a lábához tette a sisakot, aztán kivonta a kardját, és ellenőrizte, hibátlan-e a vaspenge. Vannak dolgok, amelyeket nem lehet a rabszolgákra bízni, legyenek bármilyen tapasztaltak. A kardra lelkiismeretesen gondot viseltek azóta, hogy Xanthipposz utoljára vonta ki a város védelmében. Ez is fénylett az olajtól, amely távol tartotta a rozsda makacs fekete pöttyeit. A rabszolgák felcsatolták az úr derekára a kardövet. Xanthipposz kezdte súlyosabbnak érezni magát, mintha csak vasból lenne.

A napfényes szoba mögötti árnyas oszlopsorból kijött Agariszté. Vékonysága ellenére ő hozta a pajzsot, a fegyverzet legnehezebb és legfontosabb darabját. Fehér vászon fedte a bronzkorongot, de Xanthipposz így is sejtette, mi lesz rajta.

– Távozzatok! – szólt halkan az asszony.

A rabszolgák engedelmesen eltűntek a homályban. Tudták, hogy az úrnő parancsát teljesíteni kell, végül is ez az ő háza, őelőtte meg az apjáé volt. Nagybátyjának, Kleiszthenésznek kellene állnia Xanthipposz helyén, annak, aki áttervezte az athéni demokráciát, és neveket választott a tíz törzsnek. Az asszony híres családból származott, ami időnként nyomasztotta a férjét. Ám tudta, hogy Agariszté szívből megszerette őt hamvas fiatalságában, életének zöldellő tavaszán. Mikor összeházasodtak, Agariszté tizenhat éves volt, Xanthipposz harminc, épp akkor kezdett el politikával foglalkozni. Azóta eltelt nyolc év, és ha fölemelkedett, azt részben az Alkmaiónidák támogatásának köszönhette. Agariszté azonban, mivel zsenge leányként lett egy felnőtt férfi asszonya, máig tartott a férje rosszallásától. Xanthipposz tudta, hogy egyetlen haragos szava könnyeket csalhat a felesége szemébe. Ahogy most közeledett, lesírt róla a rettegés, hogy Xanthipposznak talán nem fog tetszeni, amit lát.

– Hát akkor mutasd! – mondta. A lándzsát a jobbjában tartva nyúlt bal kezével a pajzsért.

Agariszté az alsó ajkát harapdálva, szótlanul lefejtette és a kőpadlóra dobta a vásznat.

Xanthipposz valami oroszlánfélére számított attól a perctől fogva, amelyben meghallotta, hogy az asszony átfestette a pajzsát. Évek óta kínozta Agarisztét az álom, újra és újra megzavarta az éji nyugodalmát. Xanthipposz legalább tucatszor hallott minden részletet, de az álomnak nem volt semmiféle prófétai zöngéje, ő legalábbis nem hallotta. A házi békesség kedvéért úgy tett, mintha komolyan venné, bár nem hitte, hogy az istenek egy valódi látomásra méltatnák az ő csacsi kis feleségét. Inkább az gerjesztheti az álmot, hogy Agariszté aggódik őérte vagy a gyerekekért. De azért belenyilallt a balsejtelem, amiért elveszítette a régi szemet. Pedig milyen vészjóslóan meredt rá minden ellenségre, de nincsen többé, mert Agariszté megvakította.

– Nagyon szép! – mondta.

– Tetszik? Valóban? – kérdezte Agariszté, a férje pillantását keresve. – Nem. Nem is tetszik neked.

– Gyönyörű! – mondta őszintén Xanthipposz. Valóban, a festő remekelt. Csupa agyar, sörény és düh volt az oroszlán, ahogy üvöltött a pajzs közepén. Szép kép volt, Xanthipposz mégis jobban örült volna, ha a régi meredt szem őrizné.

– Álmomban oroszlánt szültem – hadarta Agariszté, hogy szavakkal töltse be a csendet. – Először azt gondoltam, a baba az. Mi más lehetett volna, amikor várandós vagyok? De aztán megláttam a pajzsodat, és arra gondoltam… hátha te vagy az oroszlán? Hátha hozzásegíthetem az én Xanomat, hogy ő legyen Athén oroszlánja?

– Nem mondhatom meg, mi az igazság, ma nem – felelte Xanthipposz.

Ez a beszélgetés többet követelt tőle, mint amennyit hajlandó volt adni ebben a pillanatban. Higgadtnak, kíméletlennek, csöndesnek kellett lennie, kezében a háború szerszámaival, csata előtt. De Agariszté nem engedett, tovább törte a férjében a jeget, aminek Xanthipposz nem mindig örült.

Körülnézett, hogy hol vannak a rabszolgák, de egyet sem látott. Pedig a közelben kellett lenniük, hogy hallják, ha szólítják őket.

– Agariszté… ami ma fog történni…

– Ó! A gyermekek! Ide kell hoznom őket, hogy elbúcsúzhassanak!

– Ne…! – Ám az asszony már el is tűnt, és Xanthipposz egyedül állt a napsütésben a kék ég alatt. A nap egyre magasabbra kúszott, és Xanthipposznak váratlanul mehetnékje lett. Majdnem kirontott a szobából, ám ekkor meghallotta a gyerekek hangját, amely úgy beléje akadt, mint a gyepűrózsa tövise.

Elöl jött a hétéves Ariphrón, mögötte hatéves húga, Elena. Úgy tipegtek be, mint a kislibák, félős áhítattal bámulva apjukat, aki úgy ragyogott az olajtól és az aranytól, akár egy élő isten. Leghátul Agariszté vezette kézen fogva a legfiatalabbat, aki ötéves volt, és majdnem elsírta magát.

Xanthipposz a padlóra tette a lándzsáját, és letérdelt.

– Gyertek hozzám, kicsinyeim. Te is, Periklész. Nincs semmi baj. Gyertek.

Futottak hozzá, nagyot koppantak a mellvérten. A szemük tágra nyílt, ahogy simogatták a bronzot.

– Meg fogod ölni a perzsákat? – kérdezte Ariphrón.

Xanthipposz ránézett az idősebb fiára, és bólintott.

– Igen. Sok perzsát. Százakat.

– Idejönnek, hogy megöljenek minket?

– Soha. Minden athéni férfi fegyverkezik, hogy szembeszálljon velük. Megbánják még a perzsák, hogy idejöttek.

Bosszúságára a lány elsírta magát. Először csak összegyűrődött az arca, aztán óbégatni, majd pedig zokogni kezdett, de valami hihetetlen hangerővel. Xanthipposz összerándult, és már bánta, hogy megengedte ezt a pillanatot.

– Ariphrón, elvihetnéd a húgodat meg az öcsédet a konyhába. Keríts nekik valamilyen gyümölcsöt, vagy ami éppen pirul a nyárson. Megtennéd?

Az elsőszülött komolyan bólintott, mint aki érti, milyen felelősséget ruháztak rá. Xanthipposz nem akadályozhatta meg az újabb ölelést, de aztán a gyerekek kimentek, Ariphrón elöl, a kicsik a nyomában.

Agariszté lehajolt, fölemelte a lándzsát. Olyan különösen nézett ki a kezében, hogy Xanthipposz sietve elvette tőle. Különös előjelből túl sok jutott máris erre a napra, a gyermeksírás csak az utolsó volt közülük. Elveszítette pajzsának szemét, és nem akarta, hogy az asszony elejtse a lándzsát, mert félt attól, amit jelenthetne. Megszorította Agariszté kezét, beszívta parfümje – a rózsából, levendulából és pézsmából kevert kenet – illatát. Fogja-e érezni vajon, hogy a saját halotti máglyáját milyen olajokkal illatosították?

– Agariszté, ha legyőznek minket…

– Ki ne mondd, Xan! Ránk hozod a bajt. Kérve kérlek!

– Ki kell mondani. Tudnom kell, megértettél-e.

– Könyörgök…

Xanthipposz azt hitte, az asszony mindjárt sarkon fordul és kirohan, amitől fölágaskodott benne az indulat. A felesége bizonyos értelemben még mindig gyerek. Olyan erősen megmarkolta a csuklóját, hogy Agariszté feljajdult.

– Ha legyőznek, és idejönnek, meg kell ölnöd a gyermekeket.

– Azt nem tehetem – suttogta a felesége.

Nem akart Xanthipposzra nézni, szinte öntudatlanul forgatta a karját, hogy szabaduljon. Ám a szorítás a csuklóján még keményebb lett, és nem enyhült, bár az asszonynak már kicsordult a könnye.

– Te vagy a ház úrnője, Agariszté, tehát megteszed. Ha nem bírod fogni a pengét, add át Maniasznak. Okvetlenül el kell mondanom, miket művelnek az elfogott gyerekekkel a perzsák? Kényszerítesz, hogy leírjam annak az iszonyatát? Fekélyek ők a világ testén, Agariszté. Láttam, mit jelent a… figyelmességük. Láttam a holtakat. Ha veszítünk, Athénon mutatnak elrettentő példát. A város meghal, és sehol sem lehetünk biztonságban. Ez nem olyan lesz, mint a korábbi csaták, amikor a spártai sereg itt állt az Akropolisz alatt, vagy a thesszáliai lovas emberek harcoltak ellenünk. Görögök vagyunk, mi ismerjük a háború korlátait, és azt is tudjuk, hogy ezek a korlátok mikor szűnnek meg létezni. A perzsák… azok túl kegyetlenek, szerelmem, és sokan vannak, olyan sokan, mint a tenger homokja. Ha a perzsák győznek, meg kell mentened a gyerekeket és magadat attól, ami elkövetkezik.

– Ha ez a parancsod, férjem, azt teszem, amit mondasz.

Agariszté fejet hajtott, de amikor a férfi szemébe nézett, Xanthipposz kételkedni kezdett az igazmondásában. Agariszté családja évszázadok óta gazdag és hatalmas volt, ami túlságosan magabízóvá tette őket, nem utolsósorban a túlélő képességükben, ami látszott is az asszonyon, és Xanthipposz csak imádkozhatott Arészhez, Zeuszhoz és Hérához, a házasság istennőjéhez, hogy Agariszté sose tudja meg, milyen törékeny igazából a világ.

Megcsókolta a feleségét, és ebben a csókban nem volt szenvedély, csak búcsúzás, és egy ígéret.

– Ha lehet, hazajövök – mondta.

Nem tette hozzá, milyen csekélynek látja erre az esélyt. Azok a görögök, akik azt gondolták, hogy megnyerhetik a csatát, sose látták Perzsia katonaságát. Úgy lepték el Ióniát, akár egy fekete sáskahad, és állítólag ezek csak egy kis részét jelentették a seregeiknek. Xanthipposz harcolt a helyőrségeik ellen, támogatta a görögöket, akik csak szabadon akartak élni. Megtekinthette a perzsa bosszúállást az ártatlanokon, és azóta ritkán volt éjszakája, amelyet ne zavartak volna meg azoknak a napoknak a visszajáró emlékei. Agariszté orvosa azt mondta, pár év alatt megfakulnak az álmok, de úgy látszott, erre nem kapja meg a szükséges időt. Háborúba kell mennie görög földön neki, aki látta Szardeisz égését.

Fogta a sisakját, erélyesen a fejébe nyomta. Haját csomóba kötötte a tarkóján, hogy tompítsa az ütés erejét. A bélés olyan régi volt, hogy belevette magát az izzadság és az avas olaj félreismerhetetlen szaga. A szemnyílás vízszintes volt, mint a kard markolata. Eszébe jutott, hányszor viselte már ezt a sisakot, és még jobban elborult a kedve. Ma véres áldozatot mutatnak be a gyülekezés terén, az Akadémia mellett. Mint a népgyűlés tekintélyes tagját, talán őt választják ki arra, vágja le a kost áldozatul az isteneknek, hogy szerencsével járjanak, az pedig bizonyos, hogy ma még embereket kell ölnie.

– Hazatérsz! – mondta váratlanul Agariszté. – Dicsőséggel és az oroszlános pajzsoddal. Látom, Xan! Már látom!

Xanthipposz nem csókolhatta meg sisakosan, de Agariszté ismét átölelte, és a vérthez simult. A szolgák – a rabok és a szabadok – összeverődtek jó ötvenen, hogy lássák az urat, aki háborúba megy. Szakácsok és öreg kertészek borultak térdre ott, ahol elvonult. Istállófiúk bámulták meg az aranyozott bronzembert, aki harcolni fog értük és a városért.

A falakon kívül, a napsütésben meglepően kihalt volt az út. Xanthipposz tömegekre számított vagy menekülőkre, akik megpróbálnak kijutni a városból. Úgy látszott, a város népe megértette, amit Agariszté nem akart. Nincs hova futni. A perzsák