Hídégetés: Dunántúli végeken 3.

By Jankovich Ferenc

Dunántúli végeken címmel jelent meg Jankovich Ferenc Kossuth-díjas
írónk három történelmi regényének együttes kiadása. A nagyszabású
történelmi regénytrilógia a török kori Magyarországot ábrázolja. (1. Hulló csillagok; 2. A tél fiai; 3. Hídégetés)„Hej, te férfiszemű Atyaúristen! Hun az a kutya tarisznyás, aki erre a szép jelenségre meri vetni azt a böcstelen szemét? Ily gyönyörűt ritkán lát férfiember! Ahogy ez a leánka néz, a reá özönlő alkonyati sugárban, olyan, mintha fejér ruhácskájában most szállott volna a mennyből alá…Hosszú, hajlós tagjai vagynak, mint a festett képeken az angyaloknak; csupa elragadó báj, zene még a mozdulása is. Finom ívelésű, vékony, horgas orra és magasan rajzolt gyöngéd szemöldje, s szemének kimond-hatatlan csillogása, s benne a szép ártatlanság és szelídség, az értelem fénye – Ádám uram úgy találja, a leányka elragadó…”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633744789

Book preview

JANKOVICH FERENC

HÍDÉGETÉS

Történelmi regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, 1960

Korrektor: Hoppe Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-478-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Jankovich Ferenc jogutódja

ELSŐ FEJEZET

MÍG ÁDÁM URAM ÚTNAK INDUL

Künn könnyű napfény, benn sötét, komor falak, és ez a hervatag talján asszony is, évek óta mindig ugyanazt sírja. Csak úgy buzog belőle.

– Nem úgy, Ádikám… Ahogy múlnak az évek, mindjobban látom, hogy kegyelmed nem szeret engem igazán.

A férfi dohog, morog, nagy kelletlenül csóválja a fejét.

– Nem jó vége lesz ennek – hangzik a sirám. – Alig ért haza, velem se volt kegyelmed – s már megint útra készül? Mindig el tőlünk? Mindig el? Higgye el, már igen nagyon megelégeltem ezt az életet – torkig vagyok.

– De most az egyszer hamarosan itt leszek – vigasztalja az asszonyt. – Csak meg kő mentenem egy jó kapitánom életét, no – néz reá engesztelő gesztenyeszemekkel a bivalyforma, bozontos szakállú ember, mintha föl akarná falni a szemével, mert tudja, hogy ez az asszonyt kellemesen érinti.

– Egy jó kapitánja életét! – hangzik siránkozva. – Mert kegyelmednek mindenki fontosabb nálam. De nem bánom, csak menjen. Majd én is elmegyek…

– Há mennél, te?

– Föl, Bécsbe… Jobb volna, ha kegyelmed is oda jűne inkább. Meg kő menteni egy jó barátja életét – olvasta vissza rá a saját szavait, majd látva, hogy az ember meredten bámul, így folytatta.

– Tudja, hogy mi fenyegeti Zríni Mikit…

– Oh, mendemondák… De nem bánom, jól van. Együtt menjünk föl Bécs várába, ha hazajöttem. Ott is annyi a baj… No, jó lesz így? No! Ne nízz hát rám olyan szomorúan, mintha megöltem vóna édesanyádat, no – vigasztalja, kézül fogván a zömök, nehézkes ember a nála magasabb, őszes szőke nőt, kinek szeme tiszta lila szín és arcbőre kékesfehér ragyogású, púderes; telt alakján szürke selyem, hosszú ruha omlik végig, és bruggei, finom csipkekendőt gyűröget a kezében.

Háttal áll az asszony a világosságnak, a szoba boltjából előreívelő, udvar iránt kikukkantó rácsos ablaknak; arcán jólét telje, élemedettség ráncai, és némi fáradt gúny játszik. A férfi tömérdek testű, a ráfeszülő aranyzsinóros, kék dolmányban és a leeresztett bőséges tokával első pillanatra valami durva és dühös természetű ember benyomását kelti, kinek nyakán föllyül mindenütt, ahol szőrözet nincs, úgy fénylik a bőre, akár a szeme: mintha valami nagy benső tűz lobogása verődnék ki rajta.

– Hát csak menjen… Isten áldja útjain – fohászkodik a nő, s fájó ölelő tekintettel, igen nagyon rosszul leplezett közömbösséggel vesz búcsút élete párjától, és szép tartással átsuhog a másik szobába.

– Aurora! Majd bejövök ám még hozzád, mielőtt elindulnék, egy percre – hajol utána megindultan, és a nő egy pillanatra félig-meddig idegenül nézi, szinte megcsodálja ezt az utána meredő, furcsa embert, akinek három gyermeket szült: mégis mindig olyan tud lenni, mintha először látná életében, és mindig úgy cselekszik, ahogy ő akarja. Most is, mielőtt elmenne, még visszamosolyog hozzá hatalmasan, válla elakadt a falba tört ajtónyílás ívén.

Most megfordul – aztán mindennek vége. Már megy is. Úgy lépeget, mint aki már egyszerre egész más világot lát maga előtt: arca szigort öltött, álla a határozottság kifejezését vette föl, és zömök, magabiztos léptekkel lejt ki izomnyalábos ikráira feszülő csizmáiban a hitvesi lakosztályból.

Kattan az ezüstpántos ajtó, hallik, amint pöckösen lépeget végig a téglakockás, hosszú-hosszú, kopogós folyosón, melyet nyitott rostélyos ablaksor világít meg az udvar felől, és a folyosó végében: éppen ahol két fegyveres katona áll őrt a sötétesen vicsorító, fehér tokás disznófő alatt, eltűnik a falnyílásban.

A két katona ott áll az ajtón, fegyverrel.

…Az idős úrnő uzsonnára készen, legyezővel hűsítve magát, roskadt le egy pillanatra a kettős támfalú karosszékbe, amelynek könnyű, süppedős világoskék selyembélése színt játszik árnyalódzva. Felkönyökölt az egyik támlára, s úgy legyezkedve, figyel maga elé. A harangütést várja, s közben kétségekkel s aggodalommal telve gondol férjeura újabb, bizonytalan útjára. Fohászkodás emeli keblét – hirtelen indíttatva érezné magát, hogy utánasiessen, újból lelkére beszéljen, mint már annyiszor: maradjon veszteg, ne mozduljon, ne ártsa magát semmibe, és főleg kerülje Zrínyit. Oh! sohasem lehet tudni, hogyha valamerre indul, visszajön-e még, hol éri utol a mindenkit nyomon követő bécsi örvény, melyet udvari dáma korából oly jól ismer?

Oh! a magyar férfiak…

A minap járt itt, szállóvendégként, az a transzszilvániai gróf. Rejtelmes ember az is. Nem tán azzal áll összefüggésben férjeura elutazása megint? Bethlen Miklósnak hívják, ő az, aki mindent tud, de semmiről sem beszél. Mindenen nevet. Gömbölyűeket nevet: mint aki benne van a titkok kellős közepében. Ez az ember ura bizalmasa, s még inkább Zrínyié. Ez is miért járt itt? Ezt az erdélyi urat nem jó szemmel nézik Bécsben. Társaságokban tudják róla s nyilván beszélik, hogy az osztrák uralkodóház iránt ellenséges állást elfoglaló német fejedelmekkel áll összeköttetésben: s titokban összedolgozik Zrínyi Péterrel, akiről szintén tudva van a kamara előtt, hogy a kanizsai eset óta szüntelen kapcsolatokat tart fenn s tárgyalásokat folytat a franciákkal. És jobban még a bátyjánál is gyűlöli Montecuccolit… Lehet, hogy igaza van Zrínyi Péternek abban, amikor Montecuccoli kezének mívét, édes bátyja szándékos megcsúfoltatását látja a kanizsai ostromnál előállott, szégyenletes kudarcban: de abban nagyon meggondolatlan, amikor össze akar fogni Ausztria ellenségeivel Bécs ellen és őfelsége ellen, aki pedig – bárhogy vesszük – törvényes, koronás királya a magyaroknak is… és mindenütt ez a kérdőjel hátú Vitnyédy a háttérben! Aki nem titkolja legsötétebb terveit a király elfogatásáról és az udvar ellen! Az is a Zrínyiek embere, bizalmasa. Persze hogy nádor uramnak van igaza, Wesselényi uram ebben az egy dologban igen bölcsen akar tenni, amikor le akarja tartóztatni – és Zrínyi is csak magának árt vele az udvarnál, mikor nem engedi, védi… Miért védi? Ijesztő, mit készítenek elő az udvar ellen! Mi lesz ebből; mi háramlik belőle át a főgenerálisra? Még tudni is bűn az ilyet, nemhogy részt vállalni abban: és az ő férjeurának hivatalánál fogva érintkezni kell mindezekkel az emberekkel!

Harangütésre riad fel, a külső folyosón megadták a vár úri népének az uzsonnajelt… Két bécsiesen öltözött, éltesebb komorna suhan be máris a lakosztály innenső bejárata felől, és tapintatosan közelednek a szobákon át. Alig hallani, csak ruhájuk neszét. Jőnek, hogy úrnőjüket általkísérjék a nagy ebédlőterembe.

Könnyed mozdulattal emelkedik fel s indul előttük, azok két lépésre a nyomában, némán követik.

Előrehallik a zsivaj: az uzsonna öröme… Vagyis magasabb hangnemben, mint egyébként. Ilyenkor rendszerint csak az asszonyok asztala, no meg a kisasszonyoké telik körül vendégnéppel, még valamennyire a kis úrfiaké is: az urak asztalai azonban üresek. Terítetlenek. Az emberek nem uzsonnáznak.

Vastag damasztabroszokkal, ezüst- és aranyholmival, előre odakészített süteményes- és gyümölcsöstálakkal terhesek az asztalok. Sok az alma, aszott szőlő, dió, de van ott füge, datolya, narancs is. Hat inas és szobalány sürög az asztalok körül, lót-fut a lépcsőn fel-alá, ételekkel rakott tálcákkal. Kipirult arcaik, reszkető izmaik mutatják, milyen idegesek, izgatottak, sietnek; össze-összeszólalkoznak, egymásra sziszegnek, a lépcsőfordulón túl már gyűlölködnek – behallik a megcsípett lány sikkanása, s rá durva, felszabadult s visszafojtott nevetés… Hogyne válnának mind bolonddá itten! Alig győzik kellő gyorsasággal felhordani a langyos állapotban fölszeletelt „bécsi" kuglófok, a vajas perecek és kalácsok, frissen sült zsemlyék mellé az ezüsttálakba fagyasztott és citrommal, vörösrépával, petrezsiromlevéllel díszített finom, könnyű étkeket: lúdmájat, récemájat, töltött galambot és csibét, őz-, nyúl- és fogolypástétomokat, aranyból vert, pengő szőlőlevél tenyereken a vajat, hosszú hajó alakú, csillogó tálcán a rekeszenkint más-másféle halat, az apró olajos szardíniától a csigás húsú, fehérlő, hideg fogasig; de még ezeket le sem tették, cifra veretű füles, fedeles kancsókban hozzák a forró tejet, kávét és teát, ámpolnákban a mézet, velencei homorított és fodorintott lábas üvegtálakban a különféle gyümölcsízeket – mindent oly drága edényekben, melyek ha a felszolgálók ügyetlenségéből netán összekoccannak, ami pillanatonkint megesik; szinte étvágyingerlő és illatozva mámorító zenei hangokkal töltik el a termet. A cifrán pingált, terebélyes és helyenkint oszloplábakkal alá-alányúló, kilencboltos helyiség, amely idők folyamán már szinte magába itta a nehéz, fűszeres lakomák s borok gőzét és szagát, most könnyű illatpárákkal felhődzik, hogy a folyadékokból felcsapó szelíd ködök szinte eltakarják, álomszerűvé teszik a távolabbi asztalnál ülő kisasszonyok arcát.

Az úrnő beléptére mindenki feláll. Csak akkor ülnek le, amikor ő is helyet foglal az ún. uramasszony asztalánál – mert ez az úrnők helye –, s családiasan elhelyezkedik a mind közül legdíszesebben faragott és aranyveretes címerrel díszes székben, amely olyan, mint egy vidékies királynői trón.

Most körülnéz. Kedvesen bólint minden asztal felé, a már unalomig beidegzett s agyonismételt, napszakonkinti mozdulattal. Ezzel kezdetét veszi az uzsonna.

Künn őrség állja a falakat, a kaput, a tereken katonák száguldoznak vagy ütköznek, viaskodnak: itt bécsies, udvari formák szerint kezdetét veszi a szelíd és ájtatos délutáni lakmározás.

Így van ez rendén.

A szép, éltes hölgy maga alig fogyaszt valami kis teát, holmi citrommal, mézzel, mert újabban a délutáni evéstől a gyomrát érzi; inkább szokásos társadalmi kötelezettségének tesz eleget jelenlétével. Arca jóságot s megelégedést fejez ki. Nélküle hogyan is uzsonnázhatnék meg naponta ez a kb. háromszáz személy?

De épp kapóra, kivételesen itt van az öreg várispán is, kinek tiszte az éjszakai rendtartás, így többnyire csak délutánra válik belőle látható ember. Csupa fehérre őszült vén madár, inkább afféle finomabb gúnyájú éjjeliőr volna őkelme, mint katonai tekintélyt tartó tisztes, mint hajdanán: de hát elcsúszik a várban egy ilyen is, a többi közt.

Az úrnő odainti.

– Nem tudja, kegyelmed, miért volt itt Zríni uram az elmúlt éjtszaka? – kérdi halkan.

– Azok, nagyasszonyom? – néz rá az öreg táltos találgatós tekintettel. – Csak úgy jöttek, mint ahogyan szoktak jűni Zríni uraimék.

– Meddig voltak az úrral együtt?

– Hogy meddig? – vakargatja a fejét. – Nem soká.

– Hát mikor mentenek el?

– Úgy hajnal tájban.

– Az nem soká?

– De azt akarom mondani, hogy… későn is jöttének.

– Mikor? – csap le rá megint az úrnő.

– Éjfél is lehetett, talán.

Az úrnő gyanakvóan kémlel az öreg szeme közé, mert az úgy beszél, mintha védeni akarná Zríniéket. Ez is az ő emberük… – Jobban is kiszellőztethettetek volna! Még most is érezni a levegőn az undok borszagot.

– Pedig nemigen ittak, ’szen három óra se volt, mikor továbbmentek.

– Akkor mitől ez a büdösség? Mit ittak?

– Egy kis bort.

– Mennyit ittak? Sokat ittak?

– Bocsánatot kérek, úrnőm – reszeli torkát az öreg szelíd eréllyel. – Nem tisztem, hogy uram után számoljam a pinteket. Hanem ha érdekli nagyságodat, a pincemester talán jobban meg tudná mondani.

Előkerítik a pincemestert, az már naplójával a hóna alatt érkezik, nem is várja a kérdést, csak mondja.

– Uram asztalánál fogyott bor: pint hét… Zríni uraimék asztalánál fogyott bor: pint tizenhárom… Zríni uram vitézeinek asztalánál: pint hatvankettő…

– Hát hányan voltak?

– Zríni uram a szokott módon, százhúszad-magával érkezék.

Ezek az örökös tivornyák! – gondolja magában dühösen, s arca pontosan kifejezi, amit gondol. Alig várja, hogy vége legyen az uzsonnának s a két komornával előkerítteti Kálló atyát, aki lelki meghittje, gyóntatója. Ez a minden hájjal megkent pap már sokkal részletesebb felvilágosítással tud szolgálni az éjjel történtek felől. Bár nem volt jelen az urak beszélgetésénél, bizalmasaitól már mindent kitudakolt, s a legfontosabbakat éppen mise előtt egy úrfitól tudta meg a gyóntatószékben. Fő a tájékozottság… Mindez azonban titok. Előadásából az úrnő faggatására kiderül, hogy Zrínyi uram Bécsből és igen komoran érkezék. Egész este nem volt valami virágos kedvében. Ki-kifakadozott: „Haj, a püspök uramék…!" Epés megjegyzést tett megint a császári hadak fővezérére, Montecuccolira. A császárról se szólt a kellő tisztelettel.

– Miért jött oly szokatlan időben?

Ezt már Kálló atya sem tudja egész pontosan megmondani; de ami hírt tud Bécsről és Zrínyiről, a volt udvarhölgynek mindent kikarattyol. Úgy érzi, ez házi kötelessége, mellyel tartozik Bécs-szerte, sőt Róma-szerte nagy befolyású úrasszonyának, ő csak akkor beszél, ha kérdik.

Egy félreeső, kertre néző, átmeneti hímesboltban beszélgetnek, ez a helyiség a férfi és a női lakosztályt köti össze: a nagyasszony szobájához közel. Az úrnő csak úgy issza magába a legfrissebb bécsi híreket, a miniszterek legújabb rágalmait, amelyek bosszantják Zrínyit, mert velük szemben tehetetlen. Megint arról suttognak a bécsi udvarban, hogy embereivel még mindig szítogatja a pórok lázadását Horvátországban, ami szerinte már többszörösen megcáfolt hazugság. Tíz éven át felküldött beadványaiból azonban nem azt olvassák ki, ami bennük foglaltatik, hanem ellenkezőjét mindennek: és azt hírlelik, hogy belőlük világosan kiderül, hogy végképp a parasztok pártjára állt, holott az udvar a bán ellenében inkább az érdekelt Erdődy grófnak hajlandó pártját fogni, aki, lehet, hogy nem bánik egészen emberségesen a parasztjaival, de minden tettében királyhű embernek látszik. Zríni az oka, hogy még mindig nem ért véget ez a kínos és több mint tizenöt éve húzódó per az uraság és a pórok között: mert ha ő nem adott volna lovat alájok, nem kelt volna védelmükre annyiszor a zágrábi gyűléseken, azok nem követelődznének egyre nagyobb igényekkel, miket teljesíteni az egész Magyarország főrendi hatalmának megingatásával volna azonos. Ezt pedig se Wesselényi nádor, se Nádasdy országbíró, se Battyáni főgenerális, se más nem kívánja… Zrínyit az keseríti a dologban, hogy hiába írta és mondta el szóban is annyiszor, nem látják be odafönt, hogy az Erdődy-birtokokkal tulajdonképpen legjobb délvidéki legényeinek családjairól van szó, melyeket, ha ő közbe nem szól, Erdődy a törvénytelen rendeleteivel földönfutókká tesz vala… Erdődy voltaképpen nem tesz mást, mint az ő seregeit bontja egymást követő törvénytelen rendeleteivel és harácsolásaival: de szerinte épp ez érdeme annak a királyhű grófnak Bécs előtt – csak örülnek neki, ha odalent kavarodást támaszt, és ahogy tudja, zavarja a vizet a bán körül. Zríni, szerinte, parasztbujtogató…

– Na és, hogy őszinték legyünk – ütközik meg az úrnő –, Istennek való dolog ez?

– Nem. De az sem, hogy Zríni szűk társaságban hóbortosnak nevezze a királt, bolondnak a minisztereket, bolondok házának a bécsi kamarát. Ájtatoskodó ördögnek tartja a mi jó püspök atyánkat Bécsben, aki szerinte Magyarország vesztére kártyáz, adja a bankot, gonosz hamiskártyásnak bélyegzi Montecuccolit: akivel az őellene folyó játszmában a többi mind összejátszik… Megrögzött eszelősséggel és alattomossággal vádolja az egész udvart, s amint könyvében megírta, néki az egész birodalom diplomáciai erőfeszítései Magyarországért: csak német maszlag, és a dinasztia hétfejű sárkány képében jelenik meg a trónuson. De ez volna a legkevesebb, hisz mindannyian tudjuk róla, maga sem titkolja… Hanem arról is suttognak újabban már a bécsi udvarnál, hogy a horvát bán Magyarországon fölkelést készül támasztani, és Bethlen Gábor példájára királlyá akarja kikiáltatni magát. Amiben – köztünk szólván – lehet is valami, mert Vitnyédy itt az elmúlt éjjel is elkottyantotta magát Zríni uram asztalánál.

– Jessus Marie! Hát az a Vitnyédy is itt volt? – ájuldozott az úrnő.

– Itt.

– De tán csak nem mondott valami olyant, ami őfelsége személyét sértené?

– A világért sem mondott mást, csakis olyant, ami őfelsége személyét a legsúlyosabban sérti – játszadozott Kálló atya az úrnővel. – Például azt mondta, mikor vitáztak uraimék a helyzetről: „Bocsánat, hogy közbeszólok, de itt már egyedül csak annak kell utánanézni, uraim, melyik legyen az a jól eldugott vár, amelyről már régtől beszélek? Mert hiába minden szó itt, mégis úgy lesz jó, ahogyan én ajánlottam volt nagyságtoknak… vagyis ha a bécsi királt valami ürüggyel ide csalogatjuk nagyságtok valamelyik jó lápi várába, aztán se szó, se beszéd, rávasaljuk a kaput őfelségére, vége a dinasztiának! Mellettünk vagynak a franciák! Lajos királ védelme alatt Zríni Miklós uram lesz kormányzónk – és a többit majd, ahogy a jóisten akarja…"

– S ezt itt mondotta, nálunk? – remegett az úrnő. – Oh, ha Bécs fülébe jut a dolog, férjemuram tisztének vége…

– Maga a bán torkolta le Vitnyédyt, nagy eréllyel, hogy hallgasson, többé nem akar hallani ezekről a bolond dolgokról… De amint itt, Vasban mondják: nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél – vélekedett, kezét szelíden tördelve az elmélkedő szentatya –, Zríni uram se beszélne így az udvarról, miniszterekről, ha nem állanának mellette a pápa őszentségén kívül még Lajos király meg a westfáliai és egyéb rajnai fejedelmek is… Engem csak az izgat az egészben, mi lesz nagyságoddal és mi lesz a jezsuita renddel?

– Jaj! Ne is folytassa, páter – dermedezett az úrnő, ahogy egyre mélyebben belegondolt az esetleges lehanyatlás lehetőségeibe. – Mert ha ilyenekről beszélünk, még összeesküvésbe keveredünk mink is… Hát igaz lehet ez? Amit egy élet keserves gondjával teremt az ember magának: jön egy politikai fordulat, és egy pillanat alatt vége? Vitnyédy a gonosz szellemük! Az a sugalmazójuk! Az viszi vesztükbe ezeket a jó urakat mind. Mondja csak, ki ez, mi ez a Vitnyédy tulajdonképpen? Szerencsére, csak távolról ismerem.

– Vitnyédy? Zríni uram jószágkormányzója, ügyvédje. Képviselő. Egy olyan vízikék szemű, papucsorrú, tótforma ember, hosszú, hajlott háttal és örökkön uszító, hadonászó karokkal, mozdulatokkal. Amikor föláll és beszél az országgyűlésen, előretartva begörbített karját, mint egy fenyegető reformátor: ösztövér derekával nyugtalanul ide-oda hajladozva olyan, mint a tűz meg a fölfelé kanyarodó füst. Aki látja, hallja, vagy elborzad, vagy elkábul tőle… A nyelvétől sokan félnek. Mert akire ez valamit mond, azt úgy kiélezi, hogy menten agyondöföl bárkit egy szóval is: gúny és nevetség tárgyává teszi a nyilvánosság előtt. Akit gyűlöl, annak nincs irgalom: szüntelen és fáradhatatlanul támadja szóval, írásban, szembe, hátba mindenütt, és akkor árt neki, amikor nem is álmodik róla. És ennél a politikai prédikátornál, uramasszony, az a legrettenetesebb, hogy – ha támad – nem is nagyon lehet ellene rögtön védekezni, mert az alkotmányt és a törvényeket a legapróbb részletekig pontosan fejből citálja, és úgy forog az esze, mint a láng. Föláll, mond egy beszédet Zríni mellett, fölgyújtja az egész országgyűlést. De van egy férfiú, akit minden körülmények közt, leborulva, föltétlenül tisztel – Zríni…

– Köszönöm, szentatyám, a szíves felvilágosítást – didergett az úrnő –, de most már mennem kell. Csak ezt akartam tudni… És reggel, nemde, Confiteor a kápolnában?… Laudétur…

– In aeternam – emelte föl Kálló atya áldólag kezét.

A gyenge lelkű úrnő feldúlva és a félelemtől és kétségbeeséstől már szinte zavarodottan térült lakosztályába, s csaknem öntudatlanul jött-ment, járkált ott, a megszokott tárgyak közt, egy darabig. Nem lelte nyugalmát, míg minden léptét aggódva követő komornáitól tintát és papirost nem kért. Lelkének ködös homályában váratlanul ura anyjának képe jelent meg, azé az élettől réges-rég visszavonult, szegény, szerencsétlen öregasszonyé, aki ellen ő fiatalasszony korában sokat vétett. Hirtelen ráérezett, ha van rajta kívül valaki, aki befolyással lehet férjeurára, az csak ez a szerencsétlen és megértő lelkű öregasszony lehet, akitől ő mindig csak szelíd szeretetet, gyengédséget kapott és sok-sok megértést – és ő az urát mégis teljesen ellene fordította, ellenségévé tette saját édesanyjának a kálvinistaság ürügyével, egyetlen szóért, melyet udvarhölgy korában a nagyravágyásért tőle kapott, és az ura csak azért is fele vagyonát költötte rá a nászajándékokra, kelengyére és esküvőre, majd a papok hatalma alatt mindenéből kiforgatta, megtagadta anyját, s a szó szoros értelmében valósággal ínségre, nyomorúságra, papnői koldusszegénységre kárhoztatta az idős matrónát szalónaki magányában, és csak ő és Kálló atya a számontartói annak, hogy oda küldött lator szolgáival még mi mindenféle elképzelhetetlen módon zaklatta, háborgatta őt. Így a felkapaszkodott és Dunántúlra telepedett újasszony hamar elérte, hogy az országszerte tündöklő öreg csillag, a híres úrnő fényességéből lehanyatlott, s oly jelentéktelen árnyalakká vált a hajdani dúsgazdag öreg dáma, az egyetlen rivális, a fia házasságával koldusszegényen fölkerült udvarhölgy szemében, hogy szinte már nyomtalanul eltűnt életéből, mintha nem is volna. Soha eszébe nem jut vala, ha most nem volna szüksége rá. De most, hogy a fejedelemnői jólét, az uradalmak és ura biztonságának veszélyeztetésével nem tud hova fordulni: azt súgja az asszonyi ösztön, hogy írjon ura anyjának, kérlelje őt, hogy hasson fiára – és a váratlan jövő anyai szó bizonnyal meg fogja tenni hatását.

Megmártotta az alul aranyfoglalatú, egyébként rózsaszínűre festett lúdtollat a barna gubacstintában, és leereszkedve az asztalka elé, így írt:

Körmend, anno 1663. június

Özv. Battyáni Ferencnének, született herceg Lobkovitz Poppel Éva nagyasszonynak Szalónakra

Én szeretett jó Kedvesanyám!

Kérem kegyelmedet, ne vegye zokon tőlem, ami különbséget oly hosszú időn által tett köztünk a vallás, élet és szerencse; higgye el nékem, nem én tehetek arról, hogy Istentől áldott és boldog házasságom megkötése óta sem nem igen láthattam, sem levélül nem tisztelhettem kegyelmedet. De most, hogy a kegyelmed országló vitéz és minden erényekben jeles nagy fiáról, az hű szerelmes uram dolgáról volna szó (bár az ő tudta nélkül), mint lány az anyját, kérem én jó Anyámasszonyomat: ne hadja el, mikor veszedelem fenyegeti, forduljon hozzá levélben, intse, biztassa kegyelmed is jó anyai szóval Ádámunkat, hogy a most való nagy országfelfordulásban ne vedjen részt a világon semmi szövetkezésben, hanem érdekei, gyermekei, szépen gyarapított birtokai, a család és saját tekintéle megóvása végett is vonja ki magát mindenbül, amint lehet! Kerülje Zrínit, Vitnyédit és Wesselényi uramot; mutatkozzék gyakrabban az udvarnál s tisztelegjen a legfőbbek előtt, s mutasson még több érdeklődést királ urunk és a kamara dolgai iránt. Fő érdekünk, hogy legyen minél többet ott, a bécsiek közt, ezekben az időkben inkább, mint a saját váraiban, hogy ha úgy fordul, semmi vád, baj ötet majdan ne érhesse, mert én, ahogy asszony ésszel tudom, érzem és látom, uram személye minden hibáján kívül nagy catastrophába sodródhat a barátai révén és vele egyetemben mi is, mindannyian.

Azért kérem jó Anyámasszont, hogy lépjen kemed is közbe okosul és igen jó volna, ha nevelt fiánál is közre hatna, Zríni Miklósnál, hogy enérdekében és mind az egész kereszténség érdekében tegyen féket indulatjaira. Kérem, hogy minél nagyobb hamarsággal teljesítse kemed ezt a kérést, és bízom abban, hogy mérlegelve a mostani nehéz állapotokat, kérésemet magáévá teszi és anyai kötelességét tudni fogja.

Minekutána maradok tisztelettel, jó egészséget kívánva továbbra is,

Anyámasszonynak tisztelő leánya

Groff. Battyáni Ádámné

született Formentini Aurora.

Borítékba tette, gondosan megcímezte s lila pecséttel látta el a levelet, majd behívatta az öreg udvarbírát, s kezébe adta azzal, hogy minél hamarább küldjék el.

Nézi az öreg madár a levelet, hogy jól látja-e, forgatja, ropogtatja, nézi, s egyszer csak furcsa hangon megszólal:

– Hogyan gondolja nagyságod, hogy elküldjem ezt a levelet? Hiszen a szegin nagyasszony már több mint tíz év óta nem él.

Az úrnő ajkait ijedt sikkantás hagyta el a nem várt szavakra. Néhány pillanatig úgy meredt maga elé, mint aki hirtelenül elveszítette és nem leli magát az időben, csak néz, és emlékezetében fürkész lázasan, s úgy érzi, ha most nem jól emlékszik, akkor valami őrület állapotába került.

– Pedig elküldtem volna neki szívesen – folytatja jóindulatúan az öreg udvarbíró, letéve a levélkét az asztalra. – Csak valamivel korábban köllött volna megírni.

– Uram Jézus, hogy lehet, hogy én erre nem emlékszem? – sziszegi, s fogja homlokát az úrnő, s hangja oly messziről és idegenül jön, hogy az udvarbíró alig ismer rá.

– Én bizon aztat meg nem tudnám mondani – feleli úgy, mintha rejtve korholná –, de annyi biztos, hogy a jó nagyasszon, szegín, rég el van temetve, a szalónaki temetőben. Meghalt bizon. Még arra is emlékszem, hogy egy szép napsugaras októberi napon volt a temetése. Várjunk csak – töri a fejét –, akkor volt, amikor nagyságod fél esztendeig Bécsbe volt… De hát, sohse búsuljunk rajta! Ami nyugszik a szint alatt, hadd pihenjen, feledve szépen.

Battyáni Ádám űnagysága, Dunántúl nagy hatalmas lovassági főgenerálisa nem nagyon kedveli a kalandos dolgokat. Józan életű ember, „papok szolgája", mint szokta tréfásan írogatni magáról; inkább az élet földi valóságában szeret jobban elmerülni, hogysem holmi fölös ábrándozásoknak adja által magát. Körültekintő országgazda: volt őnagysága egy személyben udvari kamarás, Pozsonyban is nyomós úr, képviselő; gondos-pontos politikus; saját ügyeinek, hivatali s gazdasági dolgainak páratlan szorgalmú írnoka (aki le se tudott volna fekünni anélkül, hogy előbb nyolc-tíz árkus papírt tele ne írt volna). Igen alapos hivatalfő és azonfelül jó kardforgató katona. Ennyi minden együtt véve és még ráadásul családfő, példás atya, de a szó tágabb értelmében is – mert volt ennyihány vára, olyan, a Dunántúlon, ahol nem kevesebb, mint háromszáz tagú családi udvart tartott, mint egy fejedelem. Átlag mértékkel mérve, nem is juthatott volna ideje őnagyságának mással törődnie, mint több megyében szétszórt birtokaival, örökös bajok és ínségek közt sínylődő váraival, és az azokban lakozó, örök sirámokkal kesergő, nagy haramia katonáival: de hát már akkor is mondogatták róla, hogy ő átlagon föllyül való embernek számít.

Nem szereti, ha valami kizökkenti a kerékvágásból: mint ez a fura zalavári levélügy is… Méghozzá nem is katonai dologban. Újra előveszi. Nézi, forgatja… Délután hozta a postás:

Ányos Péter tesz benne panaszt egy elvetemült neveletlen szolgája ellen, aki beleszeretett az ősz kapitány egyetlen féltett galambocskájába, és mivel nem adja hozzá a leányt, a gazfi most kihívta őtet párviadalra. „Tisztelettel kírem nagyságodat – írja –, jüjjön mihamarabb hozzánk bajlátónak, még e heti szerdai napra: mert ha nagyságod itt nem leszen, síromban se lesz nyugtom, ha vénségemre valami szégyent vallanék…"

– Hm… Hetfét mutat a kalandárjom!

Főgenerális uram ismét nagyot hümment, és higgadtan elgondolkozik a dolog felől. A vakmerő szolga megin az a váraljai legény, persze, akit gaztettei után már híriből ösmert, tudta, hogy valahonnan a felföldről ette ide a fene Zalába. Alfő Györgynek hívják… Mindenre elszánt és mindenét elvesztett fiatalember, haramiabajszú, szőke – kell-e nagyobb veszedelem szegény Ányosra? –, de amúgy, amint mondják, jól forgatja a kardot. Csak hát egy olyan tarisznyás, mindig valahol vesztegelő alak, mint akiből sok van.

Ismeri a zalavári vitéz kapitányt is: az maga is jó kardforgató ember. Az volt, míg el nem öregedett. A rábízott várat mindenhol megtartotta, és volt idő, van annak már húsz éve, hogy együtt voltak „a hosszú hadba", és sok számos diverziókban vett részt vele együtt a török ellen.

– Ezt a gyalázatot nem engedhetem véghöz vinnye, hogy valami bolondságért még utóbb szégyenbe tegyen ilyen tisztes, öreg vitézt egy olyan sehonnai… Törvin tiltja az egymás közt való bajt. Törvin! – üt reá tömzsi tenyerével a maga elé kiterített levélre, s föláll. Pillanat alatt felfuvalkodik, mint a borz, terebélyes nagy mellyére eresztve ringó, tekintélyes, szőrös tokáját, amiképpen szokta, ha parancsot kiált – Ger-gő!… He!!… Hozzám, te!… Hun kujtorgó? Hadnagy uramot küldd ide hamar!

A legény épphogy befordult, és már perdült is vissza, mint a nyúl.

Nemsokára itt áll a hadnagy, Bosnyák Boldizsár, kihuzakodva főgenerálisa előtt.

– Bódi, te… Lásd, megin el kő menni – szusszantja keservesen, mint akinek sehol sincsen nyugta, még idehaza sem. – Mondd meg hamar, nem várhatnánk még ennyihány napig avval az írnyavaló parancsolattal?

A hadnagy a fejét ingatja.

– Főgenerális uram, nehezen.

– Pedig, öcsém, hát… Eriggy, rendelkezz, mert hónapután Zalaváron kő lennünk.

– Zalaváron?

– Ott ám – mutatja a levelet.

– Még ez is!

A hadnagy csóválja fejét, majd ismét az említett parancs dolgára térve, ő is elő akarja tárni a más irányban sürgető helyzetet. Itt is valami nagyon súlyos, és szerinte mindeneknél fontosabb dologról volna szó: a várak alá vetett falvak népe széltében megtagadja a kapitányoknak való engedelmességet. Azok a gyüttment tarisznyások grasszálnak, szítogatják a tüzet mindenfelé. Várban nem őriznek, egymás közt nem férhetnek, kapitánoknak nem engedelmeskednek, sőt visszaállnak; sűrű a panasz ellenük, hogy kezet emelnek tisztjeikre is… De íme, beszéljen egy levél. Széchenyi György püspök uram panaszkodik, Veszprémből épp a zalavári latrokra, hogy jobbágyait zaklatják, „ritka nap – olvassa fel a hadnagy a püspök atya szavait –, hogy kenyeremet is békességgel ehessem a sok panasz miatt. Szinte megnyomorítják a Szala két mellékét a végbeliek, a többi között a szalaváriak, kapornokiak és pölöskeiek, szintén úgy csatáznak reánk, mint a törökre. Most is Létránból harmincnyolc ökröt hajtottak el. A kapitányuk, Török István, aki természetileg török, hitében kálvinista, erkölcseiben (az egész föld tudja) hamis és tökéletlen ember…" Tessék… Csak úgy dűl a panasz!

– No, hát, ezek a panaszok… Hallám – emeli föl generális uram a nagy iratcsomót, s nyomban leteszi. – Ne sokat időzzünk, mondtam… De mégis, mi a fenét kavar megin egymás orra alá ez a sok akasztanivaló az én váraimban?

A hadnagy szalad, hogy behívja a vicegenerált, az meg már hozza magával a tollnokot is, hogy majd felolvastasson vele ezekből is egy kis ízelítőt űnagysága, a mindég úton járó, mégis mindent tudni akaró főgenerális uramnak.

– Megrendül a generálátusság, baj van mindenfelé – ingatja fejét a most behívott Káldi Ferenc is. Magas, tagbaszakadt, negyven év körüli ember, éppen ezek miatt az ügyek miatt lovagolt át Egerszegről, ahol egyébként Battyáni helyettese. – Hozzám is, de Keglevicshez is (ez meg a másik vicegenerál) naponkint dűl a panasz. Kapitánok a legénségre, legénség a kapitánokra panaszlanak: kocsmállás, dézsma, zsákmány körül a vita köztük. Legfőképpen meg, hogy nincsen zsold.

– Nincsen zsold!… De amíg van zsákmány, hadinyereség, kótyavetye, ne féltsd te addig őket! Bessenyei is a saját pénzébül áldozik a kiskomári végházára, mert úgy érdeke. Persze hogy a kocsmállásért a marakodás köztük: mer innya, panaszlani, civakodni, ehhő a háromhó mindenik ért. Személemet megkerülve, a haditanácshoz fordulnak döntésért. Sőt tudok róla – a Radonay – már a királyig akar menni a kocsmáltatási pörével. De minek a kapitánnak kocsma? Kocsma a legénségé. Persze, kőne a pénz: a jó kiadós jövedelmi forrás kapitán uraimnak!

– Nagy a pénztelenség, uram – mentegeti őket a vicegenerál. – Ezért a gyűlölködés köztük. Azért most sokkal fenyegetőbb, keményebb pátenslevelet kőne rájuk bocsájtani, mint legutóbb: hogy helyre álljon a regula…

– Tartsunk sort – int, majd a székre ereszkedik köpcösen, míg amazok állva maradnak. – Nincs idő mindenre… Lássuk – Zalavárt!! Mivel úgyis oda visz az utunk… Ott mi a baj ?

Némi keresgélés – és előkerül a levél, Egerszegre van címezve:

– A tarisznyások ellen írták a tüves-gyökeresek. Feleségeiket elcsábítják, élelemért mások kamoráit feltörik. Minap éjidőtt elhajtották volt a falu két tehenét és eladták az orosztonyi csütörtöki vásárba.

– Kicsodák?

– Valami Alfő György és társai.

– Megin az Alfő… De ne szaporíjjuk a szót. Kiskomárt lássuk, mi van ott, mert arra is megyünk, még csak ott lesz dógunk igazán – és ha ég, mindig onnand ég. „Zala csücske beleég e tűzbe", szokták mondani.

– Panaszolják is szegény komáriak, hogy egy száguldásnyira vannak a török fészkétől, Kanizsától, mégsem akarjuk lovasaik számát kétszázról kétszázötvenre emelni.

– Az a bajuk? Erősítsék meg jobban a templomukat! No, tovább… Hídvég meg az innenső csücsök. Az meg beleér a vízbe. Útba esik, ha megyünk. Onnénd mi hír van?

– Van onnan is, uram… Annyi panaszt még nem hallott a világ, amennyit ezek a nyomoróságos hídvégiek tesznek. Meg kő szakadni a szívnek, vagy különben csak nevetni lehet rajtok. Mert hogy rongyosak, fegyvertelenek, hagyján… No de, itt egy téli levél meg egy nyári tűlök. Amabban azt írják, hogy kezük-lábuk odafagy, végképp megnyomorítja őket a jegellés; amebben meg arról panaszlanak, hogy nincs csónakjuk, ha jön a török a révhez, víz alatt úszva bújnak, mint a récék, míg a török oda nem lű… Most itt oda lűtt a minap, megsebesített egyet köztük. De az sérülten is tovább evickélt a víz alatt, és megmenekült.

– A fenét! Hídvég pedig fontos hely… Mert ha ott vízhez jut a török, és naszádjaival átbárkázik a Balatonon: elönti a Zalát… Bécsig meg sem áll! Írnya kő Bécsbe, adjanak kőtségre, mert oda erősítés köllyetik. Levél őfelségének: hat legény, hat ló, hat puska, egy álgyú! Rögtön, amint visszajöttem, subskribálom.

– Aztán – ragad ki még egy másik levelet is a tarisznyából a vicegenerál – tarisznyásokkal a baj Sümegen is. Ezek is azt ríjják: van tizenhat éve s nekik fizetésük nem volt, hanem most kaptak egy hó pénzt. Ezért az idei búzadézsmával ők akarnak osztozni, innen az ellentét a polgár néppel. Embert is öltek, egy valami parasztot, aki nem akarta átaladni nekik a már hazahordott fejtésküvét, hogy megerősítsék vele a tarisznyatornyot. Azt is írja Kisfaludy István kapitán uram, hogy düledeznek a bástyák erősen, a kapufal teteje meg leomladt.

– Nem hír az – legyint főgenerális uram. – Dűlnek, hát dűlnek, öleget siránkoztam űfölségének, hogy a falakat már mindenfelé meg kőne javítani: ha nem ád kőtséget!… Hanem az már igaz, hogy azok a gaz haramiák, azok a tarisznyások már mindenhol igen nagyon rászolgáltak a regulára.

– Deákot is kőne fogadni, mert a Deák György hogy itt hagyott bennőnket, ez az egy, aki van, nem győzi az írnyavalót.

– Mért ment el az a bolond?

– Öccsét hogy útonállásért Újváron megkínozták, fenntartja, hogy az öccse ártatlan vót, azért nagyságodat tovább nem szolgálja.

– Hallgass! Haramia vót… Megérdemelte, amit kapott – de ez a György, ez jó deák vót. Sajnálom is, hogy elment.

– Így van mindég… Még el sem indult az ember: nyakába zúdul ezerféle baj. S alig ér haza az ember: újra menni kell. Az asszonyt is alig láthatja, a papokkal sem tud kedve szerént beszélgetni (pedig ilyenkor az szörnyűképpen fontos ám!). Mégis igaza van az asszonynak! Mindig ezek a fene bajos ügyek az országban mindenfelé.

Őnagysága morfondéroz és rendezgelődik, míg lélekben újra felkészülődik az útra. Nagy szemléről jött meg pedig az este is, majd úgy esett le a nyeregből a fáradtságtól. Nincs az a test, akit meg ne viselne kétheti lovaglás. Újvártól Vitnyédyhez át Sopronba – onnan Győrbe – Győrből Veszprémbe – onnan Egerszegre, majd végre haza. Most meg újra ki… Így megy ez! De legalább idehaza volna nyugta! Be se lép a kapun, a lakiak tanyát ütve várják. Három nap, három éjjel ácsorognak az udvaron, el se lehetett volna őket verni innen. Maga elé hívatta őket még az este.

Két kézzel katangol az asztalon, jő-megy a levélkötegektől, iratoktól roskadó, nagy szekrények között – iratokat tesz el, iratokat ránt elő, bele-belenéz, szuszog. Keze mindent gondosan zár, kulcsokkal – esze nagy sebesen forog, mint a motolla.

Hát a kiskomáriakkal a baj ott is. Nézi, forgatja, továbítsa-e csakugyan Pozsonyba, mielőtt útnak indul, a nyomorult lakiak panaszát? Mert ezek a gyehenna kiskomáriak – lám – visszaélnek főgenerálisuk engedelmével (hogy tősér emberekkel elkezdhetik a marhával való kereskedést): és most odahagyják a várat, fölcsapnak hajcsárnak, marháért lígnek-lógnak alá Kecskemétre. Alighanem összejádzik velük Pethő és Bessenyei is! Aztán mindegy nekik, milyen marha: minden marha – marha.

Beverik a csorda közé a szomszéd falubeliekét is, mielőtt az egészet útnak eresztenék Bécsnek. Azazhogy, mégsem egészen mindegy: minden fölös marha nyereség Pethőnek és Bessenyeinek. No de, az csak jó, hogy innen vesz gőbölt Osztria, Morávia! Ez a része nem is olyan rossz a dolognak. Csak ez a bajos, a fene rágja ki… Tudják, hogy benne van a főgenerális, és ettől űmaguk is vérszemet kapnak.

– Hát isz a tieitek nem is gőbölök – magyarázta nekik. – Ti kapzsi parasztok, tik mindig csak a javaitokért siránkoztok, még egy tehenet is sajnáltok azoktul a szegén katonáktul? Pedig űk védenek meg benneteket az töröktül! Ha egyszer elvitték, hát elvitték, mit siratjátok úgy azt az egypár sován tehenet? Majd a bécsiek visszaküldik tinéktek, úgyse kő nekik, mert nem lehet azokbul a ganyés, görcsös farú tehenekbűl harapni.

– Nekünk se adják ingyér – óggtak a nyakán. – A múltkor is száznegyven kecskét vittek el egyszerre – most meg száznegyven marhát? Tudjuk, hogy a kecskéinket Pethő László kiskomári kapitány vette meg tűlök hatvan forinton. Nem különb, mintha csak ajándékon vödné el tűlök. A marhát meg, most júniusban, Sásdy Mátyás meg Földváry Mátyás zalavári kalauzokkal vitték el.

– No! Akkor hát mi kő? – állt föl az asztaltól és fújt rájuk mérgesen.

– Térítsék vissza!

– Hogy gondoljátok? – rázta az öklét topogva. – Szegínyek űk, nem maguknak vitték! Aztán mire mentek azzal a hatvan forinttal, és mibül adják tinektek vissza, mikor azoknak sincs?

– De nagyságos főgenerális uram – állt a sarkára Túrós Miklós, a bíró köztük. – Hát itt minden a mi bőrünkre megy? A múltkor a keszteliek is Lak alól vittek tizenhárom apró tinót és tehenet; máskor hetvenhat disznóval mentek el a zalavári legények. Az árát most is hozzák!

– De néktek legalább van ölegendő! Értsétek meg, jó atyafiak, tinéktek még úgyis maradt jószág, örüljetek néki, hogy még mindig van tinektek, nem hajtott el benneteket a török.

– Isten verje meg az ilyen rabló vitézséget, hát akkor fizesse ki a kincstár!

– Ez már beszéd. Legjobb is, ha a főgenerális úr jóváhagyásával egyenest Pozsonyba, a kincstárhoz viszitek föl a kérést. Hátha kaptok onnand valamit, egyszer – jó lesz az unokáitoknak!

Így, így, bizon… Nehéz, mikor rablóvá, haramiává züllik lassan a katonaság. Kár is vót talán, hogy kezébe vette azt az egész kiskomári kezdeményezést, tudniillik a marhakereskedelmet: most azok a latrok is vérszemet kapnak… Aztán káros a végháznak, ha kijárnak messzire a hajdúk, mert gyakorta a török a vár alá üt…

– Nagyságos uram – fordul be ismét Bosnyák Boldizsár az ajtón. – Azt gondolnám, már ha Zalavárra visz utunk, mindjárt ezt a Záyn