A tél fiai: Dunántúli végeken 2.

By Jankovich Ferenc

Dunántúli végeken címmel jelent meg Jankovich Ferenc Kossuth-díjas
írónk három történelmi regényének együttes kiadása. A nagyszabású
történelmi regénytrilógia a török kori Magyarországot ábrázolja. (1. Hulló csillagok; 2. A tél fiai; 3. Hídégetés)„A lutheri tant még odalent, a délzalai szülői házban is merte volt meg, minekelőtte Pápára került. Prédikátori hévvel tolmácsolta azt egy frissiben hazatért wittenbergai deák, kit házukba fogadtak, s ki a római papoktól külsőleg is eltért: gombos fekete atillát, feszes nadrágot viselt, mint a kisnemesek és nem volt pocakja, tokája, nem viselt se bajuszt, se szakállt. Még attól a fiatalembertől kapta a szeretett könyveket, miket azóta emlékül őrizgetett; attól az első oktatásokat is, mert az otthonára lelt vándorló csodákat mesélt az új vallásról, mely a künti országokban tömegeket mozgatott volt meg: visszaadta az embereknek a régi szabadságot, hogy meglássák az Istent. Luther-szerzette könyveket, vitairatokat fordítgattak át magyar nyelvre a kapornaki házban s értelmükről, estennen, családi körben, hosszan elbeszélgettek, míg körülöttük égett, füstölgött, az ország…”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633744680

Book preview

JANKOVICH FERENC

A TÉL FIAI

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Jankovich Ferenc: A tél fiai

Szépirodalmi Könyvkiadó, 1953

Korrektor: Budai Ákos

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-468-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Jankovich Ferenc jogutódja

ELSŐ FEJEZET

EGY SZÜRKE DÉLUTÁN

Mit tehet az eső,

Hó, víz, szeles fölhő,

Hol vágynak most az Múzsák?

(Debreceni S.)

PÁPA SZÉPASSZONYA ott állt a tükör előtt; künn verébfej nagyságú pelyhekben esett a hó… A kandallóban óriási hasábfák lángoltak, akkora nagy hévséget árasztva az árnyas, meleg szobában, hogy az úrnő valósággal pihegett: karja alatt s teste rejtettebb zugain kis patakocskákban csörgedt a leverődött pára.

Könnyű ruhát próbált pedig, vágott derekút; kivolt belőle a nyaka, válla és egy tenyérnyi rész a kebléből, sőt hátaközepéből is.

Szent ég! mely gyönyörűséges ruhadarab!… Futárral küldték haza Bécs várából a drága holmit, – mi kedves meglepetés! Mi figyelmes, lovagias majom még mindig az ő férjeuracskája… Csak olyan aludtvérű ne volna őkegyelme! Húzódozik a hadiélettől: sokat jár Pozsonyba, Bécs várába; rákap a nagy evésre, borivásra, akárcsak az öregebb kapitányok. Pedig még nem is oly vénember Laci-maci! Alig múlt ötven esztendős… Hányan vannak, kik az ő korában már hajlottak, pocakosak, szuszognak és mellüket veri a csúnya, deres szakállok…

Szürkült a délután. A javakorú szépasszony – lehetett tán harminc esztendős! – telne tétlenül habzsolta önnön szépségét, a habkönnyű, csipkés, barackvirág színű ruhában… Most látta először így magát: levetkezve az ormótlan, nyakiggombos hacukát, ama csúf, nénémasszony-korabelit, melyben oly egyformák a szegény nők, hogy össze lehetne téveszteni őket… Mind egytől-egyig abban járnak! Csak szoknyájuk színében különböznek egymástól. Hanem azok a szoknyák! Legyenek akár lángpirosak vagy égkékek vagy hamuszürkék vagy levendulaszínűek: csak megtetszik, hogy magyar varrók keze babrált rajtok… Hol vannak azok a bécsi móditól?!

Tetszelegve forgolódott a tükör előtt; kedvét lelte saját gömbölyűségében, keble hószínfehér pihegésében… Majd hirtelen vágyakozással gondolta: Jaj, ha őtet most, e vágott ruhában, az a kunkori orrú, fekete ördög meglátná… Huhh! Ingyen se tudná levenni róla azt a szép, harapós tekintetét… Milyen kár, hogy nincs hon! Huszár Péter sohsincs hon! Mindig csak a les, örökkön az erdőket bújja az a szerencsétlen, meg a nádas, zsombékos réteket… Immár lélek-zeni sem tudnak nélküle a dunántúli fők. Hol Zrínyi Györggyel indul, hol meg az öreg Batthyány Boldizsárral, – most is Sárvár urával ment ki Koppány ellen, ebben a rút, förmeteges időben… Merthogy Koppány, Buda után, a leggazdagabb török város. De a legerősebb is! Annyi benne a török, hogy – amint Kenderessy vikárius mondja – az egész pápai őrséget megehetnék paprikásnak, vacsorára. És ő kétszáz legénnyel szállt ki Pápáról, hogy elfoglalja azt a rettenetes erősséget… Mert mindig csak a török, azok a szoknyás basák, – hogy bújna beléjük!

E gondolatra fölkacagott a szépasszony, nevetésére a szomszéd szobából egy őszes hajú, hízelgő mosolyú, leányféle asszonyság szaladt elő érdeklődve.

– Eufémia, – fordult felé az úrnő. – Mondd, emberi dolog az, hogy egy ilyen nyalka vitéz, mint Huszár Péter, másnak se vessen lest, csak mindig a bégeknek, basáknak? Hogy máson se törje azt a szép hollófürtös fejét, csak örökkön rajtok?

– Nem, nem emberi dolog… Ördöngösség ez, – csóválta a fejét Eufémia, – valóságos megszállottság asszonyom. Sajnálom hitvesét! Nem is tudom, miképpen bírja ki mellette ezt az életet Izabella?

– Izabella? – sikkantott föl egyszerre az úrnő s e névre megfordult a tükör előtt. – Igazán csak végelkeseredésében vehette el azt a halvérű, öreg nőt…

– Nem is olyan öreg, mint aminőnek látszik. De mióta ide hozta, – suttogta az, hirtelenül hangot változtatva, – még kevesebb időt tölt hon, mint azelőtt.

– Vájjon hol-merre kujtoroghat? Kinek teszi a szépet most is?… Mit gondolsz, lelkem, Eufémia?

– Éjjel-nappal csatangol, – fújta föl magát, fontoskodva a vénkisasszony. – Készakarva ront a legnagyobb halálveszedelmekbe. Oly dolgokat mivel, hogy az már hajmeresztő: megbabonázza legényeit és vakon követik tűzbe-vízbe… Mert úgyis tudják, hogy sértetlenül vezeti őket vissza.

– Szörnyűképpen rettenetes, csuda fene ember!…

– Azt mondják, egész életét harcban tölti és vereség még sohasem érte!

– Őtet vereség? – kacagott föl a szépasszony. – Maga Laci-maci meséli, hogy bégek és basák százaival vívott bajt… És ezernyi azon panaszolkodó levelek száma, kiket török fők írnak ellene a bécsi királynak.

– Úgy rimánkodnak, mint a fába szorult féreg, hogy zabolázná meg a Dunántúl ördögét… Mert cselekedetei a végházi török népnek tenger sok keserűséget okoznak… Valóságos ördög ez!

– Ördög ez, – vette át a szót ismét Eufémia. – Őfelsége mégis aranyos kupát adott neki. Láttam is, mutatá Izabella. Bele vagyon vésve cifra betűkkel: „Hű vitézemnek, a Dunántúl őrének – Rudolf császár. Anno 1581." Azt is azért, mert alighogy hazajött Bécs várából, ahol – úgy mondják – a királ a békesség okáért záratta volt le, mindjárt széjjelvert egy török csatanépet Hajmáskér alatt és huszárjait utolsó szálig hazahozta.

– Ritka nagy ijedelmes bajnok! Angyalok vigyáznak rá… Nemde, te is szoktál érte imádkozni, Eufémia?

– Én csak egy üdvözletet estelenkint… És a mult héten is az a rajtaütés Fejérvár alatt, asszonyom, a befagyott lápok fölött!… Azt mondják, hogy az már valóságos istenkísértés volt…

– Teremtő egek! – tördelte kezét a szépasszony, leplezetlen aggodalommal. – Annyiba sem veszi magát, mint egy rézkrajcárost a kártyaütögetésben! Esztelen ember!… Nincs jól, ha nem a halál torkában vagyon.

– Talán a hírért-névért teszi?

A szépasszony legyintett. Két szál gyertyát keresgélt elő a tükrös-asztal fiókjából és az ezüst gyertya tartókba helyezte.

– Hírért-névért? – dünnyögte. – Aligha… Van őneki becsülete, nagyobb, mint bárkinek a Dunántúlon. Laci-maci a felével is beérné… Hanem a zsákmányért!

– Nem vagyongyüjtő ember, – védelmezte Eufémia. – Hiszen ahogy jön, úgy el is megyén minden a keze alul. Ha van zsákmány, még az utolsó talpas is tejben-vajban fürdik Pápa várában. Rávaló nap meg kenyér sincs. Koplal a legénység, éhhel is hal.

– De ha se hírért, se vagyonért, hát miért? – toppantott az úrnő.

A társalkodónő elmosolyult.

– Azért, szerelmes asszonyom, mert jobban esik nékie mentül távolabb lennie a feleségétül… Nem is érthetem! Miért vette el Izabellát, ha úgysem szereti?… Talán a birtokaiért?

– Phő, – mondta az úrnő, kellemesen érintve. – Amióta Thury uram meghala, az egész Dél-Szalát megszállá az török… A Kapornaky-nemzetség birtokait is!  Hogy mért vette el? Hát dacból vette el, a szép Gyulaffy-leány miatt! Magán állt bosszút a fekete ördög.

– Amiérthogy az is férjhez mene Erdélyben, – kapott észbe a társalkodónő. – A szép Gyulaffy-leány…

– Ugyan mit tudott szeretni azon a málé kis Gyulaffy-lányon is? – ellenkezett az úrnő. – Azt a csúf, vizeskék szemét, hosszú orrát? Láttam, oly esetlen vala ott Tátikában, a fűzöld ruhácskában, akár egy leveli béka… Ha szóltak hozzája, majdhogynem sírva fakadt. Óh, a kis pipiske… Az idétlen! Nyaka kimeredt, mint egy fiúgyereké… Válla kidudorodott. És hitvány kis keblén lötyögött a selem.

– Nem tellett belé, holott pedig a bécsi módi csak így szép ám, teljesen, – hízelgett a társalkodóné, kézzel érintve úrnőjét. – Én asszonyom olyan, derékból, mintha virágkosár volna, ahonnan kigömbölödnek a fejér, feslő rózsák, – folytatta gyönyörűségtől megszédülve. – Belekábul a férfiember szeme… Asszonyságod keble-torka fejérségben egybe olvad és a karbunkulus oly tündékletessé teszi a bőrt, mint havat a csipkebogyó…

– Nemde, csodálatos módi?

– Csodálatos! – simogatta a társalkodóné. – Kimutatja az egész nyakat, csigolyástul.

– Huh! Mi ez? – riadt a szépasszony, s megakadt a szeme a tükörben… Mint a vércsemadár, mely zsákmányára csap, közeledett a villogó lap felé.

– Egy szeplő a tükrön, – nevetett föl Eufémia, tudva, hogy itt most végre nevetni szabad. – Csak a tükrön!

A társalkodónő most behozta az ékszeres ladikot, aztán játszi kedvteléssel piperézte fel úrnőjét. Nyakába zafírkövekből készült nyakbavetőt tett; szőke hajának hullámait gyémántosfejű ezüst tűkkel tűzdelte körül; fülébe gyöngyös virágokból csinált fülmellévalót – reszketőt – illesztett és feje tetejébe egy ijesztő méretű kontyszorítót, minek közepében csak úgy csillogott-villogott a smaragddal, rubinnal, gyémántszemekkel körülrakott zománcos medál… Még csak a karravaló hiányzott; azt is fölkapcsolta úrnője rózsaszínű bőrére: szép, szalmafonású arany karkötőt…

Majthényiné ezenközben fáradhatatlanul forgott a tükör előtt, mint egy bábú, aki engedi, hogy játszanak vele s aki szinte csak játszik magával, – mert nincs egyéb dolga a világon.

– Szép vagyok? – kérdezte.

– Gyönyörű! – rebegte Eufémia.

Az úrnő türelmetlen mozdulatot tett.

– Menj ki, Eufémiám, most elmehetsz. Majd ha köllesz, majd behívlak, édes szívem.

A társalkodónő magához nem illő meghajlást eszközölt és kiment, becsukta maga után az ajtót.

Majthényiné pedig tovább szövögette gondolatait. Mint a katona, aki csatára készül és számba veszi, kifényesíti összes fegyverét… Fodros selyem szoknyáját is fölemelte és hosszan, figyelmesen nézegette habfehér, teli idomait… Majd újra közelítve a fénylap felé arcát, a szőke fürtökkel, barna szemmel ékeskedőt, diadalmasan gondolta: nincs Pápa várában még egy asszony, ki fölvehetne vele a versenyt… Se Magdolna, se Zsuzsanna, se Izabella… Izabella?… Türelmetlenül fölkacagott. No, az sem járt ott, szegény feje, ahol a szépséget osztogatják. Hanem talán a barátnéja? Nádasdy Ferencné? A szépséges szép Báthory Erzsébet? Sárvár tündökletes nagyasszonya?… Te uram-isten! Azt beszélik, tejben fürdetett pór szüzecskék, gyönge lányok a hálótársai…

MESSZE TÚL a várkastélyon, mely a bástyákkal szegett dombról nyújtotta alá patkóalakú karjait (legelébb is a kéttornyú templomot ölelve magához); túl a belső város behavazott tornyain és tetőzetein, még az Alsó-városon is túl: egy háticsomaggal terhelt, vándorféle ember baktatott Pápa felé, a Bakony irányából… A nagy úton járók lassú lépteivel ballagott, időnként félre huppant a hóban, kezében bot. Végighaladva a Veszprémi úton, megállapodott az első épületnél, a Hosszú utca elején.

Tanácstalanul nézett a Csóka-csárda bejáratára, mint aki be is menne, nem is, a magas, sárga falú, négyfelől is körülzárt épületbe: melynek terjedelmes kapuboltjában lobogtatta a fagyos forgácsot a szél… Házsorokat látva a csárda mögött, arrafelé irányozta lépteit.

Két utca sarkallott össze ott: egyik kivitt a temető felé; másik a város alját érintette, egyszerű házikóival, a süppetegen sorakozókkal, melyek úgy tűntek a közeledő elébe, mintha százados közönnyel, vállukat is megrándítva farolnának a városnak.

A vándorló újból megállt a szögelletnél, tán azon töprenkedett, melyik utcába térjen, – egyik olyan ismeretlen volt előtte, mint a másik… Aztán, mint akinek teljességgel mindegy, gázolt a legközelebb eső épület felé, a temetősoron.

Könyékre tört, lapos, szalmatetős ház volt az; tetejében testes, nagy kémények fújták a füstöt; aztán se kapuja, se kerítése: udvarában egy asszony kötéllel húzta a kútból a vizet. A héjból szalmaszálak csüngtek alá, enyhe köd lebegte körül az épületet és a sok füsttől már barna volt a hó az eszterjéken. A nyitott tetejű konyhák annyira átmelegítették a tetőzetet, hogy a ház körül csipkeszerű, fekete lyukakat olvasztott a hóban a csepegés.

A jövevény barátságosan köszönt az asszonynak; engedelmét kérte, hogy tűzhelyüknél megmelegedhessék. Az asszony bizalmatlanul szemlélgette egy ideig, majd intett fejével a tornác felé, hogy csak menjen. Egy leány mosott a gádorban, az L alakú épület szögletében; gőzt vert a nagy teknő. Háta mögött, a kitárt ajtón, dőlt ki a konyhából is a füst… A lány kezében megállt a csavart ruha, kék szemében gyermeteg riadalommal nézett a ráköszönő emberre.

A vándorló alaposan megszemlélte a házat, ahová belép, le kellett hajolnia, hogy be tudjon bújni az ajtón. És ahogy bejutott, szeme-szája tele lett füsttel, krákogott és inkább kifelé fordult volna, mint be… A gomolygó szürkeségen átvöröslött a láng lobogó nyelve: pattogva, sziporkázva nyaldosott a tűzhelyről fölfelé, a nyitott kéményben. Hely oly kevés volt, hogy még megfordulni sem lehetett a széjjelszórt konyhai lomok – kosarak, vékák, földre tett cserépedények – között, nemhogy a hátiszekrényt letenni. Némán húzódott a tűz közelébe, melengette tagjait. Időnként beszaladt a lány s azon vizes karokkal egy nyaláb szalmát, rőzsét dobott a tűzre.

A jövevény tanácstalanul álldogált a füstös konyhában s míg lassan megmelegedett, tenyerével hol orra levét, hol kiszivárgó könnyeit törölgette.

– Nagy a felfordulás, ugye? – szabadkozott az asszony a tornácról. – De azért ég a tűz, melegedni lehet.

– Mosás van?

– Mosás. Száz huszárgatyát, üngöt mostunk ki virradat óta evvel a leánnyal. Mert befagyott a Tapolca, Aztán, kinek volna kedve odaállni ebben a hidegben?

 – Talán bizony ez is valami katonaház? – lepődött meg az idegen.

– Dehogyis katonaház, – felelte az asszony. – Csak ilyen szegény árendás ház, mint a többi. Két huszár ugyan lakik benne. Egyik az uram, Gombás János kántoros huszár, talán hallotta már hírét. A másik amott lakik ni, hátul, – mutatott el az épület végébe, egy másik, füstölgő ajtó felé.

A beszélgetés hallatára onnan is előbújt egy asszony: előre húzott kendője alól vizsgálódó, éles tekintetet vetett, végig a tornác hosszán, a ház szeglete felé; míg Gombásné így folytatta:

– De most nincsenek idehaza. Szen bár volnának, úgye szomszédasszony?… Üresek a kaszárnyák, kong az egész vár, csak a pattantyúsok, gyalogosok maradtak hon. Azok is németek. Szívesebben lopják a napot idehaza, a fene egye meg őket.

A lány nagy vesszőkosárban, lajtorján hordta föl a csavart ruhát, hogy odafent, a köteleken szétteregesse. Lábaszárán megfeszültek a gömbölyű izmok: térde is kibukkant a zsákból varrott szoknya alól, amint bebújt a padlásajtón.

– Hát hol vágynak? – érdeklődött a jövevény.

– Hát hun lennének? – ütődött meg az asszony. – Kimentek a törökre.

A jövevény bólintott.

– De a város fői közül csak maradt hon valaki?

– Azok közül? – nézett be riadalommal az asszony a hátiszekrényes emberre, kinek alakját bizonytalanul körülfolyta a füst. – Bizony azok közül sincs. Majthényi László főkapitány urunk Bécs várába utazék; Huszár Péter vicekapitány urunk Baranyába ment a törökre… aHamarcsa főbíró urunk, úgy tudom, Veszprémben vagyon. Nincs idehaza senki. Egyedül a püspöki helytartó van idehaza, az is beteg. Az egész város kólikás.

– Hát az evangéliomi egyháznak ki a feje?

– Evangéliomi egyháznak? – rémült el az asszony. – Szent isten! Nincs. Amióta a boldogult Huszár Gál meghala, van is evangéliumi egyház, meg nincs is Pápán.

– Hát meghala Huszár Gál? – hökkent a jövevény, ráncba futó homlokkal. – Kihez forduljak akkor? – morogta maga elé és az asszony észrevette, hogy a hír a jövevényt kellemetlenül érintette. Vigasztalóan mondta, egyre inkább megeredt a nyelve:

– Bizony, meghala Huszár Gál, isten nyugosztalja. Jó ember vala pedig: szépen prédikált a szegényeknek az öreg templomban. Amióta meghalt, immár a szegénységet nem vigasztalja senki. Mi lenne velünk, ha a mi jó asszonyunk, Huszár Péterné itt nem volna! Lássa, – kezdte a panaszt, – szívesen megkínálnám egy falattal kegyelmedet, mert látom, szinte valami igés ember lehet. De szégyenszemre bevallom, egy falat ennivalóm sincs. Reggel ettük meg az utolsó pár szem főtt kukoricát, evvel a leánnyal a mosás előtt. Istenem-uram! így szűkölködik az egész Alsó-város népe. Mindenki várja haza az embereket, hogy talántán hoznak valamit: egykét dénárt legalább, – avval is mire megyünk? – mert ezen a részen itt mind szegény hópénzes huszárok laknak… Az én uram is csak olyan kántoros huszár: fertályévenként adják utána a zsoldot, azt a hetedfél forintot; azt is, ha adnák! Ezért vállaltuk föl ezt a mosást a leánnyal, mert ha nem hoz pénzt, összejön ebből is egy forint körül, egy kis rozsra. Ha meg hoz is: kell a lóra, huszárembernek, ugye, első a ló…

– Hun vesznek itt rozsot, még ha lesz is rá pénzük, ebben a nagy hófúvásban? Most jövék körösztül az Bakonyon. Olyan idő van, hogy még az utakat se találni meg.

– Van itt rozs elég! – lobbant az asszony. – Aszongyák, hogy a tizenkétlábas ház padlása telidesteli van. Csak rávaló nincs… Node, nem panaszkodom ám – kapott észbe, – baj nem újság. Van belőle mindenhun, bizonyosan te-kegyelmednek is; mink is, zemetni készülünk, – sóhajtotta és legyintett.

Az idegen ezenközben odatartott egy megjegecesedett tökkobakot a tűz közelébe, hogy tartalmát fölmelegítse. Meglötyögtette és az asszony felé nyújtotta barátságosan.

– Igyék.

– Mi ez?

– Kecsketej. Pápa-Kovácsiban kaptam egy jó öregasszonytól.

– Dehogy veszem el, – szabódott. – Ettem én már, köll az kegyelmednek is. Csak fogyassza… Nincs ülőhely? Tessék hát beljebb, a szobába…

Alacsony, széles ajtó felé mutatott, melynek barna, avétt táblájából egy tenyérnyi (és állati hólyaggal beragasztott) ablakféle rés kandikált ki a konyhába.

– Csak üljön le, a ládára, – kiáltotta vissza, mert ő maga kiszaladt a tornácra, valami hangokat hallott.

Nyomasztó, földes, négygerendás odú fogadta a belépőt és nehéz, áporodott levegő. Az utca felől egyetlen rácsos ablak szűrt be valami fényt, az is inkább lyuknak látszott, mint ablaknak. Pár lim-lom, szertehányva a sűrű homályban és rendetlenség, takarítatlanság mindenfelé.

A vándorló lekapcsolta hátáról a szekrényt és leülepedett. Ekkor, a háta mögül, ziháló hangra lett figyelmes.

Megfordult és szeme – megszokva a homályt – csak most akadt meg a sarokban. Törött szalmán egy ijesztő módon összeaszalódott és inkább fekete, mint sárga arcú öregasszony feküdt a földön s felé fordította fájdalmas kifejezésű szemét: már csak az mutatta, hogy él.

– Jónapot, – köszönt oda ijedten, és az csak egy szempillantással fogadta a köszönést. A jövevény ekkor fölállt és közelebb lépett a nyomorult fekhelyhez. – Beteg, jóasszony? – kérdezte részvéttel.

Fáradt szemrezzenés volt a felelet. Kintről, ezenközben, durva férfikáromkodás nesze hallatszott be és Gombásné csattogó-pattogó hangja.

A jövevény meg csak állt a szoba közepén, kezében megakadt a kobak és mikor Gombásné befordult a konyhába, úgy hangzott be nyers, egészséges hangja, mint valami vigasztalás:

– Tojást… Kenyeret… Örökkön ezek a feneette németek. Kéregetnek, mert abból akarnak megélni, hogy örökkön kéregetnek… Ide eszi őket a fene, már megén… Mutogatják szájokat, hogy éhesek. Én talán nem vagyok az? Ki nem éhes? Menjenek a törökre, ha éhesek; az én uram is odavan… De ehhez értenek: koldulni, rabolni, aztán gyalázkodni, mocskolódni, a mieink meg odavagynak, szenvednek… Csak tessék ám leülni, – dugta be fejét nyájasan az ajtón, – a nyanya szegény már úgyis a végét járja, nem zavarja azt.

– Mi baja van a néninek?

– A belső részét fajdalja… Ajánlott is neki a hegyi asszony füveket, de az se használ… Hetvennégy éves. Már nem is eszik. Még a múlt héten akart volna enni, de nem volt mit. Igaz, hogy most sincs. Nekünk sincs, pedig dolgozunk.

Az öregasszony frissen jártatta szemét, jeléül, hogy érti a beszédet s megértően nézett, hol leányára, hol a jövevényre. Különösen a tökkobakot figyelte elevenen, arról le nem vette a szemét.

– Igyék, néne! – lépett hozzá közelebb a jövevény. – Tej van benne. Kecsketej.

Egy pillanatra megállt a zihálás és az öreg száj, mintha mondani akart volna valamit, előbb rángatózott, aztán megmozdult, kinyílt. De csak csukamló nyelés volt a felelet és riadt, könyörgő tekintet megint.

– Dehogyis iszik, – mondta Gombásné eréllyel. – Nem köll már inni ennek. Egy pár órája van hátra, aztán… – Kezével intett, mutatta, hogy úgyis meghal. De az idegen azért odanyomta a kobakot az öregasszony szájához s amint ajkát érte, az öreg test egészében megrezdült s olyanféle mozdulatot tett, mintha föl akarná emelni a két kezét, hogy megfogja a kobakot. De már annyi erő se volt benne… Hálásan nézett, öreg szeme elkönnyesült, amíg lassan szürcsölte, nyelte a langyos kecsketejet és mind az utolsó csöppig ki is szítta. Utána egy pillanat alatt elaludt. Zihálását nehéz, hosszú lélekzetek váltották fel.

– Te asszony! – kiáltotta a jövevény. – Tudod-e, hogy mi baja van a te anyádnak? Az éhhalál, a morbus hungaricus… – mondta irtózva és Gombásné némán állt, csöndesen lehajtotta fejét.

Morbus hungaricus! Éhtífusz, a híres magyar betegség…

Gombásné nem értette a latin szavakat, csak egyszerre maga előtt látta azt a sok-sok koporsót, amit a nagy tél beállta óta elvittek ablakuk alatt. És akik azokban a faházikókban feküdtek, azokra azt szokták mondani a Temető-utcában: „Isten nyugosztalja, jobb is nekik… Ez se kér többet enni, szegény feje!"

Később, mikor a jövevény újra hátára vette a szekrényt és búcsút vett az asszonytól, a konyhában félkézzel lekapta lábáról az egyik szakadt csizmát és ahogy kirázta, két dénár pottyant ki belőle. Gombásné hálálkodott; nem akarta mind a kettőt elfogadni. Aztán melléje adta a leányt kísérőül, hogy. megmutassa az utat a vár felé.

A lány ezenközben egy hosszú, fagyos sárgarépát ásott ki a kertben a hó alól és most útközben azt ropogtatta.

Végigtörtettek a Csóka utcai szegénysoron, a szakadó hóban. Befordultak az Árok utcába és dél felől, a külső bástya alatt, közelítették a várat. A házak errefelé mind oly egyformák voltak, mint lakóik: tépettek, gubancosok, düledezők s ahogy lépegettek a söpretlen, takarítatlan úton, a vándorló szívét lassan összefacsarta a sivár, városszéli kép. Itt-ott vánszorgó gyermek állt a leány elé, kunyorálta tőle a sárgarépát.

A Czincza-csatorna mellett mentek, s az szüntelen gőzölt, bűzt árasztott, nem fagyott be, mert a Belváros szennyvize csordogált benne, a külvárosi palánkfal alatt. Végre elérték az Irhás-utcát és befordultak egy házba, a legelsőbe, mely ott kuporgott a várfal és a Czincza közt: szokatlanul nekifarolva a magas palánknak. Kiderült, hogy a viskó udvarából rejtett ajtón alagút vezetett be a palánk mögé, a belső gyűrűbe.

A KANDALLÓBAN hamvadt a parázs, künn még öregebb pelyhekben hulldogált a hó… Odalent, a vársáncok belső lejtőin nagyokat hujjongatva szánkáztak a gyerekek. De a szépasszonyt nem érdekelte a gyermeklárma, tekintetre se méltatta a kínálkozó téli képet.

Tagbaszakadt háziszolga settenkedett be lábujjhegyen és újabb hosszú cserhasábokat lökött a zsarátnokok közé. Félszemmel odasandított felé. Az figyelembe sem vette a jelenlevőt: bár a tükörből jól láthatta a bamba tekintetet, a visszafordított férfifőt, mit elöntött a tűz pirossága, amint ott térdelt a kandalló előtt.

– Te!… – kiáltott reá. – Miféle vándorlegény ácsorog odalent, az udvarban?

A paraszt közelebb lépett az ablakhoz s megérezve úrnője asszonyi illatát, szeme kidülledt, megtántorult:

– Nem tom, ki legyen, – mondta s köhentett. – Nem atom.

Két ablak közt függött a tükör és a hab jelenség, aki még mindig ott fürdette idomait, mint valami ezüst színű vízben: még közelebb libbent bámulójához s maga is az ablak .felé hajolva, vállával érintette őt.

– Nem tod? Hát itt mindenféle jött-ment ember besétálhat a várba? Hátha valami kém? Tudni akarom, miképen került belül az falakon?

Ekkor az élésmester fordult be dühösen.

– Főrabunk már megén nem fogadta el a vacsorát. – Hizlaljuk, mint a pávát: az utolsó darab kenyeret, az utolsó csücske szalonnát is nékie takargatom. Tegnap is morgott, most meg azt mondta, nem köll. Egyék meg a magyarok, ha különb étket nem adnak. Hogy a fene essék a belébe ennek a büdös, potrohos töröknek! Az egész város népe koplal, éhezik, ő meg válogat.

Az úrnő tudta, hogy a drága rab jól tartása az élésmester lelkét terheli; azért is jött ide a főkapitánynéhoz, hogy előre igazolja magát.

– Menjen kegyelmed, kérjen a mi éléstárunkból valamit,– mondta és bekiáltotta Eufémiát. – Édes szívem, eriggy és adjatok ki Mankucs agának valami vacsorát. Rizsát, gesztenyét, fahajat és aszalékot is, mert a török a szalonnát nem eheti. Holnap is idejöjjön kegyelmed, az evésnek idején, – fordult az élésmester felé – mert a legjobb eleségekkel kell tartani Mankucs agát.

Az visszanézett távozóban.

– Ha éhen hal, legföljebb nem fizet. De én csak azt mondom, inkább dögöljön meg: bottal, ütleggel kell tartani az ilyent, aki nem eszi meg a szalonnát, – dohogta.

Az úrnő újból az ablakhoz lépett és kíváncsian alákukucskált.

– Kétezer ember maradt hon és nincsenek őrök… Csavargók járnak az udvarban. Bárki bejöhet a palotába; el is rabolhatnának innen, senki sem állna út jókban.

– Nem a! – lökte ki mellét a paraszt. – Nem addig van az!

– Sokra mennék veled, – fitymálta az úrnő. – Mit értesz te ahhoz? Te csak a tuskóforgatáshoz értesz. Betaszigálod azokat a görcsös, nagy hasábokat az kemencébe; aztán oly hévséget árasztasz, hogy már a ruhát is alig viselhetem… Látod, itt vagyok ebben a nagy palotában egyedül, egy védtelen asszony. Senki se vigyáz rám. Pedig vágynak asszonyrablók a Bakonyban, haramiák… Mi volna, ha engemet is elrabolna egy haramia? Fölakasztanának tégedet!

A paraszt megbűvölten bámult az úrnőre. Szeme, amely csak ormótlan, nyakiggombos hacukákban szokta látni a várbeli fehérnépet, ijedten tapadt a szépasszony kivirágzó idomaira és amint az lassan közeledett felé a beszéd közben, ő ugyanúgy hátrált a látvány elől. Végül nekiment a fásvékának és felbukfencezett… Úgy látszik, az asszonyt szórakoztatta ez a dolog, és még – a tükörben is lesve magát – játszott valami szerepet: orrcimpái finoman lüktettek s csábos fölényes, büszke mosoly játszott ajkán…

– Mit állsz itt?… Ereggy, nézz utána, mit akar itt ez a settengő alak? Hívjad elébem, hogy kikérdezzem! – utasította a legényt, aztán az ablakba könyökölve, figyelt aláfelé.

Odalent, a patkóalakú épület térségében, egy prémkucsmás, hosszúlábú vándorféle ember ütögette csizmáját a fa derekához, a hullongó hóban. Kezében bot, hátán valami szokatlan, furcsa, emeletes szekrény, olyanféle, mint a drótos tótoké. Pirosra csípett, borotvált arcából kikandikált egy fagyos uborkaorr.

Úgy látszik, máshonnan is fölfigyeltek a jövevényre, mert a vicekapitányi lakosztály kapujából is előbújt valaki és feléje lépeget…

– No! – toppantott az úrnő. – Hol vagy, ólommadár? Úgy cammog, mint a medve! Persze, elkésett… Izabella kíváncsisága már elrabolta a jövevényt.

Ingerültségében kilökte az ablaktáblát és lekiabált:

– Te lomha fajankó! Mért nem siettél jobban?… Gyere föl! – S fönt, a szobában ráparancsolt: – Mondám, hogy nézz utána! Tudni akarom, ki ez a jövevény? Miért jött? Mit akar?… És most ereggy által, mondd meg Huszárnénak, hogy elvárom estebédre! Reverendisszimusz Kenderessynek is mondd meg, hogy a nagyasszony estebédre hívatja! És most szegyeid magad, kotródj a szemem elül!

ODAÁT, a patkóalakú épület másik szárnyában, a vicekapitányi lakosztályban szintén lobogott a kandalló; száraz alakú, fahajszin bőrű nő üldögélt mellette, nagy, tüzelő szemekkel, nyakiggombos, régimódi ruhában. Kezében könyv: A keresztyéni tudományról való rövid könyvecske. Írta Gál-Szécsi István… Időnként hosszan, fürkészve meredt a tűzbe, izgalom rezgett arcvonásain. Aztán keze fürgén járkált a könyvek közt s előhúzva egy másikat a közelálló szekrénykéből, mintegy előbbi gondolatát folytatva, olvasta:

Kiket az iszonyú cselekedeteknek lelkiismerete megrémített és belső vereséggel gyötör, titkon való ostort készítvén nekik az kínzó lelkiismeret: ezek azok, kik rettegnek és minden villanásra elsárgulnak, első mennydörgésre is holt elevenek lesznek…

Huszár Pétérné új hitű volt.

Mélyen érző, ezért sokat csalódott lélek; napló-jegyzeteket is készítgetett s kedvtelve foglalta össze azokban élte tanulságait, örömtelen leánysága s Huszár Péterrel kötött házassága történetét, át meg átszőve Szentírásból vett igékkel, vallásos elmélkedésekkel.

A lutheri tant még odalent, a délzalai szülői házban ismerte volt meg, minekelőtte Pápára került. Prédikátori hévvel tolmácsolta azt egy frissiben hazatért wittenbergai deák, kit házukba fogadtak, s ki a római papoktól külsőleg is eltért: gombos fekete atillát, feszes nadrágot viselt, mint a kisnemesek és nem volt pocakja, tokája, nem viselt se bajuszt, se szakállt. Még attól a fiatalembertől kapta a szeretett könyveket, miket azóta emlékül őrizgetett; attól az első oktatásokat is, mert az otthonára lelt vándorló csodákat mesélt az új vallásról, mely a künti országokban tömegeket mozgatott volt meg: visszaadta az embereknek a régi szabadságot, hogy meglássák az istent. Luther-szerzette könyveket, vitairatokat fordítgattak át magyar nyelvre a kapornaki házban s értelmükről, estennen, családi körben, hosszan elbeszélgettek, míg körülöttük égett, füstölgött, az ország… Ezek az írások ádáz haraggal ostorozták a római egyház világi hívságait s a papok bűneit, mik romlásba vitték a keresztyén népeket a földön… Mert a papok odaszegődtek a világi hatalmasságokhoz, nyakukra ültek a fejedelmeknek és akaratukat tűzzel-vassal érvényesítvén, eladták Jézus Krisztust az ördögnek. A papok a Megváltó keresztjével szentesítették a nagyurak garázdaságait és pokollal fenyegették az értök verejtékező, éhező embereket… Új hit támadt azonban, amely terjed, mint a tűz, mindenfelé: felgyújtja maga körül a régi, hivalgó világot… És az Úr leveté válláról a tékozlók arany palástját; eldobta kezéből az aranyalmát, megsokallá a nevében elkövetett gonoszságokat. Nem rekeszti külön magát arannyal, bársonnyal, a rongyos sokadalom szeme elül; nem burkolódzik tömjén-fellegekbe, hanem azt akarja, prófétáin keresztül lássák őt. Minden vezeklő megláthatja: ott lakozik az igazi jámborak szivében…

Izabella elhagyatott lelke, a délzalai szülőházban, fogékony volt az igére és nagy magánosságában sokat gondolkodott az igazi istenről, az Úr országáról, melynek a magyarok hazájában is el kell jönnie… Nem most gyűlölte meg a régi papot, aki forrón szégyenletest mondott neki a gyontatószékben és mint egy veszedelmes varázsló: nyakában stólával, kezében füstölővel, fejében papsipkával, uralkodott a kapornaki kastély és uradalom fölött. Mindenki rettegte szavát, tekintetét; ahol elment, a jobbágyok térdre hulltak előtte és a szegény pórasszonyoknak csókra nyújtotta törökgyűrűs kezét, akkora dölyfös leereszkedéssel, mintha maga volna az úristen…

Izabella szívébe fogadta a wittenbergai deák szavait és nem volt nyugta, míg a szentelős papot el nem űzték a háztól és az egész Kapornaky-család, négy-öt pusztát lakó cselédségével egyetemben az új hitre nem tért. Az a wittenbergai deák pedig, aki meggyújtotta szívében ez új szerelmet, végül választott magának egy szép kulcsárlányt, kiszemelte a puszták hajadonjai közül a legszebbiket… A csalódott Izabella dideregve burkolódzott be lányságába: s átadva magát az új hit szenvedélyének: Luther, Kálvin tanaiban keresett vigasztalást, soha nem akart többé férjhez menni.

Csalódott női lelkek közt gyakori, hogy akiket megvert valamiképpen az élet, egy új hit tanaira vetik magukat szomjasan, abban keresnek s lelnek vigasztalást. Érzékeik rezzenéseit hamarább váltja ki egy új könyv, egy izgalmas felforgató gondolat, semmint egy férfi tekintete s egyszer csak gyökerestül átalakulnak: már nem is nők többé, hanem elszánt diakonisszái egy mozgalomnak, különös, lobogószívű átmeneti lények a vénkisasszony és a férfiember közt.

Ez lett lassacskán Izabella is… Észre sem vette, hogy lánysága fölött elröppent az idő: kijárt a pusztákra, vigasztalta az özvegyeket, vagy a háború nyomorultjait, és sokszor úgy érezte: nem is a saját akaratából cselekszik, hanem az Úr mozgatja cselekedeteit. Egy sóvárgó érzés urhodott el rajta: miért is nem született férfiembernek, mi nagy dolgokat tudott volna ő cselekedni a földön! Mert a nők csak nők maradnak: hiába pallérozzák ki elméjüket a legszebb gondolatokkal: mégsem veszik emberszámba őket az erőszakos férfiak, kik közül még a legostobább is följebbvalónak érzi magát, csak azért, mert csizmában jár és orra alatt, büszkén, kiereszti a bajuszt. Buzogányt markol, kardot köt s fölénnyel mosolyogja le a szegény asszonyi állatokat, kik udvarházi magányukba temetkezve, gyötrődnek odahaza. Éltök maga a bizonytalanság. Örökös félelem és övéikért való aggodalom érzése közt hányódnak. Mi törékeny rezzenések, baljós sejtelmek, napsugaras vágyakozások tükreivel van kibélelve a női szív, nem éri azt föl a férfielme… Még akkor sem, ha Huszár Péternek hívják! – Ezért, titkos fölénnyel töltötte el a tudat: ha férjeura gazdagabb is nála hírrel és véres cselekedetekkel: ő viszont gazdagabb érzelmekkel, gondolatokkal…

Már első találkozásukkor ő érezte magát erősebbnek. A híres sárréti nyargaló vitéz akkor is lejárogatott Veszprémből Zalába s vad híre volt: féltek tőle nemcsak a törökök, de a magyar falvak lakói is. Volt egy gyűlölt ellensége odalent, a koppányi öreg Arszlán aga, aki Orosztonynál (Kapornaktól nem messze) az elesett nagy Thury György fejét vette… Azt kerülgette esztendőkön át és nem volt nyugta, míg párviadalban meg nem ölte. Később is lejárogatott a déli végekre, s őrködött ott, mint valami oroszlán…

Egyszer (valami leshányás után) véres homlokkal állított be a kapornaki udvarházba, hogy kimossa sebét. Akkora buzogányütés érte sisakját, hogy homloka beledagadt a vascsákóba, alig lehetett lehúzni fejéről. Huszárokkal telt meg az udvar s az egész ház népe félt, remegett… Végre, mikor lecibálták a sisakot az indulatos kapitány fejéről, ez kirántotta Izabella ágyából a lepedőt, kétfelé hasította, odadobta az udvarházi kisasszonynak, hogy mártsa ecetbe, kösse be a homlokát hamarosan. Izabella villámló szemmel, remegő kézzel kotorászott a vitéz feje körül; és az nagy káromkodásokkal biztatta, mert sietett, tovább akart menni… Kábulat, sebláz lepte meg azonban, nem folytathatta útját. Ágyba fektették, ott tartották éjtszakára s a nagy vitéz egész éjjel éktelenül káromkodott és félrebeszélt. Néhai kapitánya, Thury György halálát emlegette sűrűen: fogadkozva, hogy megbosszulja és időnként egy női név hagyta el ajkát… A Kapornaky-nemzetség megrendülten állta körül a neves vitéz ágyát, de a huszárok legyintettek. Hagyják csak, reggelre kutya baja sem lesz…

S csakugyan, mire meghajnallott, a beteg fölült az ágyban, szidta a törököt és tapogatta-nyomogatta homlokát. És minél jobban fájt, annál kegyetlenebbül nyomkodta és káromkodott, végül behozatta huszárjaival az aga fejét, kitől az összeütés során a homloksebet kapta. Ijesztő, halotthalvány arc meredt a kosárból a Kapornaky-nemzetségre, félig nyitott szemmel. Nyakán, a véres csonkból, kifityegtek az elvágott fekete erek, orrlyukai is alvadt vérrel voltak tele. Visszariasztó látvány… Huszár Péter hosszan elgyönyörködött a levágott emberfőben s elégedetten mormogta: „Ez is megkapá a magáét, a bestye féreg!… Aztán nagylelkűen utasította huszárjait, vigyék ki a főt, tűzzék ki az udvarház kapujára… Ilyent még úgysem láttak a kapornaki kapufák… Szörnyű emlékű nap! Később azzal jöttek be a huszárok, hogy elriasztották a farkasokat az elesettek vázai közül, a határban. A hősök maradványait pedig, miket meghagytak a farkasok, elföldelték. És érdeklődtek, mi legyen a nyolc török fővel, miket még mindig kosaraikban tartogattak? „Elvisszük, felékesítjük vélek a pápai falakat! – mondta a sárréti, aztán bort kért és erőt vett magán. Nemsokára már fönt ült a lován, szélsebesen elvágtattak…

Ez a nap kitörölhetetlen emléket hagyott Izabella lelkében. Alighogy elmentek a huszárok, levették a kapufélfáról az ijesztő véres főt és elásták, hátul a kertben, nehogy veszedelmet hozzon a házra. De néhány nap múlva, éjjel, nagy vonításra, kutyamarakodásra ébredtek. A vén Kapornaky fáklyát gyújtott és kilépett a tornácra. A környék valamennyi ebe ott viháncolt, játszottak, gurigáztak a földből kikapart emberfővel… Izabella, a történtek hatása alatt, napok múlva is föl-fölsikoltott álmában s mikor fölrázták, elmondta, hogy Huszár Péter fejét látta, amint végiggurult a kapornaki országúton… Nyitott szemmel is rémképeket látott maga előtt s haraggal, borzadállyal gondolt arra az emberre, aki a véres főt a házba hozta... Legközelebb elmondta neki álmát s Huszár Péter nagyot kacagott az „asszonyi balgaságon, aztán jól megnézte Izabellát, akinek őróla ily fura álmai vannak… „Öcsém, mi lesz velünk? – aggodalmaskodott az öreg Kapornaky. „Mi lenne? Nem vetek neki félesztendőt: ezt a vidéket is megszállja a török!"… A Kapornaky-nemzetségen kitört a