Zrínyi Ilona

By Dénes Zsófia

„Én mint Rákóczi fejedelem árváinak anyja vontam meg magamat gyermekeimmel ezeknek várában, amelyet, mint örökségüket köteles vagyok számukra megoltalmazni, ha megtámadtatik” – írja Zrínyi Ilona Caprara császári tábornoknak, amikor az Munkács feladására szólítja fel. Három évig, mint sziget a tengerben, áll Munkács: a magyar szabadság utolsó védvára, Thököly kurucainak végső menedéke.
Az ostromról és a hősi helytállásról, Zrínyi Ilona életéről, szerelméről szól ez a távoli idők hangulatát élesztő történelmi regény. Szép, hősi élet regénye, mert az írónő végigkíséri Zrínyi Ilona életét első házasságától egészen haláláig, amely a távoli Törökországban, száműzetésben érte utol, második férje, Thököly Imre oldalán. Dénes Zsófia ifjúsági regénye mindenkit érdekel, aki szereti ezt az izgalmas történelmi korszakot és a magyar történelem legrokonszenvesebb hősnőjét.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633446607

Book preview

DÉNES ZSÓFIA

ZRÍNYI ILONA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-660-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Dénes Zsófia jogutódja

I. RÁKÓCZI FERENCNÉ

VISZIK A MENYASSZONYT

Az eperjesi országúton hatlovas hintók robognak, mögöttük társzekerek hosszú sora tart északi irányban Bártfa szabad királyi város felé.

Előttük tarka ruhás szolgák lovagolnak, kék vagy pecsétviaszszín sörényű – festett sörényű –, arany-, ezüstszerszámú paripákon. Mellettük piros és sárga csizmás hajdúk, lovászok, díszruhás szolgák nyargalnak, szélben lobogó mentével. Pompázatos keleti mesében vonulnak így; aranysujtásos, ékkőbogláros, gyöngyfüzéres, nyest- és nyusztprémes az egész menet. A hintók orsóin strucctoll bóbiták lengenek, belsejükből török szőnyegek, aranyhímes karmazsin bársonypárnák villannak elő.

Nagyúr utazik ilyenformán. Magyar nagyúr, országbáró és főrend az Úr 1666. esztendejében, töröktől eltanult, de saját múltjából is hozott, rangját felmutató fényűzéssel. Úr, aki nem dolgozik, nem fizet adót, helyette a jobbágy, a szegény nép izzad és sanyarog. Várak, óriási uradalmak, arany- és drágakő kincsek, külföldnek hizlalt gulyák, hírneves ménesek, tengernyi birkanyájak birtokosa és a föld népének élet-halál ura.

Amerre halad kincses menetében végig az országon, török martalócok és német császári zsoldosok haramiakezétől felperzselt falvak vagy nyomorúságos sárkunyhók földbe bújt telepei szegélyezik az utat.

Amint kikanyarodik a fenyőerdők közül a kies útra, a könnyű hegyi levegőben, szőlők lejtője alján, mintha mindenki máris részeg volna. Részeg a levegőtől, az elő-előrántott pálinkás- vagy borosbutykostól és a várható jóktól, amely útjuknak célja.

Február utolsó napja ez, a nap magasan jár, csak jelzi, merre visz hajlása Késmárk tornyai mögé, de az égbolt igen nagy magasságban még világoskéken feszül, és az aranyfénytől jókedvben szikrázik.

Bártfáról már ideint Szent Egyed székesegyháza őrtornya. Megdördülnek pedig Bártfa sáncainak ágyúi. Örömöt lőnek, mivel falai közé most érkezik távoli földről, az Adriai-tenger partjáról a szépséges menyasszony, gróf Zrínyi Ilona, a horvátországi bán, Zrínyi Péter császári főlovászmester leánya, atyja és húga kíséretében, hogy most ülje menyegzőjét a nagy Rákóczi-ház fiatal sarjával, Báthori-javakban ülő Báthori Zsófia fiával, I. Rákóczi Ferenccel, Erdély választott volt fejedelmével.

A bártfai városháza asszonyházában – a tanács az épület egyik szárnyában mindig is az átutazó várúrnőket szállásolja – Ilona szemére nem jön álom.

Pedig fáradt a soknapos utazástól, a hintóban való egy helyben rázódástól.

A fogaton tett több hetes februári utat az ő huszonkét esztendeje is megérzi.

Az asszonyház ólomkarikás tányérokból rakott üvegablaka a főtérre néz. A holdat felhő takarja, a főtér sötét. Ilona fölkel ágyából, hálóköntösére prémes palástot vet, kinyitja ablakát. A füstfogó köpenyes kandallóban hatalmas hasábfák égnek. Itt, a Kárpátok tövén ilyenkor még foga van a télnek.

Különben is a hegyek levegőjét megszokta. Ahonnan jön, Grodnyik, az is kősziklán fészkel. Zrínyi-birtok, ahol a várhegy lábát ugyan tenger mossa, a Quarnero, de körülötte ott a kőrengeteg, a Dinári-Alpok végtelenje, sziklatömbök és lejtők vad világa, melyet szekér nem jár, eke nem szánt, porhanyó föld nincs a magasban, és csak a hegyi ló lába találja meg a kapaszkodót.

Ilona összemarkolja nyakán a palástot. Fázik. Rázza a hideg. Végighúzza kezét homlokán. Nem, nemcsak a bártfai éjszakától reszket, hanem attól, ami eszébe jutott.

Miklós bátyja halála.

Milyen hirtelen jött. Hihetetlen volt. Vadkan? Megsebesített erdei disznó, az győzött volna rajta? Azon a felfegyverzett, életerős férfin, aki félelmet nem ismert? Senki sem látta, csak Póka. Póka, a jáger. Ilonának mindig ellenszenves volt. Képe sunyi, mint a rókáé. Sokszor elgondolkozott ezen. Kinek volt érdeke, hogy Zrínyi Miklós elhallgasson? Hogy hősi tettel és buzdító szóval ne mutasson utat nemzetének? Elgondolkoztató kérdés, amin Ilona gyakran töpreng, és a következtetés mindig egy. Kinek oly hosszú a karja, hogy a kursaneci erdősűrűbe elérjen – Pókáig?… Bécsé!

Indulatos mozdulatot tesz. Keze megáll a levegőben. Ez nem az a hely és idő, hogy ilyesmin járjon az esze. Holnap férjhez megy. Vőlegénye lejön Makovica várából – húszéves, daliás legény. Tavaly ismerte meg a trencséni fürdőkben. Gazdag. Olyan nagy vagyon, nagy birtok ura, hogy Ilona szülei jónak látták a nagy származású ifjú udvarlását. Hogy Ilona eközben boldog? Hogy szerelmes-e? Ki kérdezi?

Nekitámasztja homlokát az ablakfának, kinéz az éjszakába. A tanácsterem felől, mely ezen az órán az urak ebédlőháza, mi sem hallatszik ide. Az épület másik szárnyán van. A sötétségben alig is különbözteti meg a hegyes tetős, egyemeletes házakat – a jómódú polgárság lakhelyeit –, de délután, mikor megérkeztek, jól látta festett homlokzatukat. Olyan a főtér ezekkel a házakkal, mint a képeskönyv. Magának a városházának a fala is tarka. Szepességi festőmesterek ember nagyságú figurákat festettek rá, nemcsak kívül, de bévül is az udvar- és teremfalakra. Csupa jelkép: a kereskedelem, bányászat, borászat, igazság, szerencse és hasonlók, a helyi polgárság önérzetének megfelelő elrendezésben. Máskor ezek mennyire szórakoztatták volna Ilonát. Most más gondja és izgalma van.

A sötétben, mélyen lenn, húr pendül meg. Koboz. Férfihang hangzik fel, szűrten, hangfogósan, a nagy csöndben mégis tisztán kivehetően. Fiatal férfi hangja. Panaszkodik. Német ajkú városban magyar szó. Urak kíséretéből katona lehet. Katona vagy szolga. Jobbágy vagy nemes. Talán valamelyik szép komornalánynak szól.

Mondjad, hogy szeressen,

Engem meg ne vessen

Egy hitvány nyalkáért,

Egy rút fertelmesért,

Mert ha egy nyalkáért

Megvet, csak egy rosszért,

Kész az koporsóban

Vagyok leszállanom…

Kiegyenesedik. Széles, nagy mozdulatot tesz. Úgy, mintha ölelne. Szerelem. Be jó lehet! Be jó lehet annak, aki szíve mélyéből szeret – még úgy is, ha panaszkodik. Őneki, Ilonának, sohasem lesz ez a boldogsága?

Mondjad, hogy szeressen,

Engem meg ne vessen…

Elszakították őt anyjától, otthonától, mindattól, amit szeretett. Mit adnak cserébe érte?

Szerelmet?

Nem. Kötelességteljesítést. Azt mondják: országérdek, és neki, a Zrínyi lánynak, el kell hallgatnia.

Ezt megtanulta Ilona. Nem az esze, a szíve fogta fel a leckét. Vérévé vált, mint minden, ami jóra Miklós bátyja tanította… És ezért – ezért jött ide engedelmesen Bártfa városába, hogy holnap kezét nyújtsa Rákóczi Ferencnek.

Kész az koporsóban

Vagyok leszállanom…

Milyen nehéz az ő szíve.

Kinn éjfélt kongat az óra. A felváltott éjjeliőr kiáltása felsüvít az éjszakában.

– Abgeleeszt!

Ilona becsukja az ablakot.

– Aurórika, édes húgom, alszik-e?

Az oldalajtó bársonyfüggönyét félrehúzza Ilona. Bekémlel a szomszéd szobába.

– Nem alszom, édes néném.

Milyen szelíd ez a hang. Auróráé. Csupa érzés, csupa megadás. No, az övé igazán más. Őbenne mindig van egy kis lázadás, harag, saját akarat, akkor is, amikor az eszére hallgat. Hányszor mondta Miklós bán még aprólány korában Oszalyon, a Kulpa mellett – másik otthonukban –, amikor lóra ültette, és maga ott poroszkált mellette:

„Inkább fiú lettél volna, te első, nem lyány. Annak születtél."

Őbenne inkább fiútermészet volna? Vállat von. Majd elválik. Az élet megmutatja.

– Ha nem alszik, jöjjön be kelmed, húgocskám!

Talpig érő gyolcsingben, aranyhímes török papucsban besurran hozzá húga, Auróra Veronika. Ilona köpenyt borít reá, nehogy megfázzék. Megfogja a vékony, magas gyermekleány kezét. Az feléje emeli arcát, Ilona fél fejjel nálánál is magasabb. Az izzó parázs meg az ágy mellett virrasztó olajmécses világánál egymásra néznek.

Ilona arcán gyöngédség, Aurórikáén aggódás. Mit akarhat tőle a nagy testvér?

Ilona a szélesebb vállú, karcsúbb, teljesebb. Az este lemosta arcáról rózsaillatos meleg vízben a ráírt fehér és rózsás festéket, a szépnek kívánt mátka kötelező hóhamvát, hajnalderengését. Most itt áll az egészséges dinári lány természetes sápadtságában, bőrének sárgás gyöngyfényével, merészen ívelt, sötét szemöldökével. Határozott metszésű orra éppoly kifejező, mint érettgyümölcs-szája. Legszebb a szeme. Mély és lobogó. Süt belőle, hogy Ilona nem mindennapi ember.

– Baj van, édes néném?

Ilona legyint. Erről beszélnie nem érdemes. Leül az ágy szélére, maga mellé vonja húgát. A vállán nyugtatja kezét.

– Arra kérem, édes szívem – mondja halkan, de határozottan –, ne menjen kelmed vissza Klagenfurtba a máterekhez, maradjon itt, édes húgom, nálam.

– Itt? – rebben fel Aurórika, és körülnéz.

Ilona pillantásában feddés van.

– Természetesen nem itt, Bártfán, édes húgom, hiszen azt tudhatná. Hanem itt nálam, Felső-Magyarországon. Egyelőre a pataki várban, ahol férjemurammal élni kívánunk. Az én gyönge eszközeimmel mindent megteszek, hogy édes leányhúgom kedvét lelje Patakban. Ha édes szívem azt mondaná: „Az ég szegletéről szeretném azt a csillagot" – én, Ilona, megkockáztatnám, hogy lehozzam a kedvére valót.

Ilona hangja kérő.

Aurórika ijedten hunyja le szemét. Kegyetlen, amit rá felelnie kell. De nem tehet másként. Nem és nem. Ígérte, elígérte magát, szálak tartják már, vaskapcsok. Pedig mennyire sajnálja Ilonát. Minden tagjában érzi, hogy ez a drága teremtés itt milyen árván egyedül lesz. Lehunyt szemhéja alól könny serked.

– Nem tehetem – suttogja alig hallhatóan.

– Nem-e? Mert megígérte az apácáknak, hogy visszamegy?

– Azért – leheli Auróra.

– Úgy, mint másik húgom, Petronella, kit Zágrábban nyeltek el a szentanyák?

Aurórika lesütött szemmel ül. Török papucsa hegyével döfködi a szőnyeget.

– Édes néném-szívem, ne haragudjék meg kegyelmed, nemcsak az ígéret visz engem vissza, de én nem találom meg helyemet ebben a zajos világban. Nem való nekem a harc és nyűgösködés az életért. Nem éri meg.

– Nem-e?! – csattan fel a nagylány szenvedéllyel.

Elhallgat, és kis idő múltán halkabban:

– Értse meg, szívem-húgom, mindegyikünknek el kell végeznie e földön a maga köteles emberdolgát. Csendben élni, csak térdre borulni, csak imára kulcsolni a dologtalan kezet, bizony, ez könnyű mesterség. De elvégezni a legtöbbet, amire képesek vagyunk e világon, hogy becsülettel megálljuk helyünket, melyre a sors állított, hogy ne csalódjon bennünk senki, és felelhessünk azért, amit ránk bíztak – lássa, húgom, ez különb cél. Ezt szolgálta Miklós bátyám. Erre tanított engem is. Kötelességteljesítésre, a másokért vállalt kötelesség teljesítésére – halálig. Szükség van reánk, Zrínyiekre. Nem vagyunk sokan. Ne pártoljon el szívem-húgom tőlünk. Maradjon.

Aurórika arcán végigömlött a könny. Egész testét rázza a zokogás.

– Esedezem…

Összekulcsolja kezét, az ágy előtt térdre hull, a párnába fúrja arcát.

Ilona talpra áll. A kandallóhoz lép, egy ideig szótlanul mered a parázsra. Ami előbb még izzott, az apró fafelületek átkoptak szürkére, halottfeketére. Megszólal:

– Az ügyes orsolyák és klarisszák! Éhesek és szomjasak kegyelmetekre, mivel sok kincset, marhát, Zrínyi-javadalmat visznek. Bezzeg ők nem fáradtak, nem ernyedtek a harcra. Mögöttük a jezsoviták állnak és a nagy papok szent biztatásukkal. És kegyelmetek, védtelen leányzók, könnyű zsákmány nekik. Asszonyanyám pedig tűri.

Elhallgat. Szava, miközben beszélt, hol gúnyos, hol keserű, hol csak súlyos volt. Aurórika leánysírása végigkísérte.

Ilona kiegyenesedik. Túlesett valamin. Nyugodtan mondja:

– Hát igen. Én majd harcolok.

BETHLEN MIKLÓS

Kora hajnal lett, és a városháza tanácsterme az emeletes homlokzatról még mindig világít a főtérre. Ezen az éjszakán csak ebédlőház, de a tölgyfa asztalnál, telt cinkupáik előtt, mégiscsak tanácskoznak ily késő órán is az ottfelejtkezett urak.

A boltívek alatt sűrű és fűtött a levegő. Borszag árad benne. A beszéd is, mely a teremben kavarog, sűrű, fűtött és borgőzös, ahogy az ilyen órán magyar urakhoz illik. Itt összetalálkozott a Délvidék a Felfölddel és a Dunántúl a messze Erdéllyel. Amit pedig pápisták és protestánsok itt szoros egyetértésben egymásnak elmondanak, az kivétel nélkül panasz és háborgás.

Ez a menyegző kiváló alkalom a gondolatok kicserélésére. Úgy érzik, senki sem figyeli őket, senki sem vigyáz reájuk, hacsak az ajtó mellett égő szövétnek alatt álló páncélos faszobor nem. De az is barát, magyar úr, ki ma velük tartana: az egyik városalapító Rozgonyi vitézi szobra. Orrát-kezét a letelt két és fél század alatt szú rágta meg, hanem talpfelirata még ép. Az büszkén hangoztatja, hogy Zsigmond, Magyarország királya adott a vitézlő nemesnek e helyt arany és ezüst bányászatára jogot.

– Az igen! – hördül fel kupája mellett Zrínyi Péter. Bővérű, piros arcú, nagy testű, hangos szavú férfi. A vendég urak, akik ismerték néhai Zrínyi Miklóst, a horvát bánt, kevés hasonlatosságot találnak benne bátyjával. Péter úr öklével ittasan veri az asztalt: – Az igen! –bökdös kupájával a szobor felé. – Mert az a Zsigmond, német királyfi létére, magyarul érzett, igazi magyar király lett, magyarnak vallotta ország-világ előtt magát. De tudott is a mi fajtánknak adni, ajándékozni, hogy javára legyen az országnak. Hanem ez – ez a kis lefittyedt ajkú Habsburg, ez az udvara mögé elbújt tutyimutyi Leopoldus, a negyedik gyerek, akit papnak neveltek, és a jezsuita atyák közül úgy kellett beugrania császárnak?

– Hasonlóképpen Apafi uramnak Erdélyben a prédikátorok közül – nevet fel elázott ésszel Teleki Mihály, Apafi kancellárja, az erdélyi fejedelem egyik küldöttje és rokona. Híre van, hogy nem szívleli gazdáját, az sem őt, de szükségük van egymásra. A könyvimádó Apafinak a harcoskötésű, kemény, ravasz és nagyravágyó Telekire. A kancellár jobban fékezi a fejedelemnél a zabolátlan erdélyi főrendeket, jobban járja a kétkulacsos politika tojástáncát: hol a Habsburgokkal, hol a törökkel. – Apafi uram szívesebben ment volna maga is prédikátornak – vallja kéretlenül a kancellár, hogy az éjfél utáni bor megoldotta nyelvét. – De nem engedte ám a török sógor! Annak pontosan ilyen teddide-teddoda helytartó kellett.

– Nem baj! – bólint rá gonoszkodva Vitnyédi István, az ország legvérmesebbnek tartott lutheránus prókátora, Zrínyi Miklós egykori soproni bizalmasa, aki egész este politikáról suttog.

Jó, hogy a főpapok aludni tértek. Pedig számosan jöttek el a fejedelmi esküvőre. Eljött Szelepcsényi, az esztergomi érsekprímás, az egri, nagyváradi és zágrábi püspök, valamennyi kellő segédlettel. Az ő fülüknek, nagy Habsburg-híveknek, nem valók az ilyen borközi beszédek. Ebben nem ismernek tréfát: mindenben, ami pártütés, saját hatalmuk megingását látják. Védik a Habsburgokat, akár saját bőrüket. Az ilyen italközi csaholásért képesek volnának hóhérkézre juttatni a bőbeszédű urakat. Pápista és protestáns elégedetlent egyaránt. Magyar földön ők a bécsi önkényuralom legfélelmetesebb képviselői. Elsősorban pedig az új esztergomi érsekprímás, Szelepcsényi György uram, akit még a katolikusok táborában is kegyetlen és képmutató embernek tartanak.

– Nincs olyan hamisság – mondotta Szelepcsényi érsekké kinevezése után Nádasdy Ferenc, a protestáns hitről katolizált főúr, Magyarország leggazdagabb nagyura –, amit pénzért meg nem tesz!

Valóban, bár csak néhány hete, hogy érsek, az ország mégis tudja róla, hogy az ő istene a pénz. Pénzen a protestánsok is megvásárolhatnak nála mindent. Mégsem lett volna ajánlatos, hogy az urak az ő jelenlétében szidják a Habsburgokat.

Éppígy aludni tért már Wesselényi Ferenc is, a nádor, a szépséges murányi asszony, Széchy Mária hitestársa, minthogy ő már jó ideje betegeskedik.

Annál éberebbek a felvidékiek. Homonnay, Perényi, Csáky István őkegyelmük, frissen mázolt katolikusok. De éppen úgy Szuhay és Szepessy Pál uraimék, akik megmaradtak protestánsoknak. Mint a szomjas föld, úgy isszák valamennyien a messziről jött urak szavát.

Felharsan ismét Péter úr szózata, ő a kelleténél egy árnyalattal mindig hangosabb.

– Mert hiszen sok nyelven beszél, olaszul ír verseket, fest és muzsikál is szabad idejében ez a Leopoldus. Azt már nem tudom, jól-e vagy rosszul. De hogy velünk nem úgy bánik, mint a jó király, sőt nem is, mint az okos király, aki népét segíteni, gyarapítani akarja, hanem úgy, mint a magyarok kiszipolyozója, az bizonyos! A németek és olaszok, azok igen, azok a szívéhez vagy mijéhez nőttek. De mi szegényedjünk el. Bennünket nem kell istápolni, csak kifacsarni. Lerágni rólunk a húst, hogy csak a csont és bőr maradjon.

Fenékig lehajtotta kupáját, és újra töltött. Nem győzte öblögetni a torkában megrekedt haragot.

Körülhordozta komor tekintetét. Szeme összetalálkozott valakiével, akit eddig nem vett különösebb figyelembe. Fiatal férfi volt. Szeghajú, almaképű. Fekete szeme, mint a sólyomé. Ott ült kis távolságra tőle asztalánál, éppen csak egész este néma volt. Üres kristálypohár állt előtte, abból egyetlenegyszer hajtott fel kevéske bort, mikor a mátkapár felköszöntőjét itták. Egyébként semmi bántó nem volt magatartásában, semmi gáncs, kívülhelyezkedés vagy finnyáskodás. Egyszerűen csak olyan ember viselkedése, aki nem szereti a bort és a sok beszédet. A hallgatás és a megfigyelés illett egyéniségéhez. Bár ő is a magyar urak dolmányát, ékköveit viselte, mégis volt valami külsején, ami a külföldjártat sejtette. Nem lehet tudni, mi az, mégis van ennek a könyveken, főiskolákon, külországokban nevelődött új nemzedéknek saját bélyege. Zrínyi Péterre gyakran rátekintett, mint olyanra, aki a környezetéből legelsősorban érdekli. Vonásain tükröződött, ismeri Péter úr jelentőségét, és tiszteli a Zrínyi név glóriáját. Egyébként korkülönbségre fia lehetett volna a főlovászmesternek.

– Öcsémuram, Bethlen Miklós, kegyelmed pohara üres? – állott fel maga Zrínyi Péter, és boroskancsójából tölteni akart a vendégnek.

– Megköszönöm, bátyámuram, nem kérek. Ami az én szomjamnak kellett, megittam – fedte le tenyerével poharát Bethlen.

– Mifajta szokás ez? – háborgott Péter úr. – Tán erdélyi? Úgy tudom, Erdély fejedelme, akinek képében Teleki urammal kegyelmetek jelentek meg e helyt, állandóan lekacsint kupája fenekére. De fiatalságod annyit járta a teméntelen külországot, Leidát, Hágát, Londinumot, hogy elfelejtette a mi módinkat. Így van-e?

Váratlan dolog történt. Bethlen Miklós felkelt, átült Péter úr mellé, arca elkomolyodott, úgy nézett fel Péterre. Kis idő múltán halkan válaszolta, mivel válasznak szánta a kérdésre:

– Emlékszik-e még kegyelmed, bátyámuram, és hogyne emlékeznék, ha nekem van róla tudomásom, hogy nagynevű atyjafia, néhai Miklós bán életében milyen mértékkel élt, és mely keveset ivott? Mert én még ott ültem nála Csáktornya várában kispalotája asztalánál, ahol feleségén kívül legfeljebb öt-hat vendéggel mulatott, és a bőséges vendégasztalt nagypalotájában teríttette, de ő oda személyesen soha be nem ment, mivel a gazdag asztalt és az erős italokat nem tűrte. Öt napig mulattam nála Csáktornyán, amikor hazaérkeztem, és azalatt mind gyönyörködtem őkegyelme szerény mértékében, önmegtartóztatásában, szorgalmas napjában és magas szellemében. Nekem az ő példája fennen áll.

Zrínyi tágra nyílt szemmel meredt a beszélőre. Dolmánya nyaka nem volt szűk, mégis odakapott, és rándított rajta, mintha levegőre volna szüksége.

– Igaz is, most jut eszembe. Kegyelmed ott volt nála azon a vadászaton!

– Keserves emlékem az az utolsó nap – bólintott Bethlen uram. – Ott voltam én is a kursaneci erdőben, amikor az megtörtént. De benn, a sűrűben nem jártam vele, ahol az erdei disznó rátört. Bár lettem volna kéznél. Csak egy horvát vadász, Póka volt vele.

Péter lezárta szemét. Keze ökölbe szorult, foga megcsikordult, vérmes arca elfehéredett. Bethlen hallgatott. Péterből, mint a hörgés, felszakadt:

– Mondja csak, mondja, mondja kegyelmed, aki szemtanú volt, tartozik nekem elmondani, hogyan történt.

Bethlen köhintett. Az asztalra meredt tekintettel lassan mondta:

– Már kinn álltunk a hintónál, hogy indulunk haza, mert esteledett. Odahozza a sors Pókát, és azt jelenti horvátul, ő megsebesített egy kant, egy darabig ment is a vérin, ha utána mennénk, elveszíthetnénk. Miklós bán erre azt mondja nekünk: „Öcsémuraim, kegyelmetek itt maradnak, én megnézem, mit mond ez a bolond". Volt nála stucpuska és rövid, széles pengéjű vadászkés, így nyargalt Póka után. Négyen követték kis távolságban: Guzics, a várkapitány öccse, egy Majláni nevű ifjú gavallér, egy Angelo nevű olasz inas és egy horvát lovász. Egyszerre csak sietve nyargal vissza Guzics, mondja a bátyjának, hamar a hintót, mert oda az úr. Én magam is odafutottam, hát ott fekszik. Szíve már gyöngén vert, szeme nem volt nyitva, már egy szót sem szólott, csak meghalt.

Majláni beszélte később, Miklós bán bement Póka után a disznó vérin a sűrűbe, ők négyen még csak a lovakat kötözték, mikor hallják kis távolságra a jajszót. Nem az úr jajgatott, de Póka. Ő, Majláni, érkezett oda elsőnek, látja, Miklós bán arccal a földön, a kan a hátán, ő hozzálő, a kan elfut. Póka fenn volt egy horgas fán. Az úr felkél, folytatta Majláni, és azt mondja: „Rútul bánt el velem a disznó, de ihol egy fa (azt csatákon is hordozta zsebében), állítsátok el vele a seb vérét, arra igen jó." Megpróbálták, hiába, csak elfolyt a