Összegyűjtött versek

By Jankovich Ferenc

ÉrzékiDerűs bölcsesség, ólom-álom illat…A liliom káprás köde nyomasztó.Hozzám hempelyeg s míg hason s szíven hat –már kirepült a képzeleti lasszó.Liliom kelyhén szétolvadt havas tó,közepén forrás, mint női Hat, égetfelhányt párákkal… Irigylem a méhet,mely közepébe vágott a magasból. –Ebben kezdődni s ebben lelni véget:ledér sziromhús-párnán hemperegve –reám is átcsap égi méhe kedve.Majd önfeledten alunni rá szépet –egy pillanatra mindent elfeledve,álmomban is tovább szeretve, élet…Jankovich Ferenc

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633744642

Book preview

JANKOVICH FERENC

ÖSSZEGYŰJTÖTT

VERSEK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-464-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Jankovich Ferenc jogutódja

VÁLOGATÁS A

NAPKERGETŐ

C. KÖTETBŐL

A NYUGTALANSÁG ÉNEKE

Egy este, tikkadt fényű ég alatt

mendegéltem, mindentől elhagyottan,

úntam az égen a csillagokat –

az életemmel aznap szakítottam.

Mint hal a tóban, füst a légben, mentem –

a Krisztinában égbeszurt torony

mutatta bölcsen, milyen semmi lettem:

a tűz egéből földre hullt korom.

Mint hal a tóban, füst a légben, mentem -

vagy mint az égből kerengő szirom...

Tisztán éreztem, nem gurulna szebben

egy rezzenő göröngy a friss siron.

A templom előtt fejem lehajtottam –

sóhajtás mosta ajkam, egy tűnő

angyal éppen repült az égbe, tudtam:

hogy keble van és rózsás képű nő.

És gondolatban elnéztem a golyvás

galambokat a szentek vállain –

bajuszként simult egy borús mosolygás

ajkam köré – fehér galambra rím…

Az eget távol érckutyák ugatták,

orromba rossz szagot hozott a szél –

kivetett velőcsomók, havas vatták

gurultak – s fröccsent Északon a vér…

Agyamban egy vers füstölt tűzre vetve

akár ha tömjént emészt a parázs –

és sóhaj füstje lett belőle: messze,

égbe csavarodó fohászkodás.

*

Istenem, már nem úgy írok, mint régen!

A kín megőrölt és a szenvedély

magasba vert, mint port a szél, merészen

és széjjelmorzsolt, mint a port a szél.

Istenem, már mint a rossz ruha bomlok:

lengő fehér rongyok a lelkemen –

elszórta lángsugarait e homlok,

rémségek árnyéka kólint fejen.

Gondfürtök árva érlelője, költő,

már alig bírom el a verseket –

elfonnyadok, mint egy biling szöllő, –

akit a gazda keze felkötött.

Már csak a puszta szemlélet vigasztal:

az égi fényhasábok, a színek,

egy lábaival égnek álló asztal,

a mindenségben pilledő szemek –

A Vár fölött a hold pirosló szarva,

felvont szemöldök, sarló is lehet –

mellbimbó egy fátyollal letakarva,

gyöngy harapás, egy rúzsos csók helye –

A pásztás fényű lég, mely úgy dereng

néha, mint a szín borban úszó fátyol –

eső után a föld arcára kent

azurszín ég, melyben egy tündér táncol…

*

Mint függönyt, szétvontam az éjszakát:

kábult fejem kidugtam, visszakaptam.

Vártam, mert ott künt zajlott a világ,

vártam, hogy végre meghasad alattam

S a nap a ködöt éhesen fölissza,

mezítlen repülőgép sustorog

a fény levében – s a tépett kulissza:

az ég a ködrongyokkal meglobog

S zeng a világ, mosoly hasítja ajkát

s a békeszárnyú szél fuvallatán

a költő tiszta szóra nyitja ajkát –

és tanul a világ egy balladán

Hogy visszavonja karmait a rútság

a föld húsából és a vájt sebek

beforradoznak – dögvész, háborúság:

kotródnak mind az uszított ebek,

Hogy fölragyog talán az ember arca,

ha szemeiben maradt még sugár,

hogy a jóság fohászát elsóhajtsa

kiköpve szájából a vért s a sárt…

*

Ó, meddő lelkesedés, tűnékeny ábránd…

Világ, világ a csillagok alatt!

Elhagytak álmaid, letép s tovább ránt

költőid lantjáról az indulat.

Elhagy a méla Isten is, szent arcát

félre fordítva – Tegnap a süket

rabszolgák tízkörmükkel kikaparták

a sírból a szabadsághősöket.

Sűrű eső jött, hajlongva seperte

a temetőt, mind sárrá lett a test:

s szétözönlött, mint az ég rozsdás üszke –

Hová lettek a hősök? ne keresd…

Csordogáltak ők már az úti sárban,

rájuk az égről fénykosár terült –

s mint hosszú lábszárcsontok egy kosárban:

nagy sugarak küllőzték át az űrt.

S dördült a menny s a fény az égi, roppant

torokban orgonált, megannyi kürt –

s hullt az eső – talán a nagy torokban

a bánat fényes nyála összegyűlt?

Ődöngtem arra, hátán vitt a bánat,

legelészve megállt imitt-amott

s ki szolga földben nem leltem hazámat:

most égre fordítottam arcomat.

Ott szállt a tünemény, az égi sárkány:

a Szabadság bólongva szállt tova –

S feltűnt a táj fölött az égi márvány

piros-fehér-zöld ékű oszlopa…

*

Ezért a régi, tikkadt fényű estén

gondoltam: boldog, aki nem beszél.

Ha tudnám, hol a sírom, megkeresném…

Óh, mért nem fúj el engem is a szél?

Inkább a vad szelekhez és a fákhoz,

füsthöz kiáltanék, mely égbe visz!

Semmi közöm az itt múló világhoz –

az utolsó szál, elszakadt az is…

És megindultam, nyugtomat keresvén,

és mendegéltem, hányt-vert a sóhaj,

menekültem a bársony szőrű estén,

sarkamat verte távoli zsivaj.

S zúgva mögöttem hat hónapja füstölt

a felgyújtott világ, – fekete mén:

a bánatom vitt, szikrát fújva prüszkölt

s kidőlt… Így értem a világ fölé:

Szembe veled, elillanó Szabadság,

– óh, szemfényvesztő, égbolti alak! –

kit körültáncol esztelen a vadság –

kit csonka szájjal kiáltoztalak.

1939–1940

ÁPRILIS, REGGEL

Zöld lepkék lepik a fákat,

fúj a gyors szagú szél,

pezsdül a dombok, s lányok

hó csúcsain az ér.

Tündérfi jár a tájon,

bimbókat sodorint,

szétdobálja vidáman

eget és földet telehint…

Alszol-e még? Már harsog

hajad erdeje, hallom, amint

gyémánt maszatos arcod

dörzsölve, pillognak szemeid.

Fuss ide, hadd lesem ki,

hadd hallom, gyönyörű hó-

csúcsaid tavaszát mint zengi

öledben a sárgarigó?

1940

ÖREGEK

Mint egy dühös úr, róluk már az ég

sosem veszi le morc tekintetét:

nappal a nap – s ha leverték a port,

éjszaka őket vigyázza a hold.

Ha este van és nincs külön parancs,

repül a sarokba a két bakancs,

pipára gyújt apám – dohány ha van –

s a vízbe dugja lábát boldogan.

Anyám kifordul, ő bezárja még

langy ólait, – már várják a csibék:

halkan pityegnek hozzá, s ő felel,

tréfál, mint egykor gyermekeivel.

Éjfél felé már milyen boldogok!

Hátuk alatt a szalmazsák ropog,

fuldokolnak, mint tátogó halak

a tófenéken, – álmaik alatt.

1940

ÖREGECSKÉK

Mint hosszú téli esték,

szegény kis öregecskék,

mindig csak öregek! –

És fölöttük valóban,

szinte megláthatóan

az őrangyal lebeg.

Mint bús alkony a hóban,

fényük elcsillanóban,

lángjuk nem illatos. –

Jaj, a szomorú vénség,

mikor minden reménység

reménye hervadoz!

1940

KESERŰ DAC

Mi volt okom haragra, óh miért

feküdtem el a torz ravatalon?

Arcomból mért hajtotta el a vért,

mért lett vihar egy könnyű fuvalom?

Talán egy pillantás volt… csak szemed

büntetett véletlenül: egy balul

vetett tekintet – röpke üzenet

a rád csapódó hullámok alól…?

Gőgöm ravatalára kiterítve,

a dárdahegyű, könnyes szavak, mint

fehér gyertyák pörkölnek arcul ütve

s én merev arccal nyeldeklem a kínt.

Nem enyhít hű könyörgés, lágy vigasz,

sírhatnak értem a legszebb szemek,

nem várok semmit, senkitől, csak azt,

hogy ha meghalok, eltemessenek.

Könnytelen tárna lettem, mely a sók

tömény fájdalmát őrzi lent, a kínt;

mint hasadékon fény – egy röpke csók

megérint, aztán sötét lesz megint.

1940

A MENEKÜLT

Egy horgas, hosszú fejű ló

mogorván rám tekintett,

ment és sötéten lobbanó

farkával még legyintett.

Vidoran fütyölt a kocsis:

„Csicseri borsó, kis korsó…"

Odanéztem, hogy mit visz?

Kilátszott egy koporsó.

Fehér fenyőből egy halom

koporsó szaga párlott,

a kocsi előtt horgasán

ment a fekete állat.

Azt várta, hátranézek–e?

Hátranéztem. Valóban,

ott ment a halál szelleme,

ment a fekete lóban…

1940

CSAPZOTT UTCÁKBAN

Csapzott utcákban, hol kis nyűge szél

nagy viharokról dadogva beszél:

lépést-lépésre vonnak térdeim –

nyomomban járnak rossz emlékeim.

Ó, mennyi régi ház, ó mennyi arc!

Magányos ember, állj meg és sóhajts:

akik szerettek, hajdan társaid,

ismeretlen arcokkal járnak itt.

Kapuk alá véletlenül se nézz, –

nem int búcsút legyintve könnyű kéz;

mit halk utadra szór a múlt keze:

az éj hulló virága fekete.

Sirasd a csaplárt s a vén flótás Carrére-t,

kiket az idők szárnya elsepert;

Julist, ki mint angyal röpdelt a pult

sánca mögött s ha bort hozott, pirult. –

Sirasd a holdfényt s a porcsapott lugast, –

akik szerettek téged, mind sirasd,

s mielőtt számba vennéd tenmagad,

sirasd el kedves cimboráidat,

Kik közül Tóni, a jámbor tanár

éppen tüzércsákóban lelt halált;

másik a tudományban lőn halott;

a harmadik magától megfutott…

Hol van az elcsurrantott régi bor?

s a lányok, kiket elprédált kor?

Óh, mennyi rossz emlék, kín, szerelem

vergődik itt, e szélvagdalt helyen!

Istenem, már mögöttem mennyi arc.

mely hátam mögé bújva összetart s

széjjelrebben – majd összesúg megint.

Torz fintoromban olvad egybe mind.

1940

BARÁTAIM, A FÁK

Barátaim is vannak hát:

régi barátaim, a fák –

kik rám gondolnak szüntelen

és várnak úton–útfelen.

Előkelő mind, koronás:

platánfa, jávor, tölgy, akác, –

– ha nem fuj szél, egy sem susog

szerények ők, mint én vagyok.

Ha rám talál „a méla fűz",

lelkem tavában elbetűz,

és kiolvassa, mennyi rém

szorong sötétlő fenekén.

A gesztenyefa rám nevet,

olykor eperfa integet,

eperfa, – édes ifjúság,

leveleiden hernyó rág…

Aztán csak ő is rám talál,

a cserje, káka, a fűszál,

valamit ők is mondanak,

ha mást nem, azt, hogy süt a nap.

Süt a nap, aztán elborul,

hallgatnak a fák jámborul,

azután jön a förgeteg

s vele együtt üvöltenek.

Az ég is általuk beszél,

csak rajtuk ordíthat a szél,

nélkülük az sem volna más,

csak egy fogatlan óriás.

Ha jön a fehér téli nap,

levetik koronáikat,

és így alázkodnak meg ők

a kín előtt, a jaj előtt…

Búcsúként egy piros bokor

vállamra roskad, átkarol

s elbámulunk, két önfeledt,

könnyezve a világ felett.

1941

ESTI FOHÁSZ

Jőjj, kísérts meg, álom,

űzd el fáradalmaim,

röptess ifjúságom

messze-messze tájain…

Hozz elém kútágast,

szép legelőt, nagy füvet,

édes szagú nádast,

benne csillanó vizet.

Zsombékot, mely alatt

béka mondja: kutykurutty,

barna hátú halat,

sügeret, villám-hasút.

Jöjj, kísérts meg, álom,

űzd el fáradalmaim,

röptess ifjúságom

messze-messze tájain…

Hozz a réti lápra

selyemfüvet, gólyahírt,

gyümölcsöt a fákra,

leányokra almapírt.

Hozz az óltetőre

sárga szalmát, zizegőt,

a Ferenc-erdőre

sok madarat, csipegőt.

Ökröket a rétre,

szelíd alkonyt a tájra,

felhőket az égre,

rózsaként eldobálva.

Jöjj, kísérts meg, álom,

űzd el fáradalmaim,

röptess ifjúságom

messze-messze tájain…

Csillagot az égre,

májfa-táncra hosszú bált,

hozz bort az üvegbe,

parázs tekintetű lányt.

Füttyöt a csalitba,

madárhangú rikkanást,

friss nótát a sípba,

táncra perdülő kanászt.