Vágy a szavakra

By Vasas Marianna

Kedves Olvasó!

 

Két esztendőt felölelő verscsokrot tartasz most kezedben. Ha nyitott vagy a költői képekre, szívesen fejtegetsz gondolatrétegeket, akkor vélhetően örömöt lelsz majd a sorokban.

Az áttekinthetőség kedvéért – és mivel egyébként sem rövid kötetről van szó – kilenc kategóriában különülnek az írások.

A

Szerelemről szóló,

Monologikus,

Motiváló,

Misztikus,

Társadalmi és egyéni jelenségekről,

Költészetről szóló,

Tiszta hangvételű,

Halállal és örökkévalósággal foglalkozó,

 

és végül

 

Az Évszakokat megörökítő versek olvasásához kívánom, hogy tartalmas percek társuljanak!

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Mar 26, 2019

Book preview

társuljanak!

VALAMI VALLOMÁS

„hörgő tengerből gyöngyre ébredtem,

lélegzem arcoddal."

Hiánytalan

Mikor a hajnal porcelánja összezárja

kucorgó végtagok melegét,

ott áll majd valaki, hiánytalan halkságban,

ki rövid útjából hozzád hazatért –

Már nem a gomolygó homály hűvöse,

mi levegőt magával hoz.

Nem leng tincse fuldoklón, nem paripás,

és Ő nem rejtetten foltoz

álmodásban megszakadt érzés-szövetet,

égi, mégis lelkesebb a puszta égnél.

Mint pókhálót áttörő, túlpirkadt sugár,

új harmatok értelmét nyeri az éjfél.

Konstans varázslat

Koldul a napkelte kósza holdfillért.

Könnyekben pereg le az éj tünékeny élete.

És én mélán csak azt kérdezem: miért?...

Miért éhezik minden napom új történetre?

Mert a hajnalokból felsugalló érzetverdesések

minden szálló perccel más mesét komponálnak.

De ahogy az egyre változó szemébe belenézek:

ott egyszerre Téged mint állandót meglátlak.

Konstans varázslat, nem múló vagy, véghetetlen:

számok és betűk összeparázsló álma.

Nincs többé e világon semmi értelmetlen,

csak mély rend, igazság, nézésedbe zárva.

Valami vallomás

Hamis bölcseletek kora mostantól lejárt.

Valami merőben újat suttog az Élet:

hogy a teljesülés tánca nem hiába várt.

... s hogy hétmilliárd közül is felismernélek.

Derengés vagy

Íriszem poroszkál derengő sziluetteden,

kocsonyás most ez a fény, remeg még, hihetetlen,

...már felismertem, megízleltem és megőrzöm

nemes valódat, álom vagy, többet nem töröm

a kívánság nyakát holmi csillagleséssel,

itt vagy, itt vagyok, nagyságod egy fehér éjjel;

havazik, felérek arcodig, tükröződünk,

idő nincs, csak teljesbe font éden: el nem tűnt.

A mindig volt mélyéből feltörő, őserejű igazság,

ritkaság, titkokból felszökellő felfedés-energiák

hangja, viszontagság-alakok első helyét előző Egy,

most már égi szikár bizonyossággal reszkethetek, Veled –

s rév köde vagy, soha fel nem szálló, violaszín pára,

mégis tisztaság, éjből kisugárzó hajnalok tánca,

maga a lehetőség, kincsvágyó szemekben a reménylátás,

az idegentelen új érzése, derült lüktetés, igaz, gáláns,

sorolni fölös, nem tudom, nem lehetne –

nem létezhet lélegzetednél szebb zene.

Nincs mese

Csak egy mese volt ez a világ.

Benne a legmetszőbb képek mind,

mind a szétfolyó varázsok, nem várok

a legégibb és legsárosabb érzésekre,

mert mese mind.

Mind az éjszóró csillaglások,

mind a leghajnalibb álmok, s ígéretek,

mind az indulatok s halott életek,

s mind a valóság keserű tagadása -

mind, mind mese.

Voltak rácsodálkozások, reménylők,

mindig volt a mindenre ok, inkább mint

semmitáncok, s a visszahalt feltámadások

gödréből felnyíló virág szeme

is csak egy mese.

A legnagyobb Író utolsó fejezetéhez ért.

Már csukná is be könyvét, nem habozik,

míg létté válik hirtelen vágyban a Minden...

De visszafokozódik. Csak egyet hagy valósnak:

Téged, Társam.

Tört-én-elem

Mozaik voltam, törmelék, árva álmok közt

zokogva

porhadó,

Selyemcsönd voltam, kit tépett millió

gúnykoszorúba

font

halk szó...

Hullónak hitt ifjúságom szirmait is

tövisekből szőtte

éjtükrű

szemem,

Mikor feketévé facsart nyalábcsonkok

suhogtak

keresztül

a végtelenen...

Aszalt magányom nem-várt levéből

kristályosult ki

hegembe

villanó

gyógykörvonalad,

Zamatos érintésedtől sokszorozódik

minden szavam, nem lehet

kifejezni,

ki is vagy,

Mert toll végét fakítja fényed,

az Élet az egyetlen, mely

Rajtad kívül

túlmutat

jelzőtlen

önmagán,

Történelem szenvedésem,

megérhettem

Rád –

Hozzád mérve

a Lét is

halvány...

Felsejlik ő

Fakult jelzők hullnak odafentről:

ma valahogy egész más a hóesés.

Nem mécsfehér szárny, mi most földre dől,

hanem valami kopottabb verdesés.

És egyszerre felsejlik ő. Egyetlen alak,

mégis, fénnyé fejti a tudhatatlan titkát.

Már értem, miért fakultak jelzők: megláttalak,

pelyhekben száll a Melletted kisbetűs világ...

Egy világ

Verssé hulló

falevelek

avarján a lélegzés

szépia szőnyegből szuszog felém

e rímevesztett tekintetekkel

teletördelt környezőben.

Hol árvultan fagyoskodik

a gőgösnek tetsző,

hol a szempár tavának

rezzenetlenségét,

mi hullámokká bontja,

csak a viszály vihara;

és ahol

a befelé fojtott tüskék

érthetetlen záporoznak kifelé:

ez a világ.

De létezik egy másik lélegzés,

hol minden egybeér, s kedve kél

minden dobbanással újra szomjazva

a létezőknek.

E létezők között

kitüntetett

a Mi

ősi ízleletű világa –

itt bandukolunk

ketten,

fénybuborék-burokkal

átszőve

a végtelenben,

jöhet bármennyi

csepp, mit savból hímeztek

fércelt szemek –

nem korog Bennünk a harmónia gyomra.

És hinni nem lehet, csak tudni bizonyosan:

rárímelsz valóságomra

pontosan.

...hosszúba pállott álmomból arcod kiránt:

ki más lenne, ha nem Te a világ?

Nem költői kérdés:

megválaszolható...

Világ vagy, amilyet utópia-mosolyúak

sem álmodhatnának szebbnek;

és beleköszönöm

az egyre tisztuló levegőbe,

hogy szerethetlek.

te vagy az

karjaidba kódoltam magam

hirtelen lettem salaktalan

rezdülő tüzed teljességbe tisztít

lehet már rég holt hat betű a mindig

én lehetek az egyetlen ki átélve csüng e szón

mert a mindenhatót a lapokra felcsókolhatom

Valóságok fiókája

A fájhajók messzire slisszannak közeledben,

búvár érintésed háláig hatol – lám, szállsz már,

arcod tüze nem is hullámozhatna szebben.

És lobbanóbb lettél a legelső dobbanásnál.

Nyeszlett neszek kongása már sosem kísért,

csöndem hárfájára rezeg hangod tiszta húrja.

Pangásból varázsolsz újra vérkeringést,

alvadt pillanatot csörgedeztet szárnyad súlya.

Cseppek, óceánok, mélyek s égjelek.

Mind-mind egyetlen helyre halad.

Nem álmok: a legkivételesebb

valóságok fiókája vagy.

Vallom: más

Két pislogás közötti

álomködös ragyogás,

a vulkán így nem tör ki,

így nem is áradhat más,

akárcsak Mi, ebben a könnyű,

mégis örökségsúlyú káprázatban,

tudod, ez már több mint gyönyörű,

de valamiért csak ábrándos-halkan

tudom e sorokat írni,

remeg, elcsuklik a tollam,

az igazság egy percpici,

de világrengető szólam.

Akár karjaid közt hallgatózó,

dobogásra szomjas fülem,

úgy rezegsz belém, akár egy szóló,

egy feledettnek hitt ütem.

Mélységesen muzsikál

bennem a szó, mit kiejt a szád,

de két hallgatás közé száll

nekem a végső, az igazság –

minden pillanat egy otromba olló:

lenyisszant ebből az életből,

de a Veled-lét időtlenbe omló,

nincs szó fényekről és éjekről...

Gyöngydal

Könyvek illatával

alszom ma el,

Lényed tanítását

lapozva fel,

Álomképed paplan-

leple most rám hull:

egyetlen Festményben

hogy Te feltárulj;

Kagyló dalol, hangján

gyöngy ring, sosem fél,

a monogram, mint sors,

lassan egybeér.

Nem minden név múló homok: szélbe

szomorodó vonal,

hörgő tengerből gyöngyre ébredtem,

lélegzem arcoddal.

Jelenlobbanás

Tenyeremben egykor a mozaikdarabkák,

temérdek képkocka kereste önmagát,

vagy valami túlmutatót,

valami mást,

lüktető lázuk átragadt bőrömre,

nem is tudták: mindegy,

mennyi részre szakadtak,

a nagy egész fonala nem vész el,

vágy-vágta fölött,

csillaggondolat alatt;

közvetítő voltam:

hidamon cikázott sötét és ragyogás,

majd ezerszín paletta körkörös

párnáján pihentem el,

mert megtapasztaltalak Téged,

azóta ringatózunk,

alattunk a csónak

mégis éget,

így sarkall folytonos forrongásra

a hétköznapok átnemesített árnya,

a Szín fenntartása

örökös parázsfújdogálás,

Veled soha ki nem fárad tüdőm,

és köszönöm,

hogy a mindig elégedetlen

mozaikdarabkáim hamvait

Általad

elengedhettem.

Általad elégethettem,

olyan tiszta, mint azelőtt soha

tenyeredbe illő kezem.

Hiányzó gyöngyszem

Az átmeneti nem-jelenléted

hiányérzet hűs húsába tép,

engem illatod holdpora éltet,

– sugara selymes, ringató rév –

Perckilométerek, miket máskor

száguldva hagy maga mögött a pörgő lélekkerék,

jelenleg kopott, lanyhuló fátyol

alatt kornyadoznak; addig is szemed ékkő-cseppjét

szorongatom, míg tengerhangod a távolból szól,

érzem: minden hullámom visszatér Beléd.

De napi ölelésed híján ma orkán tombol,

addig is őrzöm karjaid gondos hevét.

Mint hajótöröttek sóhaja, hullongok, feléd szállva

e pár sorral együtt, kedvem kullogó szikrát szór.

Líra kagylójába rejtekezem, hogy más ne is lássa,

leírhatatlanul és mélységesen hiányzol...

Akkor és azóta is

Honvágyam lágyan elhalkult,

és lassan, mikor először megszólaltál,

szinte fel sem fogtam, mégsem toporogtam,

hallottam már hangod valahol, egy korban.

Nem minden új hajtástól hervad múlt,

de Tőled örök holnappá virágzott a táj –

Te nem súlyt, bennem nyomot hagytál.

Ha telnek szavakkal, ha nem lapszélek –

hordozom a jelenléted, hogy éljek,

talán soha nem is volt halál.

összecsengsz

összecseng,

ami a mély: az éjjel,

szó a láthatóval;

összecseng

az ész a csenevésszel,

sóhajjal a fonal.

összecsengsz

Te a magassal, Te a hajnallal,

mögött-értettel, örök lényeggel.

összecsengsz

a szívalakkal, a hatalmassal –

hangod hálója közelségbe emel.

Az Egyetlen

Valami hihetetlen, milyen halkan csillaglik az éj,

hallja moraját valaki rajtam kívül?

Valami hold a neve a korongnak, mi sosem ítél,

látja még valaki, a hiánya mit szül?

Valami végtelen, amit szavak előtt sejtett a szellem,

van, ki emlékszik az első sugárra?

Valami szeretlek, a nem titkolt, a kimondott egyetlen,

ami értelmet lehel a Tudásba.

A Mindig-világ

Vad idők hangja napjainkba vissza-visszacseng,

e zene már nem a káosz, nem is a tiszta rend;

valami messzebbre nyúló massza, minek alakja

mégsem amorf, valami végső, elrendelt, ám szabadra

született, s mint szélhárfa, pendíti arcunk mosolygásra,

ha egymás tükörképébe tekintünk, lám, korok vágya

mind ott tolul, könnyben, derűben, finom leplű sóhajban,

és a tobzódó miértekben, mit épp nem sző át dallam.

Mint ősi rétegek mélyébe a kutató szándék, 

zuhanok Beléd, rejtett lélekrészed súgja: „szállj még!"

Mert itt nincs különbség merülő és repülő között,

minden pokoli Általad ünneplőbe öltözött,

és tüzéből leheli megoldások örök nyugalmát,

nem is volt soha semmi olyan kedves, mint ez a vadság.

Nem egy puszta fellángolás: inkább zabolátlan csoda fonta

mindig-világ az, minek koronggal koszorúzott horizontja

az éltető tájba esszenciád cseperegte,

hangja messzire nyúlt, és én Igazit keresve

bóklásztam hálahullató buktatókon át, mígnem

tagadások szürkéjéből fel is sejlett az „Igen"…

Te vagy az. Forró földünk azóta is tükrözi a hűs ég,

összes szavunk közül a legpáratlanabb a hűség.

Annyira, már fáj

Nem beteljesületlen e legszebb verdesés.

És betegség sava sem mardos benne.

Sem hiány, sem a távolság rongyolt fonala

nem zuhant rá erre a szerelemre;

az űr hiányzó láncszeme mindig a vágyott:

Mi a sóvárgásnak is a szebbik oldalát kaptuk el.

Kozmikus közelségben nincs már unt