Tompa Mihály összes költeménye I. kötet

By Tompa Mihály

„Nyugszik a nap, közelit az estve, A virágok szomjú ajka esdve Kéri a hűs, édes harmatot; Telepűlve ösmert, lombos ágra: Átálmodja a dalos madárka Énekét, mit nappal hallatott. Homályával, c

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633767726

Book preview

TOMPA MIHÁLY

ÖSSZES KÖLTEMÉNYE

Első kötet

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-772-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

LÍRAI KÖLTEMÉNYEK

1840

NÉPDALOK

I.

Tél után jön a tavasz,

Ma már a lány mind ravasz;

Szembe, mondja, hogy szeret,

Hátad mögött kinevet, –

A minap hogy az erdőn

Szembe jött a szeretőm,

Csókot kértem, nem adott,

Még meg is haragudott.

Megállj leány, a nyáron

Meg nem látsz a határon,

Tiszán, Dunán átmegyek,

Hogy rajtad boszút vegyek.

Majd meglátod jó Maris,

Megcsókolnál százszor is,

Sirva kéred az eget,

Hozzon vissza engemet.

El is ment a jó legény,

De megjárta ám szegény:

A lány úgy megsiratta,

Hogy kezét másnak adta.

II.

Süt már a nap melege,

Megyen a Tisza jege,

A kikelet közelít,

Mindent örömre derít.

Virítnak a virágok,

Örülnek a leányok;

De én nem bánnám, ha már

Itt volna a meleg nyár;

Aztán ha tél kerülne,

A szivem is örülne,

Mert farsangon, ha hó lesz,

Rózsám, tudom, hogy elvesz.

III.

Kis ház előtt eperfa áll,

Alatta szép lány sirdogál,

Már az éjfélt elhaladta,

Mégis sír az isten-adta.

Ne sirj Maris, felejtsd el őt,

Találsz te még szebb szeretőt;

Hogy elhagyott a csapodár,

Azért bizom könyezni kár.

Én is egykor leány-fővel

Megjártam sok szeretővel;

Előbb mindig beteg lettem,

Utoljára föl se vettem.

POSTADAL

Zárt szobában, únalom közt,

Mig sok ember tespedez,

És szemétől a komor fal

Annyi szépet elfedez:

Völgyek, erdők és folyók közt

Vígan hajtok addig én!

És örömet nyujt az élet

A természet nyilt ölén.

Víg danára nyílik ajkam,

S merre hajtok, száz szekér

– Postasípom nyers dalára, –

Mind utat nyit, mind kitér.

Úti táskám rejtekéből

Bú, remény csak úgy repűl,

Jövetemre sok vidám arc

Elborúl, sok felderűl.

Sok szülét, rokont, barátot,

Édesen megnyugtatok;

Messze földről ennek, annak

Szíves óhajtást hozok.

A sohajtó lányka keble

Boldog érzelmekre kél,

Ha táskámban kedvesétől

Van egy édes kis levél.

A pazar fiú reménnyel

S nyugtalan vár énreám:

Mert a rég várt örökséget

Érkeztemmel kapja tán;

S mindezekre semmi gondom…!

Dudorászva dalra dalt!

Vígan hajtok, nem cserélek

Sok emberrel hívatalt.

VÍZ-DAL

Agyzavaró bor félre előlem!

  Életadó fris víz italom,

Tőle vidúl a lankadozó test,

  Tőle nyer éltet játszi dalom.

Míg sokat a bús pince-homályban

  Vészteli kedv kap karjaira:

Én leterűlök szomjamat oltó

  Hűs patak árnyas partjaira;

Ott az ujító nedvet iszom; majd

  Benne füresztem tagjaimat;

Csöppjeitől a víg elevenség

  Szállja meg izzadt homlokomat.

Fellobog a bor lángerejétől

  A kizsarolt kedv s életerő,

És e becses kincs égve enyészik,

  Unt napokon bajt hozva elő;

Tiszta vizemtől éber az elme,

  S vídor egészség futja erem;

Gyógyszerem a víz, tőle hanyatló

  Életerőmet visszanyerem.

Látom, esőtől éledez a tér,

  Díszkoszorút nyer fű, fa, virág,

Tőle tenyészik s hozza gyümölcsét

  A kikiáltott hírü borág.

Nékem is – a szép májusi reggel

  Messze lakomtúl hogyha kicsal –

Erdei forrás tiszta öléből

  Kéjeket ád a biztos ital.

Munka ha fáraszt s nyári melegben

  Hő ajakimhoz vágyva viszem,

A Tokaj ormán szűrt csodanedvet,

  S véle barátit, csak nevetem.

Habkebelű lány! nézd, mi sietve

  Fut le előttünk a patak-ár,

Tölts poharamba tiszta vizébül,

  Míg zivatartól nem lepi sár.

Rózsakorú lány! így fut az élet,

  Szedni siessünk báj-örömit,

Folyja el ajkam csókjaid árja,

  Hogyha szerelmem lángja hevít.

KANDALLÓ-DAL

Künn a télnek vad viharja

  Futja bé a láthatárt,

Ércfagyával minden élet

  Néma sír ölébe zárt;

Mégis engem tűzhelyemnél

  Vídor érzet karja vár,

A sötét bút elröpíti

  Lángja és a tölt pohár.

Bár üvöltsön ablakomnál

  Mérgesen a puszta-szél:

Kandallóm nyájas tüzénél

  Bősz dühétől kába fél;

Kis tüzemnek nyújtok ujra

  Táplaszert, ha hamvadoz,

És közel vonúlok annak

  Vígan égő lángihoz.

Akinek sors-förgetegben

  Enyhet ad belérzete,

Csöndes az, bár sújtsa porba

  Sorsa kínos végzete:

És ha a kebel nyugalmán

  Bűntudat viharja dúl:

Béke annak a dicsőség

  Fény-ölében sem virúl.

Mert az üdv és kín csiráját

  Rejti a szív; mindenik

Balga vagy jó tettek által

  Gazdagon gyümölcsezik:

A szelíd erény jutalmat,

  S a galád bűn benne lel.

Ember, őrizd! – drága kincsed

  A mocsoktalan kebel.

Engem – hála végzetemnek! –

  Nem kinoz kül- s belvihar,

És letünt életkoromnak

  Bús emléke sem zavar;

Bár szegénynek szűle a sors,

  Nem nyilik panaszra szám,

Kandallóm előtt derülten

  Szívom füstölgő pipám.

Kis körömben bárha nincsen

  Nagyvilági csalfa fény.

Ámde békém lágy öléről

  Nem riaszt fel durva kény.

Vágyaim túl nem csapongnak

  Helyzetem kimért körén:

Kincsre, fényre nem sovárgva

  Enmagamba’ boldog én.

Kívül a tágas természet

  Sápadt arcán nincs virány;

Árva a völgy, lombok árnyin

  Nem dalol víg csalogány;

És – ki hinné? – szűk körömben

  Bájoló tavasz virul

S int felém, a rám mosolygó

  Lyánka bíbor ajkirul.

Hólepeltől fedve a föld;

  S míg alatta csöndesen

A kifáradt élet álom

  Hallgatag keblén pihen:

Én körültem rózsa-kedvben

  Víg barátok hangja zeng;

S tölt pohárunk egybehangzó

  Érzemény közt összepeng:

Éljen a Hon! egyesűlés

  Szent tüzétül összeforrt

Tetterő a szétvonásra

  Hozzon gyász halotti tort!

Végig éljen a barátság,

  Földi létünk fűszere!

S véle a bor, búcsatákon

  Győzedelmes fegyvere!

Míglen a tél vad viharja

  Futja bé a láthatárt,

S a tavasz virágözönnel

  Nem teríti a kopárt:

Kandallómban égjen a tűz

  S játszi lángja verje szét

A körűlem tornyosúló,

  Kedvölő bú fellegét.

1841

ALKONYATKOR

Tünődve állok én

Az est sugárinál,

Midőn a nap sötét

Hegyek mögé leszáll;

Kérdem: ha életünk

Fáklyája majd elég,

Ujabb dicső korány

Reá derűl-e még?

És a vak éj után

Ragyogva kél napunk;

Jelenti: álmaink

Után – feltámadunk.

PATAKNÁL

Oh csörge kis patak!

Mondd meg nekem:

Hozzád miért siet

A kedvesem?

Nem tűnik úgy el est,

Nem jő korány,

Hogy itt ne lenne a

Kedves leány.

Boldog te! hallhatod,

– Füzért ha fon, –

Kiről foly édes dal

Az ajkakon;

És aki úgy tudod

Szívtitkait,

Ha tán szerelmével

Mást boldogít:

Mondd, oh, mondd meg nekem,

Kis csörgeteg!

Látod, miatta szűm

Minő beteg.

SÍREMLÉK

Pihenj, fiam! nem áll ugyan

Kevély márvány álmad felett;

De bús anyád, fájdalmival,

Sirodnak élő szobra lett.

Szivemre írva fel neved

A vesztés gyászbetűivel;

A vándornak, ki alszik itt?

Sirkő helyett én mondom el!

És elvirasztva napjaim:

Veled majd együtt pihenek;

Hol nincs gyermektelen szüle,

Hol nincs árván maradt gyerek!

HAJNALKOR

„Kis fülmile! ki hí dalolni,

Ha kezd pirúlni napkelet?

Öröm vagy bú szokott-e csalni

Ajkidra édes éneket?" –

,A természet szent templomában

Legyek bár én kicsiny madár –

A nagyszerű harmóniában

Az égbe száll ez énekár.’

EMLÉKEZET

Mért tűnsz elém, szelíd emlékezet!

A boldog mult mosolygó képivel?

Bús lelkemet s halavány arcomat

Nyájas sugárod nem deríti fel!

Ki egykor, mint én, oly boldog vala,

S többé reménye sincs, hogy az lehet:

Annak felejtés ad csak enyhülést,

Nem a te képed, jó emlékezet!

LIGETBEN

Bár öledben nem hangzik fel a dal

S bús enyészet dúlja ékidet:

Ősz derétől sárga lombjaiddal.

Üdvezellek, sápadó liget!

Mint tavaszhoz illatos virágod,

Illik életemhez száraz ágod. –

Elmosolyg az alkonyat sugára,

Bágyadozva leng az esti szél,

Esti szellő halk fuvallatára

Földre hull a hervadó levél. –

És kik a zöld lombbal felnövétek:

Véle hervadtok le, szívremények!

Ah! az est, a hervadó ligettel,

Életemnek gyászos képei,

Elborítnak, fagylaló hideggel

Nemsoká a sír göröngyei. –

Árnyaidban, síri ciprus ága!

El-lefonnyad szép korom virága.

Jó liget, te boldogabb! hisz a tél

Elviharzik, mérge elhavaz,

Lombjaidtól bárha fosztva lettél:

Meghozandja a kies tavasz,

Ifju-zölden adja vissza éked,

Dal s virággal szőve bé vidéked.

Mig felettem, kis halom tövében,

Némán áll az egyszerű kereszt,

Melyet a szív szánó érzetében

Bánatos köny árja nem fereszt…

Új tavaszban felvirúl az élet,

Ah, csak a sír jégölén nem éled!

Lányka! lányka! majd ha ablakodnál

Látsz haladni gyászkiséretet,

S a koporsón őszi sárga lomb áll:

Én leendek a kiszenvedett…

Elborúlva szép szemed sugára,

Mondd utószor: béke hült porára!

És a holtak nyughelyére jőj el!

Új porával áll egy sírhalom,

Míg felette, bánatos nyögéssel

Leng feléd az esti fúvalom,

Mintha sugná: aki érted éltem,

Karjaidban szebb álmot reméltem.

Ejts könyűt! a bú-emelte dombot

Részvevő könyűd beszenteli:

S mely rátűzve áll, az őszi lombot,

Bárha nem fog többé zsengeni,

Vedd! s ha jő az új tavasz virága,

Hívedet jelenti száraz ága.

L… nov. 1841.

A HOLDHOZ

Hő vágyaim csak érted égnek,

Oh csendes éjek asszonya!

Ha nem piroslik már az égnek

Felhőin a nap alkonya.

Mig szép arcid halvány sugára

A tiszta égen fönn ragyog.

Bár fájdalmimnak nincs határa,

Ugy képzelem: boldog vagyok.

Ha volt egykor szivemnek búja,

Sugáridnál elsirtam én;

Boldogságomnak más tanúja

Ha nem volt a leány ölén:

Te nyájasan reám mosolyogtál,

Mint én, szeretve egykoron,

Midőn epedve andalogtál

A szép arkádi pásztoron.

S mióta kínom rabja lettem,

Te, most is részvevő barát,

Magas pályád körét felettem

El-elborúlva lenged át.

Oh csendes éjek néma őre!

Lágyan nyögő szellőiden

Küldj álmot a bús szenvedőre

S ha nyugtató ölén pihen,

A felkelendő nap világán

Nem ébred ő; sugáridon

Végetlenűl alunni kíván,

Miként a hű Endymion.

SÍRNÁL

A sírban csend és nyugalom van; lyánka, te fáradt

Nem voltál, Óh hát mért neked a nyugalom?

1842

KEDVESEMHEZ

Emlékjelűl: hogy hívedet

Feledni nem fogod,

Háromszinű selyemszalag,

Lánykám! ajándokod;

És bárha tőlem messze vagy,

A kis szalag velem, –

Amelyen, édesem! rokon-

Vonásidat lelem.

Ártatlanságod szűz havát

Jelenti a fehér,

Amellyel a föld csillogó

Gyémántja föl nem ér; –

És a piros szerelmedet,

A lángolót, a hűt;

Borús egemre ez mosolyg

Vidám tavasz-derűt. –

Oh! e kebel mi kész a zöld

Felett reményleni:

Hogy birtokod csak engemet

Fog boldogítani.

Lánykám, hazám! jelszínetek

Mert nem különbözik,

Szivem nektek nagy és örök

Hüséget esküszik.

Hozzátok ennek lángoló

Szerelme végtelen;

S csak benne ég, mert mondani

Az ajk erőtelen.

Az alkonyat ha elmosolyg

S az új korány ha kél,

Ebben csak a kedves leány

S a hon szerelme él;

S mig más az oltár zsámolyán

Imádja Istenét:

Oh! én csak egy imát tudok:

A hon s leány nevét,

Övék mert minden érzemény,

Mely szűmben felfakad,

Csak értök fáj, remél, dobog,

Amíg meg nem szakad. –

Oh kedves lányka, akkor is

Te fogd be bús szemem;

Nyugalmat a sír álmain,

Hazám, te adj nekem!

MÁJUSBAN

Zöld a mező, foly a patak,

Hűs árnyakon madár-zene;

Van-e, ki benned, oh tavasz!

Édes gyönyört nem érzene?

Kinek csak egy virága volt,

S benned föl nem virúlhat az:

Mindegy, akár kihajt az ág,

Akár a zordon tél havaz!

TAVASZDAL

Darvak röpülnek át

Kinyilt folyók felett,

Hirdetve hangosan

A várt kikeletet;

És bár a föld kopár,

Szinetlen a vidék,

Kéken sugárosan

Mosolyg alá az ég.

A földben élni kezd

Ezer mag és csira,

S kibúni vágy a nap

Meleg sugárira;

Lombos lesz a liget,

Virágos a mező,

S ezer vidám gyönyört

Talál az érező.

Óh csak nekem jöend

Hiában a tavasz;

Az én virágomat

Nem adja vissza az.

ÉJFÉLKOR

Szivemhez egy igét

Nincs aki szólana:

S a tenger éjszakán

Velem virasztana.

S ah, mert nem fojthatom

Keblembe a panaszt:

Könyűimmel, fehér

Lapokra jegyzem azt.

CSALÁNOK

I. A VITÉZ FIÚ

„Fiam! lejártak napjaim…

Mely védte a magyar honát:

Őrizd meg kardom, a család

Hatszázados tulajdonát!

És – mert ki tudja a jövőt? –

Ha zúgna tán a harcvihar:

Honért, királyért hősileg

Villogtasd, mint igaz magyar!"

– És függ a kard, de béke van,

S henyélve hogy ne függjön ott:

Belőle a vitéz fiú

Dohányvágót csináltatott.

II. A GYÁSZOLÓ FÉRJ

Csinos parasztlak udvarán

Gyászos karének hangja kel,

S a népnek nagyja, apraja

Tolong, hiszen bámulni kell!

És a nyugalmas sír felé

Kisérik a jó házi nőt;

A férjnek kínja végtelen,

S mondják: követni fogja őt!

És íme, a nép jóslata

Minő hamar beteljesült:

Szegény, a gyászbeszéd alatt

Szerencsésen elszenderült!

III. NÖVELÉS

Itt áll fiam, növelje ön

Hasznos polgárnak őt,

S hogy állhasson meg emberűl

Majd a világ előtt!

Költség kimélve nem leend…

S meg nem fogom kezét,

Fenyítse: ámde tartsa meg

Becsűlet-érzetét!

– Ez már értelmes egy apa

Minőt keresni kell…

Hohó, kérem! a botozást

Magának tartja fel!

IV. LÁNC

Nősülni messze földre vitte

Pál gazda egyetlen fiát.

Ki a suton ölelgeté már

Piros-pozsgás menyasszonyát.

– Mihelyt kiforr az érkövesdi,

Ha Isten éltet, eljövünk,

S két szívet a szent házasságnak

Láncával egymáshoz kötünk!

Ejh, már megint világba szól kend

Apám uram! nekem bizony

A lánca nem kell… meg nem untam

Két ízbe’ tán Nagyváradon!

V. KÖLTŐI SZABADSÁG

Világom nagyszerű, csodás!

Melynek határa, vége nincs,

Szabad röptében képtelen

Szárnyam lekötni rabbilincs!

Hohó, barátocskám! ugyan

Minek már e badar beszéd?

Melyben szabadnak hirdeted

Magad, ez is kötött beszéd!

VI. PÁRBESZÉD

,Ejh urfi! azt már nem tudom,

Nem jártam iskolába én!

De, a méznél mi édesebb?

Azt mondja meg, hahogy legény!’

„Én nem tudom!" – ,No lássa, hát

Édesebb az anyánk teje!’

„Azt én nem ízleltem soha!"

,Mégis beh megnőtt a feje!’

VII. MAGYARKA{1}

,Isten hozott öcsém! no csak…

Beh csínos köntös rajtad ez!’

„Csínos bizony mint a neve!"

,No, ez tán a magyarka lesz!’

„Az ám!" – ,Öcsém, hidd! illik is

Reátok név és öltözet,

Mert a magyarból bennetek,

Fájdalom, csak magyarka lett!’

VIII. HELÉNÁHOZ

Vagy én volnék süket, vagy te volnál néma,

De igy rosz pár lennénk, beszédes Heléna!

1843

EGYETLEN KINCS

Ifjú éltem egyetlen kincseűl

Egy tisztakeblü lánykát ösmerek,

Ah, mért körében minden oly hideg!

S érzelmimet bántók az emberek?

A tiszta gyémántot, melyben magát

Az égő nap ragyogva látja meg:

Hideg kövek csoportja környezi,

S fagyos kebellel sötét földtömeg.

MEGNYUGVÁS

Hogy síri álma közeleg

A természetnek, gyász tele

Sárgult levélben írja meg,

S előre jő az ősz vele.

Hogy ily álom jön-é reám?

Sápadt arcom, nem kérdelek!

Az ősz fuvalmi engem is

Végső bucsúra intenek.

S e kettős hervadás felett

Az ifju tán panaszra kel?

Boldog, ki várja a telet

Egy szebb tavasz reményivel!

Ne sírj leányka, oh ne sírj!

Megváltanod ha nem lehet;

Zöld hant alatt nyugodni jó,

– Síromra tartsd könyűidet!

A PATAKHOZ

Uj érzelemmel állok

Feletted, oh patak!

Kit sokszor elmerengve

Meglátogattalak;

S mint a beléd sikamlott

Kövecs fenékre száll,

Álmakba mélyedék el

Habod futásinál.

Oh, a szerelmes ifjú

Mi hőn-epedve kért:

Jó csermely, édesemhez

Vidd e virágfüzért!

Kinek, forró szerelmem

– Ha volna bű-szava –

Elomló éj-hajára

Gyönggyé varázslana.

S mig Isten szép egére,

Megfoghatatlanul,

Ezer világokat szórt

Szerelmi zálogul:

Keblét talán lehetne,

– Mely szintugy menny nekem

Mulandó földi fénnyel

Fölékesítenem!

Ábrándozám, – egyszerre

Sirt ma, nevettem én;

A dagadó kebelben

Nem fért az érzemény;

S oly képet álmaimnak

Egy perce sem hozott,

Amellyel a meleg szív

Meg nem barátkozott.

Évek futának, s ismét

Látsz, oh kies patak!

De a regényes álmak

Mind elmaradtanak!

Az ábrándos fiúból

Baj-edzett férfi lett,

Ki csak mosolygni tud most

A mult idők felett.

De szólj: hogyan folyának

Azóta napjaid?

Zavarta-é szilaj vész

Gyakorta habjaid?

Epesztett a meleg nyár?

Nőtt partidon virány?

Mondd: csintalan! habodban

Fördött-e szép leány?

Ifjú valék, s te vígan

Beszélgetél velem;

Most nem felelsz, vagy én tán

Szavad nem érthetem?

Mert más kebellel állok

Feletted, jó patak,

Mint egykor, álmaim ha

Körödbe vontanak.

VALLOMÁS

Holdvilág a lány szerelme!

Hallgatom, ha mondja más;

S bennünk nincsenek hiányok?

Im, azért is, szép leányok,

Tőlem egy kis vallomás!

Lángolón tudok szeretni,

Isten látja lelkemet!

S arról aztán, hogy szerelme

Csak futó láng gerjedelme,

A bohó szív mit tehet?

Minden csínos hölgy-fejecske

Lángra lobbant hirtelen;

S hogy máskép leend, ki tudja?

Szívem mindig azt hazudja:

Hogy szerelme végtelen!

És az ajk, a szív bolondja,

Mézes-mázos íge rajt;

Szól nem érzett fájdalomról,

Üdv-, hűségről, sírhalomról,

Esküszik, könyörg, sohajt;

S mit tagadjam, drága szépek!

Mindezeknek hinni baj!

Erről annyi szőke, barna

Tudna szólni, ha akarna,

Szól is annyi köny, sohaj.{2}

Életem bohóskodásit,

Ah, ha jól felgondolom:

Sirva térvén tűzhelyemre,

Hamvat hintsek-é fejemre,

Vagy kacagjak? nem tudom!

Emlékül nyert fürteimből,

– Nem régen azt álmodám, –

Vala fonva szörnyü ostor,

S egy kisértetes kolostor

Cellájában várt reám.

Ah, csak álom! ámde szörnyű,

S ostorával jóra int…

Kár, hogy akkor tűnt szemembe

A legszebb arc életembe’:

S régi lettem én megint!

És kacagva élek: úgyis

Majdha őszi szél sikolt,

Lesz a rétek színe sárga,

S a virág jut hervadásra:

Sírhat, aki lepke volt.

Lányka! esd az ifju, s annyi

Szóvirágot összefűz

Hízelgése fonalával;

Meg ne csaljon szép szavával!

Mert szerelme szalma-tűz.

S hidd ez egyszer, amit ajkam,

– Bárha csalfa – súgni fog:

Mézbeszédek jégre visznek;

Akik látnak, még se hisznek,

– Meg van irva – boldogok!

A NYUGALOMHOZ

Szent nyúgalom,

Oh jőj az éj lengő szelében

S kit úgy epeszt késő felében

A fájdalom:

Sápadt arcát öledbe rejti,

Fájdalma véle szunnyad el;

Úgyis, ha ég a reg sugára,

Csak álmait siratni kel.

Vagy oh, ne hozz

Még álmot a bús szenvedőre!

A szív oly hű most és jövőre

Fájdalmihoz.

Multam vidékin andalogva

Virasztni jól esik nekem,

Ah, hisz emlékét annak, éber

Álmimmal bár, ölelhetem!

Sárgult haraszt

Borúl kertem fonnyadt füvére,

Az ősz után ki ujlag ére

Derűs tavaszt:

A hű barát, kit szíve elhoz:

Örömre jő, de bút talál,

Mert kínos a sziv érzeménye

Barátunk síri álminál.

Zöld szinbe még

Tán sárga lombon pár levél áll,

De a borongó holdvilágnál

Gyász a vidék.

És így tanít e kép: jövőmben

Ha nyílna tán egyes virág:

Virágos tőle mégse lenne

Az életvesztett pusztaság.

Végnyúgalom,

Te jőj az éj lengő szelében!

S kit úgy epeszt késő felében

A fájdalom:

Öledbe dől fájó szivével,

S szelíd álomra szenderűl…

És álmodik nem háborítva

A földi lét keservitül. –

A FECSKÉHEZ

El-kiszálltak a kicsínyek,

Hűlt a fészek és üres;

A vándor-madár magának

Úti társakat keres.

Búcsút mond a távozóknak

Fennkeringő tábora;

Jó utat, te légi pálya

Kéthonú kis vándora!

Egy fedél adá lakunkat,

Mint te vendég, én is az:

Tán te megtérsz, engem itt már

Nem talál az új tavasz.

Nem tudod, hogy ajkaidnak

Fel-felcsattanó dala

Sokszor áthatá magányom,

S felderűltem általa.

Most esengő pelyhesiddel

Nyájasan beszélgetél;

Majd a kémény szűk nyilásán

Kisuhantál, mint a szél.

Rövid volt az ösmeretség…

Isten áldjon, kis madár!

Elkisér szemem, ködével

Mig behúz a láthatár.

Szállj, te boldog szárnyaidnál

Magzatiddal; én helyet

Isten tudja hol találok,

Hol lerakjam fészkemet.

Ah, pedig, ki lenne párom,

Holtaiglan tiszta, hív,

S magzataimnak édes anyja:

Megtalálta már e szív!

És azért, bár volna szárnyam

Nem repülnék én veled!

Ád az Isten egy helyecskét,

Hol megrakjam fészkemet.

1844

NYILT LEVÉL EGY HÖLGYHÖZ

Nemes hölgy! im forró üdvözletet

Egy hő szív küld a távolból neked!

Mint az érnek, mely mossa lábadat:

Forrását nem tudod, honnan fakad,

De érzed a kristály-tiszta vizet,