Pogácsa Tánc: Összegyűjtött Versek 2003-2007

By Tasev Norbert

A szerző első négy verseskötetét tartja kezében az olvasó! Lírája népköltészeti elemekből indul; gondolati, filozófikus próza, és szabadversek különös kombinációjában jut kifejezésre! Különböző verselési formák játékos kísérletezése, próbálgatása hozza meg végül a teljességre, az egyetemességre való törekvést! Finom, lírai hangulatokat megsejtető költészet ez! A költészetet kedvelők ezúttal is gazdag, változatos repertoárból vállogathatnak! 

• Language: Magyar
• Publisher: Norbert Tasev
• Release date: Jun 4, 2018
• ISBN: 9780463174616

Book preview

Tasev Norbert

Pogácsa Tánc

Összegyűjtött Versek 2003-2007

Copyright © Tasev Norbert, 2018

All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored or transmitted in any form or by any means, electronic, mechanical, photocopying, recording, scanning, or otherwise without written permission from the publisher. It is illegal to copy this book, post it to a website, or distribute it by any other means without permission.

Tasev Norbert asserts the moral right to be identified as the author of this work.

First edition

ISBN: 9780463174616

This book was professionally typeset on Reedsy

Find out more at reedsy.com

Contents

Előszó

NINCS VÉGÁLLOMÁS 2003.

PIROS ELEFÁNT 2004.

KÖNNYESSZEMŰ BOHÓC 2004.

LOMBKORONÁS KIRÁLYOK 2005.

AGGÓDÓ KÖNNYEK 2005.

BOHÓC MESTERSÉG 2006.

POGÁCSA TÁNC 2006.

EGY BELSŐ TÉR ZENÉJE 2007.

A szerzőről

Landmarks

Cover

Előszó

,,A költészetnek hatalmas, éltető varázshatalma van. Általa megnyílnak lelkünk kapui, és kitágulnak az eddig még lakatlan gondolati félszigetek, és kontinensek."

Budapesten még a pályán nagyon zöldfülű, és újonc fiatalember vagyok aki így vallott a versek szeretetéről, és éltető, lenyűgöző csodáiról.

Egy kis lakótelepről indultam el, hogy imádott és rajongásig tisztelt szüleimmel bejárjam a végtelennek tetsző, óriási dzsungelvilágot, és megpróbáljam megkeresni a válaszokat az engem foglalkoztató bonyolult, és összetett kérdésekre.

Verselgetni már az általános iskolában elkezdetem, de akkor számomra a vers csak játék, volt és nem mindent meghatározó képlet. Igazán a gimnázium magyar óráin döbbentem rá a költészet bűvös, és magához láncoló erejére.

Továbbtanulásomat is nagy mértékben az irodalom berkeinek, minden zekének-zugának tisztelete, és szeretete határozta meg. Így iratkozottam be a főváros bölcsészettudományi karára. Bár átléptem az egyetem kapuját, hatalmas erőfeszítésembe, és lelki felkészítésbe került, amíg végül elvergődhettem a végzős évfolyamig.

Ha verspróbálgatásaimra vetjük egy pillanatra messzelátónk lencseszemeit, láthatjuk és valószínű, hogy egyetemi barátaim is látták, hogy milyen finom, és érzékeny lehet a lelkem bár verseimet csak nagyon korlátozottan mutattam meg.

A XXI. században ahogyan vallottam, ,, az élet elbizonytalanodott"- kicsúszott a szilárd talaj, és megélhetés az emberek lábai alól. Egyre kevesebben kötöttek házasságot, a biztos, és gondoskodó családi otthonok világát egyre nehezebb, és küzdelmesebb megteremteni. Vallom, hogy az ember ,, értékteremtőnek, és értékmegőrzőnek született"- és így is legalább egy piciny lábnyomot kell hagynia a világban.

Mindehhez hozzájárult, hogy ifjúságom ellenére igyekszik megismerni, és közelebb kerülni önmagamhoz, föl kívánom fedezni lelkem ,, legbelsőbb tereit"- és próbálkozok, kísérletezek, hogy rálelhessek egyéni hangulatomra, hangomra.

Nagy költőelődöktől próbálgattam ellesni a mesterség legkülönösebb műhelytitkait, alaphangom egy kissé pesszimisztikus, önmagam minden életképben kisszerűen, szerényen, és csendes visszahúzódó személynek, vagy állatfigurának ábrázolom. Mégis a legmelegebb belsőséggel kívánom, és próbálom meg ábrázolni a számomra kedves családtagok mindennapi örömeit, bánatait, szomorúságait, és számomra a legmeghatározóbb élmény a boldogság keresése, szerelmes hangvételű költemények áldózása.

2008-ig szinte egyetlen kötetem sem jelent még meg a könyvpiacokon. A versírást, vagy ahogyan kedvenc nevén mindig említettem a ,,versfaragást"- kísérletezésnek, hobbinak, és gondolatai szabad kifejezésének tekintettem, verseimet éppen ezért később sokszor elővettem, és csiszolgattam, mint a gyémántot, hogy számomra gyönyörű hangú költeményeket hagyhassak majd szeretteire.

A költészethez, és általában az alkotási folyamatokra egységesen jellemzőek a kevésbé sikerült, nagyon nem sikerült, vagy gyenge írások, költemények, de ezeknek a költeményeknek, és szárnypróbálgatásoknak a segítségével be tudjuk járni az írói fejlődés minden fontosabb állomását, fordulópontját, és új ösvényét.

Ez a ,, kísérletező kedvű versgyűjtemény" – arra készült, hogy megpróbáljon kísérletet tenni arra, hogy az eddigi legszélesebb téma, és tárgykörű válogatást nyújtsa a versek iránti rajongóknak, érdeklődőknek, és olvasóknak.

Mert minden emberben szól egy piciny lélekharang, és meg kell tanulnunk hallgatni szavára…

Tasev Norbert

NINCS VÉGÁLLOMÁS 2003.

NINCS VÉGÁLLOMÁS

Esett a könnycsepp az égből,

mégsem volt hideg az idő,

merev csontjaim kikacagtak, hogy végre

a szabadban mozoghatnak.

Az utca túlsó oldalán rám kiáltott egy zöldséges autója,

ezt gyorsan az emlékeim közé véstem, s átkeltem az úttest szürkés

folyamán a buszmegállóba. Kedvenc sofőröm köszöntött s már előre kinyitotta előttem hatalmas óriása kopottas ajtait, majd versenyt futva a szelekkel útnak indultak a kopottas gumikerekek.

Szárnya keltek még ébredő gondolataim, s

nyitott szemeimmel álmodtam meg a csodát,

ám hirtelen kedves szekerem megállt az égövön,

melynek Tejútneve: Végállomás

S pilótám érdes s kemény hangon reám kiált: ,, S busz kocsiszínbe megy leszállás!"

MESÉL A VÖLGY

Itt, hol a mesélő kövek elmesélik sok-sok években létezésük történeteit, a táj: Hatalmas alkotó kézként, a békés völgy-vidéket magához öleli, s önmagába zárja, s melyben minden lélek-hang, mit csak az ember átérez egyetlen könnycsepp, egyetlen rezdülés!

milyen frissítő az eső hűsítő áldása: A vízesés, mintha a kopogó, s csalafinta esőcseppek boldog mennyasszonya volna. Itt a mennybolt és a kopasz föld mind eggyé olvad, s a természet lélegző vállain nyugszik békességben.

Én csak hallgatom mélyen s kutatom figyelve a tiszta kristály-csöndben vajon hogyan beszélgetnek egymás között halkan s engedelmesen: A fák, kövek s növények, s mint emelik meg tisztelegve pirospozsgás kalapjukat az erdei gombák a sok mindent megélt fa-aggastyánok előtt.

GYÖNGYSZEMEKET ÁRASZTÓ KIRÁLYLÁNY

Első pillantása elvarázsolt, ahogyan könnyed,

S bársony hangján hozzám szólt.

Kedves termete volt, mely a szemnek igen forró,

És mégis annyira finomságba burkolódzó

Tétova szűziesség, hogy lénye dobogó rózsájából,

sugárzott a szeretet.

Lágy, éneklő hangján felkacagott minden virágszál.

Amikor csak alkonyati ajkait néztem, eszembe jutott

Olyan törékeny mátkám, akár a lenge szél futta

nádszál, mely nyugodt lassúsággal bókol csókot,

a tó tükrére.

Amikor járt az ember azt hihette volna, sugárzó

glóriában tündököl a lépte, s halk lábujjain, mint

felhők puha vállain, könnyű volt a járás,

lépteit, egy piciny manó figyelte, csak

óvatosan, egészen észrevétlen,

hogy galambja meg ne sejtse,

hisz az életét adta volna, hogy kívánságait

teljesítse.

Drága királyi sarj, ki mindig üde, s mosolygós

volt, most hirtelen könnyekre fakasztotta a lelkét,

és szemeinek tavából ezüstös gyöngyöket

árasztott.

Látszott, hogy a hajdan oly forró, és hajnal arcra,

most az idő vas foga ül, s elkeseredve, egymagában,

szomorú tengerré változtatta testét, s engedett

annak, ami történt.

Drága, arannyal átitatott lelkét, most sebezve

járja át a jeges félelem.

Ahogy elteltek a fájó emlékek, megbékélt,

s arra gondolt, mennyire elpazarolta lelkét,

s nem vette észre társai: a tündérlányok figyelmét.

Azon kaptam magam, hogy édesem szembogarából,

felragyog a vakító nap, s szorongatott lelke ismét

szivárványba öltözik.

S megint kedves, hisz már látom mennyire örül:

hogy boldog.

AZ ÓRÁK LASSABBAN JÁRNAK

Az idő már felvette kopottas mentéjét,

s a természetre terítette,

alig volt már napfény, mely életre

keltette volna jellemét.

Mikor már ott volt a perc, hogy elüsse

az órát, arcáról szelíd mosoly tükröződött

vissza, s még lassabban járkált orcáján

a sétapálca.

Az érzés, mely végtelenben összenőtt

a valósággal csak nem telt,

és gúnyosan kinevetett a falon járkáló

piciny kakukk: s fejemet gyorsan álomba

hajtottam, és aztán nem éreztem ébren maradást.

Hirtelen egy pillanatra, ahogy a piciny bohócképű

felnevetett, már mindenki tudta: az órák lassabban

járnak.

BÖGI MAMA

A mosogató szárnyait megfogta,

gyorsan, szárnyas lépteit figyelte mindenki,

figyelmesen köszöntötték őt hajbókolva,

azt kérdezték tőle véletlenül: ,, Hány évesnek

tetszik lenni?" – s ő nyugodt, számolt hangon

bejelenti, hogy: hatvankettő!

,, Ne tessék tréfálkozni!" – álmélkodtak a dolgozók

hisz a nénike olyan élelmes, mint a raktározó pók!"

Mondták – s jól gondolták, mert ami nekik kenyérre

sem elég fizetést: ő mind félre teszi,

gyűjtöget, s spórolgat okosan osztogat – s nem

herdálja el a pénzt, mert hisz még az ember is tudja

tökfilkó, ha nem tesz el belőle egy kis részt!

Ha jött a számlás, ő akkor igen csöndes volt,

mert imádta, ha csönget a gázos, vagy kilincsel

a vizes, a számlálandót kis meggyötört ujjbegye,

mely az embermunkát mindig vasakarattal

tűrte, s kezei közé süllyesztette,

hogy senki meg ne lássa: hogy egyedül ő

legyen az aki elszámol vele.

Unokáját, aki e jeles sorokat szerezte róla,

imádta, a rajongásig ölelgette, csókolgatta,

szeretgette, kevés rá az áldott világ minden

kegyelme, s jósága, hogy unokája ezt valaha

is megköszönje, meghálálja: hogy ez a kedves

és élelmes hölgy a nagymamája.

TÜNDÉR BESZÉLT VELEM

Sétálgatva mentem az előttem bámészkodó

kedves járókelők előtt, egy csöndes zöldpázsitú

gyepen,

hatalmas száját mosolyra nyitotta előttem és

én úgy meredtem előre egészen, hogy láthassam

hosszúkás, és zöld fűszínű nyelvét.

Aminek piciny járdaszegletén: hűsítő őszi szellő

lágyan s kellemesen simogatta a virágok arcait.

előttem még viruló, s bókolgató tündér

szólalt forrón ölelkező hangján,

nem voltam abban az állapotban, hogy

édesem figyelmes kacsintását kellőképpen

viszonozzam: álomba szenderített lelkem

bizsergető érzése teljesen, s kedvesem

áldott mosolyával meghozta a napsütést, s

én földbe gyökerezve egyre csak hallgattam,

és szívem minden húrjaival éreztem, hogy

hangja dallamaira előbújt a bárányok közül

a gömbölyded aranyjuhász.

S mintha füleimet tisztán halhatóvá varázsolta

volna elmém, egy szomorú nyírfa árnyék maradt

csupán az elképzelt tündér,

kerestem, vajon hol lehet, de ő már,

biztosan messze innen a felső türkizkékben

fodrozódó, csendes morajlású tengerben pihen.

HUNCUT KATICÁM

Mindig is éreztem, s sejtettem akár hányadik pillanatban csak összegyűjtött engem termékenységet adó lelked ezer alakban szívemben, hogy törékeny a te lelkiismeretednek megszentelt gyöngyfüzére! Az angyalok huncut játékát lestem szerelmes arcodon, mely bíbor rózsaként hozzám eljött!

Cseresznye ajkad finom volt s érzékeny. Bodzavirág lelked megbolondította összerendezett agyam s fejem s egész lelkemet át átrendezte benne sóhaj-szívem húrjait, hogy parányi érzelmeddel egészen lelkemig elérted muzsikáló érzelmemet!

Árva s félszeg szemeimnek rebbenése lenyugvó barna mennybolt szemeidben kutatott, s szemidből érzelmed nap-könnyei áldott kört rajzoltak arcodhoz, s ott helyben rabod lettem örökké, teljesen.

Sóhajok könnyeivel átadtad nekem ami számodra kedves volt, hogy én is osztozzam lelked betakaró szürke bánatodban! Remélem, igazmondó látnok szíved megüzente neked, hogy mindig tenyeremen hordoztalak, vigyáztam rád, melletted álltam s sokszor támogattalak!

S ha szükséged volna igaz barátokra, kik meghallgatnák könnyeid fohászait, szíved kívánságait, tud, hogy én mindig melletted leszek. S szembesülnöm kellett már az örök ténnyel, hogy égő szerelmedet már másnak elajándékoztad! Ha betegség, vagy gond nyomasztaná egyetlen, angyali-pillantásodat, mint súlyos kőszikla teher, engedd, hogy osztozzak a téged ért terhes feladatokban!

Cserébe arra kérlek: Ne hálálkodj – elég kicsiny nekem a pillanatok végtelensége, mely áldott glóriát fon köréd, hogy érezlek s egyszerre lássalak is téged! Lényed mégis barna holdvilágként mágnesezett hozzád egyre közelítőn, hogy ártatlanságod s kedvességed egyetlen percre se feledjem! Mert fontos voltál, még mindig fontos vagy nekem!

BETEG TEST

Mennyire könnyelmű volt egy sündisznó,

levette házát, s a testét betakaró,

puha bársonytakarót.

Vidáman hitegette önmagát, hogy nem lesz beteg,

csak kedves, és boldog.

Törékeny testét elérte a bacilusok fekete folyamtömege,

s csak a tüdejéből törekedett egy-egy gondolat,

sűrű, s fojtott panasz-sóhaj, hogy enyhüljön a fájdalom.

Milyen naiv volt: hogy gyomrának csak húsokat, édességet

engedett, s a pirinyó zöldségféléket elhagyta, hogy ne

kelljen megennie.

Fuldokolva tömte lelkébe az ártó mérgeket,

s a vitaminkúráról szegénykém sajnos

megfeledkezett: próbálta legyűrni

lángoló torkán a lánglelkű, s kínzó falatot,

de sajnos félrenyújt, s majd megfulladott,

az áldott természet szomorú lett volna,

ha az állatokat ilyen közel fenyegeti a halál

sötét torka.

S aztán, hogy beteg testét orvosolja: segítséget kért,

hogy torkát teával ápolgathassa,

egy-kettőre használt vele a bajra,

az ő szelíd mosolya, s bája,

s a mi csetlő-botló lovagfinak ő lett a virága,

odabújt melléje pihe-puha ágyba,

megvigasztalta, s csókot lehelt ajkaira,

s hősünk szerfelett lázas volt: hogy ez az ő

Mátkája.

TÜKÖR VILÁG

A fehér angyalok szűz-lepedőjét néztem odakint, mely lassan hullt fejemre a fellegekből! A hattyúk égi táncukat járták a tükör-jégen, s éreztem, hogy lelkem gubbaszt a csöndben, s már a hideg fenyeget. A világot: mely tág s összetett nem vágytam megérteni! Szerettem volna megismerni, hogy vajon melyik tükör-énemmel kell majd leszámolva, magamban félelmeim gyökereit – farkasszemet néznem?

Az égbolt halvány mennyasszony-arca galamb-lélekké vált. Gyönyörű volt. A dermesztő dér könyörtelen pillantását néztem, s megfejtettem mit is szabad, s mit kell feltétlen megcselekednem: Az örök szeretet hangjait kellett volna hallgatnom némán, s mindegyre figyelve s minden percben kutatva.

A mostani Tükör világ a végtelenbe nyúló piciny részecske lett, melynek kristály-szemében gyémánttá változott át a teljes világegyetem: az ember küzdelme csak álom marad, örök hallucináció!

ÁRNYÉK VOLTAM SOKÁIG

A fehér bárányok közül előbukkant a csipásképű tűzgolyó! Elég is volt már az idő álmos s örök perceit falra akasztott sötét rabként egy kis szobában eltölteni! hirtelen dübörögve tombolt bitorlón a napkoronához a hűvös északi szél: S hideget lehelő torkában megjelent a sötét!

Az emberek világában árnyak súlyos suttogásaiként járok, egyszerre rejtőzködni, elbújni vágyok, a kíváncsiak forgatagában! Titkon reménykedem, emberséges emberek között író emberként vallomást tehetek kuporgó lelkiismeretemnek, s meglelhetem az örök békét: Félelem nélküli létemet!

Szabad akaratom, hogy a feketeségen át megtaláljam világomban a fénysugárt! Büntetésként hordozom magamon félszemű árnyékom fojtogató érzését kabátomon, s kosztüm életem lénnyé olvad egyetlen szobor-testben, amint aranycseppjeit rám teríti lepedőként a napfény!

Ellentétet tükröző sötét énem a nappalok sugárpillantásában feloldódott s eltűnt! Fontosabb lett nekem a gerinc-őszinteség, mint akár a jól hangzó hamisság! A világ az érdekek s számítások csapdája lett! Bárcsak ilyen rémképnek látszana mindig ábrázatom, s nem lennék pusztán csak ábránd s látomás egy életen s falon!

ÉLJEN AZ IFJÚ PÁR

(Margittai családnak szeretettel)

A templom nyugodt méltósággal elnyújtózott Újpest szívében. A koszorúslányok vidám angyali kórusát bokréták illatai s virágok csokraiba öltöztette fel az ünnepi meghittség! Az égi kórus orgonák hangjain zengeni kezdte a szerelem dalait, már mindenki csak őket figyelte, hogyan ölelgetik bókok özönével egymás karjait.

A harmatok színébe öltöztetett menyasszony a mennyek irgalmas kacagását örökölte, s hajába koronát rajzolt a napkorong csillagjainak gyémánt villanása. A gavallér úriember hálát adhat a mindenségnek hogy gyöngyvirágszemű hajnali íriszt választott babonás szíve, s csókjaik szerelmes szentségét örök fogadalomként egymásnak adták ajándékba,

mint felajánlott s elfogadott áldozatot, hogy pillangókként egymás lelkébe repülhessenek! S most olyan jó volna boldogságtól részegülni, hogy arra az egész világnak kevés a csodája, hogy e fenséges emberpár titkait nagyvilágtól gondosan elrejtse, elzárja. A boldogság országában még a búsképű harangok is énekeltek, s oly forró volt a