Fél óra szélcsend: Elbeszélések

By Tasev Norbert

Ebben a kötetben az olvasó sokszor a kőkemény valósággal találkozhat. A szerző otthonosan mozog a változatos karakterek között. Kezdve a kamaszkori problémáktól, egészen az idős kor problémáig. Az olvasó szinte minden esetben úgy érzi, hogy a változatos témák napi aktualitása akár vele is megtörténhetne. A novellákban nagy szerepet kap az emlékezés, szerelem, egy boldogabb élet utáni sóvárgó vágy, mely néhol beteljesedni látszik, míg egyes hangulatok, sejtések után a szereplők élete bukáshoz vezet. Vajon egy olyan felszínes, érdekek szerint működtetett világban, mint a XXI. század az elfeledettnek hitt romantikus, őszinte gesztusok, és érzelmek számítanak-e inkább, vagy a pusztán csak öncélú, önző haszonszerzés?
A szerző elgondolkodtató, hétköznapi történetei ezúttal sem vesztenek emberi, erkölcsi mondanivalójukból az olvasók nagy megelégedésére.

• Language: Magyar
• Publisher: Norbert Tasev
• Release date: Oct 9, 2021
• ISBN: 9781005697389

Book preview

Tasev Norbert

FÉL ÓRA SZÉLCSEND

Elbeszélések

Copyright © 2021 by Tasev Norbert

All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored or transmitted in any form or by any means, electronic, mechanical, photocopying, recording, scanning, or otherwise without written permission from the publisher. It is illegal to copy this book, post it to a website, or distribute it by any other means without permission.

This novel is entirely a work of fiction. The names, characters and incidents portrayed in it are the work of the author's imagination. Any resemblance to actual persons, living or dead, events or localities is entirely coincidental.

Tasev Norbert asserts the moral right to be identified as the author of this work.

First edition

ISBN: 9781005697389

This book was professionally typeset on Reedsy

Find out more at reedsy.com

Contents

BARANGOLÁS AZ IRODALOMBAN

MEGCSÚFOLT ÁLMOK

JOGOS VISSZAVÁGÓ

SZAKÍTÁS, FÁJDALOM, LEHETŐSÉG

PLUSZKILÓS ÖRÖMÖK

VAKÁCIÓ, KALAND, LÉGYOTT

BALHÉ, DISZKÓ, HIDEGVÉR

INSTABIL STATUS QUÓ

GENERÁCIÓK ÜZENETE

IRODALMI SZEÁNSZ

FOGASKERÉK

UJJAK DALLAM-TÁNCA

AZ IDŐK VÉGÉN

HEPEHUPÁS SZERENCSE

BÉR-BARÁTNŐ

EBBEN AZ ÉLETBEN

ZSÁKBAMACSKA

MINTA-GONDOSKODÁS

MI A HELYZET AZ ÉRZÉSEKKEL?

JÁTÉK-ÁLMOK

FÉL ÓRA SZÉLCSEND

VISSZAJÁRÓ VÁLASZOKBAN BIZAKODVA

MINT KÉT TOJÁS

BIZALOM ÉS BARÁTSÁG

KÜLÖNÖS FURCSASÁGOK

EGY KAPCSOLAT KÖRVONALAI

KÁVÉ ÉS FILOZÓFIA

CÁFÉ ÉS EMLÉK-SZIMOK

FELELŐSSÉG ÉS REALITÁS

AMIKOR MINDEN ÖSSZEÁLL

ZSARNOKOK ÉS KÍSÉRTETEK

ÁHÍTAT ÉS KÖSZÖNET

SOVÁNY VIGASZ

ÉREZHETŐ IDEGENSÉG

AZ ÉREM KÉT OLDALA

ÉRZÉSEK FOGLYAI

KESERŰ JÓSLAT

MÁSODPERCEK RÉMURALMA

EGZOTIKUS PILLANGÓ

BOLOND SZÉL FÚJ

BEHÓDOLÁS OLASZ MÓDRA

BALSZERENCSE

KÖLCSÖNÖS BEHÓDOLÁS

SOSEM LEHET MEGEMÉSZTENI!

AZ IGAZMONDÓ MESÉJE

MI A HELYZET A TANULNI VÁGYÓKKAL?!

TITKOK ÉS MENEKÜLÉSEK

TALPRAESETTEN AZ ÉLET FELÉ

LECKE EMBERSÉGBŐL

FÉLRESIKEREDETT VAKÁCIÓ

NEM HÉTKÖZNAPOKRA VALÓ

ÖRDÖGI MANIPULÁTOR

VÁLTOZÓ MEGKÖZELÍTÉS

PATKÁNY-FOGÓ

A LÉTEZÉS GROTESZK KÉPLETE

BOLYONGÓ EMLÉKEK KÖZÖTT

UTOLSÓ LEHETŐSÉG

EGY BRUTÁLIS NAP TÖRTÉNETE

EGY ROMANTIKUS ESTE

ELKÉPZELT REALITÁS

EGY MAGÁNYOS HIVATÁS

FELKAPOTT HÍRNÉV, AZONNALI BUKÁS

BIZALOM ÉS SZERELEM

A SZERZŐRŐL

BARANGOLÁS AZ IRODALOMBAN

Minden jel arra utalt, hogy szórakoznak vele, vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak rossz napja volt, vagy éppen csak aznap éppen nem volt a legjobb formájában, mikor az ismerős női hang felhívta telefonon. András nem is értette, hogy miért pont őrá esett a választás, hiszen a legtöbb esetben mindig az történt, hogyha egy csinos nővel akadt dolga akkor az legfeljebb csak elszórakozott vele, kihasználta és jó ha két nap múlva dobta, és nem azonnal.

– Üdvözlöm kedves András! Bizonyára tudja, hogy ki vagyok? Azért hívtam fel, mert lenne egy költői est, ahol nyugodtan felolvashatná szabadverseit, és hátha tudnának Önnek segíteni! – felelte a kedves, őszinte női hang, és érződött rajta, hogy határozottan az lehet a célja, hogy segítsen Andráson.

Andrásnak akkor már vagy tizenöt éve volt tartósan munkanélküli. Nem egészen pontos megfogalmazás, hiszen gyerekkora óta kisebb-nagyobb munkákra mindig is be volt fogva – sokkal inkább alkalmi munkákból igyekezett túlélni és fennmaradni, már amennyire ez a XXI. századi Budapesten egyáltalán még lehetséges volt, ahol méregdrága volt már maga az élelem is.

– Ez nagyon jól hangzik! Köszönöm szépen… - válaszolta bizonytalanul, amit viszont az ismerő női hang is azonnal megsejthetett, mert még hozzátette mondandójához, hogy egy közös ismerősük adta meg András telefonszámát.

„Ezt bárki mondhatja" – töprengett, hiszen a valódi kérdés inkább az volt, hogy ténylegesen segíteni akarnak neki, vagy egy újabb olcsó, gyilkos tréfának a szenvedő áldozata, akit rendszerint jól megaláznak, és megrugdosnak, mondván: Pajtás! Ilyen az élet!

„Ki lehet ez a rejtélyes telefonáló?" – tette fel a nap folyamán többször is egymás után a kérdés. Szokásává lett, hogyha frusztrált, vagy ideges volt, és képtelen volt levezetnie a feleslegességszámba menő, plusz energiáit fel-alá sétált a lakásában egyik szobából be, másikból ki. Tudta, hogyha megakarja fejteni a rejtélyt, akkor mindenképp el kell mennie arra a költői estre, és akkor egészen biztosan kiderülhet az igazság.

Az estre a belvárosban került sor nem messze a Rákóczi úttól. András mindig jó szimattal kiszimatolta a gyanúsnak tetsző, cigarettafüstös, bohém helyek hangulatát, és – ha másban nem is -, érzékei, ösztönei ezúttal sem hagyták cserben.

A kis klubhelység nem volt több, mint egy közepes méretű egérlyuk, ahol főként egy fekete deszkás, afféle próbaszínpadi alkalmatosságon négy széken négy változatos korú hallgatta egymást, miközben versek, prózarészletek hangoztak el, és a velük szemben helyet foglaló közönség pedig lelkes cinkosokként gratulált, és gazsulált a szereplőknek. (Nem biztos, hogy értették is az egyes verseket).

Meglepően magas, koromfekete hajú, és vakítóan óceánkék szemű, társasági nő üdvözölte és fogott vele kezet:

– Üdvözöllek, kérlek fáradj fel a színpadra, ha készen állsz! – barátságos mosolya mögött már most érződött mennyi titkos gazdagság és féltett rejtély lappanghat.

„Egy újabb gazdag, rámenős, társasági nő, aki azt hiszi magáról, hogy bármit is elérhet a kortárs kultúra népszerűsítésével egy olyan országban, ahol ki tudja mióta nem lehet igazán szólás, és sajtószabadság." – gondolta elsőre róla, és sajnos minden jel arra mutatott, hogy itt ő csupán egy megtűrt idegen lehet, és nem barát, vagy irodalmárrajongó. Ugyanis a legtöbb irodalmár vagy felkészült szaktekintély, tudós volt, akikről leírt, hogy aggastyánkorúak, vagy olyannyira tudták helyüket az adott kortárs kultúra berkeiben, hogy ez maguktól értetődő kiváltságokkal ruházta fel őket.

András egyszerre megtorpant, amikor a fekete hajú, csinos irodalmárnő felkonferálta a következő vendéget:

– Most pedig kérem fogadják szeretettel Kelep András legújabb szabadversét, melyet az egyik tehetséges színész tolmácsol önöknek! – a nő szó nélkül átadta a mikrofonját a ficsúr, és beképzeltséget egyáltalán nem leplező művésznek, aki sajátságos orrhangon máris szavalni kezdte András strófáit. Úgy hírlett, hogy a rögtönzés briliáns mestere. Szinte ritmikusan, pattogó hanglejtéssel kezdett a versbe, ami azért volt a maga nemében különleges, mert a szabadversben nem megszokott sorvégi rímek, és gondolati ritmusok szerepeltek.

András legszívesebben majd a föld alá süllyedt volna szégyenében, hogy miért nem lehetett egyszerűen csak egymás között felolvasni, vagy megbeszélgetni a dolgokat, miért kellett az egész közönség előtt felolvasni versét?

Ahogy a vers hangulata – látszólag -, egyre jobban és jobban magával ragadta a lelkes közönséget András is megpróbálta elhinni a lehetetlent, miszerint igenis bárki bármit is mondd talán van helye az irodalomban, mégha ez a hely nyúlfarknyi kis egérlyuknak számít is.

Bár András a vers végéig nem is igazán hitt önmagában, talán még utána se, mégis – nem tagadhatta -, hogy mélyen megérintette, hogy a közönség minden egyes váratlannak tetsző mondatra, vagy gondolatra lelkes üdvrivalgásban, vagy mély sóhajokban tör ki, végül az adott piperkőckinézetű színész amint abbahagyta a verset a közönség valóságos tapsmámorban úszva köszöntötte az ismeretlen, Anonymus szerzőt.

– Köszönjük szépen ezt a fantasztikus előadást, és a legalább ennyire meghökkentő, és kísérleti költeményt. – vette át mikrofonjával a szót a fekete hajú irodalmárnő, aki most egy háromszázhatvanfokos fordulattal valósággal felráncigálta a meglehetősen meghökkent, és megilletődött, harmincas éveiben járó szerzőt a kivilágított kis háziszínpadra.

– Kedves közönség! Ahogy azt ígértem a vers szerzője is megtisztelt bennünket! Köszöntsük nagy tapssal Kelep Andrást! – előbb ő kezdett tapsolni, majd a közönség. Ezt a tapsot nem lehetett félreérteni. Ez a személyes taps igenis Andrásnak szólt, és – bár ő folyamatosan kételkedett -, egyöntetűen kijárt neki.

– Esetleg vannak nálad még szövegrészletek? – érdeklődött diplomatikus kedvességgel az irodalmárnő. Az ember sohasem tudhatta, hogy a megbecsülés az irodalomnak, vagy személyesen a szerzőnek szólt.

– I-igen… - felelte bátortalanul, majd belenyúlt nyúzott, jócskán ősrégi aktatáskájába, amit már régen jó lett volna kicserélni valami modern, esetleg új divatosabb darabra, de hát az ilyen táskák különben is méregdrágák, és ő most elsősorban hajótörött munkanélküli. Ennek ellenére közepes méretű dossziét halászott elő táskája mélyéről, és máris az irodalmárnő kezébe nyomta.

– Tessék parancsolni! Nem tudom… jó lesz-e?! – szabadkozott szerényen, zárkózottan.

– Oh! Ez fantasztikus! Ezt mind te írtad? – hökkent meg hitetlenkedve a nő, akit valóban meglepetés ért, majd az egész dossziét átadta a többi megjelent felolvasó vendégeknek, akik máris kíváncsian, és lelkes buzgalommal olvasni kezdték a szövegeket.

A kultúrest további része valóságos örömmámorban tobzódva telt el. Minden meghívott közszereplő András versét, vagy prózarészletét mondta el szabados, improvizált stílusban brillírozva a házi színpadon, és mire az este véget ért András már ment volna haza, mert úgy érezte, hogy kicsit talán már túl sok is az öncélú ünneplés. Sosem szerette, vagy kedvelte különösebben, ha ünneplik, mert mindig hátsó szándékot, vagy cinkosságot feltételezett, és ez megmérgezte a ünnep alázatát.

Amikor az est vége felé csöndes betolakodóként arra készült, hogy angolosan távozzék a kékszemű irodalmárnő intett neki, hogy még el ne menjen, mert fontos dolgokat szeretne vele megvitatni. A legtöbb kíváncsiskodó – főként idősebb emberek még ott maradtak beszélgetni kicsit a fő szervezőkkel, míg a néhány fiatal: lányok, fiatalok vegyesen máris lelkesen megrohamozták Andrást, akit máris hevesen faggatni kezdtek, ti. hogyan írja verseit? Milyen költők, írók voltak mesterei, példaképei? stb. Számos olyan kérdést is megkérdeztek tőle, ami András számára határozottan tabu-témának minősült, mint mondjuk a szerelem, vagy a mindenség beteljesülése.

– Hát pajtás! Le a kalappal! Kurva jól odatetted a strófáidat! – lelkendezett egy amolyan hippi kinézetű, fekete bőrszerkós rockersrác, aki egy bandában volt basszusgitáros, és megígérte, hogy dalt ír a haverjaival András szövege alapján.

– A romantikus részeknél majd elolvadtam a gyönyörűségtől! – áradozott egy nagyvilági dívához hasonlító, kissé beképzelt, sznob nő, aki – bár nem dohányzott -,mégis kedvére szívta egy ezüstözött szipkából a cigarettát, hogy ezzel is kedvére mutogathassa nem létező társadalmi státusát.

Néhány perc múlva természetesen rajongói körben visszatért Andráshoz a fekete hajú, kékszemű irodalmárnő is, aki sugárzó, kissé diplomatikus, mézes-mázos mosollyal kérte, hogy foglaljon helyet, és beszélgessenek egy kicsit.

– Régóta írsz verseket, és prózát? – szólt első kérdése.

– Gyakorlatilag a gimnázium óta! Volt egy nagyon megértő, és kedves irodalomtanárnőm, aki folyamatosan bíztatott, bátorított, míg végül én is rászántam magam az írásra.

– Tudom, hogy bizonyára már milliószor hallhattad, de te nagyon tehetséges vagy, és ezt ki kell használni!

Legutóbb, amikor valaki tehetségesnek kiáltotta ki nem történt semmi. Néhány illendő közhelyet puffogtattak el, és persze ígéretek záporoztak a fejére, hogy majd kiadják verseit akár gyűjteményes kötetben, vagy egy antológia részeként. De mint minden ígéret, ami nagyon jólhangzik, és sokat ígér – ezek is megvalósulatlanok maradtak.

– Mi az? Valami probléma van?! Talán nem hiszel nekem?! – kérdezte megilletődötten a kedves nő.

– Igen… azaz nem! Illetve… nagyon sok emberrel találkoztam már, akik szerintem tényleg tehetséges vagyok, de annyiban is maradt a dolog, és nem történt semmi érdekre méltó változás.

– Nos, hát megnyugtatlak, hogy nekem nem szokásos átverni sem a barátaimat, sem az ismerőseimet! – felelte őszintén, és kedvesen. – Azért szeretnék minél többet megtudni rólad, mert rengeteg szerkesztővel, íróval, kiadóval állok napi szinten kapcsolatban, és esetleg lehet, hogy tudnának neked segíteni!

– Ez tényleg… nagyon jól hangzik… köszönöm szépen… - András hangja érezhetően még mindig bizonytalan volt, tétova, és kételkedő. Most mégis mintha sokkalta könnyebb megoldásnak tűnt volna belekapaszkodni a kételkedés teremtette idillikusnak tetsző illúziók ragadós vegyülékébe.

– Bocsáss meg, de még mindig nem érzem azt, hogy egyet értenél velem, vagy hogy szerinted is jó lehetőség lenne-e? Jól gondolom?! – érződött, hogy a művelt, valószínűleg több nyelven is beszélő úrinő minden szavát a lehető legkomolyabban gondolta, mégis Andrásnak már annyi ígérgetésekkel, alkuval szúrták ki a szemét, és kecsegtették, hogy mára totálisan hitehagyott lett.

– Én kérek bocsánatot, ha kellemetlenséget okoztam volna! Tetszik tudni… kissé kacifántosan alakult a gyerekkorom! – Már megint ez a furcsa „kacifántos" melléknév. Mintha a zord, és szomorú gyerekkor egyszerűen betört volna emlékei közé, és képtelenségnek tűnne onnét megszabadulni tőle. Csak ne vigye túlzásba saját önsajnálkozását, mert akkor lehet, hogy borul a lehetőség is.

– Oh! Őszintén sajnálom, ami történt! Tudom, hogy most még vadidegenek vagyunk egymás számára, de őszintén remélem, hogy ez a közeljövőben hamar megváltozik! – mosolygott kedvesen. – Figyelj! Ha van kedved szeretnélek meghívni a lakásomra, ami itt van a Gellért-hegy lábánál, tehát egészen közel! Persze nem most, mert jócskán eljárt az idő, és gondolom már szabadulnál innen! – elővett egy díszes, keménylapos névjegykártyát, és ráírta még otthoni vezetékes telefonszámát is vélhetőlen arra az eshetőségre, ha valami közbe jönne.

– Tessék! Ezen a számon mindig elérhető vagyok! Szeretettel várlak mondjuk Csütörtökön délután. – kinyújtotta kezét, mire András nem tudta eldönteni, hogy vajon férfiasan csupán megrázza-e a felkínált kezet, vagy kezet csókoljon. Végül a gyöngéd kézfogás mellett határozott, és olyan lopakodva tűnt el a szivárgó sötétségben, mintha láthatatlan árnyék volna.

A Csütörtöki nap hamarabb jött el, mint azt várta. Egész kora hajnal óta talpon volt, és szövegeit, verses határidő naplóit rendezte, hogy vajon melyek illenének a legjobban a bemutatkozásra? Az is lehet, hogy az irodalmárnő egész szerkesztőgárdát hívatott lakására, akik mindannyian kellemetlen, zsörtölődő, barátságtalan aggastyánalakok mind, akik szabályosan ízekre szedik széjjel gondosan, aprólékosan megírt írásainak java részét, és az is lehet, hogy közlik vele, hogy nemhogy egyáltalán nem tehetséges, de amit csinál az a kortás kultúra egyértelmű környezetszennyezése.

„Micsoda egy képtelennek tetsző ötlet!" – gondolta, majd negyed tizenkettő felé megebédelt, majd felöltözött, és elindult a ködös, télies nappalban a Gellért-hegy lábához a megadott lakáscímre, ahol – elviekben már várta az irodalmárnő.

„Nem mondta, hogy kora délután mikor? – ütött szöget fejében a felismerés. És, ha nem aktuális, vagy túlzottan korán érkeztem! Általánosságban az úri népek sohasem szoktak felkelni déli tizenkettő előtt!" – miután jól megrágta magában a mondatok értelmét felcsengetett a kaputelefonon.

– Ö… Jónapot kívánok! Kelep András vagyok, és az irodalmár hölgyhöz jöttem! – miért kell állandóan motyognia? Miért nem nyílik ki a szája, és a hangja?

– Jó napot! Máris nyitom a kaput! – szólt a telefonos hang, majd berregés jelezte, hogy a kaput kinyitották.

Pontosan a harmadik emeleten volt az irodalmárnőnek a lakása. Első ránézésre amolyan belvárosias, barokkos, rokokó stílussal fűszerezett, eredeti kovácsoltvas csigalépcsős mandzárdlakás volt, ahol már a mennyezet háromszor akkora, mint a lakás négyzetmérete.

András elfogódottan, szabadkozva, mérhetetlen alázattal lépett volna be, ha egy rettegő félelmeit nem ébreszti fel radikálisan egy hozzá szaladó, ugató, négylábú.

– Ajjaj! Segítség! – ordította, amint a kutya egyre vehemenseben kezdett ugatni, és csóválta a farkát. Mintha egyenesen az alvilági Cerberussal nézett volna fenyegetőn farkasszemet.

– Hát itt vagy! Zorba! Helyedre! – fogta meg az irodalmárnő nyakörvénél fogva a rendetlenkedni vágyó kutyust. Majd kezet nyújtott a szemlátomást falfehér, és jócskán megrémült fiatalembernek.

– Jaj! Őszintén remélem, hogy nem ijesztett meg túlságosan! Tudod Zorba is családtag, és már hat éve van meg! Hozzánk nőtt!

András kicsit úgy érezhette magát, akár Pilinszky, akit Sárközi Márta hívott meg Balatonfüredre és mivel a híres költő halálosan rettegett a kutyáktól, ezért Illyés Gyuláék vettek neki egy kutyasípot, amit sajnos a kelleténél többször megfújt, ha fenyegetve érezte testi épségét.

Ezt a kis irodalmi anekdotát, most András is elmesélte, és az irodalmárnő kellemesen meglepődött, mert nem nézte volna ki a furcsa, különc fiatalemberből az irodalmár kultúrembert.

– Ha jól sejtem, akkor hoztál kéziratokat és szövegeket is, ugye? – sandított rá.

– Igen… máris adom! – azzal kissé büszkébben máris kivette jócskán megtömött aktatáskájából azt a sok mindent, amit eredetileg bepakolt.

– Ez igen! Te sohasem okozol csalódást! – vette át a nagyobbacska kéziratcsomagot. – Várj egy pillanatot! – hátra ment a lakás irodának felszerelt, elkülönített részébe, és pár verseskötettel tért vissza. Voltak közöttük egyedi, és dedikált kötetek is!

– Kiválogattam pár kortárs, és ismeretlen költőt! Remélem tetszeni fognak neked! – kedvesen átadta az értékes ritkaságokat a megszeppent fiatalembernek. – A hozzájárulásodat szeretném kérni András ahhoz, hogy szövegeiddel szakértő szerkesztők foglalkozhassanak, és meglátjuk, hogy mit hámoznak ki belőle! Az sincs kizárva, hogy lehet, hogy a következő könyvnapra kötetet tudunk összehozni!

A fiatalemberen jócskán meglátszott, hogy a váratlan örömujjongás és a szomorkás beletörődés között egyensúlyozik. Mégis leplezni igyekezett sztoikus kételkedését, mert semmi esetre sem szerette volna megbántani a roppant felvilágosult, művelt nőt.

– Feltételezem még számtalan kérdésed van! A legfontosabb, hogy minden író, gondolkodó elsősorban kérdéseket, gondolatokat fogalmazzon meg! Te már most jó úton haladsz! Meglásd a következő alkalommal sokkal biztatóbb hírekkel szolgálhatok majd! – mosolyodott el titokzatosan. – Ha van kedved továbbra is látogathatod a klubrendezvényeinket! Nagyon örülnénk, ha megtisztelnél bennünket, és időd engedi!

– K-köszönöm a lehetőséget! – hebegte.

Az idő megint csak gyorsan eltelt, és tél lévén korábban is sötétedett, mint máskor. Az irodalmárnő kikísérte a ritka vendéget.

– A köteteket nyugodtan megtarthatod! Legyen bennük örömöd! Mindent el fogok követni, hogy önálló köteted lehessen! – ismét kezet ráztak, majd András a bizakodás lehetőségével léphetett ki a kora esti, télies alkonyatba.

MEGCSÚFOLT ÁLMOK

Vasárnap délelőttre beszélték meg a reklámfotózást. A kiszemelt szupermodellalkatú, fiatal hölgy már feltűnt bizonyos címoldalakon, és előszeretettel szemelte ki magának mind a köz – és a bulvármédia. Kisebb műsorvezetői feladatokat látott el, ami nagyjából kimerült annyiban, hogy állandóan mosolyognia, bazsajogni kellett az őt vevő kamerának, miközben szinte minden szándékosan lebutított, naiv, és túlságosan is gyerekes interjúk közben semmitmondó kérdéseket tett fel az adott interjúalanyoknak. Sajnos a legtöbb ember minden esetben az anyagi haszon reményében vállal el egy-egy megbízást, vagy munkát, miközben – főként saját, hivatalos közösségi média oldalaikon előszeretettel szeretnek olyan hangzatos fogalmak, és címkék mögé bújni, mint: akarat, kitartás, és hit, aminek természetesen semmi közük sincsen ahhoz, hogy valaki megkaphatja-e az áhított álomállást, vagy marad negyvenvalahány évig a maga jól megszokott helyén, miközben napi tizennégy órás műszakban gyakorlatilag egész életét is ledolgozza, miközben nem is élt.

A vállalkozás – ahová a fotózást meghirdettek -, a XII. kerület kissé sznobszintű, újgazdagok által közkedvelt lakóövezetébe esett, ahol az egyszerű, dolgozó kisemberek többségének általában olyan érzése van, mintha egy egész más földrészen, vagy idegen bolygón mozogna, ahol minden szép, és jó, ahol nem kell senkinek sem attól tartania, hogy kirabolják, vagy megkéselik, és ahol – kivételesen -, még a rendőr is hajlandó érdemben, feladatát ellátva intézkedni, nem csupán csak abban az esetben, amikor súlyos baleset, vagy vér folyik.

Pocakos, pasaszerű, idősödő férfi nyitott ajtót. Az embernek olyasféle érzése volt, ahogy a szeme sarkából apránként próbálta megfigyelni a részleteket, mintha a férfi időnként kéjes élvezettel megnyalogatni kezdte volna húsos ajkát, mintha gusztálná, végig mérné az ide érkezőket. Volt benne valami visszataszító meztelencsigaság, amitől az embernek önkéntelenül is hányingere támad. Ráadás a dohos pinceszag is ezt a hangulatot volt hívatott elősegíteni. Olyan levegője volt az egész háznak, mint ahol már évek óta nem szellőztettek egy kiadósat.

A férfi lábán agyonmosott, rolytosodásnak indult télies zoknit, és háziköntöst viselt, melyet – ki tudja -, mióta nem mostak ki. Minden lomha, tunya lépésével mintha az időt akarta volna megállásra kényszeríteni. Súlyfeleslegére pillantva felvezette a fiatal modellt egy csigalépcsőn, egy tágasabb műterembe, ahol jóformán búja, és szeles levelű szobanövények szolgáltattak néminemű dekorációt, azok is inkább az ablaküveg irányába voltak téve, vélhetőleg azért, hogy eltakarják a kíváncsiskodni vágyó szemek elől a kilátást. A fotós – szintén harmincas éveiben járhatott, ám őszülőfélben lévő szakálla mintha meghazudtolta volna eredeti korát -, máris felállt, és kissé idegesen topogva kezet nyújtott a kedvesen mosolyogni próbáló modellnek.

– Szia, mi a pálya? Akkor hát, kezdhetjük? – kérdezte kissé beképzelt módon, miközben úgy mérte végig a fiatal húszas éveiben járó nő összes porcikáját, akár egy hentes a vágóhídon az eladásra váró friss húsokat.

– Szia! Gabi vagyok! – nyújtott kedvesen kezet a másik, és most egyáltalán nem bánta, hogy két oldalról arcra puszit kapott. Csöndesen levetkőzött a szoba végében elhelyezett paraván mögött.

Alig öt perc múltán lépett elő a fiatal nő meglehetősen sokat mutató, lenge, pongyolaszerű ruhában, mely nagyon is sokat megmutatott gömbölyded idomaiból, és sportos alkatából, ami miatt kissé feszélyezve érezte magát. Pedig hány és hány alkalom volt már eddigi karrierje alatt, amikor az adott sztárfotós azt kérte, hogy természetes szépsége érvényesülhessen, és egyszerűen csak bízza magát a kamerára, és adja önmagát.

– O.K. Nagyszerű! Akkor állj ide a fényeket előterébe, és mehet a pózolás! Engedd el magad! Gondolj arra, hogy egy tengerparton vagy, nyár van, és nagyon jól érzed magad.

A modell nem vette észre, hogy a sztárfotós fokozatosan a bizalmába férkőzik. Azt szokták mondani egy-egy újabb megismerkedés alkalmával, hogy az ember minél inkább magabiztos, és önbizalommal teljes, együtt érez a másikkal annál hatékonyabban képes elnyerni, és birtokolni a bizalmát. Márpedig ez a hölgyeknél az első szempont.

– Igen! Ez az! Pontosan erre gondoltam! Harapj az ajkaidba, hogy fájjon! Szeresd a kamerát! Meglátod nem bánt! – bíztatta, bátorította a maga módján, miközben folyamatosan kattogott a vaku olyan éles fényekkel, hogy a fiatal nő bő fél óra múltán már valóban úgy érezhette, hogy kissé jojózik a szeme. Egyébként a szemüveget részesítette előnyben a kontaktlencse helyett, amit mindig is próblémásbbnak, körülményesebbnek gondolt felhelyezni retinájára.

A fotózással alig ötven perc alatt végeztek is. A modell kicsit szapora lépésekkel hátra ment a paraván mögé, és gyorsan felöltözködött. Korántsem volt kedve egész nap lengén mutatkozni, ráadásul még mindig egy vadidegen férfi társaságában.

A sztárfotós odament az egyik sarokasztalhoz, ahol fényképészethez szükséges digitális eszközeit tárolta, és a notebookját, amire a legtöbb fénykép máris fel lett töltve, és aláírt egy hivatalosnak tűnő formanyomtatványt, mely szerint az adott modell ebben és ebben az órában a műtermében megjelent, és a munkáját maradéktalanul ellátta, és ennyi és ennyi összeget fizet neki. Majd kérte a modellt, hogy írja alá a nyomtatványt az aláírás rubrikában.

– Szeretném megkérdezni, hogy mindennel megvoltál elégedve? – nézett a sztárfotósra.

A fotós meglátszott, hogy összehúzza szemöldökét, fikszírozza, keresgéli a megfelelő szavakat, hiszen nem akarhat feleslegesen megbántani senkit.

– Igen! Figyelj ide! Nem tudom, hogy eddig hol dolgoztál, talán nem is érdekel, de sajnos az eddigi munkád egyelőre… nem üti meg a nálunk használatos mércét… már ha érted mire gondolok? – válaszolta lekezelő, arrogáns hangnemben, ami háromszázhatvanfokos változás volt ahhoz a megnyerő közvetlenséghez képest, amit a fotózás kezdetén tanúsított.

– Oh! Értem! Hát ezt őszintén sajnálom, de mint mondtam csakis olyasféle munkát, és feladatot vállalok el, mely nem láttat többet, mint amennyi feltétlen szükséges. – rendkívülien megbántottnak, sebezhetőnek érezte magát ebben a pillanatban.

Ő igenis profi modell, és eddig mindenki, akivel együtt dolgozott – főként külföldön -, maximálisan megvoltak elégedve a munkájával. Egyáltalán nem érthette, hogy akkor most miért kell megint kekeckedni?

- Figyel kisanyám! Ha azt hiszed, hogy ebben a városban majd fogsz magadnak egy balek palimadarat, aki ugyanannyit kész fizetni ezekért a selejt fotókért, mint most én akkor máris szedheted a sátorfádat! Vagy most itt rögtön hajlandó vagy egy kicsit… többre is? – a reklámfotós hangján erősen érződött, hogy valószínűleg már számos nőnek tett kecsegtető, görbe ajánlatokat, és egyáltalán nem úgy festett, mint akinek erkölcsi gátlásai, vagy bűntudata lenne. – Na? Akkor mi legyen kis tündérem, mert ma még rengeteg dolgom lenne rajtad kívül?! – nézett rá kérdő tekintettel.

- Bocsánat, de én… erre képtelen vagyok… - közölte, majd odaballagott a spanyolfal mögé, és máris vetkőzni kezdett, hogy visszavehesse utcai ruháit.

- Nem baj kicsi szívem! Ha neked nem kell a lóvé! Akkor hagyjuk! – közölte kimérten, lekezelően a fotós, majd egy váratlan pillanatban, mikor a csinos nő nem figyelt oda a digitális fényképezőgép lencséjét szándékosan úgy fordította, hogy pikáns, aktképek készülhessenek az illető emberekről, akik a spanyolfal mögött öltözködtek.

A reklámfotós szándékosan nem szólt róla, de a helységben mindenütt leselkedő kamerákat telepített a biztonság kedvéért, hogy minél több profitra és haszonra tehessen szert. Voltak napok, amikor egy-egy fényképes felvétellel százezer forintoknál kezdődő pénzösszegeket is nyugodt szívvel kitudott zsarolni. Elvégre a mostani anyagiasodott világban sosem árt, ha az ember egynél több lábon áll.

- Hát akkor… viszlát! És bocsánat, ha gondot okoztam volna… - köszönt el a fiatal modellhölgy.

- Igen. Szia kisanyám! – szólt félvállról a fotós, és már dörzsölte tenyerét, hogy milyen összeget kérjen vadi új fényképsorozatáért a készülő férfimagazintól. Pár száz ezret egészen bizonyosan.

A modellnő kicsit kiábrándultan, és elkeseredetten ment hazafelé, majd legelső cselekedete az volt, hogy gyorsan felhívta telefonon legjobb barátnőjét, és részletesen beszámolt neki a kisstílű aljasságokról, amikre megkérte az adott fotós.

- Te most hülyéskedsz velem Lili? – kérdezett vissza a barátnője a vonal túlsó felén.

- Isten bizony így történt! Mióta is vagyunk már a legjobb barátnők? Az óvoda óta!

- Ez igaz! Bocsáss meg! Én a helyedben azonnal felhívnám a zsarukat, vagy feljelentést tennék legalább a foto stúdió ellen! Hogy veszik a bátorságot, hogy az adott modellek beleegyezése nélkül aktfotókat készítsenek?! Micsoda arcátlan szemétség!

- Nekem már nagyon elegem van az egészből! Szerintem el kellene felejtenünk ezt a dolgot egyszer és mindenkorra!

- Na ne szórakozz kedves barátném! Ne játszd itt nekem az irgalmas szamaritánust! Igenis feljelented azokat a rohadékokat! Mindjárt a lakásodra megyek! – a vonal végén lerakta a barátnő, és már rohant is Lili lakására, hogy vigaszt, és támogatást nyújtson.

- Olyan jó, hogy itt vagy! – ölelték meg egymást régi barátnőjével, aki most egy rockerénekesnőre hasonlított szegecselt bőrdzsekijével, és motoros csizmájával.

- Most pedig részletesen elmeséled nekem, hogy mi történt azon a fotózáson, és utána feljelentést teszünk! – közölte a barátnő ellentmondást nem tűrően.

Lili elmesélt mindent részletesen. Attól kezdve, hogy a reklámfotós gusztustalan módon nyalogatni kezdte kéjes élvezettel ajkait, és folyamatosan az alakját, és a melleit stírölte miközben fotókat készített róla. Végül azt se felejtette ki, amikor arra kérte, hogy meztelenkedjen.

- Az a szemétláda kis strici! Az aljas kis féreg! Fogadni mernék, hogy az egész helység telis-tele van rejtett kamerákkal!

- Ezt honnét veszed?! – nézett rá kíváncsian.

- Jaj, már! Ne hülyíts! Ezt éppen te kérdezed tőlem a nagy krimisorozatfüggő?! Elvégre modern kütyüket bárhol lehet kapni, vagy nem?!

- Igaz… így igaz! – töprengett.

- Na látod! Amiért én aggódom, az-az, hogy ez a szemét strici lehet, hogy készített rólad néhány kompromittáló képet, ami már lehet, hogy megjelent! Azt senki se tudja helyrehozni, hacsak nem égetjük el az összes férfimagazint! Ugyebár az teljesen lehetetlen!

- Akkor? Mit csináljunk?! – kezdte tördelni apró kezeit Lili.

- Nyugi kisanyám! Először is hidegvér! Aztán irány a rendőrkapitányság! Aztán meghúzzuk magunkat egy ideig amíg a zsaruk hajlandóak lesznek lépéseket tenni az ügyben!

- És… és ha nem történik semmi…? Akkor?

- Akkor bemegyünk a fegyverboltba és jól bevásárolunk, nehogy az a rohadék ide merészelje dugni a mocskos pofáját! Remélem a lakáscímedet nem adtad meg? Ugye?!

- Nem! Hát persze, hogy nem!

- Okos kislány!

Lili és legjobb barátnője megtették a rendőri feljelentést, és fegyver helyett mégiscsak a kalapácsnál, és a paprika, és bors spray keverékénél maradtak. A barátnő még szerzett is egy megbízható lakatost, aki biztonsági zárral szerelt fel a bejárati ajtót, így már legalább öt záron kellett áthatolni, ha valaki be akart jutni a lakásba.

Lili jól gondolta. Bár a rendőrök vizsgálódni, nyomozgatni kezdtek, de a bizonyítékok sehogyan sem egyeztek, és az adott férfimagazinok címoldalán mindenütt Lili meztelen, művészi fényképe köszönt vissza.

- Figyel ide! Tudom, hogy ez számodra sovány vigasz, de legalább nézzük a dolgok jó oldalát! Te megúsztad épp bőrrel, és csakis ez számít!

- Ha belegondolok, hogy az a csúszómászó még vajon hány lánynak ajánlotta fel, hogy meztelen képeket készít róla ráadásul kisebb vagyonkért! Elfog a hányinger!

- Most az a legfontosabb, hogy próbálj megnyugodni! – a barátnő biztos, ami biztos alapon az összes önvédelmi gáz sprayt amit összevásárolt Lili lakásában hagyta, és vett egy közepes méretű viperát, és sokkolót is – csak a biztonság kedvéért, majd hazament.

Lili a következő lélekpróbáló, viszontagságos napokat az ébrenlét, és az álom határsávján töltötte. Rettegett elaludni, helyette egy játékmackót szorongatott, mint kislány korában.

JOGOS VISSZAVÁGÓ

Azon a reggelen úgy érezte talán minden megváltozott…

Édesanyja ínycsiklandó fahéjas-porcukros tejbegrízének csábító illata szinte belengte nem csupán a kis keskeny téglalap elrendezésű kiskonyha minden aprócska szegletét, de a konyha előtti – afféle szintén nem túl nagy -, étkezőkuckót, ami talán éppen azért lehetett ennyire hangulatos, mert kicsi volt, és persze nagyon is meghitt.

–Kincsem! Ébredj! Nemsokára suli! – költögette kedvesen iskoláskorú fiát a gondoskodó anyuka, miközben maga is készülődött, mert bár életében nem késett el sehonnan, ebbéli jó szokásán nem akart változtatni.

Az ötödikes Márk szinte azonnal felébredt amint megérezte anyukája drága parfümjének negédes, kissé gejlillatú párlatát, ami szabályosan beette magát agyába, gondolataiba, de még szaglószervei molekuláiba is. Gyorsan kipattant az ágyból, és bár kicsit hasogatott a tegnapi hógolyócsata miatt a háta, és volt néhány kellemetlenkedő zöldesre, barnára megfakult felszínű sérülése anyukája csupán azt vehette észre, amit az éppen csak serdülő kamaszfiú éreztetni, vagy láttatni akart.

Beviharzott a fürdőszobába – és bár csupán csak este mosott fogat -, valamiért kényszerítette magát, hogy némi időt adhasson a megfelelő szájhigéniai követelményeknek.

–Kisfiam! Merre vagy? Igyekezz kérlek! Nem akarok elkésni! – szólt kissé türelmetlenkedve az anyuka. Ez a felszólítás is inkább a szülőnek, és nem a gyerkőcnek szólt, akinek reggel hét óráig még bőségesen maradhatott ideje arra, hogy a videómagnóba tegyen egy videokazettás filmet, és kicsit elképzelje magában, hogy vajon kedvenc főszereplő filmes karakterei miként, és persze hogyan állják meg a helyüket a túlélés szamárlétráján.

– Na akkor kicsim! – állt meg fia előtt a kissé türelmetlenkedő anyuka, miközben felcsatolta karóráját, hiszen a rohanó világban elengedhetetlen követelmény, hogy az ember rabja, és kiszolgálója is lehessen a láthatatlan idő múlásának. – A tejbegríz az étkezőben vár! Kérlek óvatosan eszegesd, mert még biztosan nagyon forró! Apád ma nem tudom mikor ér haza, mert beugró! Különben is nagy fiú vagy, aki egyedül is remekül elboldogul! – cuppanós jelleggel homlokon csókolta kissé még fáradékony, és kába fiát, majd még egy utolsó simításként utolsó mozdulatként megigazította sminkjét az előszobában felállított nagyobb méretű tükörben.

– Légy jó, sietek haza! – azzal hevesen kinyitotta a rendszerint dupla zárra zárt ajtót, és elindult munkahelyére.

A kamaszfiú, aki még csak nemrég kezdett mutálni, és emiatt olyan furcsa, különös, lányos, kanári hangja lett, ami általában nevetség tárgya, és nagyon is alkalmas arra, hogy valakit kiközösítsenek társai bepakolta az iskolatáskájába az aznapi tankönyveket, füzeteket, és bár a reál tantárgyak egyáltalán nem tartoztak különösebben kedvencei közé Imre bácsi megértő lesz, ha a matek házi feladatatot együtt megbeszélik az órák után. Addig is legalább nyerhet egy csekélyke kis időt, hogy a genyák ne bánthassák. Ami mostanság kellő rendszerességgel szinte majdnem mindennap előfordult.

Hol szándékosan gáncsolták el az iskolai menzán miközben éppen sorban állt az aznapi ehetetlen főzelékekért, és fasírozottért, vagy a tornaöltözőből lopták el a holmiját, kitéve annak, hogy kövér, úszógumis teste, akár egy gusztustalan zsírpacát kedvetlenül közszemlére tegye a folyosón, ahol – persze mindenki láthatta -, hatalmas ovációt, és derültséget okozva ezzel. Vagy úgy megdobálták hógolyóval, hogy majdnem kiesett mind a két szeme, és csak a szerencse a megmondhatója, hogy nem lettek belső sérülései, amikor az éjjelre megfagyott jéggöröngyök kiadós sérüléseket okoztak a hátán, amit szándékosan eltitkolt, mert nem akarta, hogy örökösen prédikáló, teátrális apja újabb erkölcsi prédikációval kioktassa a vacsoraasztalnál. Apja szerint egy férfi mindig képes megvédeni magát, és nem kér senkitől sem szívességet, sem pedig segítséget.

Mialatt nézte a kissé véresre sikeredett, nyolcvanas évekből visszamaradt, retrós akciófilmet, ahol a főhős gyakorlatilag mindenkit móresre tanít, és persze annyi ketchupfoltos sérülése után is még mindig talpon van, elgondolta, hogy vajon neki min kellene változtatnia, hogy egyszer és mindenkorra leszálljanak róla, és békén hagyják?

„Egy férfi sohasem kér segítséget!" – visszhangok kezdték megszólítani, amint magára vette kabátját, iskolatáskáját, és miután gondosan bezárt óvatosan pipiskedve elindult az iskola felé, ami lakótelepük alján állt. Muszáj volt pipiskednie, ha csizmás lábbal ne akarjon azonnal seggre esni, mert könnyedén előfordult, hogy a frissen sózott havas utcában a legváratlanabb, kellemetlen balesetek származtak.

„Bárcsak neki is lenne gyorsan valami könnyebb balesete, és akkor lehet, hogy nem kellene betennie a lábát az elátkozottak házába! – töprengett. „Elátkozottak házának nevezte magában az iskolát! Nagy általánosságban mindennek és mindenkinek bece- és gúnyneveket adott, mert attól vált igazán személyes hangulatúvá az egész.

Átvágott a kisebb parkon, ahol két hatalmas műanyag csúszda, egy törött mászóka, és néhány szintén rozsdásodásnak indult hinta hirdette, hogy itt valamikor a gyerekeké volt a főszerep, majd a betonos, salakos út után átkelt a zebrán, vigyázva, hogy megint el ne üssék. Történt már ilyen, és autóbaleste után is több mint két hosszú, és viszontagságos évébe került mire újra megtanult írni, olvasni, számolni, és persze az összes kötelező olvasmányt kiadósan bemagolta, hiszen mást nem tehetett.

Útközben találkozott a Balló ikrekkel, akik annyira hasonlítottak egymásra, akár két tojás. Mégis az idősebb báty Bálint volt az értelmesebb.

– Szevasz! Mi újság Márk? – köszönt, míg öccse Lajos inkább csak bólintással jelezte a köszönést.

– Jó reggelt nektek is! Már megint egy átkozott nap, amikor mindenki az én seggemre és életemre pályázik! – vallotta be kertelés nélkül, őszintén Márk. Az utóbbi időben már senkit sem volt hajlandó közel engedni magához, hiszen totálisan meg lett félemlítve, és ha valakit tartósan egy olyan környezetbe helyeznek, ahol félni, és rettegni kell, akkor nem meglepő, ha az illető előbb-utóbb a saját árnyékától is bármikor beijed.

– Szerintem, jobb ha ma nem húzod ki a gyufát! Azt beszélik a srácok, hogy a féreg Bástya telekürtölte az iskolát, hogy téged ki fog nyírni, ha meglát. Hogy a rohadék Torló tesókról már nem is beszéljünk!

Márknak valóban inába szállt a bátorsága – különösen, ha a Torló testvérekre gondolt, mert ők aztán szadista, pszichopata verőlegények voltak a szó minden értelmében. Élvezettel röhögtek, és kedvükre vihogtak, ha kínozhatták a kisebbeket, az állatokat, vagy a lányok feneke alá rajzszögeket rakhattak. A fájdalomhoz hozzá kell szokni! És hát az ember inkább kiskorban szokjon hozzá, mint érett felnőttként, nem igaz?!

– Szerintem el kellene kérni kölcsönbe a Fűrész Laci apjának a pisztolyát, mert zsaru! – végre a fiatalabbik iker Lajos is megszólalt, csakhogy mindenképp imponálhasson bátyának.

– Nem akarok ünneprontó lenni, de szerintem ebből oltári nagy balhé lenne! És különben is! Laci sohasem tudott titkot tartani! Gondoljátok, ha kitudódik kit fognak először elővenni? – vakarta be sapkás fejét Márk.

– Igen… ezzel mi is számoltunk! Mi veled tartunk bármi történjék is! – azzal csatlakoztak Márkhoz, és hármasban folytatták útjukat az iskola épületéig.

A Balló ikrekkel jobb volt, ha óvatos az ember, mert sohasem tudhatta, hogy kiknek az oldalára állnak. Nem egy olyan balhé előfordult, hogy szorult helyzetben vagy az egyik, vagy a másik gondolta meg magát, vagy változtatta meg instabil véleményét, és akkor őket aznap nem verték péppé a bandatagok, elvégre átálltak a tulajdonképpeni ellenség oldalára.

Márk nagyon is tudta, és felmérte a kritikus, veszélyes helyzetet. Nincs más lehetőség,