Kísértő Holdfény: Akció-krimi

By Tasev Norbert

Brendik Tamara nem tipikus hölgy. Nappal sikeres divatfotósként dolgozik, de ha leszáll az éjszaka egy profi bérgyilkos méltó társa lesz, aki hangtalan macskaügyességgel mozog, és egy rejtélyes katana-kardot visel, néhány dobócsillaggal. Nevelőapja, és bizalmasa egy volt exkommandós, rejtélyes férfi, aki felnevelte őt. Amolyan kétlaki életmódot folytat; hinni akar az emberekben, de a bűnözőkkel szemben keményen fellép! Úgy gondolja exkommandós nevelőapja mindenre felkészítette, nem érheti váratlan meglepetés, és amikor egy kislányról kell gondoskodni, és váratlanul rátalál a szerelem kiderül mennyire tudott ember maradni, mennyire sebezhető...

• Language: Magyar
• Publisher: Norbert Tasev
• Release date: Dec 11, 2018
• ISBN: 9780463651568

Book preview

Tasev Norbert

Kísértő Holdfény

Copyright © 2018 by Tasev Norbert

All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored or transmitted in any form or by any means, electronic, mechanical, photocopying, recording, scanning, or otherwise without written permission from the publisher. It is illegal to copy this book, post it to a website, or distribute it by any other means without permission.

This novel is entirely a work of fiction. The names, characters and incidents portrayed in it are the work of the author's imagination. Any resemblance to actual persons, living or dead, events or localities is entirely coincidental.

Tasev Norbert asserts the moral right to be identified as the author of this work.

First edition

ISBN: 9780463651568

This book was professionally typeset on Reedsy

Find out more at reedsy.com

Contents

ELSŐ RÉSZ

Első

Második

Harmadik

Negyedik

Ötödik

Hatodik

Hetedik

Nyolcadik

Kilencedik

Tizedik

Tizenegyedik

Tizenkettedik

Tizenharmadik

Tizennegyedik

Tizenötödik

Tizenhatodik

MÁSODIK RÉSZ

Első

Második

Harmadik

Negyedik

Ötödik

Hatodik

Hetedik

Nyolcadik

Kilencedik

Tizedik

Tizenegyedik

Tizenkettedik

A Szerzőről

ELSŐ RÉSZ

Első

,,Tamara hányszor megmondtam neked, hogy nem ehetsz több édességet?! Nézd csak meg magad! Egy elhízott, dagad, kövér kislány vagy! Fejezd be de azonnal! Ráálltunk arra a kurva mérlegre nem igaz?! És mennyit mutatott???"

A kislány alig hét év körüli; fél szemén beragasztott szemüveget visel, mint aki megsérült, vagy az egyik szemét kellene szándékosan tornáztatnia. A mindenben a szépséget ajnározó, és stílust megtestesítő számító anya szándékosan bővebb, nagyobb méretű, főként virágosmintás ruhákat vásárolt össze számára, hogy elfedhesse húspogácsaszerű úszógumijait. Egyenesszálú, majdnem teljesen sötétbarna hajacskájára valami gusztustalan rikító színes masnit kötött, mintha azzal feldobná az amúgy is szánalmashatást.

A kislány egy születésnapi torta előtt tétován álldogál, és látszólag nem mer igazán és teljesen örülni annak a pillanatnak, mit születése ünnepe jelképez.

Mellette szintén mackós, molett apja éppen a digitális fényképezőgéppel szerencsétlenkedik, mire megtalálja a kívánt legjobb beállítást, míg a másik oldalon egyértelműen fukar, és számító anya az aki éber kígyó tekintetével legszívesebben azonnal felszívódna erről a jeles eseményről!

– Fújd csak el bogaram! apának drága szemefénye! – biztatja az apja a félős kislányt, akinek egyik kezében szintén megriadt kis plüssmackót markolász, mintha egyedül csak benne bízna, vagy valakibe bele szeretne kapaszkodni.

– Feri mi az istenért kell neked állandóan jópofiskodni a lányoddal?! – dörrent rá ellentmondást nem tűrően az ellenséges, mindig makulátlanságra törekvő anyuka a háttérből.

– Majd elfújja azokat a szar gyertyákat, ha kedve lesz! Inkább vidd le a szemetet a szemetesbe! – ad szigorú utasítást a kislánynak.

– Na, de édesem! Hogy lehetsz ilyen? A szülinaposnak ma nem szabad dolgoznia! Elvégre ez az ő nagy napja! Igaz, kicsim? – apja kedveskedőn a kislány felé fordul, és megcsókolja két pufók, hörcsögszerű pofikáját.

Amikor Tamara hét éves volt – főként az anya azon fáradozott, hogy mindenképpen egy modellalkatú gyermeket faragjon belőle, és ha ehhez az kellett, hogy a gusztustalan pluszkilóitól megszabadítsa, akkor minden fogyókúrás, sanyargató eszközt be is vetett, hogy célját maradéktalanul el is érhesse! Mindig csak annyi ételt tett a kislánya tányérjára, amennyi feltétlenül szükséges volt egy még fejlődésben lévő, ifjú szervezetben, és azzal a mindig éberen ellenséges, szabályosan furkáló tekintetével amikor a kislány – ha csak a szájacskájához vette az adott falatot –, állandóan azt figyelte, hogy hogyan rágja meg az ételt, és hogy közben milyenek a reakciói?

– Feri! Hogy te már megint mennyi eszel? Ez elfogadhatatlan! – méltatlankodott bosszúsan.

Férje nem győzött mentegetőzni, és jó papucsférj módjára állandóan elnézést kérni a ház asszonyától:

– Szívem! Bocsáss meg, de szeretek jókat enni! – volt szinte minden egyes gonoszkodó beszólására a válasz.

– Akkor költözz haza az anyádhoz! Ott akkor és annyit zabálhatsz, amennyit csak akarsz! – folytatta egyre vehemensebben.

– Sőt! Tudjátok mit? – fordult hozzájuk:

– Megfoghatjátok bátran egymás kezét és egész és nyugodtan elköltözhettek akár még a hájasok bolygójára is!

S ezzel aznapra be volt fejezve minden további társalgási eszmecsere.

Brendik Ferenc harmincnégy éves volt, testes, mackós alkatú, százhetven centi magas, a haja és a szeme is barnás, állkapcsa karikatúraszerűen masszív, és egyedien férfias.

Ha az ember nem ismerte volna kapásból rávághatta volna, hogy egy neandervölgyi ősemberrel találkozott, aki ráadásul annyira szőrös volt; főként mellkasán, és hátán is, hogy nem győzte magát – kivált a fülletebb, trópusi kánikulai levegőt tartogató nyári évszakokban hetente többször is kiadósan megborotválni hátát, és amikor egy–egy ilyen kényesebb szőrtelenítő beavatkozás után kijött a fürdőszobából szinte kicserélődve, és felfrissülve maga után tetemes, gusztustalan szőrcsomós szőrtengert hagyott, amit felesége annál jobban utált.

Külseje inkább egy masszív melóshoz, vagy kőműveshez tette hasonlatossá, mint egy sportrovat újságírójához.

Ellenben felesége Edina jó két fejjel magasabb, karcsúbb, és nőiesen csinosabb is volt nála, és jó négy évvel fiatalabb. Számító zöld szeme volt, mintha mindig is irigykedne, vagy féltékenykedni akarna valakire, és sugárzó nőiességét mindig is sokkal inkább szerette előtérbe helyezni, mintha számára egyes–egyedül ez lenne a legfontosabb elfoglaltság!

Modellnek, vagy manökennek is könnyedén elmehetett volna, hiszen eszményi, tökéletes alakja volt. Nem véletlen, hogy pályakezdőként előszeretettel küldözgették különféle nevesebb kiállításokra, mint mű–mosolygós hosztes–hölgyet, mert a befektetők többsége úgy vélekedett, hogy egyetlen bájpofis mosoly is bőségesen elegendő, ha a tárgyalópartnereket egy haszonnal kecsegtető, jobb üzlet reményében meg akarják nyerni!

Tamara gátlásos, visszahúzódós kislányka volt; állandóan komplexusok gyötörték, amit előszeretettel az anya testált rá.

Mégis nagy szilvalakú, mély sötét szeme együttérzésről, és gondoskodásról tanúskodott. Végre egy olyan nemes egyedüli tulajdonság, amit féltőn gondoskodó apjától örökölhetett.

Annyira népszerűtlen volt már az általános legelső osztályában, hogy a legtöbb valamivel szebb kislány szinte rögtön kiközösítette a saját kis klikkjéből, ezért Tamara a tíz perces szüneteket legtöbbször arra használta fel, hogy hagyta, hogy az adott tanár rázárja az osztályterem ajtaját, majd előbb gondolataiba, és kreatív ötletelő képzeletébe menekült aztán később rajzolt is; akkor lehetett talán a legboldogabb, ha többi osztálytársa nem kezdte piszkálódva csúfolni!

– Nézzétek mekkora tokája van Taminak! Itt jön a pápaszemes Miss Röfi!

Gúnyolódtak. Mégis érezte azt a fajta nyomasztó sivárságot, melyet talán csupán a kivételesen túlzott érzékenységgel megáldott emberek éreznek, akik mint valami rejtett, vagy titkos telepátiákon át olyan érzelmeket is képesek önmagukba befogadni, amit a többi ember nem érthet meg! Sokszor előfordult, hogy a többi ,,szebb kislány" bosszúból már csak azért is, hogy egyedül nekik lehessen igazuk; előszeretettel törték el kihegyezett színes ceruzáit a rajzórai foglalkozások előtt, vagy ha ez nem vált volna be (hiszen Tamaránál volt még zsírkréta is), akkor a zsírkrétákat kihajingálták az ablakon éppen egy szúrós csipkebogyóbokor közepébe, ami tüskés ágaival úgy tudott szúrni, mint egy nagyobbacska gombostű, vagy injekció!

S ha Tamara azt akarta, hogy az adott tanárnő értékelje a rajzát, akkor szabályosan be kellett pufók, tömzsi testével kúsznia a szúrós bokor közé, hogy legalább pár darab színt össze tudjon szedni, és ne legyen az egész órai munkája elégtelen!

– Nézzétek csak gyerekek! – vihogott az egyik mitugrász kölyök. – Máris visszajött az óriásbálna! Hahahaha! – a piszkálódó, gúnyolódó nevetést a továbbiakban már nem is lehetett volna megállítni, úgy terjedt akár a pusztító bozóttűz!

Nagyon sokat sírt! Egész napját gyakorlatilag ez az egyetlen mélyről jövő, nagyon megviselt és lelki energiákat is felemésztő foglalatosság tette ki!

Osztálytársai szülei sem voltak éppenséggel könyörületesek iránta hiszen jóformán egyetlen szülinapi, vagy névnapi kisebb zsúrra sem hívták meg őt! S amikor kivételesen ő próbálta meg meghívni osztálytársait a saját szülinapi ünnepségére egyetlen egy jelentkező sem akadt, aki szívesen, és őszintén eljött volna!

Hogy folyamatosan aggódó, és csupaszív apja a kedvébe járjon azonnal megvette neki a legnagyobb Teddy–mackót, amit csak a játékosztályon valaha is lehetett kapni, és mellé a kedvencét hatszeletes dobostortát!

– Meglátod drága kincsem! Olyan szülinapi partit csapunk kettesben, hogy nem is lesz másra szükség és olyan jól érezzük magunkat, mint még soha! – s jó és áldozatkész szülőhöz híven szinte minden lehetségest el is követett, hogy lánya ne érezze magát egy kis szégyenfoltnak, vagy jelentéktelen senkinek!

– Apu? – félénken kérdezte, de szinte apjának majd megszakadt a szíve, hiszen erősen pityergő sírásra görbült szájacskája.

– Tessék drágám? Valaha baj van?!

– Engem miért nem lehet szeretni?! – s már hüppögött is.

Az apuka gyorsan letette a tortát az étkezőbe – ahol rendszerint minden ünnepséget megtartottak; letérdelt hozzá, és azonnal átölelte:

– Drágám! Ez nem igaz! Te vagy a legszerethetőbb, leggyönyörűbb kislány az egész világon! És tudod miért?! – nézett rá, miközben a kislány csillogó gomb szemeiből az ítélet igazgyöngyei halkan peregtek.

– Miért? – kíváncsiskodott szepegve.

– …Mert azok akik nem látják, hogy mennyire értékes és nemes szíved van mind buták, vagy vakok! Én látom a lényegeset és nagyon büszke vagyok, hogy ennyire fantasztikus lányom van! – s nem győzte

megsimogatni, és össze–vissza csókolni kis fejét, miközben testével még mindig érezte, hogy mennyire vacog, és reszket pufók, kis teste.

– No, drágaságom! Akkor az ünnepelt dolga, hogy felvágja a tortáját! – adta kezébe a kést, persze csak vigyázva, mert tudta, hogy éles.

– Apu késni fog anyu…? – a gyerek hangja egyszerre árult el reményveszett bizonytalanságot és igazságot, mert valahogy mindig sejtette, hogy anya nem különösebben rajong a partikért, és ezért inkább bent maradt késő estig az irodák fogságában, csakhogy haza ne kelljen jönnie, és egy kicsit a saját családjával foglalkoznia!

– Jaj kincsem! Hát hogy mondhatsz ilyeneket? Anyu is biztos vagyok benne, hogy nagyon imád és szeret, csak… – elcsuklott érzelmei között a hangja –, tudod szívem… anyu nem szereti kimutatni az érzelmeit, de ettől még nagyon szeret téged és engem is!

A kislány mintha ezt az utolsó mondatot már nem is szándékozott volna meghallani igyekezett annyira pontos, és művészi aprólékossággal egy hatalmas szeletet kanyarítani saját tortájából amekkorát első nekifutásra csak tudott, és a szerető apja valóban meg is hatódott – persze csak leplezetten –, hogy már ennyi idős korában mennyire ügyes kézügyességgel bír, még biztosan nagy ember lehet!

– Éljen Tamara! Isten éltessen nagyon sokáig drága kisbogaram! Nagyon büszke vagyok rád! – igyekezett annyira vidám lenni, amennyire csak tudott, mégis gondolataiban máris kísértő rémként jelent meg hazaérkező felesége, aki mindig gondoskodott róla, hogy a pillanatnyi jókedvüket is egyetlen szempillantás alatt ízzé–porrá zúzza, és tönkretegye!

– Annyira szép torta volt! – lelkendezett végre egy jelentős, belsőséges mosolyt erőltetve magára a kislány, amikor este pontban fél nyolckor a gondoskodó apja szépen megágyazott neki, majd esti mesét olvasott, és jó éjt puszit adott. Ezek az apás dolgok is mind–mind hozzátartoztak az élet tartalmasabb élvezetéhez.

– Apu!

– Tessék kiscsillagom! Baj van?! – fordult vissza a gyerekszoba ajtajából.

– Köszönöm, hogy ma velem voltál, és nagyon szép tortát kaphattam!

– Szívesen kicsim! Máskor is! Nekem is nagyon jólesett! – Az apuka végre igazi apának érezhette magát kislánya mellett. Észre se vette, hogy folyamatosan zsörtölődő felesége éppen nyitja a bejárati ajtót, és kissé nyűgösködve azonnal kérdőre vonja:

– Miért nem vártatok meg?! – támadt neki ellentmondást nem tűrően.

– Bocsáss meg, de a kislányunkat próbáltam jobb kedvre deríteni, ha megengeded! – hangjában inkább szemrehányás volt, mert az ember szüleire bármikor illenék számítania, és nem csupán akkor, ha éppen kéznél vannak!

– Á! Vagy úgy! Értem! Tehát azt állítod itt nekem, hogy erről is én tehetek?! – előnyösen karcsúra sikeredett csípőjére rakta a kezét és ebben a pillanatban ténylegesen úgy festett, mint egy valóságos fúria!

– Én ezt nem mondtam szívem csak… a gyerek már nagyon maga alatt volt, és nagyon szerette volna, ha a drága anyukája is itt lesz az ő nagy napján!

– …És ettől most hatódjak meg, vagy mi?! – kérdezett vissza arrogánsan, és flegmán. Minden egyes szavából sütött a lenézést, és a felsőbbrendűség biztos tudata, hogy egyedül csakis ő jogosult megítélni és megtenni a dolgokat!

– Ez övön aluli ütés volt még tőled is Edina! – válaszolta a férje nagyon elkeseredetten, de mégse merte még jobban felhergelni a már így is kész atombomba feleségét, akin meglátszott, hogy szinte mindig rossz napja van, ha szerető családjával együtt kell lennie!

– Akkor én most levetkőzöm, és megfürdőm, mert holt fáradt vagyok! Ha valaki esetleg keresne üzenem mindenkinek, hogy átmenetileg nem vagyok elérhető! – azzal fogta magát és mintha más elfoglaltság, vagy emberi probléma automatikusan nem jöhetne számításba máris beviharzott a fürdőszobába és éjszaka tíz óra múltával elkezdett tussolni!

Brendik Ferenc ezt már rég megszokhatta; ha történetesen akaratos és gonoszkodón kritizálgató felesége egyszer valamit a fejébe vett, akkor annak úgy és akként kellett lennie, ahogyan azt ő megtervezte, ellenkező esetben nem volt éppen tanácsos a közelében tartózkodnia!

Tamara kicsit talán titokban mindig is kicsit irigykedve figyelte, hogy osztálytársai többségének mindenképpen van odahaza valamilyen kisebb–nagyobb kis házi kedvence: kutya, vagy macska, vagy tengerimalac, esetleg egy kisebb terráriumban tanyázó kis aranyos ékszerteknőc, viszont sohasem merte volna megkérni mindenre allergiás anyát és minden állatfajtától félős apját, hogy vegyenek neki egy kis házállatot.

Szerencsére apja, akivel szinte mindenben egy hullámhosszon voltak hamar átlátta a helyezet összefüggéseit, és ha igazi állatkát nem is kaphatott – legalább is egyelőre –, addig is a nyári vakáció ideje alatt elvitte imádott kislányát egy lovas tanyára, ahol kedvére nézhették együtt a pacikat, és ha megengedték akkor bátran hordhatták a szénát, és az abrakot, és időnként még le is csutakolhatták őket!

Mindig is szerette volna kipróbálni milyen földöntúli, felemelő érzés lehet, ha a szél össze–vissza borzolja és kócolja szinte egyfolytában rakoncátlankodó hajfürtjeit, és ekkor rendre szinte mindig felöltötte az esengő, ácsingózó és fohászkodó gyönyörű őzikés tekintetét, ami az apjának egy újabb titkos jelzés volt arra, hogy engedjen csak bátran imádott egy szem lánya kérésének:

– Szeretnél lovagolni ugye kisvirágom? – kérdezte kedvesen, amit a szeme sarkából enyhén rásandított.

– Apu? Ha nem lehet akkor sincsen semmi baj… megértem! – s ebben a pillanatban úgy állt ott az apja mellett, mint egy igazi kis hősnő.

– Tudod mit? Kérdezzük meg ezt a kedves bácsit, hogy mehetnél egy kört, és ha kedved kapsz még, akkor később is visszajöhetünk? Na, mit szólsz?

– Júj! De szupi lenne! – bizalmas melegséggel bújt máris apja mellkasához, és befúrta fejecskéjét: – Nagyon szeretném apu!

– Hát akkor ezt megbeszéltük! Várj itt türelmesen! Mindjárt jövök!

– Jó Apu! Itt leszek! – s annyira földöntúli boldogság szállta meg abban a pillanatban az ujjongó, szinte életvidám kislányt, ami azonnal elfelejtette vele a sorozatos iskolai kellemetlenségeket, és kipellengérező gúnyolódásokat.

Néhány pillanattal később visszajött az apuka is, akin azonnal meglátszott valami felszabadultság, ami talán a szabadsághoz hasonlíthatott leginkább:

– A kedves bácsi azt mondta, hogy segít fölültetni téged arra a szép pacira, amit csak választasz és nagyon szívesen vezetőszáron körbe is vezetget, ha szeretnéd! Szeretnéd kis bogaram?!

– Igen!!! – sikongatott ujjongva egy hatalmas nagyot.

– Akkor drágám! Odavezetlek hozzá! – azzal kis pufók kezecskéit a karjára fűzte, és szépen megindultak az istállók irányába. – Neked melyik paci tetszik életem?

– Tudod az a jó nagy, amelyiknek csillag van a homlokán! – lelkendezett.

– Nem lesz túl nagy falat az neked drágám? Elvégre vannak itt pónik is?! – bizonytalanodott el, de csak egy rövidke pillanatra az aggodalmaskodó apuka, látván a ló eredeti méreteit.

– Szerintem irtóra szupi lesz! Ugye megengeded?! – ácsingózott, és gyerekszáj ellen nem lehet orvosság, így hát az apja azonnal meg is egyezett az istállóban dolgozó valamivel barátságosabb emberrel, és talán Tamara életének legszebb vakációját tölthette akkor, ha csak az apjával kicsit elmenekülhettek a bűzös, állandó idegeskedéssel járó nagyváros forgatagából!

Második

Tamara hamar megszokhatta, hogyha akar valamit az életben talán egyes egyedül csak saját magára számíthat, hiszen a bátorítást, pátyolgatást, és minden további vigasztalások bármiféle formáit egyes egyedül érte aggodalmaskodó, és szerető apja garantálhatja neki egyes egyedül!

Ha vele történne bármi is akkor megszűnne szinte azonnal az a fajta titkos, emberi kötelék, melyet láthatatlan szavakkal egyedül csak ők érthettek, és ők beszélhettek!

A következő hónapban közölték Bredik Ferenccel, hogy kilátásba van helyezve számára egy kisebbfajta előléptetés, amennyiben még ezt–azt; kisebb riportokat, és cikkeket hajlandó megcsinálni az adott sportrovatnak, ahol tulajdonképpen is robotolva rengeteget dolgozott.

– Ha már ezzel foglalkozom, legalább szeretném igazán jól csinálni! – vélekedett. Mire a felesége olyan savanyú ábrázatot vágott, akár egy ecetes uborka, és nem hagyta a szőnyeg alatt szinte mindig kiforrott, érett kritikai véleményét:

– Látod! Ez mindig is jellemző volt rád! Egy tökéletes idióta vagy tudd csak meg! Sokszor elgondolkoztam már rajta, hogy egyáltalán minek is mentem én annak idején hozzád, amikor akadtak volna jobb kérőim is?! – méltatlankodott, majd hozzátette:

– Én a te helyedben sürgősen más munkát néznék magamnak, ahelyett, hogy ítéletnapig is elrobotoljam az életemet azoknak, akiknek egyedül a haszon számít!

Szavai mélyenszántóan csengtek mindig józanul minden további lehetőséget megfontoló, és mérlegelő férje fejében.

– Igen? Hallgatlak szívem? Szerinted mit kellene csináljak?! Hova kell egy kissé megfáradt, harmincöt éves mackó, aki egyes egyedül csak az újságíráshoz ért, hiszen gyakorlati érzékkel nem áldotta meg a Teremtő?! – szögezte neki egyenesen a kérdést, hogy lássa a még mindig bombaformában lévő, fiatalasszony vajon felveszi–e az eléje dobott kesztyűt?

– Szerinted, úgy mégis azt meg honnan a francból tudjam? – gerjedt kisebb haragra, ami viszont már nem sok jóval kecsegtetett.

– Hé, kis drágám! Nyugi, nyugi! Nem úgy volt, hogy csak beszélgetünk? – igyekezett csitítani.

– Látod! Már a hajamat tépkedem, hogy mi még egy egyszerűnek indult beszélgetésből is ekkora feneket tudunk keríteni! Nem is értem, hogy miért?! – mérgelődött továbbra is, majd amikor érezte, hogy az egyetemes feszültség kis híján gallyra vágta és jócskán ki is merítette még hozzátette:

– Tudod mit te hájas mackó! Old meg magad a problémádat! Nem érdekel! – azzal a mindenkori beszélgetést egy újabb ajtócsapkodás rekesztette meg.

,,Ha így folytatjuk tovább talán jobb volna, ha hívatnám az ajtószerelőket, mert, hogy hogy ez a szerencsétlen ajtó jócskán igénybe van véve az is biztos!" – töprengett kissé elcsigázottan.

– Ami dzsungelnyelven azt jelenti, hogy szerinted ne fogadjam el az állást, ami kicsit talán lendíthetne az életkörülményeinken!

– Csak a saját nevedben beszélj, ha megkérhetlek! Nincs kedvem állandóan a te szánalmas, kicsinyes locsogásodat hallgatni éjjel–nappal!

Edina asszony talán sohasem értette meg igazán egyetlen kislányát. Talán azért nem, mert valójában meg sem akarta ismerni.

Még jócskán emlékezett arra a napra, amikor betolták a szülőszobára és az az idióta seggfej férje úgy szorongatta a kezét, és állandóan hajtogatta egyenesen a szemébe nézve, hogy: ,,Nem lesz semmi baj! Nem lesz semmi baj", hogy az egyébként is pattanásig feszült idegrendszerének éppen elég volt aznapra, hogy még egy idióta hájasseggűvel nyavalygásaival is szükséges megbirkóznia:

– Semmi bajom! Jól vagyok a kurva életbe már! – válaszolta pattanásig feszült idegekkel, s alig várta, hogy férje végre távozzon a szülőszobáról, bár nagyon készséges felajánlotta neki a szülész orvos, hogy egészen nyugodtan elvághatja anya és lánya között az életben tartó kapcsolatot jelentő köldökzsinórt!

Bendrik Ferenc – mivel halálosan rettegett a vér látványától, és szinte kivétel nélkül mindig rosszul lett még a lehető legegyszerűbb vérvételek látványától is, és ezért, mikor a főorvos – aki a szülést körültekintően, és szakmai preízításával levezette –, kevesen odaszólt neki, hogy az ujdonsült apuka nem szeretné–e elvágni a küldökzsinórt a kicsit félős apuka egyszerűen visszaadta a megtisztelő felkérést egy elhárító mozdulattal:

– Köszönöm a bizalmat, de inkább a doktor úrra bíznám!

A főorvos kissé értetlen módon megcsóválta a fejét, majd egy kicsit győzködni kezdte:

– De hát kedves uram! Ez egy pofon egyszerű beavatkozás! Nem lesz semmi baja se a kismamának, se a babának! Ha ez megnyugtatja? – próbálkozott kedvesen. De Bendrik urat ezzel nem lehetett megnyugtatni, mert hirtelen annyira rájött az émelygés, hogy azonnal rókáznia kellett, és így megkímélte magát attól, hogy teljes kifejlett egészében láthassa a kész méhlepényt, és a placenta bizonyos részleteit!

– Én már tudom mi leszek, ha nagy leszek! – jelentette ki egyszer–egyszer valamivel önérzetesebben Tamara – főként akkor, ha gyilkosan kritikus anya nem volt a közelben és legalább nem kellett attól tartani, hogy esetleg szóvá tehetne akármit is!

– Hallgatlak kisbogár! Mi szeretnél lenni?!

– Talán tündér, vagy mesebeli lány! Az aki megtudja magát védeni!

Apja felkapta a fejét, mert okos kislányának ismételten sikeredett egy érdekes gondolatot mondania!

– Úgy érzed, hogy téged bántanak drágám?! – együttérzően nézett rá.

– Csak jónak tartom, ha az ember képes magáról gondoskodni mindenkor! – szólt a kimerítő válasz!

Amikor aztán ismét eljött a lefekvés ideje a feleség így fordult szemközt a férjével a hálószobai ágyukban:

– Egyszerűen fel nem foghatom, hogy mi a fenének kell neked állandóan össze–vissza fecserészned, amikor a gyerek még azt se tudhatja, hogy mennyi kettő meg kettő?! És akkor te meg idióta hülye módon azonnal bedobod a mélyvízbe!

– Bocsáss meg, de ezt nem igazán értem – tekintettel –, mindig te vagy a családunkban az, aki egy lyukas szögtől kezdve szinte mindent górcső alá vesz, és szóvá is tesz! Akkor miről is beszélünk, már bocsánat? – s végre kicsit a férfi is érezhette legalább, hogy igaza van!

– Jól van! Adj csak nyugodtan neki igazat! Hadd érezhesse magát ugyanolyan vesztesnek! – jelentette ki annyira ellenszenvesen, hogy attól a legtöbb ember máris valósággal falnak ment volna!

Edina asszony munkahelye leginkább egy kirakodó, vagy zsibvásárhoz hasonlított, nem egy nyolcórás helyéhez, ahova az ember biztonságos körülmények között azért megy, hogy pénzt keressen!

Valahogy a mindig csinosabb, és filgránsabb hölgyek számára, akik ráadásul szupermodell alkattal és mindig ultradögös, szexisen karcsú alakkal voltak megáldva a túlórázás szinte kötelező érvénnyel bírt!

A legtöbb ember, aki munkája során körbe vette leginkább a hízelkedőkre, vagy talpsimogatóknak tetszett, mert senki nem mutatta meg az őszinte arcát, és sehol se láthatott önmaga körül őszinte arcokat! Talán ő is ezért lett ennyire lekezelő, és felszínes szinte mindenkivel, mert ő sem kaphatott egész életében őszinte tekinteteket és gesztusokat, és ezt éreztette saját kis családjával is!

Aztán valami miatt minden megváltozott!

Edina asszony anya aki nem találván kiutat az alkoholizmus gördéből a végén el is adósította kis családját az apja pedig kis korában lelépett. Nem valami meggyőző kilátások egy kislány számára.

Azt szokták mondani, hogy az ember saját gyerekkorát éli újra és újra még felnőtt korában is helyzetektől függően. Edina asszonnyal se történt ez másként; egyetlen napot sem bírt ki úgy, hogy valami bagatellnek tetsző, kisebb hibát, vagy kellemetlenséget a maga kis alattomos, furkálódó gonoszkodásaival kislánya arcába ne dörgölhessen, és mikor bocsánatkérésre kerülhetett volna a sor, amit természetesen megint csak a mindig áldozatkész apuka könyörgött ki inkább elment bevásárolni, csakhogy kiszabadulhasson végre a számára kötöttségeket és felelősséget jelentő házastársi szerepkörtől!

Egy kisebb magánérdekeltségű művészeti jellegű galériában kapott állást, és ha csak a legtöbb ember nem volt vak – konkrétan átláthatta a fennálló helyzetet, hogyha nem is magával ragadó inteligenciájáért vették fel, de mindenképpen istennő magaslatokba emelkedő, mindig gyönyörűséges és roppant csinos alkatáért!

Azán, hogy érte–e az adott festményekhez, hogy vajon melyik korszak meghatározó alkotásairól van szó? Az adott festőművésznek milyenek voltak a körülménye, amikor alkotott már szinte csak pár igen–igen megszállott fanatikust érdekelhetett, akik valóban éltek–haltak a művészet egyetemességéért!

A meghívottak sorát természetesen egyenlő arányban öregbítették főként üzletfelek, befolyásosabb miliői a felszíni világban, valamint olyan érdek jellegűre vett kapcsolatok, akik csupán a csinoska hölgy mélyenszántó kegyeibe próbáltak beférkőzni, nem is annyira alaptalanul.

Bár jóformán azt sem tudta, hogy férjével mikor romolhatott meg a kapcsolata, de előszeretettel élvezte annak a lehetőségét, hogy gyönyörű, és egzotikus kisugárzású nőként több előnyösebb – főként Adonisz–külsejű fiatalember, vagy rokonszenvesebb pénzeszsák érdeklődését is bármikor magára vonhatta, ha úgy tartotta kedve!

Azok a hihetetlenül komoly összegeket fölemésztő, kisebb értékes, akár még műtárgyaknak is beillő csecsebecsék és ékszerek, melyeket azért kaphatott, ha lefeküdt egynemelyikükkel már szinte csak hab volt a tortán. Egy igazán felemelően induló nap vége!

Természetesen ebből Brandek Ferenc szinte semmit nem vehetett észre, hiszen felesége igyekezett titkos szeánszjellegű fondorlatos találkozóit szigorúan a belvárosra korlátozni, ahol egy–két ,,úriembernek" szintén fenntartott kisebb lakást, ahol végre az ú.n. mintafeleségből visszavedhetett igazán ördögi, és roppant szexis csábító nővé! Aki végre magán érezheti egy kiéhezett férfi minden érintését legyen az egyszerre forró, valósággal magával ragadó, de mindenképpen felizgató!

Ellentétben a férj már igencsak idősődő szüleivel akik valami ősi, megkérdőjelezhetetlen puritánságot és erkölcsiséget képviseltek és testesítettek meg a családon belül; ragaszkodtak hozzá, hogy egyszem fiúk ne pont ezt a perszónát vegye feleségül, hiszen annyi kifinomultabb hölgy mászkál az utcán, de Bredek Ferenc sokszor még önállóbbnak, még makacsabbnak bizonyult, mint a többség, és már csak azért is kötötte az ebet a karóhoz, úgyhogy egy szép napon valósággal megszökött a szülői ház gondoskodó oltalma alól egyenesen az anyakönyvezetői hivatalba, ahol már újdonsült arája szinte sugárzó örömmel fogadta, hogy egy nagyobb darab játékmackó lesz a férje, akit minden bizonnyal majd kedvére rángathat, és ha bejönnek a számításai kevesebbet kell majd dolgoznia és güriznie, mint eddig!

– Fiacskám! Én mondom neked, hogy ez a perszóna teljesen tönkre fog tenni! Előbb, vagy utóbb de meg fog történni, és akkor már te se szabadkozhatol, hogy nem voltam rád tekintettel és nem figyelmeztettelek! – aggodalmaskodott mindig éberen ügyelő édesanyja, mire apja megint csak zsémbeskedő morgása volt az egyetlen válasz aznapra.

– Tudom anya! Jól tudom! Ne félts! Megleszünk! Szeretnél unokákat igaz? Hát mit fognak szólni, ha könnyzáporok közepette találkoznak majd a nagyanyukkal?! Enyje! – jelentőségteljesen átölelte az édesanyát, nagy nehezen kezet rázott az öregével, és végre megesküdhetett azzal, akiről akkor még azt gondolta, hogy megszelídítheti, és aki jó anya lehet gyermekeinek.

De mint minden örökös ábránd, vagy elképzelt vágyképet, amit meglehet, hogy az egyes ember csupán csak azért dédelget, hogy egyszer talán még valóra váljon – megmaradt beválthatatlan álomnak!

Aztán aznap este, mikor beszámolt róla, hogy lehet, hogy a főnök majd kinevezi őt személyesen az új sportrovat egyik segédszerkesztőjévé tapintani lehetett a fortyogó poklot, és azt, hogy az indulatok valóságosan hatalmas méreteket öltenek; úgy érezhette magát az ember az igényesen megterített vacsoraasztal mellett, mintha puskaporos hordón csücsülne, mely bármelyik percben felrobbanhat:

– Most mit mondjak erre??? – fakadt ki Edina.

– Mondd meg, hogy mi a jó francot kezdhetnék ezzel?! Az Isten verjen már meg!

– De drágám! – hökkent meg a másik. – Hogy beszélhetsz így?! Én csak nagyon szerettem volna örömöt szerezni, így kicsit anyagilag is jobban kijövünk majd, és hármasban elmehetünk nyaralni valami gyönyörű helyre! Külföldre esetleg, ha van kedved! – férje próbált észérvekkel, és szándékosan nyugodt hangnemben feleségéhez beszélni, különösen azokban a jelentős pillanatokban, mikor nagyon úgy látszott a dolog, hogy a pillanat robbanással fenyeget!

– Kincsem! – fordult kedvesen kislányához, aki egy kisebb falatka hús felszeletelésével volt elfoglalva, és mindent megértett és fölfogott, ami látszólag a szülei között történt.

– Kisvirágom! Bemennél kérlek a szobádba, amíg én meg a mami beszélgetünk egy kicsit? – kérlelte kedvesen, mert csöppet sem szerette volna, ha az állandóan kiélezett, idegeskedő feszültség hangulata bármikor is egyetlen imádott gyermekére átragad.

– Igen, apu! Megyek! – alig volt hallható a hangja, hiszen a kislány korán megtanulhatta, hogy kevesebb beszédbe örökké kritizáló anya talán kevésbé tud majd belekötni!

Apró, kis lépteivel kihúzta a széket, és totyogó, pufók lábacskáival megindult a gyerekszoba irányába.

– Ezt most meg mi az istenért kellett??? – tajtékzott az asszony.

– Miért kellett beküldened, amikor joga van hozzá, hogy végig hallgassa mi is folyik kettőnk között! Ezt az olcsó, lejáratott, szánalmas színjátékot!

A férfi lehorgasztotta mélyen merengve a fejét; látszott rajta, ha nem próbálna meg valamicskét lehiggadni talán menten megfojtaná ezt a hárpiává vedlett rémisztő nőt, akit egykor a Mindenséggel együtt szeretgetett!

– Azért édesem, mert nem szeretnéd ugye te sem, ha lányunk ideje korán eltanulhatná a csúnya szavakat, főként elsősorban tőlünk! Ugye megérted?!

– Ez egy baromság! Vedd tudomásul! Te pedig egy kisfarkú, szánalmas hapsi vagy! Különb embert is találok magam mellé csak várd ki a végét! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

A megbántott férjen látszott, hogy ez hatott, mert nagyon szomorú lett mackós, pufók arca, és bár minden erejével azon igyekezett, hogy el ne bőgje már magát, alig–alig tudta csak visszanyelni minden ötödik percben előbukkanó könnyeit:

– Te egy nagyon gonosz nő lettél Edina! – bökte ki valamivel később.

– Hát ha már itt tartunk bébi! Te se vagy éppen egy szentéletű! – csípősre sikeredett a megjegyzés, amitől a vacsora hangulata éppen annyira vált fagyossá, akárcsak a frissen sütött mélyhűtött halrudacskák állaga.

– Inkább megköszönnéd te majom, hogy igyekszem felnyitni a szemed! – a fiatalasszony leginkább egy olyan papagájra emlékeztetett, aki minden érvvel igyekszik bebizonyítani, hogy még tud beszélni, így hát mindig csakis egyféle mondatot hajtogat végestelen végig.

– Tudod drága feleségem csak azt sajnálom nagyon, hogy a mi kicsi lánykánk soha nem fogja igazán ismerni az anyukáját, mert neked állandóan így kell viselkedni! – horgasztotta le a fejét, miközben kimondta amire szívében ténylegesen gondolt.

– Ezt meg mégis hogy a francba kellene érteni?! – emelte csípőre mindkét kezét összetéveszthetetlenül, és ellenségesen.

– Attól tartok drágám, ha már ezen is töprengened kell, akkor itt nagyon súlyos gondok vannak! – egyik kezét lassan felemelte és körkörös mozdulatot tett vele a feje körül; az idióták nemzetközi márkajelzését mutatva.

– Tehát, ha jól értettem azt akarod mondani te senkiházi, szőrös, dagadt hernyó, hogy komplett hülye vagyok???

– Nézd! Nem szeretnék többet veszekedni, mert ez az állandó háborús helyzet lelkiekben engem is teljesen a padlóra küld és tökéletesen kimerít! Csak szeretném a kislányunk érdekeit is szem előtt tartani, hogy remélhetőleg szép gyerekkora legyen, és ne járjon úgy mint én!

– Még te beszélsz! – söpörte le férje kritikát és megjegyzéseit, mintha tollpihék volnának. – Különben is! Minden gyerek felnő! – vetette félvállról oda, miközben igyekezett kibújni mindig igényesen csinos gönceiből.

– Az lehet! Csak nem mindegy, hogy hogyan! – szólt még utána az aggódó családfő, és mint minden hosszúra sikeredett nap végén ez a kisebb szóváltás sem hozhatott már se megnyugvást, sem további eredményt!

Harmadik

A kávézóban ücsörögve egy jó forró feketeleves mellett, aminek az íze valójában sokkalta emlékeztethette az ember egy gusztustalan, ragadós szúrokra; mintha egyenesen nyers és bűzös aszfaltot szürcsölgetett volna egy markáns arcú, göndör feketehajú ember várakozott – látszólag teljesen felkészülten –, és mégis kissé türelmetlenül.

Szakmai precízitása kétséget sem hagyott affelől, hogyha tenyérbe rejthető kicsinyített mobilján hívást kapott a megbízóktól akkor rendszerint mindig halálpontosan, mint egy előre beprogramozott óramű elvégezte a feladatát; likvidálta a megnevezett célszemélyt!

Ahogy itt ücsörgött és megpróbálta rendbe tenni a napra vonatkozó legfontosabb teendőit folyton az járt a fejében, hogy miért van az, hogy a gonosz embereknek szükségképpen fizetniük kell az életükkel bűneik miatt, miközben a semmiről sem tehető ártatlan emberek csupán szükséges veszteségek; számok egy kiszámítható képleten, akiket csak úgy emlegetnek egymás között, hogy rossz helyen voltak rossz időben!

Sohasem fogja elfelejteni annak a még élete virágjában lévő, gyönyörű, és egzotikus fiatalasszonynak a könyörgő, könnyező tekintetét, aki mielőtt kivégezte volna egyetlen kérdéssel fordult hozzá!

Azt kérte ne kelljen egyetlen kicsiny csemetéjének végig néznie azt, ahogy az anyukájával végeznek ,,üzleti megbízásra" csak azért, mert a férje belekeveredett valami el nem évülő piszkos dologba!

És a férfi kedvesen bekötötte a kisgyerek szemét és azt felelte bújócskázni fognak, és most el kell bújni, hogy a szörnyek ne találhassák meg! Aztán gyöngéden befogta mindig éberen hallgató fülecskéit és – bár –, hangtompítós pisztolyt használt –, pusztán szakmai önvédelemből, hogy a gyanú halvány árnyékát is azonnal távol tarthassa magától igyekezett fájdalommentesen pusztán egyetlen golyóval kioltani egy felbecsülhetetlenül értékes életet, miközben még mindig nem tudhatta, hogy a megrémült, és enyhén nyöszörgő kislány egyáltalán látott–e valamit?

Itt ücsörgött ebben a szépen, és igényes stílussal felújított kisméretű kávézóban, és szakmai megszokásból figyelte a mellette elsuhanó embereket.

,,Pedig én is lehettem volna egy a sok közül, és mégis talán sokkal értékesebb!" – töprengett.

Amióta leszerelt a seregtől, ahol mindenre kiképezték, és persze a lehető leghatékonyabban kioktatták, hogyan lehet egy egyszerű gyufaszállal is akár mesterien gyilkolni már nem is tudhatta valójában mióta is űzi ezt a sok esetben kurva szar munkát!

Ugyanakkor azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy önmaga szilárd és mindig megingathatatlannak hitt lelkiismerete elől – legyen akármennyire gátlástalan, és erkölcsi elvek nélküli –, nem menekülhet el, mert talán az mindenki számára rosszabb, és könyörtelenebb, mint a halál!

Sosem értette, hogy ,,ügyfelei" miért nem tudnak olyan megbízásokat kínálni számára, hogy az adott célszemély, vagy likvidálandó emberke egyszerűen csak elkábul, aztán, miután már végzett egyszerűen felkel a szőnyegről – amit kivételesen még összevéreznie sem kell –, így megtakaríthatná a piszkos munkák utáni takarítást, és fertőtlenítést is.

A reggel ismerős fülsüketítő zajai most mintha valami tompított harmóniában olvadtak volna össze, amint kinézett a kis kávézó ablakán.

Kiábrándító józanság! Vékony, mesterien finom ujjaival, melyek a ravasz markolásához voltak hozzáidomítva végigszántott fekete, göndör frizuráján, és még mindig képtelen volt sok munkája után elhinni, hogy egymás után kioltott egy–egy felbecsülhetetlen értékű emberéletet!

Tamarát – mivel már jócskán elmúlt hét és fél éves –, a mindig gondoskodó apja igyekezett rászoktatni, hogy tanulja meg az önállóság és a felelősségvállalás útvesztőiben is azt, hogyan maradhat határozott és önmaga!

Gyakran előfordult, hogy egyedül engedte iskolába és bár folyamatosan dörömbölő, és veszettül dobogó szíve azt mondta kislánya ehhez még kicsi, hogy nyakába vehessen egy nagyvárost a maga közlekedési veszélyeivel – előbb, vagy utóbb, de illik megtanulnia, hogyan közlekedik egy talpraesett iskolás lányka a felnőttek zsivalygó, folyamatosan rohanó világában!

A bérgyilkosnak szinte mondani sem kellett azonnal kiszúrta magának ezt az elveszettnek gondolt kislányt!

Erősen emlékeztette még azokra az időkre, mikor neki is lehetett volna családja, csak egy balul elsült akcióban végeztek élete nagy szerelmével és majdnem beleőrült az egyetemes veszteségbe.

Még mindig üldögélve figyelte, ahogy a kicsi, pufók lányka óvatosan minden oldalról körülkémlel a zebrán, és mikor úgy ítélte meg, hogy nem jön semmi, szigorúan a zöld jelzésre átbaktat a járdán.

Hátán kislányoknak való hableányos iskolatáskával.

A bérgyilkos érzékei, ösztönei azonnal élesek, és kifinomultan éberek lettek; kifizette a nagyadag kávét, majd azonnal felállt az asztaltól, és arra gondolt, hogy egy darabon, mint valami titkos testőr, vagy garde dame elkíséri a kis hölgyet ahova éppen útban volt!

Még most sem sejthette, hogy sorsuk ettől a naptól fogva teljesen össze lesz fonódva…

A kislány észre sem vette a hangtalan árnyékként közlekedő férfit, aki a rejtőzködés mestereként, mint valami láthatatlan szellem stílusosan, és hangtalan némasággal igyekezett követni; mintha csak egy olyan önkéntes megbízást teljesített volna, amit pénzben egyáltalán nem lehet kifejezni, mert azt a lélek benső törvényei diktálták.

Sokszor álmatlan éjszakákat töprengett azon hol ágyában fekve, hol talpon járkálva, hogy mi lett volna akkor, ha kiszáll ebből az ostoba érelmetlen, gyilkos üzletből, ahol csak egyetlen szabály számít: Mindenkitől illik megszabadulni, aki tud, vagy akárcsak sejt valamit!

S minél több titkot tud az adott illető, annál veszélyesebb!

A hajnali fél nyolcas idő kihozta csontropogtatóan belőle is a zsibbadt fáradtságot, és ez korántsem tett jót, egy mindig beolajazottan működő szervezetnek.

Szándékosan két sarokkal lemaradva követte, hogy ne szúrhasson szemet senkinek. Fekete bőrdzsekije, és aktatáskája szabályosan belesimult a házfalak sokszor lepusztult, golyó sebezte kontúrjaiba, és az ember meg se mondta volna, hogy nappal van–e vagy éjszaka: mintha mindenki szándékosan kitértek volna szó nélkül ennek a rejtélye férfinak az útjából.

Tamara még mindig azt a szánalmasan nevetséges fogszabályozót, és hozzávaló dupladioptriásnak tűnő, sebtapasszal félig leragasztott, gusztustalan szemüveget viselte, amitől úgy festett, mint egy bájos, kicsiny Marslakó!

Az egyik kereszteződésben, ahova most át szeretett volna a zebrán átkelni már javában várakoztak osztálytársnői, akik most sem fukarkodtak bizonyos csúfolódós, és cikizős jelzőkkel:

– Nézzétek megint itt van Miss Röfi személyesen! Hihihi!

– Olyan, mintha ettől a kukkertől egyszerre négy szeme lenne! – csúfolódtak, és kárörvendően még jól is esett nekik, hogy szemeiből máris kibuggyantak a visszafordíthatatlan könnycseppek.

Ekkor mindig igyekezett önmagában felidézni mit szokott neki ilyen esetben mindig mondogatni az apja:

– Kisvirágom! A legfontosabb dolog, hogy sose hagyd, hogy bárki elvegye az életkedvedet! Történjék bármi légy boldog és elégedett!

Megpróbálta, de minden egyes lépéssel, ahogyan közeledett a többi, gyönyörűségesebb, és – mi talán fontosabb –, sokkal karcsúbb és sokkal soványabb, szinte gebe kislányhoz érezte, hogy teste kedvetlenül összerázkódik, össze facsarodik a sírás maró, és fájdalmas érzéseitől.

– Ne haragudj, hogy megszólítalak…

Maga mögött mintha nem is akarta volna elsőre meghallani ezt a kellemes, bársonyos férfihangot, mint aki teljesen elbambult haladt tovább.

,,Ez nem lesz így célravezető!" – vonta le azonnal a következtetéseit, amint tapasztalhatta, hogy a kislány látszólag füle botját se mozdítja.

De akkor hogyan férkőzhetne a bizalmába? Egyelőre mögötte baktatott tovább, de mindezt észrevétlen tette, hiszen nem kockáztathatta meg, hogy akárcsak bárki is pedofilnak nézhesse.

– Na mi van te puffancs? – kiáltott utána egyik osztálytársnője, aki szinte megállás nélkül majdnem minden szünetben szándékosan megette aznapi ebédjét, mondván; a kövéreknek nem kell annyit enniük!

Tamara szándékosan megpróbált úgy tenni, ahogyan apukája tanácsolta neki: látszólag kényelmesen átment a járdán, és mintha azok ott se volnának egyszerűen átnézett rajtuk

– Hé te hájas pulyka? Hozzád beszélek!

A bérgyilkos férfi pedig nem tudta eldönteni, hogy akkor most mi legyen? Közbelépjen, és azonnal szerelje le – persze csak diplomatikus finomsággal –, a másik kislány heccelődéseit, és gyilkos tréfáit, vagy hagyja a dolgokat úgy megtörténni, ahogyan eredetileg éppen történtek?

Végül úgy döntött magában, hogy csak a legvégső esetben fog közbelépni, amikor már vérre megy az adott kislányos incselkedés!

A kislány egyáltalán nem volt felkészülve rá, hogy osztálytársai ennyire gonoszkodó komiszsággal, és valóságos inkvizíciós utálattal lesznek majd ellene!

A kislány aki beszólt, amikor elhaladt mellette szándékosan előbb ráncigálni, vagy cibálni kezdte gondosan copfba kötött, masnis haját, majd amikor úgy hitte ez sem használt szó nélkül levette a másik szemüvegét, amivel csak halvány, lidérces foltokat volt képes érzékelni a külvilágból, és csak nagyon nehezen, szinte korlátozottan volt képes tájékozódni!

– Add vissza! Megmondlak Éva néninek! – s mindig gyönyörű, nagy gombszemecskéiből szó nélkül, azonnal kibuggyantanak a könnycseppek, míg a többi nevetgélő gyerek fenyegető kis teste magasodott feje fölé.

A rejtélyes férfinél most az egyszer végleg elszakadhatott a cérna és betelhetett a pohár:

– Hát ti meg mit műveltek itt ebadta kölykei?! Mars innen, amíg szépen mondom! És még egyszer meg ne lássam, hogy gonoszkodtok ezzel a kislánnyal! – állt erélyesen a konfliktus élére. Majd Tamara felé fordult:

– Mondd csak? Miért hagyod, hogy állandóan piszkáljanak? – segítette fel, és adta vissza neki a szemüvegét.

– Köszönöm szépen bácsi! – illedelmesen volt, pedig az apja mindig azt próbálta megtanítani neki, hogy nem minden felnőtt jóságos, vannak gonoszak is, de a kislány szíve mélyén valami hihetetlen bensőséges érzés ejtette rabul.

– Szívesen! – de jó volt ezt az egyszerű, szinte csupán szösszenet szót kimondania. Már az eszét sem tudta, igazán, és teljesen mikor köszönt meg valamit ami ekkora igazi őszinteségéről árulkodott, és ettől valahogy kiegyensúlyozottabban, és jobban is érezhette magát.

– Bocsáss meg, még be sem mutatkoztam! Dávid vagyok! – mutatkozott be széles, nagy markát hagyta hadd érinthesse meg a kislány pöttömnyi kis kezecskéje.

– Az én nevem Brandek Tamara! – nyújtott el minden egyes jól kihangsúlyozott szótagot a kislány, és látszólag meg is nyugodott, hogy végre egy szakavatott felnőtt gondoskodása alá kerülhetett.

A férfi hirtelen azt sem tudta, hogy mit is mondjon, de végre sikerült kiböknie: – Hát… ö… igazán nagyon örvendek a találkozásnak! Merre mész Tamara?

– Iskolába! Most leszek majd nemsokára másodikos! – azzal megpróbált tovább menni, de a férfiból áradó, belső nyugalom minden egyes lépéssel arra késztette, hogy önmagában is elbizonytalanodjon.

– Ne félj semmitől! Ha megint szívóznak, vagy szórakoznak veled én mindig ott leszek melletted és megvédelek minden bajtól! További szép napot! – azzal úgy tett, mintha sarkon fordulna és látszólag fontos ügyeinek az intézésére elsietne, ám valójában elsietett az egyik utcasarokra, ahol egy kiugró házfalnak megtámaszkodott, és meglapult, hogy a kislány remélhetősleg épségben eljuthasson a suliba.

Amint a kislány befordult a következő utcasarkon, ahol zsivalygó gyerekhangokra lett figyelmes már tudta, hogy biztonságba megérkezhetett – hála neki –, az úticéljához!

Most most esett csak igazán töprengőbe! Ki hallott még ilyet, hogy egy bérgyilkosnak, és hivatásos gyilkológépnek is lehetnek nagyon komoly érzelmei? Pedig nagyon úgy tűnt, most éppen ez a helyzet!

A legfontosabb – ismerte fel a helyzetet –, gondoskodni, és védelmezni szeretné a továbbiakban ezt a kislányt, és csöppet sem érdekelték az észérvek, amiket már annyian, és annyiféleképpen hangoztattak, persze stílusos ilyen–olyan köntösökbe bújtatva!

Főleg éjjelenként csatakos verejtékben egyre csak forgolódni tudott.

Még mindig élénk éberséggel felriadt azokra a jellegzetes, összetéveszthetetlen hangokra, amikor hallotta fülében visszhangzani a halálsikolyokat, vagy, amikor egy szerencsétlenül járt ember agyveleje szabályosan szétfröccsen a ruháján, és neki kell feltakarítania!

Ahogyan csöndes lopakodással elrejtőzött a házfal sarkánál, és figyelte, ahogy a megszeppent kislány bemegy az iskolába, eddig ismeretlen eredetű, jóleső, apai érzések kerítették hatalmába. Vajon milyen lehetett volna az ő gyereke, ha akkor nem sül el balul az az istenverte akció?

Egyszerre izgatta és majd széthasogatta fejét a hirtelen rátörő idegzsongító gondolat. De nem! Most muszáj, hogy ne hibázzon, mert akkor megint csak úgy érezheti majd magát, mintha máris volt megbízói nyernék meg azt az átkozott állandósulni látszó, macska–egér háborút!

Talán a reggeli hirtelen elfogyasztott méregerős kávé koffeinenzimje meglehet, hogy éppen most fejti ki a hatását?! Nem tudhatta biztosan!

Eddig az a néhány alkalom, amikor munkája volt, és jelesül éppen egy komlpett családot kellett eltennie láb alól a kisgyerekeket – lehetőségéhez mérten –, igyekezett elrejteni, és megmenteni különböző hírforrásai, és spiclijei segítségével, mert az az igazság, hogy utált golyót röpíteni egy védtelenül hagyott, kis ártatlan, emberi lény fejecskéjébe, miközben nagyon jól tudta, hogy semmiről sem tehet, csupán szemtanú egyben, és áldozat, akit viszont minden eszközzel védelmeznie kell!

Sokszor megesett, hogy a szülőket is – ha valóban rászolgáltak, és jó embereknek mutatkoztak –, igyekezett a lehető legfájdalommentesebb halálnemben részesíteni!

Az édesanyával könnyen altató, fájdalommentes mérget itatott, az apával pedig elég volt egyetlen sebészi pontossági nyaki nyomás és úgy terült el a földön, mint egy kisebb krumpliszsák.

Odakint fokozatosan kelt életre az egyre inkább nyüzsgő hangyabolyhoz hasonlító, folyamatosan mozgó utca csöndje.

A férfi látta, és tudta, hogy tovább már ha maradni is akarna, sem tehetné meg a helyben toporgást, mint valami ismeretlen első bálozó, mert könnyedén kiszúrják; azért nem sokan viselnek fekete bőrdzsekit, és cipelnek magukkal fekete aktatáskát, hacsak nem nagyon fontos, üzletemberek, de azok általában inkább a méregdrága öltönyöket részesítik előnyben, semmint a sportosabb viseleteket. Bár ezt is ki tudhatja igazán?

Mindig megfogadta magának, hogy egyszer istenigazából leszokik már arról az elviselhetetlenül büdös cigiről, melyet ha kellett, ha nem úgy szívott, mint egy önműködő gyárkémény.

Egészen mostanáig! Még egy utolsó, mindent meghatározó slukk egész biztosan nem fog megártani! Mélyet szívott a cigiből, és hagyta, hogy kifújja a füstöt; mintha minden összezsgorított feszültségtől, vagy nyomástól is egyedül csak ettől a kábító bűzbomba segítségével tudott volna megszabadulni végérvényesen!

Most már nem volt valószínű, hogy aludni tudna! Ha az ember egyedül marad agya kattogó fogaskerekeivel, akkor az a legkevesebb, hogy gyilkos fogcsikorgató türelemmel megpróbálja igenis kivárni, míg az adott idegtépő gondolat – mely befészkelte magát masszívan elméjébe –, nem távozik onnét, és ha ez sem sikeredik, akkor legfeljebb keres egy ismeretlen balfácánt akinek eldarálhatja, egész szánalmas napját, és életét!

Hogy miért is kellett ennek pont így alakulnia!

Kilépett komótosan, és kissé peckesen az utcasarok védelmet jelentő téglafalától, és megindult vissza a most már éktelen ricsajjal nyüzsgő belváros irányába.

Eltűnődött azon, hogy vajon milyen szülő lehetne egy olyan emberből aki több poklot, és apokaliptikus megsemmisülést látott élete alig harminc éve alatt, mint akár más egész életében, és rájött arra, hogy talán a változás soha sem lehet annyira későn, hogy az ember ne ismerhetné fel: itt az ideje mindent új alapokra fektetnie!

Legalább tizenkét éve űzte már ezt az állandó rettegésben, másokat a lelki terrorizmus eszközeivel is fenyegető átkozott munkát, és már sokszor torkig volt az olyan nagyokos újgazdag gyökér fazonokkal, akik csak hebegtek–hápogtak arról, hogy ők valójában egyáltalán nem is tervezték gyönyörű, topmodell–szépségű feleségük megöletését, csupán csak hatásos eszközökkel megpróbáltak volna rájuk ijeszteni, és mikor a bérgyilkos közölte velük, hogy ijesztgetésre egyáltalán nem szokott szerződni az újgazdag kövér kobra hájas fószerok meggondolták magukat – hirtelen villámcsapástól vezérelve –, és engedélyt adtak ha nem is a likvidálásra, de valami ahhoz hasonlóra: csak egészen lassan hadd vérezzen el a csinibaba és az éppen döngetéshez készülődő bikucija, a többi már csöppet sem az ő dolguk! És a bérgyilkos ha utasítást kapott, mint egy emberek között maradó titkos felhatalmazást akkor ölt kíméletesen, vagy könyörtelenül, de mindenképpen egyetlen törvényt szem előtt tartva: a valóban semmiről sem tehető védtelen áldozatokat, vagy ártatlanokat a lehetőségekhez képest mindenképpen igyekezve megkímélni.

Gondolatban visszaidézte most ezt a félszemüveges, fogszabályozós, pufókarcú kicsi lányt, és eszébe jutottak azon védtelenített áldozatai sora, akik még alig múltak négy–öt évesek, mikor a szüleik hibájából a halálba küldte őket fájdalommentesen!

,,Tamara" – igen jutott azonnal eszébe. Ezt a nevet mondta, és egész kis áldozatszerű, remegő kis testében azonnal felismerte, hogy ez a kislány legalább annyira félhet valamitől, mint ő!

Önmaga áruló lelkiismeretétől félt, mely mindennap a gyengeséget és gyávaságot juttatta eszébe, hogy miért nem próbált tenni a változásért, pedig lett volna bőven alkalma rá, míg a gyönyörű, megszeppent és félős kicsi lánykának is lehettek olyan démonai melyekkel jó lett volna felvenni a harcot és megküzdeni!

Látta a kislány hatalmasra táguló barna szemében, ahogy a fény, mintha egy fehér félhold lenne, apró, kisebb igazgyöngyöket formáz a retinájára, ahogy pislog, és ezt a szemüvege lencséje azonnal felnagyítja!

Nagyon büszke lett volna rá, ha az ő kis angyalkája is megélhette volna az iskolás kort! Hirtelen elfacsarodott megtört szíve, azonban erőt vett magán, beszívta a levegőt, és elhatározta, hogy csak azért sem fog sírni, mint egy nagydarab bőgőmasina!

Még mindig nem tudhatta, ha most elhagyja ezt a kislányt egyáltalán fog–e még vele valaha is találkozni az életben? Vagy csupán csak húsz év múlva, mikor majd vén trottyosnak pécézi a fiatalabb generáció?

Addigra a kislányból viruló, egzotikus szépségű ifjú hölgy cseperedik, és meglehet, hogy még emlékezni fog az arcára, és kérdőre is vonja, hogy miért hagyta el azokban a viszontagságos időkben, amikor mindkettejük számára létfontosságú lett volna egy barát!

A legjobb módszer csöndben olajra lépni, és megpattanni, és alig pár könnyedén feledhető, és hanyagolható emberen segíteni, akiknek a többsége úgysem emlékezik még arra sem, hogy aznap mit is reggelizett, mint azokra, akik könnyedén megfeledkeznek a másikról, ha hirtelen forróvá kezd válni a lábuk alatt a talaj!

Tovább kellene lépnie! Leadnia ezt a tetves melót, és végre új életet, és karriert kezdeni! Csak azt nem tudhatta, egyelőre hogyan?

Negyedik

Edina asszony világ életébe gyűlölte az anyát, és szánalmasan megvetette az apját, amiért örökösen kifogásokat keresett, és gyáva természetű alak volt; egy afféle szánalmasan kicsiny, családi szégyenfolt, amibe a legtöbb ember legszívesebben bele se kapaszkodik, ha