Rémségek Cirkusza

By Darren Shan

Darren Shan átlagos iskolásfiú mindaddig, amíg meghívást nem kap a rémségek cirkuszába, míg nem találkozik Madame Octával, az idomított pókkal... míg szemtől szembe nem kerül az éjszaka teremtményével... Darren és barátja, Steve, halálos csapdába esnek. Darrennek alkut kell kötnie az egyetlen személlyel, aki megmentheti Steve életét. Csakhogy ez a személy nem ember. Őt csak a vér érdekli. Lenyűgöző könyv... fordulatokban gazdag meséje felkelti az olvasó kíváncsiságát a folytatásra. J. K. Rowling, A Harry Potter-könyvek szerzője. A könyv megkapta a Brit Könyvkereskedők Nagydíját, sőt amerikát is meghódította, ráadásul a Warner Bros szerződést kötött a megfilmesítésére. Végül az Universal készített belőle mozifilmet, melyet 2009. október 22-én mutattak be itthon, megelőzve a nemzetközi bemutatót.

• Language: Magyar
• Publisher: Móra Kiadó
• Release date: Dec 5, 2020
• ISBN: 9789634151432

Book preview

cover.jpg

Darren Shan

Rémségek cirkusza

Darren Shan regényes története

ELSŐ KÖNYV

Móra Könyvkiadó

Tartalom

BEVEZETÉS

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

32

33

Impresszum

Vámpír könyvek

1.

Madame Octa históriája

olvasható a világhálón…

akárcsak Darren Shané!

Az összes rémséget megtalálod

Darren Shan hivatalos honlapján: www.darrenshan.com

img1.jpg

E szörnyparádé nem jelenhetett volna meg alább felsorolt laboratóriumi gyakornokaim kemény munkája nélkül:

A Rémes Páros – Biddy és Liam

Ördögi Domenica de Rosa

Zsémbes Gillie Russell

Végzetes Emma Schlesinger

és

A Bíborszínű Éj Ura – Christopher Little

Köszönet illeti továbbá társaimat

a lakmározásban:

a HarperCollins félelmetes teremtményeit

és az Askeaton Általános Iskola hajmeresztő tanulóit (és másokat), akik vállalták

az engedelmes kísérleti nyulak szerepét,

s dacoltak a lidércnyomásokkal,

hogy ez a könyv minél nyomasztóbb,

komorabb és dermesztőbb lehessen.

BEVEZETÉS

Világéletemben odavoltam a pókokért. Kisebb koromban gyűjtöttem is őket. Képes voltam órákig kutatni a kertünk végében álló ócska fészerben pókhálók után, hogy meglessem e nyolclábú ragadozókat. Ha rábukkantam egyre, behoztam, és szabadon engedtem a szobámban.

Az őrületbe tudtam kergetni velük a mamámat!

A pókok egy vagy két nap után rendszerint egyszer s mindenkorra leléptek, de néha megesett, hogy tovább időztek a szobámban. Volt egy, amelyik az ágyam fölé szőtt hálót, és majdnem egy hónapig állt őrt benne. Elalvás előtt gyakran elképzeltem, hogy leereszkedik, bemászik a számba, le a torkomon, és a hasamban lerakja a tojásait. Egy idő múlva aztán kikelnek a kispókok, és belülről, elevenen felfalnak.

Kiskoromban nagyon szerettem félni.

Amikor kilencéves lettem, kaptam a mamámtól és a papámtól egy kis tarantella pókot. Nem volt mérges, sem túl nagy, de ilyen fantasztikus ajándékot azóta sem kaptam. Szinte minden ébren töltött időmben ezzel a pókkal játszottam. A legfinomabb falatokat tettem elébe: legyet, svábbogarat, apró kukacokat. Gyalázatosan elbánt velük.

Aztán egy napon nagy marhaságot csináltam. Láttam egy rajzfilmet, amelyikben az egyik szereplőt beszippantotta a porszívó. De nem lett semmi baja. Porosan, mocskosan kipréselte magát a porzsákból. Muris volt. Annyira, hogy magam is kipróbáltam. A tarantella pókkal.

Mondanom sem kell, a dolog nem sült el olyan jól, mint a rajzfilmben. A porszívó darabokra szaggatta a pókomat. Sokat bőgtem miatta, de ez már nem segített rajta. A kedvencem elpusztult, ráadásul az én hibámból. Ezen már nem lehetett változtatni.

Amikor a szüleim megtudták, mit tettem, torkukszakadtából ordítottak velem – a tarantella ugyanis jó sok pénzbe került. Felelőtlen, ostoba kölyöknek neveztek, és attól a naptól kezdve többé nem tarthattam semmiféle állatot, még közönséges kerti pókot sem.

*

Két okból fogtam bele a történet elmesélésébe. Az egyik a könyv olvasása közben ki fog derülni. A másik ok a következő:

A történet igaz.

Nem várom el tőled, hogy elhidd – magam sem hinném el, ha nem éltem volna át –, de tényleg megtörtént. Minden, amit a könyvben leírok, szóról szóra így esett meg.

A való életről tudni kell, hogy ha valami marhaságot csinálsz, rendszerint megkeserülöd. A könyvekben a hős annyi hibát követhet el, amennyit csak akar. Nem számít, mit csinál, a végén úgyis minden jóra fordul. A rosszaknak ellátják a baját, a gubancokat kibogozzák, és végül minden rendbe jön.

A való életben a porszívók megölik a pókokat. Ha úgy mész át egy forgalmas úton, hogy nem nézel körül, elüt egy autó. Ha leesel a fáról, biztos, hogy eltöröd valamelyik csontodat.

A való élet veszedelmes. És kegyetlen. Nem törődik a hősökkel, fütyül a szerencsés befejezésre és arra, hogy a dolgoknak milyennek kellene lenniük. Az emberek meghalnak. A csatákat elveszítik. Gyakran a gonosz győz.

Ezt le akartam szögezni, mielőtt nekikezdek.

*

És még valamit: a nevem valójában nem Darren Shan. Ebben a könyvben minden úgy igaz, ahogy leírom, kivéve a neveket. Meg kellett változtatnom őket, mert… nos, mire a végére jutsz, rá fogsz jönni, miért.

Ennyi talán elég is bevezetőnek. Ha felkészültél, kezdhetjük.

Ha ez kitalált történet lenne, úgy kezdődne, hogy éjszaka van, odakint vihar tombol, a bagoly huhog, s az ágy alól neszezés hallatszik. Csakhogy ez igaz történet, úgyhogy ott kell kezdenem, ahol valójában elkezdődött.

A vécén.

img2.jpg

Az iskolai vécén ültem, és egy dalt dudorásztam. Az angolóra vége felé jöttem ki, mert hányingerem lett. Mr. Dalton, a tanárom szuper módon kezeli az ilyen helyzeteket. Van elég sütnivalója, hogy meg tudja állapítani, mikor tetteted magad, és mikor komoly az ügy. Amikor jelentkeztem, hogy rosszul vagyok, rám nézett és bólintott.

– Ereszd ki a kisrókát, Darren, aztán nyomás vissza – mondta.

Bár minden tanár olyan megértő volna, mint Mr. Dalton!

Végül nem kellett hánynom, csak kicsit émelyegtem, úgyhogy elüldögéltem a vécén.

Hallottam az óra végét jelző csengőt, és hogy a többiek kirontanak az osztályból. Szívesen csatlakoztam volna hozzájuk, de tudtam, Mr. Dalton nem venné jó néven, hogy ilyen hamar odakinn lát az udvaron. Ha rájön, hogy valaki átverte, időtlen időkig nem szól az illetőhöz, ami még rosszabb, mint ha ordítozna vele.

Szóval ott üldögéltem, dudorásztam, néztem az órámat, és vártam. Aztán meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja.

– Darren! Hé, Darren! Lehúztad magad, vagy mi van?

Elvigyorodtam. Leopárd Steve volt az, a legjobb barátom. Az igazi neve Leonard volt, de mindenki Leopárdnak hívta. És nem csak azért, mert olyan jól rímelt a nevére. Steve az a fajta fiú volt, akit a mamám csak úgy hív, hogy „vadember". Ahol csak megjelent, kitört a botrány: verekedésbe keveredett, lopott a boltban, ilyesmi. Egyszer – még gyerekkocsiban tologatták – talált egy hegyes botot, és azzal szurkálta a szembe jövő nőket (nem kell mondanom, ugye, hogy hová bökte a botot?).

Mindenki félt tőle, és utálta. Én nem. A Montessori-óvoda óta én voltam a legjobb barátja. A mamám szerint a vadsága vonzott, pedig egyszerűen csak jól éreztem magam vele. Rettentően indulatos természete volt: ha eldurrant a feje, óriási jeleneteket rendezett. Én ilyenkor elfutottam, és csak akkor mentem vissza, amikor már lehiggadt.

Steve rossz híre valamelyest enyhült az évek múlásával – a mamája jobbnál jobb nevelési tanácsadókhoz járt vele, akik megtanították rá, hogyan uralkodjon magán –, de a neve ma is fogalom volt az iskolaudvaron, és még a nagyobbak is óvakodtak attól, hogy összeakaszkodjanak vele.

– Hé, Steve – kiáltottam vissza. – Itt vagyok! – Rácsaptam az ajtóra, hogy tudja, melyik mögött kuksolok.

Odarobogott, én pedig kinyitottam az ajtót. Amikor meglátta, hogy felhúzott nadrággal üldögélek a vécén, elvigyorodott.

– Hánytál? – érdeklődött.

– Nem – feleltem.

– Fogsz?

– Lehet – mondtam. Aztán hirtelen előrehajoltam, és úgy tettem, mintha most adnék ki magamból mindent. Blöááá! De Steve túlságosan jól ismert ahhoz, hogy be tudjam csapni.

– Kipucolhatnád a cipőmet, ha már úgyis ilyen mélyre hajoltál – mondta, és jót nevetett, amikor úgy tettem, mintha ráköpnék a cipőjére és egy darab vécépapírral lesikálnám.

– Történt valami érdekes az órán? – kérdeztem, és újra felegyenesedtem.

– Semmi. A szokásos hülyeségek.

– Megcsináltad a történelemházit? – kérdezősködtem tovább.

– Csak holnapra kellett, nem? – nézett rám aggodalmas képpel. Steve gyakran el szokta felejteni a házi feladatot.

– Holnaputánra – nyugtattam meg.

– Jaj de jó – lélegzett fel. – Már azt hittem… – Összeráncolta a homlokát. – Várjunk csak! Ma csütörtök van. Holnapután…

– Bevetted! – üvöltöttem diadalmasan, és belebokszoltam a gyomrába.

– Au! – kiáltotta. – Ez fájt! – Összegörnyedt, de én tudtam, hogy ennyire azért nem fájt. – Kijössz? – kérdezte.

– Gondoltam, itt maradok, és elgyönyörködöm a kilátásban – feleltem, és hátradőltem a vécén.

– Ne hülyéskedj – mondta. – Amikor bejöttem, 5:1-re vesztésre álltunk. Azóta már bekaphattuk a hatodik vagy akár a hetedik gólt is. Szükségünk van rád.

Minden ebédszünetben fociztunk. Rendszerint a mi csapatunk nyert, de most sok jó játékosunkat nélkülöznünk kellett. Dave Morgan eltörte a lábát. Sam White elköltözött. Danny Curtain pedig abbahagyta a focit, hogy a nagyszünetekben Sheila Leigh-vel lóghasson. Micsoda idióta!

Én vagyok a csapat legjobb középcsatára. Vannak nálam jobb védők és középpályások, Tommy Jones pedig az egész iskolában a legjobb kapus, de én vagyok az egyetlen, aki képes egy nap akár négyszer vagy ötször is tévedhetetlenül a kapuba találni.

– Oké. – Felálltam. – Kihúzlak benneteket a csávából. A héten mindennap mesterhármast lőttem. Kár lenne most megállni.

Elhúztunk a nagyobb fiúk mellett, akik a mosdók körül cigiztek, mint rendesen, és egyenesen az öltözőszekrényemhez rohantunk, hogy átvegyem az edzőcipőmet. Az előző fantasztikusan jó volt, egy fogalmazásversenyen nyertem, de pár hónapja az oldalán kezdett leválni a gumi. És persze a lábam is nőtt! A mostani cipőm is baró, de azért nem ugyanaz.

8:3-ra égtünk, amikor odaértem. Nem volt ez igazi pálya, csak egy hosszú rész az iskola udvarán, amelynek mindkét végén fölfestették a kapukat. Akárki festette is, komplett idióta volt. Az egyik oldalon túl magasra, a másikon meg túl alacsonyra festette a felső kapufát!

– Nyugi, srácok, megjött Géppuskalábú Shan! – kiáltottam, és berohantam a pályára. Többen nevettek vagy morogtak valamit, de láttam, hogy a társaim arca felderül, az ellenfeleké pedig elkomorul.

Óriási lendülettel rohamoztam, és egy perc alatt két gólt is lőttem. Minden jel arra vallott, hogy felzárkózunk, vagy talán meg is nyerjük a meccset. Csakhogy kifutottunk az időből, úgyhogy végül 9:7-re kikaptunk.

Épp amikor levonultunk a pályáról, Alan Morris futott ki az udvarra. Az arca ki volt vörösödve, és zihálva kapkodta a levegőt. Leopárd Steve, Tommy Jones és Alan Morris a három legjobb barátom. Valószínűleg mi vagyunk a világ legfurcsább négyes fogata, hiszen csak egyikünknek – Steve-nek – van gúnyneve.

– Nézzétek, mit találtam! – rikoltotta Alan, és egy ázott papírlapot dugdosott az orrunk alá.

– Mi az? – próbálta kikapni a kezéből Tommy.

– Egy… – kezdte Alan, de elhallgatott, mert felharsant Mr. Dalton hangja:

– Ti ott négyen! Befelé!

– Jövünk, Mr. Dalton! – üvöltötte vissza Steve.

Ő Mr. Dalton kedvence, úgyhogy rendszerint minden olyasmit meg szokott úszni, amiért mi, többiek szorulunk. Például amikor trágár szavakat kever a beszédébe. Ha én használnék hébe-hóba olyan szavakat, mint Steve, már rég kirúgtak volna. De Steve-vel Mr. Dalton kivételez, mert különlegesnek tartja. Steve néha tényleg fantasztikus, bármit kérdeznek az órán, mindent tud, máskor meg a nevét is alig tudja kibetűzni. Mr. Dalton azt mondja, Steve amolyan idiot savant, ami annyit jelent, hogy hülye zseni!

De akármennyire is kivételez vele Mr. Dalton, még Steve sem késhet el az óráról. Így aztán akármit talált is Alan, várnia kellett vele. A focitól kimelegedve, lihegve visszatrappoltunk az osztályba, és megkezdődött a következő óra.

Nem sejtettem, hogy Alan rejtélyes papírlapja egyszer s mindenkorra megváltoztatja az életemet. Pontosabban tönkreteszi!

img3.jpg

Az ebédszünet után ismét Mr. Daltonnal volt történelemóránk. A II. világháborút tanultuk. Én nem lelkesedtem a témáért, de Steve teljesen odavolt. Ő mindent szeret, aminek a gyilkoláshoz és a háborúhoz bármi köze van. Gyakran emlegeti, hogy ha felnő, zsoldos lesz. És komolyan is gondolja!

Történelemóra után matematika következett, és – szinte hihetetlen – megint Mr. Dalton jött be! A matektanárunk megbetegedett, így minden óráját másoknak kellett helyette megtartani.

Steve-vel madarat lehetett volna fogatni. A kedvenc tanára háromszor egymás után! Ez volt az első alkalom, hogy Mr. Dalton matematikát tanított nekünk, úgyhogy Steve rögtön villogni kezdett: megmutatta, hol tartunk a könyvben, s úgy magyarázta neki a példákat, mintha valami kiskölyökhöz beszélne. Mr. Dalton nem bánta. Ismerte Steve-et, pontosan tudta, hogyan kell kezelni őt.

Az óráin általában feszes tempót diktált, jól éreztük magunkat, óra végén mégis mindig úgy jöttünk ki, hogy tanultunk valamit. De a matekhoz szemlátomást nem sokat konyított. Mialatt azon kínlódott, hogy tisztába jöjjön a lényeggel – belebújt a matekkönyvbe, a mellette álló Steve pedig ellátta „segítő" magyarázatokkal –, mi izegni-mozogni kezdtünk, halkan beszélgettünk, és a pad alatt leveleket küldözgettünk egymásnak.

Én is küldtem egy levelet Alannek: kértem, mutassa meg azt a titokzatos papírt. Tommy közelebb ül hozzá, mint én, úgyhogy először ő kapta meg. Kinyitotta, és olvasni kezdte. Az arca felderült, s a szája tátva maradt. Amikor végre továbbadta nekem, megértettem, miért.

Szórólap volt: egy vándorcirkusz hirdetése. A lap tetején egy farkasfejet lehetett látni: a szája tátva, hatalmas fogairól csöpög a nyál. A lap alján egy pók és egy kígyó képe volt; ezek is nagyon ijesztőnek látszottak.

Közvetlenül a farkas alatt, hatalmas piros betűkkel ez állt:

CIRQUE DU FREAK

Alatta, kisebb