Kezdet

By II. Rákóczi Ferenc Gimnázium Íróklub

Öt, gimnazistakorú, fiatal tehetség írásait olvashatják ebben a kötetben. Mind az öten a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba járnak.
A 2011-2012-es tanévben, az iskolai könyvtárban szervezett Íróklubban az ő írásaikat vizsgáltuk meg különböző szempontok szerint, stílusgyakorlatokat, irodalmi „helyzetgyakorlatokat” végeztünk. Ez a kötet nagyrészt ezeknek a foglalkozásoknak a gyümölcse.
Amikor elkezdtem szervezni az „Íróklubot”, úgy gondoltam, bájos és gyermekded zsengéket fogok olvasni, és szép lassan, a szerkesztési és egyéb gyakorlatok után, talán lesz pár írás, amit el lehet küldeni különböző lapokba, hátha publikálhatók.
Nem így történt. Megjelent ez az öt fiatal, határozott, egyéni stílussal, és a belépőként hozott írásaik elolvasásakor tudtam: kincset találtam. Olyan gyémántokat, amelyeket csak csiszolni kell. Csak ki kell bontani a csodát.
Kedves Olvasó! Ritkán tarthat a kezében ilyen kötetet. 15 és 18 évesek a szerzők. Az írások többségénél úgy fogják érezni, érett, sokat megélt emberek, sokat publikált írók novelláit olvassák. De a szerzők gimnazisták, lányok, hatalmas ígéretek.
Kívánom, hogy olyan örömmel, szeretettel és a tehetség felfedezésének katartikus élményével olvassák ezeket az írásokat, mint amilyen lelkesedéssel és írásszenvedéllyel készítették a szerzők.
Olcsai Éva
szerkesztő

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633744208

Book preview

KEZDET

Válogatás

a budapesti II. Rákóczi Ferenc Gimnázium Íróklubjának alkotásaiból

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-420-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Szekér Viktória, Szádeczky-Kardoss Klára, Schvarcz Fruzsina, Maros Borbála, Kiss Katalin

Öt, gimnazistakorú, fiatal tehetség írásait olvashatják ebben a kötetben. Mind az öten a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba járnak.

A 2011–2012-es tanévben, az iskolai könyvtárban szervezett Íróklubban az ő írásaikat vizsgáltuk meg különböző szempontok szerint, stílusgyakorlatokat, irodalmi „helyzetgyakorlatokat" végeztünk. Ez a kötet nagyrészt ezeknek a foglalkozásoknak a gyümölcse.

Amikor elkezdtem szervezni az „Íróklubot", úgy gondoltam, bájos és gyermekded zsengéket fogok olvasni, és szép lassan, a szerkesztési és egyéb gyakorlatok után, talán lesz pár írás, amit el lehet küldeni különböző lapokba, hátha publikálhatók.

Nem így történt. Megjelent ez az öt fiatal, határozott, egyéni stílussal, és a belépőként hozott írásaik elolvasásakor tudtam: kincset találtam. Olyan gyémántokat, amelyeket csak csiszolni kell. Csak ki kell bontani a csodát.

Kedves Olvasó! Ritkán tarthat a kezében ilyen kötetet. 15 és 18 évesek a szerzők. Az írások többségénél úgy fogják érezni, érett, sokat megélt emberek, sokat publikált írók novelláit olvassák. De a szerzők gimnazisták, lányok, hatalmas ígéretek.

Kívánom, hogy olyan örömmel, szeretettel és a tehetség felfedezésének katartikus élményével olvassák ezeket az írásokat, mint amilyen lelkesedéssel és írásszenvedéllyel készítették a szerzők.

Olcsai Éva szerkesztő

SZEKÉR VIKTÓRIA

FAGY

Olyan furcsa a sörénye, olyan kemény. Anya egyszer elvitt lovon ülni, és akkor teljesen más volt a lovacska, puha volt a sörénye, és én simogattam, és ő erre prüszkölt, és tüsszentett, és én nevettem rajta, és azt akartam, hogy ne kelljen leszállnom róla soha. Elképzeltem, hogy éjszaka szárnyakat növeszt, és a Hold előtt repül el, és reménykedtem, hogy aznap este az én szobám előtt is elszáll, és én felülhetek rá, és elvisz engem valahova, ahol csönd van. És én egész éjjel nem aludtam volna, hogy beszélgetni tudjak vele, úgy, ahogy tegnap este a jegesmacimmal, Fagyival beszélgettem. Megbeszéltem vele, hogy Anyáék miért veszekedtek, és sült halrudakkal kínáltam, de ő nem kért belőle, mert nem volt éhes. Hiába unszoltam, hogy egye meg, mert bajba kerül, ha nem teszi, Fagyi nem értette meg. És én nagyon sajnáltam Fagyit, és megmondtam neki, hogy erről nem szabad beszélnünk soha többé, és akkor minden rendben lesz. És ő rám mosolygott, és átölelt, és én is átöleltem őt, és megígértük egymásnak, hogy sosem fogunk vitázni, és mindig szeretni fogjuk egymást, és együtt maradunk. Most is belém kapaszkodik, és nézem, hogy szereti-e a vidámparkot. Az ő arcán mindig olyan kedves mosoly van, annyira szeretem. Kicsit félek. Gyorsan megy körbe ez a kemény sörényű póni. Neki nem rossz, hogy folyton csak körbe mehet? Megsimogatom, attól biztos jobban fogja érezni magát. Fagyi fél. Látom, hogy nem őszintén mosolyog. Beszélgetek vele, megnyugtatom, hogy nem veszthet el, mert erősen fogom. Ő elárulja, hogy a meleg nem tetszik neki, jobban szereti, ha tél van. Emlékszem, mikor kivittem a hóba játszani őt, és ő élvezte, de én ügyetlen voltam, és elejtettem, és ahova ejtettem, pont egy sáros tócsa volt, és bekoszolódott a szőre, és én féltem, megharagszik rám, de ő akkor is kedvesen mosolygott, és én megnyugodtam. És most nekem kell őt megnyugtatnom, és ezért felemelem, a vállamra ültetem Fagyit, és mondom, hogy nézze, milyen gyorsan megyünk, és ő hirtelen nagyon megijed a szellemvasút szörnyeinek üvöltésétől, és mocorogni kezd, és kiesik a kezemből! A lábamhoz esik, és aztán nem is látom, és csak pörgök, és próbálok segítséget kérni a pónitól, de ő nem beszél velem, nem szeret engem. Mikor megáll, leszállok róla, és a lábai elé esem. És ő megrúg a patáival, én pedig Fagyit keresem, de nem látom. És hiába szólítom a nevén, nem válaszol, és jön Anya, és karjaiba kap, erősen szorít, én pedig nem akarom otthagyni Fagyit, és hiába kérem Anyát, hogy ne menjünk, már nem is látom a kemény sörényű pónit, és Fagyit sem. És Fagyi ott marad, és én cserbenhagyom, és már sosem fog velem beszélgetni esténként, amikor nem tudok aludni, és nem fog rám mosolyogni. Nem vigyáztam rá, és ő ezért sosem fog megbocsátani.

Nagyon melegem van. Nem értem, miért csak engem zárt be ide. Hisz a többiek is akarták, csak én mertem megtenni. És én sem tettem meg, csak megpróbáltam. Alig lehettem a hatodik létrafoknál. Nem voltam olyan magasan. Csak egy kicsit akartam feljebb menni, ott már biztos senki sem érte volna el. Csaba találta. Valahogy bejutott a kiskölyköknek való körhintára, és majmokhoz hasonló ügyességgel ugrált a kopott műanyag pónikon. Mindenki csodálta őt, hogy mert ilyet csinálni. Persze jól kinevettük, amint a vidámparki dolgozó elkapta. Mikor visszatért hozzánk, egy kopott plüssmaci volt a kezében. Gonosz vigyor ült ki az arcára, úgy mondta el zseniális tervét, hogy tegyük fel az óriáskerék legmagasabb részére, ahová egy szerelőlétra vezet. A többiek beijedtek. Én is. Itt volt a lehetőség, hogy befogadjanak. Lazán kaptam ki a kezéből a mackót. Csaba reflexszerűen ütött arcon, amivel kibillentett az egyensúlyomból. A plüssállattal a kezemben estem a hátamra. Már a lábát lendítette, és én még éppen meg tudtam szólalni, hogy elmondjam, én megteszem, amit kitervelt. Ekkor kajánul elvigyorodott.

– Akkor mutasd meg János, hogy tényleg Jani vagy – mondta, majd arrébb állt.

Rögtön talpra ugrottam, és magabiztosan indultam az óriáskerék felé, de fél szemmel Csabát figyeltem, féltem, hogy még egyet kapok, csupán hogy megmutassa, ki a főnök. De ő összefont karral állt, és meg sem mozdult. Hamar a létrához értem. A hátam mögül elfojtott kacagást hallottam a szellemvasút félelmetes hangjain keresztül átszűrődni. Fél kezemben a macival, a másikkal a létra fokán kezdtem el mászni. Mindig is jól tudtam mászni, könnyedén haladtam felfelé. Nem akartam lenézni, nehogy elijesszen a mélység. Tudtam, hogy még nem vagyok túlságosan távol a földtől. Pár fokot haladtam csupán, így is gyors tempót diktáltam. Éppen a hatodik fokra lendítettem a kezemet, mikor egy ráncos és vékony, mégis rendkívül erős kéz csavarodott a csuklóm köré. Leküzdhetetlen erővel rángatott a föld felé, a kezemet fájdalmas szögbe kényszerítve. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy a vállam kiugrik a helyéről, de valahogy sikerült nagyobb sérülések nélkül földet érnem. Csabáékat sehol sem láttam. Kati néni szigorú tekintetét kellett állnom. Azt hittem, ordítani fog, de nem tette. Némaságba burkolózva rángatott az osztályt szállító buszig, amibe most be vagyok zárva. Vékony pólóm izzadságtól nedvesen tapad rám, és egyre jobban szédülök. A szalámis szendvicsek és őszibarack levek szaga egyre jobban beteríti az elviselhetetlenül meleg teret. Nem akarok hányni. A homlokomat az ablaknak támasztom, úgy figyelem a homályosodó vidámpark képét, és az onnan tompán átszűrődő gondtalan sikításokat.

Természetes kiválasztódás. Miért nem működik ez a gyerekeknél is? Miért kell egy tanár kötelességei közé tartoznia annak, hogy megvédje a kölyköket a saját hülyeségüktől? Azt az ostoba Jancsit is hagynom kellett volna leesni. Miért nem hagytam? A távolban maradhattam volna, fél szemmel az egyre följebb kúszó undorító kis csótányra figyelve, úgy téve, mintha észre sem venném. Végignézhettem volna, ahogy a magasból leesve összetöri magát, és végre megtanulja, hogy nem mehet szembe mindennel következmények nélkül. És mindenki csodálkozik, hogyhogy nem lesznek a mai fiatalokból tisztességes felnőttek. Rendkívül büszkék magukra, hogy jobb körülményeket teremtettek a jövő nemzedékének. Önámítás! Én is kaptam néhány nevelő pofont, és mégis felnőttem. Úgy, hogy jobb ember lett belőlem, tudom a határaimat, hogy mit tehetek, és mit nem. Nem esek olyan túlzásokba, mint ezek a mai kezelhetetlen kölykök. Darwinnak volt igaza, az erősebb túléli. Hogy lesz ebből a Jancsiból férfi, ha attól elpityeredik, ha megszorítom a kezét. Láttam a könnyeket a szemében, hiába próbálta leplezni. A buszban lesz ideje gondolkozni. Ott bőghet, majd csak kiszáradnak a könnyei abban a nagy forróságban. Egyáltalán mi dolga van egy tíz éves gyereknek egy plüssmacival. „Olyan gyorsan felnőnek!" – ezért nem hajlandóak a szülők leszoktatni az ilyen óvódás játékokról őket? Kidobom a mackót, az lesz a legjobb. És ha megint meglátok nála egyet, azt is kidobom. Akár az állatok, ők is megtanulják a leckét, ha máshogy nem, ilyen módszerekkel. Ők kényszerítenek rá.

Régóta büszke vagyok arra, hogy nem csak az éveim száma, a gondolkodásom is egy felnőtté, de ha fagyiról van szó, nincs menekvés, előjön belőlem a gyerek. Már vagy öt perce állok a stand előtt, és nem tudok választani, pedig csak epret, vaníliát, csokit, és valamilyen furcsa, türkizkék színű „törpikék nevezetűt lehet kapni. Három gombóccal még elbírok, de néggyel már nem. Valamelyiket ki kell lőnöm. Nyitnom kéne az újra, ez az érv szól csak a gyanús színű „törpikék mellett, de imádom a többit, főleg, mikor a tölcsér alján a három összekeveredik, és utánozhatatlan ízkavalkáddal ajándékozza meg az embert az utolsó pillanatokban.

– Választottál már?

El is feledkeztem Tomiról, aki türelmesen, lágy hangsúllyal tette fel a kérdést. Ő már biztosan tudja, mit kér. Egyre kínosabb a döntésképtelenségem, a végén még azt hiszi, hogy az eladó édesen mosolygó kislánya miatt nem akarok arrébb menni. Megbeszéltük, hogy veszünk egy fagyit, és utána indulunk is. Tomi nem igazán szerette felidézni a gyerekkorát, valószínűleg a vidámparkot is ezért nem szerette.

– Legyen nekem egy vanília csokival, és egy másik tölcsérbe eper „törpikékkel"! – szólt az eladóhoz kedves, mégis ellenállhatatlanul magabiztos, sármos hangon.

Muszáj volt hatalmas, cuppanós csókot adnom az arcára, olyan, szinte már undorítóan hangosan, amelyet minden egyedülálló ember utál. Meglepett, milyen önfeledtté tett a megoldása, amellyel egyik ízről sem kellett lemondanom. Kifelé menet gyerekkora önfeledtebb történeteiről anekdotázgatott, a fagyi pedig hamar megadta magát a melegnek, és ráolvadt a kezemre, a nevetéstől ugyanis nem tudtam enni. Tomi előzékenyen zsebkendőt kotort elő, és elém állt, hogy senki se menjen belém, „jó turista módjára ugyanis pont a bejáratban álltunk meg. A vidámpark előtti betontenger forró kipárolgása megviselt minket, így egy közel parkoló busz árnyékában kerestünk menedéket. Tomi a szokásos flörtölő hangján kezdett el velem csevegni, miközben fölém hajolva támaszkodott a busz ablakának. Csak a zavarát leplezte. Alig mert a szemembe nézni, mindent megtekintett maga körül. Jobb látványosságot nem találva a buszba lesett be, azzal viccelődve, hogy ki kéne rámolnunk. Ekkor elkerekedett a szeme, és szó nélkül, hihetetlen gyorsasággal vette le a pólóját, a könyökére tekerte, azzal verte be az ablakot. Mire felfogtam a történéseket, már el is tűnt a buszban. Bizonytalanul tekintettem befelé. Tomi egy eszméletlen kisfiúval a karjaiban ugrott ki a busz elviselhetetlen forróságából. Levetkőztettük, és jobb eszköz híján a megmaradt „epres-törpikés fagyimmal próbáltuk meg lehűteni. Olyan meleg volt az apró teste, mintha lázas lett volna. Már épp a mentőket akartuk hívni, amikor magához tért. Aggasztóan hosszú ideig nem tudta, hol van, de amint megjelent az osztálya, hirtelen minden eszébe jutott. Mintha szellemet látott volna meg, olyan arckifejezése lett, ahogy tanára megjelent, aki gyanúsan gyorsan kezdett el mentegetőzni, hogy matekból mindig is gyenge volt, és biztos elszámolta a gyerekeket, így maradhatott hátra a szegény kissrác. Tomival egy jelentőségteljes pillantást vetettünk egymásra. Az osztály különös gyorsasággal terelődött fel a gőzkamrába, mi pedig tehetetlenségünkben igyekeztünk minél hamarabb elfelejteni az esetet.

Szeretek kijönni ide. Ha tehetném, gyakrabban is kijárnék, de a nyugdíjamat így is szigorúan be kell osztanom ahhoz, hogy hetente ki tudjam fizetni a belépőt. Pedig semmire sem szoktam felülni, nem bírná a gyomrom. Néha felszállok a szellemvasútra, ami már gyerekkoromban is ijesztgette az embereket, de az időm nagy részét a padon ülve töltöm. Van egy pad, épp a vidámpark közepén, ahonnan mindenre rá lehet látni. Óránként ezer kis csöppség szalad el izgatottan előttem, némelyik ijedten kér bocsánatot, mikor véletlenül a lábamra lép. Én sejtelmesen mosolygok, valahogy úgy, ahogy anno a nőket próbáltam meg elcsábítani, és ahogy most úgy nézhetek ki, mint egy jóllakott mikulás. Lélekben még fiatalnak érzem magamat, de valahányszor meglátom ráncos kezeimet, mikor ősz tincseimet simítom el a homlokomból, szembesülnöm kell az idő könyörtelen múlásával. Szeretem a kicsiket nézni, a szemükben tükröződő kíváncsiságot, azt a végtelen nyitottságot, amit olyan hamar meg kell