Könnyező Ciprus

By Anita Wekker

Görögország, Zakynthos, 2014. Egy meleg, kora őszi reggelen Pantelis Baltoumas nyomozót különös esethez hívják. A zakynthosi Navagio-öbölben egy női holttestet találtak a hajóroncs mellett. Az áldozat kilétére hamar fény derül, mikor a férj azonosítja az elhunytat. Pantelis határozottan gyilkosságra gyanakszik, ami a vizsgálatok során be is igazolódik. Az eset nagy visszhangot kelt a görög sajtóban, a lakosság körében pedig az a szóbeszéd járja, hogy a hajóroncs egykori kapitányának szelleme végzett a magyar lánnyal, Hannával. Pantelis nem hisz a kísértetekben, és mindent megtesz, hogy kézre kerítse a valódi elkövetőt, azonban a nyomozást tovább nehezíti, hogy mindeközben saját démonaival is meg kell küzdenie.
Minden jog fenntartva!
www.anitawekker.eu

• Language: Magyar
• Publisher: Anita Wekker
• Release date: Apr 16, 2016
• ISBN: 9789631249224

Book preview

számít.

Pantelis

2014. szeptember 16. kedd

A falióra mutatójának feszített tempójában van valami idegesítő. Akaratlanul is odavonzza a figyelmemet, és egyre nehezebben tudok összpontosítani a munkámra. Ez már a fáradtság jele lehet; most veszem észre, hogy este hét is elmúlt, és még mindig itt rostokolok az irodában az asztal fölé görnyedve.

Próbálok találni valami összefüggést ebben az ügyben, de egyelőre nem merek semmit sem biztosra mondani; viszont nem akarom feladni, nem vagyok az a típus, előbb-utóbb meg fogom oldani ezt is, ahogyan a többit is megoldottam.

Izzadságcseppet törlök le a homlokomról. Eddig fel sem tűnt az iroda áporodott levegője. Felkelek, és kinyitom az ablakot. Frissítően hat rám az esti szellő, úgy érzem, képes vagyok folytatni a munkát.

De talán inkább haza kellene mennem Sophie-hoz. Több értelme lenne, mint itt elfecsérelni az időt. Feleslegesen vagyok itt, ma már nem fogok haladni ezzel az üggyel, túlságosan fáradt vagyok hozzá. Már a szemem is káprázik, akaratlanul is megdörzsölöm.

Sophie viszont a karomba ugrana, és egy pillanat alatt elfelejteném ezt az egészet. Ahogy rám néz azzal a hatalmas, barna szemével, és mosolya mögül kivillantja apró, fehér fogait, azzal minden rossz érzést elfelejtet velem.

Mikor nőtt ekkorára ez a lány? Úgy elröpült ez a pár év, hogy szinte észre sem vettem. Már egyedül öltözik fel reggelente, és az sem mindegy, hogy mit vesz fel. Képes hosszú perceket tölteni a gardróbban, hogy kiválassza a megfelelő ruhát a hozzáillő cipővel. Régen még én fontam be a haját, ma már kikéri magának, ha hozzá akarok nyúlni. Nem fonok szépen, ez nyilvánvaló. Ő pedig nem fog kócosan vagy hanyagul megkötött copffal kimenni az utcára. Annál igényesebb és kifinomultabb az ízlése, pedig még csak gyerek.

Viszont ha ő öregszik, akkor én is, és bármennyire is bosszant a gondolat, nem tudok mit tenni ellene.

Ma reggel borotválkozás közben felfedeztem egy újabb ráncot pont ott, a szemem sarkában. Eddig nem foglalkoztam vele különösebben, nem tartom magam hiú embernek és nem nézegetem magam folyton a tükörben, azonban nem mehetek el csak úgy amellett, hogy az idő bizony nyomot hagy az én arcomon is. A tükörből egy átlagos negyvenes néz vissza rám, nincs benne semmi különös, leszámítva talán azt a nagyobbacska anyajegyet ott a jobb szemem mellett. Sötét haj, halántéknál őszülő szálakkal, szem alatti halvány karikák. A bőr kezd megereszkedni, ugyan nem szembetűnő, de amikor a pengével lehúzom a habot, észreveszem a különbséget a pár évvel ezelőtti rugalmassághoz képest. Mit tudok ezzel kezdeni? Semmit. Senki sem tud ez ellen tenni, és talán nem is kell.

Az óra is szenved, hallom a kattogásából. Egyre jobban kezd zavarni a hangja, ahogy vonszolja magát az idő örök körlapján. Ha fáradt vagyok, mintha mindenre sokkal érzékenyebben reagálnék, mint mikor kipihent vagyok; ilyenkor könnyebben elszakad a cérna, elillan a türelmem. Ezeket az apró hangokat is meghallom, pedig napközben szinte észre sem veszem, fel sem tűnik igazán.

Azt hiszem, tényleg ideje menni. Semmire sem vágyom jobban, mint venni egy forró fürdőt és kinyújtózni az ágyamban. De előtte még mindenképpen meg akarom ölelgetni a kislányomat, úgyhogy most összerámolom a holmimat, hogy elinduljak haza.

Pénztárca, kulcs, telefon… ebben a nagy halom papírkötegben semmit sem lehet azonnal megtalálni. Nincs türelmem, hogy összerendezzem a dokumentumokat, csak úgy nagyjából egy helyre tolom őket; majd reggel ott folytatom, ahol abbahagytam. A boncolási jegyzőkönyvet átteszem Jorgos asztalára. Reggel már jóval előttem itt lesz, addig átböngészheti a jelentést.

A srác mindig előbb érkezik. Van benne motiváció, és ez tetszik. Biztosan tudja, hogy elégedett vagyok vele, bár talán nem mindig fejezem ki magam a megfelelő módon. Viszont ha továbbra is így folytatja, szép karriert futhat be.

Kicsit magamra emlékeztet, én is ilyen voltam még a pályám elején, céltudatos, izgága, ambiciózus. Néha talán a kollégák agyára mentem az örökös buzgóságommal, de meglett az eredménye a kitartásomnak. Nyomozó lettem, és akár Athénba is mehettem volna, hogy a központi nyomozó irodában dolgozzak. Ugyan nem éltem a lehetőséggel, de nem bántam meg. Volt egy szép házasságom, amiből született egy csodálatos lányom. Nekem ő a legfontosabb. Nem mindenkinek adatik meg ez a szeretet, ami engem nap, mint nap körülvesz, és bármilyen nehézség adódik, ebből mindig erőt meríthetek.

Sokszor érzem hibásnak magam, amiért nem töltök több időt Sophie-val, de ha nem dolgoznék ennyit, azzal veszélybe sodornám mindkettőnk megélhetését, és ezt nem kockáztathatom. Sophie megérti, ő mindig mindent megért, és nem érezteti velem, hogy többre vágyik, pedig tudom, hogy így van. Talán majd eljön az idő, mikor annyit lehetek vele, amennyit szeretnék, de addig is reálisan kell tekintenem az életemre, az életünkre.

Ahogy kilépek az őrsről a hűs levegő ismét felélénkít, akár az irodában. Még nem sötétedett be, de az utcalámpák halvány fénye már világít. Jól esik ez a levegő az egész napos forróság után. Bár már nincsen az a tikkasztó júliusi hőség, még így is intenzív a nappali hőmérséklet.

Beszállok az épület mögött parkoló kocsimba, elhaladok a főbejárat előtt megkerülve az épületet, és elindulok a városközpont felé a Tzoulatou utcán.

Csendesebb a város, mint a főszezonban, csak kósza turisták bolyonganak az utcákon. Az utószezonnak is megvannak az előnyei, nincsen napközben 40 fok, és a hűvösebb levegőhöz szokott európaiaknak több kedve van bejárni a szigetet, mint főszezonban, amikor csak a parton napoznak, mert megmozdulni sincs erejük.

Deja vu érzés kerít hatalmába, mikor végighajtok a Foskoloun, az üzletekkel zsúfolt, keskeny utcán, ahol megpillantottam Lili Kotist azon a péntek éjszakán. Szinte most is magam előtt látom, ahogy hullámos, szőke haja lebeg a szélben, mikor motorral elhaladnak mellettem a férfival. Apró, sötétkék, lakkozott retikülje hangtalanul koppant az aszfalton, én pedig odasiettem, hogy felvegyem. A robogó hangja elhalkult, és a következő pillanatban a nő már felém sietett. Nem is nő, nem is ember, egy angyal állt előttem. Épp annyira eszményi, épp annyira elérhetetlen.

Előveszek egy cigit, és meggyújtom. Jól esik, igazán jól. Behajtok az utcánkba, leparkolok a házunk előtt, és kiszállok a kocsiból. A cipőm kopogása másképp hallatszik az esti csöndben, kissé visszhangozva, sajátságosan jelzi, hogy hamarosan otthon leszek. A házunkból halvány fény szűrődik ki, megvilágítva a terasz rejtett zugait. Egy macska oson végig a verandán. Ez egy új példány, eddig nem láttam erre. Sophie örülni fog neki, imádja a kis dögöket.

Nina már biztosan készenlétben áll, várva, hogy hazaérjek. Először csak délutánonként vigyázott Sophie-ra, de újabban estig itt kell maradnia vele, mivel általában sokáig bent vagyok a rendőrségen. Olykor előfordul, hogy iskolába is ő viszi. Azt mondja, nem jelent neki problémát, pláne, hogy órabérben fizetem. Már szólt volna, ha gondot jelentene, de tudom, hogy fél éve munkanélküli, így nem hiszem, hogy ellenére lenne némi plusz pénz.

A kopogás elhalkul. Belépek a kertkapun, aminek a nyikorgása akár a csengőt is helyettesíthetné, és Sophie ebből már tudja, hogy hazaértem. Hallom apró lépteinek dobogását a parkettán, nyílik az ajtó és már a nyakamban is van. Szorosan ölel, azt mondja, késtem, már megvacsorázott Ninával. Apró, vékonyka hátát simogatom, miközben beviszem a házba. Az egész nap során felgyülemlett teher, a nyomasztó gondolatok, a gyilkossági nyomozás részletei, a Révai lány, minden kint marad, ahogy becsukom magam mögött az ajtót és rákattan a zár.

2014. szeptember 17. szerda

Sophie a szokásos „nem akarok iskolába menni" műsorral indította a napot. Igyekeztem mihamarabb meginni az első kávémat, hogy ne robbanjon fel az agyam. Szeretem, imádom őt mindennél jobban, de ezzel a cirkusszal teljesen kiborít.

Minden reggel ezt játssza, pedig tudja, hogy mi lesz a vége: ő elmegy az iskolába, én az őrsre. Nincs kecmec, nincs apelláta, mennünk kell. Ő az egyik legjobb tanuló az osztályban, nem értem, miért kell ez a hiszti minden reggel. Tudom, hogy álmos és szeretne még aludni. Későn kelő típus, akárcsak én, megértem. Ebben is rám ütött.

Talán könnyebb volna, ha az anyja is itt lenne, nekem legalábbis biztosan. Ilyenkor gyakran eszembe jut Ella. Tudom, hogy nem voltam elég neki, és már nem is várom el, hogy áldozatokat hozzon. Elfogadom, hogy engem nem akar látni, de hogy a lányára sem kíváncsi, azt nem tudom felfogni. Próbálok neki megbocsátani, Istenemre mondom, de rohadtul nehéz. Bizonyára olyan tökéletes élete van amellett a hájas, pénzes fazon mellett, amilyenről mindig is álmodott, és amit én sohasem tudtam megadni neki. Egy rendőri fizetésből nem futja havonta luxus kiadásokra, se föld körüli utakra, amit szeretett volna, amiért folyton rágta a fülemet. Kevés voltam neki, de ezen már nem is rágódom, felesleges.

Viszont itt van Sophie. Neki szüksége lenne az anyjára. Nina kedves, sokat foglalkozik vele, de mégsem az anyja. Ez nem igazi család, nem olyan, amire a lányomnak szüksége lenne.

A reggeli gyötrelmes procedúra után kiteszem Sophie-t az iskola előtt, a rosszkedve már tovaszáll, mire ideérünk. Kiszáll a kocsiból, és rohan az épület felé. Várom, hogy hátraforduljon, és integessen. Kérlek, kicsim, nagyon jól esne apának.

És mintha tényleg hallaná, megteszi, de csak lopva, nehogy a többiek meglássák. Visszaintegetek, és kénytelen vagyok megmosolyogni a jelenetet. Ciki nyilvánosan érzelgősködnünk, ez is bekövetkezett, pedig még csak nyolc éves. Hol van még a kamaszkor? Inkább bele se gondolok, amíg nem muszáj.

Az órámra pillantok, és kihajtok a parkolóból. 8.20 - Jorgos már biztosan bent van az irodában, és a boncolási jegyzőkönyvet nyálazza át, amit célzásképpen tettem az asztalára.

Jorgos Sianisszal két éve dolgozunk együtt, akkor költözött ide Zakynthosra. Fiatal srác az őrmester, de sokkal elszántabb, mint némelyik vén róka az őrsön. Nem tudok olyasvalakivel dolgozni, akinek megalszik a tej a szájában és nekem kell húznom magam után. Jorgos ebből a szempontból tökéletes partner. Akar valakivé válni, és ezért hajlandó is tenni; van benne szakmai alázat, ami a mai kölykökről általánosságban nehezen mondható el.

Áthajtok a központon, a forgalom viszonylag gyenge, de turisták ilyenkor is lézengenek az utcákon.

Még mindig látom magam előtt a testet, kiterülve a Navagio partján. Ott feküdt a hajóroncstól nem messze, pár méterre a sziklafaltól. A bőre fakó volt, tekintete egy másik világba meredt. Szőke, vértől csomós haja groteszk glóriaként terült szét az élettelen arc körül. Különös, de természetes szépsége még halottként sem tűnt el teljesen. Révai Hanna, alig harminc évesen a görög éjszaka legfrissebb áldozata, aki lezuhant a Navagio-öböl körül húzódó hatalmas sziklafalról a kavicsos tengerpartra.

Alapvetően balesetnek vélhetnénk az esetet. Kóbor turista, enyhén ittas állapotban kóvályog a szigeten, és nem figyel a figyelmeztetésre, miszerint a sziklafal pereme nem biztonságos, a talaj nem stabil, maradjon távol tőle. Azonban nem ennyire egyértelmű az eset. Miért kószálna egyedül éjnek évadján egy fiatal nő azon a szigeten, amit egyáltalán nem ismer? A felkarján talált zúzódások egyértelműen dulakodásra utalnak, tehát történt erőszak. Talán éppen, amikor le akarták lökni és ő az életéért küzdött. A boncolási jegyzőkönyv szerint nem állt drog hatása alatt, csak spicces volt. Valaki volt vele, biztosan érzem. Nem járkálhatott ott a sziklafalon egyedül. Olyasvalakivel volt, akiben megbízott. Jorgosnak kétségei vannak efelől, de én biztos vagyok benne. Annyiszor jöttek már be a megérzéseim, hogy nem hagyhatom őket figyelmen kívül.

Leparkolok a rendőrség udvari parkolójába, és elindulok a bejárat felé. Langyos, álmosító levegő kering az utcákon, úgy tizenhét fok körül lehet ilyenkor reggel.

Eldobom az útközben meggyújtott csikket egy koszos szemetesbe, mikor befordulok a sarkon. Az őrsre érve, felbaktatok a bejáratnál lévő két lépcsőfokon, elhaladok a büfé mellett, intek az eladó srácnak, majd át az aulán, aztán fel az emeletre. Az épület az elmúlt években részleteiben ugyan, de fel lett újítva. Itt-ott még potyog a vakolat, nehéz nem észrevenni. Egyelőre a feletteseim irodáit pofozták helyre, de idővel mindenkié sorra kerül, azt mondják.

Miközben a lépcsőn igyekszem felfelé, megpillantom őt az üdítőautomatánál.  Háttal áll nekem, nem látja, hogy közeledem. Maria-Elena, a fiatal gyakornok, fél éve dolgozik itt a zakynthosi rendőrségen, és érthetetlen módon még mindig nem unta meg. Meglepő. Az ilyen nők nem sokáig vesztegetik az időt vidéki városokban, a karrierjük szempontjából jelentéktelen szigeteken. Mind Athénba igyekeznek, ott pörgés van, igazi élet (ahogy ők mondják), amire nekik igazán szükségük van. Sötétbarna haja befonva is majdnem a derekáig ér. Testhez simuló, vajszínű ruhája ráfeszül a csípőjére. Derekára széles, fekete övet kötött, így még jobban kihangsúlyozta kerek idomait. Hm, ügyes.

Tudja, hogyan vonja el a figyelmem, aminek köszönhetően majdnem orra bukok az egyik lépcsőfokban. Gyorsan felpillantok, szerencsére nem vette észre. Az irodám éppen a lépcsőfeljáróval szemben van, és úgy sejtem, Jorgos már tudja, hogy megérkeztem, hallhatta a kocsim hangját az utcáról. Az iroda ablaka a kikötőre néz, az épületnek ezen az oldalán szoktam parkolni.

- Főnök, igen nyúzottnak tűnik! - mondja, mikor belépek az irodába. Álmosan néz rám apró, barna szemével. Rövid, fakó hajával általában nem tud mit kezdeni, most is egészen viccesen néz ki; az egyik fele le van fésülve, míg a feje búbján a rövid szálak égnek állnak. Mindig nevetnem kell, ha meglátom. De ez a kócos külső senkit se tévesszen meg! Jorgosban annál sokkal több van, mint amit elsőre gondolnak róla az emberek. Az egyik legjobb volt az iskolában, és mindig készségesen áll a munkához. Ha rossz napja is van, nem mutatja, nem panaszkodik. Teszi a dolgát, amikor itt van, csak erre koncentrál. Néha elgondolkodom azon, hogy igazából nem sokat tudok róla. Hol él a családja, vannak-e barátai, barátnője, vagy talán felesége. Nem tudom, hogy én nem kérdeztem, ő pedig nem hozta fel magától, vagy igyekezett teljesen elhatárolni a magánéletét a munkától.

Kinyitja az ablakot, hogy az éjszakai áporodott levegőt a friss, enyhe tengeri illat váltsa fel. Szép kilátás nyílik a városi kikötőre, ahol hangos kürtszó kíséretében egy hajó éppen ívesen rákanyarodik az öböl kijáratára.

- Egy kávét meg tudnék most inni - leülök az asztalomhoz. A takarítónő törlőrongyának csíkjai ma a szokásosnál is élénkebbek. Úgy díszelegnek az asztal lapján, mint kondenzcsíkok az égen.

Jorgos kimegy az automatához, és két kávéval tér vissza. Az egyiket elém rakja, a másikkal leül az asztalához.

Biztosan egyedül él. Ha lenne valakije, ilyen fizimiskával