A forradalom lánya

By Peter Hargitai

Barna Izabellának hívnak, de a becenevem Gepárd, mert szélsebesen futok. Tegnap még tizennégy éves diáklány voltam, aki arról álmodik, hogy egy nap olimpikon lesz. Ma embert öltem. Nem születtem gyilkosnak. Anyám, apám nagyon szeretett. 1956. október 23-án, a Rádiónál kezdődött. Már nincs anyám, sem apám. A nyakamban lógó géppisztoly áll a legközelebb a szívemhez. Most már a Forradalom lánya vagyok.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633772454

Peter Hargitai

Dianne Marlene Kress and Peter Hargitai teamed up 48 years ago as high schoold sweethearts in Ohio. She taugh the Hungarian refugee how to speak English so well that he eventually landed a job at the university level teaching English. Retiring after forty years as an academic who even taught Hungarian literature in translation (his own), he plans to spend more time teaming up with his wife as writers in Gulfport, Florida. www.approaching-my-literature.com

Book preview

HARGITAI PÉTER

A FORRADALOM

LÁNYA

fapadoskonyv.hu

2014

Készült az alábbi kiadás alapján:

Daughter of the Revolution © 2006

Cheetah: Schoolgirl Warrior © 2014

Peter Hargitai

Fordította:

LUKÁCS LAURA

Fedélterv:

Getty Images fényképének felhasználásával

ISBN 978-963-377-245-4

Copyright © 2006 Peter Hargitai

© 2006 Lukács Laura

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

Minden jog fenntartva

Felelős kiadó: Fapadoskonyv.hu Kiadó

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Ezt a könyvet a „pesti srácok" emlékének

ajánlom, akik oly bátran harcoltak

a szovjet túlerő ellen, és unokáinknak,

hogy sose felejtsék el.

Barna Izabellának hívnak, de a becenevem Gepárd, mert szélsebesen futok. Tegnap még tizennégy éves diáklány voltam, aki arról álmodik, hogy egy nap olimpikon lesz. Ma embert öltem. Nem születtem gyilkosnak. Anyám, apám nagyon szeretett. 1956. október 23-án, a Rádiónál kezdődött. Már nincs anyám, sem apám. A nyakamban lógó géppisztoly áll a legközelebb a szívemhez. Most már a Forradalom lánya vagyok.

1

Most aztán nyakig vagyok a pácban. Álltam Aczél igazgató elvtárs íróasztala előtt, és a magam készítette plakátra meredtem, amelyen a következő szavak virítottak: „LE A KÖTELEZŐ OROSSZAL!" A múlt éjszakám gyakorlatilag azzal telt, hogy harminc rajzlapra nagy, kövér betűkkel rápingáltam ezeket a szavakat. Reggel aztán, jó korán, még bőven az első óra előtt bementem az iskolába, és rajzszöggel minden ajtóra kitűztem egyet, beleértve az igazgató irodájának félelmetes tölgyfaajtaját is. Azt hittem, nem lát senki. Alighanem tévedtem. Valaki beköpött. De ki?

Mondanom kellett valamit védekezésképpen. Más nyelvek érdekelnek, mondtam Aczél igazgató elvtársnak.

– Miért nem szabad az oroszon kívül más nyelveket is tanulnunk? Például angolt és…

– Emlékezetem szerint nem adtam engedélyt, hogy megszólalj – vágott szavamba az igazgató. Dühös volt, márpedig Aczél elvtárs dühe többnyire maró gúnnyal párosult. – Van elképzelésem róla, ki ültethette el ezt az ötletet abba a buta fejedbe. Ugyan ki más, mint az a reakciós apád? Ó, bocsánat. Mégsem lehetett ő, ugyebár? Hisz börtönben ül, nem igaz? Kommunista-ellenes szervezkedésért, ha nem tévedek. Nos, mégis úgy látom, már tizennégy évesen is mindent elkövetsz, hogy a nyomdokába lépj.

Nem szóltam, és ettől annyira begurult, hogy már-már zihált dühében. Mégis az volt az érzésem, hogy élvezi a helyzetet. Elnyomta a cigarettáját a borostyánszínű hamutartóban, és kijelentette:

– Figyelmeztetlek, Barna Izabella, ez nem játék. Vedd tudomásul, hogy máris ki vagy rúgva az atlétika csapatból. És ha rajtam áll, az iskolából is kirúgatlak. Tudod hová való vagy te? Javítóba, olyanba, mint régi jó Sztálin Munkabrigád. Messze mindenkitől, aki azt szeretné, hogy ne barátaink, hanem ellenségeink nyelvét beszéld. Igenis meg fogod tanulni, hogy tiszteld szovjet felszabadítóink nyelvét! És már holnap hozzálátsz! Holnap reggel pontosan fél nyolckor megjelensz itt, ebben az irodában, megértetted? A fegyelmi bizottság majd eldönti, mi legyen veled.

Utáltam az iskolát. De arra a gondolatra, hogy elszakítanak anyámtól, húgomtól és nagynénémtől, kiszáradt a szám.

– Sajnálom, Aczél elvtárs.

– Nem hiszem, hogy tudod, mit jelent sajnálni. De majd megtanulod. Meg bizony. Holnap pontosan fél nyolckor, világos? – És kész. Becsukódott mögöttem a tölgyfaajtó.

Mit mondok anyámnak? Megöl. De nagynénémet talán rábeszélhetném, hogy jöjjön velem holnap, amikor fegyelmi bizottság elé kell állnom. Ő mindig szót ért mindenkivel. Bűbájos tud lenni, ha akar, és nagyon meggyőző. Talán rá tudná venni őket, hogy ne csapjanak ki az iskolából.

Más tizennégy évesekhez hasonlóan utáltam is, szerettem is az iskolát. Szerettem a tornaórát, mert gerendán és korláton az egész iskolában nem volt nálam jobb. Száz méteren szintén én voltam a leggyorsabb, gyorsabb még a fiúknál is, Pálréti Gusztit kivéve. A barátnőim gyakran ugrattak vele, hogy egészen belepirultam: céklavörös arcbőrömön még a szeplők sem látszottak ilyenkor. Bele vagyok esve, mondták, azért hagyom győzni, valahányszor versenyzünk. Néha rájuk hagytam, hadd higgyék, hogy eltalálták, pedig nagyon is szerettem volna legyőzni Gusztit. Legalább egyetlen egyszer.

Senkinek sem árultam el, de titokban arról álmodoztam, hogy egy szép napon olimpiai bajnok leszek, aranyérmet szerzek Magyarországnak. Ha sportról volt szó, nagyon büszke voltam, hogy magyar vagyok. Két éve, 1954-ben, Svájcban majdnem megnyertük a foci világbajnokságot, 1952-ben pedig, a helsinki nyári olimpián harmadik helyen végeztünk. Nem is olyan rossz eredmény egy tízmilliós kis országtól, hogy a harmadik legjobb az egész világon.

Most, hogy kirúgnak az atlétika csapatból, persze megrendült az az álmom, hogy valaha is bekerülhetek az olimpiai válogatottba.

Kedvencem volt az atlétika. Egyszerűen imádtam futni. Rendszerint befonva hordtam a hajam, de futáshoz kibontottam. Akár zászló a szélben, úgy lobogott mögöttem a hosszú hajam. Az osztálytársaim szerint úgy futok, mint egy gepárd. Nem volt ellenemre, hogy a földkerekség leggyorsabb állatához hasonlítsanak, úgyhogy nemsokára – különösen, miután a budapesti döntőben megvertem Gusztit– rajtam ragadt ez a név.

Nem akármi az, amikor a célegyenesbe érve több százan biztatnak, beleértve anyámat és a húgocskámat is:

– Gyerünk, Gepárd, gyerünk!

Sokért nem adtam volna, ha apám is láthatja, ahogy megnyerem ezt a komoly versenyt. A húgom hamar rákapott új nevemre, de anyámnak nem tetszett. Neki nem volt elég finom és nőies. Azt hiszem, apámnak nem lett volna kifogása ellene. Igaz, tőle is kaptam becenevet, de az szelídebben hangzott. Amióta az eszemet tudom, apám Cicának hívott. Ő mesélte, hogy alig tanultam meg járni, felmásztam a bútorokra, és úgy ugráltam a díványon, mint akibe ördög bújt. Mindig ugrándoztam. Imádtam elrugaszkodni. Minél magasabbra, minél messzebb, annál jobb. Ezt is szerettem az iskolában. A magasugrást meg a távolugrást. Egyszóval, szerettem a tornaórákat.

Az elméletibb tantárgyakban sem henyéltem. Jó jegyeim voltak, különösen rajzból és magyarból. Hanem az orosz, az más lapra tartozott.

Azt utáltam legjobban az iskolában, hogy muszáj oroszt tanulni. Kemény nyelv, más az ábécéje, mindene más. Könnyen megjegyeztem a nyelvtani szabályokat, sőt, még a szavak nagy részét is, de szinte képtelen voltam beszélni vagy írni, és nem csak én. Az orosztanárom leginkább újonckiképző táborparancsnokra emlékeztetett. Óráin egyenes derékkal, hátra tett kézzel, előre meredve kellett ülnünk. Nem mintha lett volna bármi érdekes a falon, hacsak valaki nem lelkesedett kifejezetten Sztálin, Lenin és Marx portréjáért, persze életnagyságúnál nagyobb kivitelben.

Néhány éve leszedték az összes Sztálin-képet az iskola falairól. Vicces volt a sok üres felület, ahol jóval világosabb maradt a festék. Hülyéskedtünk, azt mondogattuk, hogy Sztálin kísértete járja be a falakat. Szigorú igazgatónk azonban meggondolta magát, és visszarakatta Sztálin képmásait. Aczél elvtárs számára ilyen egyszerűen tért vissza Sztálin atyánk, nagy felszabadítónk.

Apám viszont véres kezű diktátornak emlegette. Ó, mennyire hiányzott apám! Nagyon. Több mint egy éve hurcolták el a börtönbe. Anyám szerint Sztálin miatt. Azért, amit Sztálinról mondott apám.

Én sem voltam oda Sztálinért. Már az óvodában is tanultunk Joszif Visszarionovics Sztálinról. Nem különösebben bántam, hogy május elsején fel kell vonulni, vagy el kell énekelni az Internacionálét, de hogy reggeltől estig, minden nap és minden osztályban Sztálin atyánkról és nagy felszabadítónkról kellett hallanunk, az olyan volt, mint amikor libát tömnek. Mi voltunk a libák.

Elmondtam a rajztanárnőnek, mi történt velem Aczél elvtárs irodájában, de szerinte csak rám akart ijeszteni az igazgató. Bárcsak elhihetném.

– Majd én beszélek vele – ígérte a tanárnő.

Aznap rajz volt az utolsó órám, egyébként második kedvencem mindjárt a torna után. A rajztanárnőnk sosem beszélt politikáról, bár hangoztatta, hogy a propaganda a művészetben nem más, mint éktelen pocsékolása a vörös festéknek. Féltünk mindannyian, hogy valaki majd beárulja, de senki sem tette. Örültem neki, mert szerettem a rajztanárnőt. Idős volt, meg szegény is, de csupa élet. Szerette a diákjait, és azt hiszem, szeretett engem.

Egy nap kitett a tanári asztalra egy pár tornacipőt. Azt hittük, azt kell majd lerajzolnunk. Szokása volt tárgyakat tenni az asztalra, hogy lerajzoljuk őket, de a némileg viseltes tornacipő ezúttal nem órai célt szolgált. A tanárnő megvételre kínálta. Tudtuk, hogy használt a cipő, tudtuk, hogy az övé, de ő csak erősködött, hogy egy rokona árulja. Azt is tudtuk, milyen elkeserítő nyomorban élhet, ha erre kényszerül. Megsajnáltam, felajánlottam, hogy megveszem. Óra után felpróbáltam, tökéletesen jó volt. Épp csak pénzem nem volt elég, így azt ígértem, majd később kifizetem az egészet. Így is ideadta. A mai napig nem volt alkalmam törleszteni a tartozásomat. Különös, de egyszer sem tette szóvá.

Nagyon komolyan vette az óráit. Emlékszem az utolsó óránkra. Levette a szemüvegét, és olyan szögben helyezte el az asztalon, hogy a lencse áteressze magán az ablakból beáradó fényt. Azt kérte, fessük le a szemüvegét így, a felületén kibomló teljes színskálával. A második emeleti ablakokon át már nem is annyira sárga, inkább rozsdabarna faleveleket láttunk. Szürke foltok úsztak a kék égen. Azon kaptam magam, hogy bámulok kifelé az ablakon, és mindenfélére, de legfőképpen apámra gondolok. Ha nem volt iskola, elkísérhettem kézbesítő körútjain. Amikor könnyebb lett a postástáskája, engedte, hogy én vigyem. Imádtam, ahogy a vállamra simul a bőrszíj.

– Barna Izabella! Barna Izabella! Már megint ábrándozol? Tudom, sok minden járhat az eszedben, de megmondanád az osztálynak is, mi olyan érdekes odakint? Még el sem kezdted a festést!

A tanárnő maga is az ablakhoz lépett. Kinyitotta, s a kinti lárma valósággal berobbant a terembe.

– Ruszkik haza! – ordították kórusban odalent.

A tanárnő kihajolt, kinézett az ablakon.

– Mi folyik itt? Milyen nap van ma, gyerekek?

Különös. Sosem szólított minket gyerekeknek. Vagy mint osztályt szólított meg, vagy külön-külön, mindenkit a nevén.

Kedd van, mondtuk. Október 23. Mintha nem tudná.

Sosem fogom elfelejteni azt a napot.

– Ha jól tudom, nem terveztek mára semmiféle felvonulást. Hová megy ez a rengeteg ember? – Sietve fölkapta az asztalról a szemüvegét, és visszament az ablakhoz.

Kiugráltunk a padból, mi is látni akartuk. Lett is felfordulás a kis osztályteremben. A tanárnő nem szólt ránk, pedig nem állhatta a fegyelmezetlenséget. Döbbenten bámultuk az utcára özönlő tömeget. Sokan magyar zászlót vittek. Valaki táblát tartott a magasba, az volt ráírva, hogy FÜGGETLENSÉG, SZABADSÁG!

Tanárnőnk kettőt tapsolt. Rendszerint így követelt magának figyelmet.

– Mindenki figyeljen ide! Üljetek vissza a helyetekre. Csomagoljátok össze a holmitokat, és menjetek azonnal haza. Nem tetszik nekem ez az egész. Mindannyian egyenesen hazamentek, megértettétek?

Eszem ágában sem volt egyenesen hazamenni. Saját szememmel akartam látni, mi okozza ezt a nagy izgalmat. Kikerülni úgysem tudom, vagyis inkább teszek róla, hogy mielőbb megismerjem az okát.

Fölvettem a pulóveremet, a hátitáskámat, és lármás osztálytársaimmal együtt leszáguldottam a lépcsőn. Nem minden nap esett meg, hogy ilyen korán szabadultunk az iskolából. Csicseregtünk, mint valami felrebbentett madárraj.

Száraz, hűvös idő volt, igazi október végi nap. Úgy éreztem magam, mintha sötét tömlöcből egyszerre csak farsangi forgatagba csöppentem volna. Még fel sem ocsúdtam, máris magával ragadott a tömeg.

Budapesten tanuló diákok alkották a tömeg legnagyobb részét. Két sportkabátos, nyakkendős fiatalember táblát vitt, Eötvös Loránd Tudományegyetem felirattal. Egy másik csoport a Budapesti Műszaki Egyetemről, a budai oldalról jött. Idősebb lányok egymásba karolva meneteltek, egész szélességében elfoglalva az úttestet. Úgy döntöttem, hozzájuk csatlakozom. Mögöttünk dudált egy kocsi, át akart jutni, mi azonban nem tágítottunk. A lányok énekeltek valamit, de nem értettem a szövegét.

Özönlöttek az emberek a mellékutcákból, csatlakoztak az egyre dagadó menethez. Fogalmam sem volt, merre tartunk. Izgalom vibrált a levegőben, szárnyakat kapott tőle az ember. Már rájöttem, szó sincs hivatalos felvonulásról, itt valami egészen más, valami mélyebb indulat robbant ösztönösen.

Megkérdeztem a mellettem menetelő lányt, hogy hová igyekszünk. Meg sem hallott. Egyszerűen belém karolt, és mire észbe kaptam, velük együtt meneteltem. Elmasíroztunk a Jogi Kar, aztán az Egyetemi templom mellett; mielőtt bezárták a kommunisták, a családom éppen ebbe a templomba járt.

A rajztanárunk többször is bevitt minket a városba, hogy építészeti szépségeket mutasson nekünk, és az egyik ilyen kiránduláson hívta föl a figyelmünket a templom két csúcsos tornyára. Tudjuk meg, mondta, az egész városban ez a legszebb barokk templom. Nem lehetett bemenni, de a tanárnő így is határtalan lelkesedéssel írta le az oltár és a kórus fafaragásait.

A tömeg átkelt az utcán a sarokkupolás Egyetemi Könyvtár mellett. Beözönlöttünk egy térre, és elengedtünk magunk előtt egy sárga villamost. Körülnéztem, próbáltam tájékozódni.

Négy-ötemeletes házak vettek körül, a legtöbb budapesti épület ilyen magas. Most már fölismertem a Felszabadulás teret, főleg díszes kapuiról, ahol szakállas istenek vagy oroszlánfejek tartották a bejárat boltívét. Egyik-másik kapuzatban kőbe faragott, erős nőalakok egész épületeket tartottak meg. Tanárnőnk magyarázata szerint ez azt jelezte, hogy a nők végre kiléptek a nagykapun, hogy részévé váljanak a nagyvárosi életnek. Art Nouveau stílusban készültek, ami franciául annyit tesz: „új művészet", de mondják szecessziónak is. A többi tanár szerint a rajztanárnőnek nem volt ki a négy kereke, ráadásul kispolgárinak tartották, de én órákig is szívesen elhallgattam.

Ott, ahol én laktam, ódivatúbbak voltak a kapualjak. Félmeztelen Atlasz guggolt a kapuzat fölött. Ijesztőbb. félelmetesebb volt az egész ház. A kapunkat ugyanis női fej őrizte, haj helyett tekergőző kígyók álltak ki a fejéből. Ő a Medúza, mondta apám. Nem szabad ránézni, mert akkor könnyen megeshet, hogy az ember maga is kővé válik. Esetleg sóbálvánnyá. Apám szerint az volt a dolga a Medúzának, hogy elriassza a gonosz szellemeket Budapest utcáiról.

Szerettem a városomat. Szerettem díszes épületeit, tereit, fák szegélyezte körútjait, közparkjait, például a Hősök tere mögött. A kupola formájú török fürdőket, a Lánchidat, az elegáns Operaházat, a körfolyosós belső udvarokat, ahol öntöttvasból volt a rácsos korlát. Szerettem a Dunára néző, meseszerű Halászbástyát és a Parlament csúcsos tornyait, csillaggal díszített hatalmas kupoláját.

Jóval rajztanárnőm előtt apám ébresztett bennem érdeklődést a budapesti építészet iránt, ő szerettette meg velem. A kommunista hatalomátvétel előtt ugyanis építész volt. Már kislány koromban magával vitt, hogy megmutassa kedvenc kapuzatait és csavart formákkal ékesített erkélyeit. Törött orrú régi szobrokat. A lenyugvó naptól aranyszínű mozaikokat. Különösen szerette az olyan épületeket, amelyek díszítő elemei modern formában magyar népművészeti motívumokat dolgoztak föl; ilyen volt a stilizált kalocsai tulipánokból álló freskó vagy a hímzésre emlékeztető mozaik.

Az én kedvencem az Üllői úti Iparművészeti Múzeum volt. Ragyogó zöld és sárga tetőcserepei, a mór rajzolatú tarka kupola mesés palotát idézett nekem, valahol a messzi Arábiában.

Ha kirúgnak az iskoláéból, gondoltam, egész jól elüthetem majd az időt azzal, hogy kószálok az utcákon, és bámulom az épületeket.

A következő kereszteződésnél még nagyobb embertömeg nyelt el minket, amely az egyébként forgalmas Kossuth Lajos utcán a Duna felé hömpölygött.

Az utolsó villamos után megbénult a közlekedés. Sosem láttam hasonlót. Mennyi ember! Bárcsak velem lenne, és láthatná mindezt apám is, bárcsak részese lehetne, bármi lesz is belőle. Kész őrület. Buszok, kocsik, piros trolik álltak mozdulatlanul az utca közepén. Az utasoknak nem volt más választásuk, mint hogy leszálljanak, és beolvadjanak az egyre növekvő tömegbe.

Innen már láttam a Szabadság-szobrot a Gellért-hegy tetején, a túlsó parton. De a Dunán nem lehetett átkelni. Vagy meg kell állnunk, vagy másfelé kell folytatnunk az utat, a Pestet és Budát összekötő régi hidat tudniillik felrobbantották a második világháborúban a visszavonuló németek. Csak a rozsdás, leszakított karú hídlábak álltak ki a vízből.

Utolsó sétánk a tanárnővel a Gellért-hegy tetejére vezetett: megnéztük a szobrot, az óriási nőalakot, aki karjaival pálmaágat emel a feje fölé. A fűre ülve fogyasztottuk el tízórainkat, a tanárnő pedig ezúttal történelemórát tartott. Elmondta, hogy a szobor eredetileg Horthy admirális fiának emlékére készült, akinek gépét egy légi ütközetben lelőtték az oroszok. Amikor véget ért a háború, az oroszok Szabadság-szobrot csináltak belőle. Az erről szóló szovjet iratok tanúsága szerint a hálás magyar nép állította az emlékművet a felszabadító szovjet hősök tiszteletére. Tanárnőnk úgy vélekedett, felszabadítóink bizonyára jól érzik magukat nálunk, hiszen már tizenegy éve itt vannak.

A szobor talapzatához azért odabiggyesztettek egy öntöttvas szovjet katonát, aki kezében géppisztollyal a várost szemléli.

A Gellért-hegyről szép kilátás nyílik Budapestre. Remekül látszik, milyen eltérő jellegű a Duna két partja, Pest és Buda, míg a folyó lágy kanyarulatában a Parlament épülete uralja a pesti oldalt.

Tanárnőnkkel akkor a Citadellát is körbesétáltuk. Megbámultuk a régi erőd vastag falait, amelyeken mélyedéseket ütöttek a golyók, kráterszerű sebeket ejtettek a gránátok.

Közben úgy összesűrűsödött a tömeg, hogy vállvetve tolongtunk, szorosan egymás mellett. Éreztem a tarkómon a mögöttem lépkedő személy leheletét. Valami azt súgta, nagyon sokáig nem fogunk újból városi sétára menni a rajztanárnőnkkel.

A tömeg a Duna-partra vonult, a Március 15. térhez érve lelassult, majd meg is állt, ahogy elérte Petőfi Sándor mellszobrát; ekkor már sok ezer tüntető árasztotta el a teret.

Alacsony vagyok, így hiába nyújtogattam a nyakam lábujjhegyre állva. Egyszer csak döbbenettel tapasztaltam, hogy egy nyakigláb főiskolás fiú hátulról fölemel, és a nyakába vesz. A lányok körülöttem izgatottan csicseregtek. Nem tudtam eldönteni, tetszik-e nekem a fiú vállán ülve vagy sem. Persze szerettem volna látni, mi történik, de nem tetszett, hogy valaki csak úgy a nyakába ültet, mint egy gyereket. Gyorsan áttekintettem a helyzetet a téren, aztán megköszöntem a diáknak, és kértem, hogy tegyen le.

Ennyi is elég volt, hogy lássam, egy férfi, feltehetően egy színész áll leghíresebb költőnk szobra előtt a hevenyészett pódiumon. Sokkal később tudtam meg, hogy Sinkovits Imre volt az. Petőfi Nemzeti dalát szavalta, amit persze minden magyar azonnal fölismer. „Talpra, magyar, hí a haza!" Ez a hazafias költemény robbantotta ki az 1848-as forradalmat. Hogy mire lehet képes egyetlen vers! A színésznek nem volt mikrofonja, sem hangosbeszélője, de nem is kellett: mindannyian kívülről tudtuk a szöveget.

„Itt az idő, most vagy soha!", mármint annak az ideje, hogy a magyarok végre kiálljanak a szabadságukért. A versnek arra a kérdésére, hogy „Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!", az egyre forróbb hangulatban boldogan kiabálta tömeg, hogy „szabadok", és ismételte sokadszor is a refrént: „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!"

Egyetemisták cédulákat osztogattak, rajtuk tizenhat pontba szedett követeléseikkel. Én is kaptam egyet egy fiatalembertől, aki nemzeti színű karszalagot viselt a kabátja ujján. Olyan nagy volt az izgatottság körülöttem, hogy azt hittem, épp csak gyorsan átfutom. De mindjárt az első ponton megakadt a szemem: ebben azt követelték, hogy az utolsó katonáig vonják ki a szovjet csapatokat Magyarországról. A tizenegyedik pont pedig valósággal megigézett, ugyanis az összes ártatlanul elítélt politikai fogoly szabadon bocsátását követelte. Reszketett a kezemben a papír. Apám. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak apámra. Hogy apám hazajön. Néztem a tüntető tömeget. Ezek bizony komolyan gondolják. És mi lesz, ha az oroszok nem akarnak hazamenni? Mi történik akkor? Mi lesz apámmal? Mi lesz a tüntetőkkel? Hirtelen félni kezdtem. Hátitáskámba gyűrtem a papírt, és szívós igyekezettel átfúrtam magam a tömegen, majd futásnak eredtem, és meg sem álltam, amíg a Bródy Sándor utcába nem értem: ott laktunk, egy bérházban. Medúza tekintetétől kísérve, teljesen kifulladva nyitottam ki a bejárati ajtót.

Anyám mérgesen fogadott az előszobában.

– Hol voltál mostanáig?

– Tüntetnek – mondtam, miközben beléptünk a konyhába; nagynéném ott varrt, fürgén pedálozva hajtotta a varrógépét. Szemüvege fölött most tetőtől talpig végigmért. – A tömeg ellepi az utcákat – folytattam. – Áll a forgalom, nincs közlekedés. Cédulákat osztogatnak. Követelik a politikai foglyok szabadon bocsátását.

– Micsoda? – Nénikém levette a szemüvegét.

Letettem az iskolatáskámat, és előhalásztam