Nika csendje

By Hajnalka Hajdú

Az én életem ugyanúgy kezdődött, mint bárki másé. Egy szép házban laktunk, és mindenünk meg volt. Nyaralni mentünk a Balatonra... Nyolcéves voltam, amikor néhány hónap leforgása alatt elveszítettem a szüleimet. A folytatás sem volt tündérmese... de én nem vagyok egy panaszkodós fajta. 2017-ben egy felelőtlen autós vétlen áldozataként hosszú időt töltöttem ágyhoz kötve, és ekkor írtam meg életem első regényét. Miközben ez a könyv készült, sok-sok éjszakát töltöttem álmatlanul, és közben azon gondolkodtam, szabad-e ennyi titkot feltárni... Aztán úgy döntöttem, ha a Jóisten megengedte, hogy mindez egy ártatlan kislánnyal megtörténjen, akkor képmutatás lenne elhallgatni.

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Oct 13, 2020
• ISBN: 9786156191458

Book preview

Nika csendje

Hajdú Hajnalka

2020

Underground Kiadó Kft.

www.undergroundkiado.hu

Minden jog fenntartva!

2017. Szenteste

Fekszem egy kórházi ágyon, hófehér, ropogósra vasalt, fertőtlenítő szagú ágyneműben, és fejemben ezernyi gondolat cikázik. A legelső, ami eszembe jut, az, hogy biztonságban érzem magam. Azt tudom, hogyan kerültem ide, csak azt nem tudom, hogyan kerülhettem ide. Mindig óvatosan közlekedek, és ez ma reggel sem volt másként. Korán elindultam, hogy friss virágot vegyek Apa sírjára. Ma harmincegy éve annak, hogy itt hagyott minket. Hihetetlen, hogy milyen észrevétlenül telik az idő. A sírkövén már alig látszik a neve, újra kell festetni. A sírja elhanyagolt, mióta nem lakom azon a településen, ahol oly sok évet leéltem, ahol őt eltemettük. Fáj, hogy rajtam kívül senki nem gondozza a sírt, pedig itt maradtunk még egy páran. Tudom, hogy már felnőtt nő vagyok, de eszembe jut a nyolc éves kislány, aki már akkor is mások helyett „szívott". Most is más felelőtlensége juttatott ide, és ez az, amit annyira unok, és egyben gyűlölök is, hogy a problémáim, gondjaim nagy részét mindig mások okozzák. Ebben az autóbalesetben is teljesen vétlen voltam, nem úgy, mint az a másik.

Ma reggel, útközben gondolatban sorra vettem, hogy mennyi mindent kell még a nap folyamán elintéznem. Ünnepi menü elkészítése. Fenyődíszítés. Kötelező, udvariassági telefonhívások. Vártam ezt a karácsonyt. Is. Pedig életem legiszonyúbb traumái is valahogy mindig karácsonyra estek. De mióta Nikó, a fiam megszületett, ezek a borzalmak valahogy felül lettek írva, és azóta újra mennyeien finomnak érzem a beiglit és a csillagszóró látványa sem szomorít már el.

Mi is történt pontosan? Szabályosan haladtam a főúton, amikor az a szőke nő, mobillal a fülén, fékezés nélkül belém jött… Egy csattanás, ennyi volt. Ez első gondolatom az volt, hogy én most perceken belül meghalok. A testem akkora ütést szenvedett, hogy nem hittem volna, egy ilyet fizikailag egyáltalán túl lehet élni.

Gyerekkoromban mindig arra vágytam, hogy egyszer szirénázó mentőautóban ülhessek.

Azt kell mondanom, hogy tényleg a beteljesületlen álmok a legszebbek. Mert ebben semmi jó nincs.

Egy kétágyas szobában fekszem, de a másik ágy hál’ Istennek üres. Nem tudom, ezt kinek és hogyan sikerült elintéznie, de nagyon hálás vagyok neki. Iszonyú fájdalmaim vannak, sem kedvem, sem erőm nem lenne egy vadidegennel társalogni. És vagyok annyira hiú, hogy nem tudnám elviselni, ahogy idegen szempárok vizslatják a nyomoromat. Azért lehetne rosszabb is a helyzet, tudom.

Soha életemben nem tanultam anatómiát. De valami önvizsgálatot mégis el kellene végeznem magamon. Arra gondolok, amikor huszonegy évvel ezelőtt először kihozták nekem az újszülött kisfiamat, hogy megszoptassam. Életemben még olyan gyönyörű kisbabát nem láttam.

Első dolgom akkor az volt, hogy kicsomagoljam abból a foltozott, fertőtlenítő szagú pólyából és leleltározzam, megvan-e neki mindene. Kétszer öt kézujj, stimmel, kétszer öt lábujj, szintén stimmel. Fiúra vágytam és megkaptam a Jóistentől. Ezt is leleltároztam. Stimmel. Ő az enyém. Soha, senki nem veheti el tőlem. Úgy fogom szeretni, hogy annál jobban anya nem szeretheti a gyermekét.

Most pedig önvizsgálatot végzek. Sorra próbálom mozgatni a végtagjaimat. Bal kéz. Mozog. Jobb kéz. Mozog. Mindkét lábamat érzem. Nagy baj nem lehet. Tudom, hogy hívnak és mikor születtem. Anyám nevére is emlékszem. Mindenre emlékszem. Szerencsére. Sajnos.

A nevem Vajda Nika. Harminckilenc éves vagyok. Kórházban fekszem. Balesetet szenvedtem és súlyos sérüléseim vannak. Megsérült a jobb karom, a csípőm, a combom, de ami a legjobban fáj, az a jobb lábszáram. Szőke Nőnek egy karcolása sem lett. Mint ahogy a luxusterepjárójának sem. Az élet szép, azért. Én legalábbis igyekszem annak betudni ezt, hogy túléltem, hogy valamit még meg akar mutatni nekem a szépségéből. Vagy talán az a küldetésem, hogy én mutassak meg valamit másoknak? Hiszek Istenben, ezért hiszek a túlvilágban is. Éppen ezért olyan rövidnek látom ezt a földi életet, hogy úgy gondolom, nem az a fontos, hogy miket élünk itt meg, hanem az, hogy mit hagyunk hátra magunk után.

Odakint nagy erővel tombol a szél. Szegény vak kutyámra, Bodyra gondolok. Most biztosan retteg odahaza. Ilyenkor enni sem hajlandó. És ráadásul én sem lehetek vele, még ki tudja, meddig.

Body rettenetesen fél a viharoktól, az augusztus huszadikai és szilveszteri tűzijátékokról már nem is beszélve. Egy pillanatra sem hagyjuk ilyenkor magára. De a társaságunkban is nehezen vészeli át ezeket az eseményeket. Segíteni nem tudunk, csak a tévét állítjuk hangosabbra, hogy minél kevesebbet halljon meg a kinti zajokból.

Body három éve a mienk. A fiamé és az enyém. Nem a kutyánk. Sokkal inkább a gyermekünk, a szerelmünk. A menhelyen szerettem bele. A csöpp kis jószág „bámult" bele a semmibe világtalanul, orrát legyek lepték el. Soha nem terveztem kutyát ide, a negyedik emeletre. De őt nem hagyhattam ott. A sorsunk megpecsételődött.

Alig hét kilós, dögönyöznivaló kis élet. Persze, amikor hozzánk került, csak öt kilót nyomott. Vajon tud most aludni nélkülem? Nagyon hiányzik. Már megszoktam, hogy mindig ott szuszog és horkol mellettem.

Remélem, Nikó szíve megesett rajta és most együtt alszanak. Nikó… Rémlik, hogy itt volt, a kezemet szorongatta és zokogott. Ő a legjobb gyerek a világon. Reggel úgy váltunk el, hogy megkérdeztem tőle, milyen péksütit kér és megígértem neki, hamarosan hozom. Néhány perc múlva ott termett Szőke Nő. Nem adta meg az elsőbbséget. Nyilván őt is siettette a karácsony.

Gyűrögetem a kórházi lepedőt. A tenyerem nyirkos. A közelben lehet a nővérszoba, mert hallom a rádiót. Halkan szól az Ace of Base: Beautiful life-ja. Nekem most aztán nagyon beautiful. Tinédzserkoromban nagy kedvencem volt ez az együttes. Tagjai közül hárman testvérek, Linn, Jenny és Jonas Berggren. Egyszer azt nyilatkozták, hogy ha repülőgéppel indulnak koncertezni, mindig két géppel mennek, mert ha mindnyájan egy gépen utaznának, és az lezuhanna, az édesanyjuk egyszerre veszítené el mindhárom gyermekét. Milyen szép gesztus ez tőlük. Szerencsés az édesanyjuk és biztosan nagyon büszke is rájuk. A jobb lábamban egyre erősödő fájdalmat érzek. Gyanítom, a néhány órával ezelőtt beadott fájdalom-csillapító hatása szűnik meg lassan. A fájdalom egyre intenzívebb és bevallom, némi pánikkal is vegyül. Ha farkam lenne, most biztosan nem csóválnám. „Mert érdemet szerez, aki Istenre való tekintettel türelmesen elviseli a fájdalmat, még ha igazságtalanul szenvedi is el." (1Péter 2:19)

Istenem, miért rendelted nekem ezt a kényszerpihenőt? Mi a célod velem?

Beleájulok a fájdalomba.

Fotó: Dudás Patricia

Egyik kedvenc fotóm. Nem tudok úgy mosolyogni, hogy a szememben ne legyen szomorúság, de ezen a képen mindez nem látszik. Én nem kellettem sem az anyámnak, sem az apámnak.

1982. Nyár van, nyár

Nika vagyok, fél és négy éves, ahogy mondani szoktam, ha valaki megkérdezi tőlem. És megkérdezi. Az anyám imád engem szerepeltetni. Nincs benne semmi feltűnési vágy, szimplán csak büszke rám. Persze, Geri bátyámért is rajong, de Geri „apás". És én vagyok Anya kicsi lánya, Nika, fél és négy éves (ha megkérdezik). Térdig érő, fáradt rózsaszín nadrág van rajtam, olyan török bugyogószerű, mert most ez a divat. Engem nagyon érdekel a divat, és ha nagy leszek, természetesen híres divattervező leszek. Gerit nem érdekli, milyen ruhát ad rá Anya. Műanyag katonákkal játszik és cowboy jelmezben feszít itthon. Meg utánozza Surdát, ahogy táncol. Olyankor igazán vicces, mindenki kacag rajta. Csak én nem. Szerintem ultragáz a csávó.

Ha megnövök, sok-sok ruhám, táskám és cipőm lesz. Na és persze ékszereim! Lesz egy kislányom, mindig egyforma ruhát fogunk viselni és minden titkát megosztja majd velem. A fodrászunk is közös lesz, természetesen. És mindenki azt fogja hinni rólunk, hogy a nővére vagyok.

Most vendégek vannak nálunk, az unokatestvérem, Anna és az ő anyukája jött el hozzánk. Anna még csak három éves, de máris nagy érdeklődéssel szemléli a basanadrágomat. A kis pisis. Anya arra kér, hogy vegyem le a nacimat, hogy Anna felpróbálhassa. Na, azt már nem. Mert akkor annás lesz a nadrágom és ez az én nadrágom. Most kell nagyon furfangosnak lennem, a fél és négy évemmel, mert az teljességgel kizárt, hogy én ebbe beleegyezzem. És ekkor, persze, teljesen véletlenül bepisilek, pedig ilyet nem szoktam csinálni. Anya zavarban van és arra a hülye dinnyére fogja a balesetet. Átöltöztetnek, de nekem egyáltalán nincs ínyemre, hogy Annával kell játszanom. Mit játszanom? Törődnöm kell vele, vigyáznom kell rá. Pedig engem most sokkal jobban foglalkoztat az, hogy kint, az utcán mit csinálnak a nagyok. Ezért egy óvatlan pillanatban kislisszolok. Hallom, ahogy Anna zokogva szalad be árulkodni, de nem érdekel. Remélem, azért Anya nem engedi meg neki, hogy a babáimmal játsszon a felügyeletem nélkül. Azért nagyon pipa lennék. Inkább nézzen tévét.

A mi utcánk a falu legszélső utcája. Nem is utca, csak egy sor. Nyáron a legszebb, amikor minden élénk színekbe borul. A túloldalon egyetlen ház áll, ami így, önmagában véve tulajdonképpen egy tanya. A dédszüleim tanyája. A szobákban nem szőnyeg van, mint nálunk, hanem tapasztott föld. Néhány évente újra kell tapasztani az egészet. Dédanyám ilyenkor hetekig gyűjti a lótrágyát az utakról, mert azt is kever hozzá. Lócitrom, úgy hívja. A tanya mellett van egy hatalmas erdő, ami számomra még nappal is félelmetes. Viszont, az út szélén áll egy eperfa. Nem olyan finom ám a faeper, mint a földieper, de ha belemerülök, már nem is vacsorázom, annyira be tudok lakmározni belőle. Néha dédanyám kiengedi a kacsákat, akik felcsipegetik a földről a lehullott, sokszor rothadt epret. Szó szerint be szoktak tőle rúgni, nagyon mókásak ilyenkor, ahogy szédelegve „kacsáznak mindenfelé. A dédszüleim már nagyon öregek és mindig veszekednek egymással. Most csak azért nem, mert csak a dédapám van jelen, itt kártyázik a padon a „fiatalokkal. Nagy kártyás az öreg. Nem szeretem, ha az ölébe ültet, mert pálinkaszaga van, az arca pedig szúr. Mindig foltozott munkásnadrág van rajta. Most biztosan jó a lapjárása, mert elengedi a füle mellett dédanyám kiabálását, aki az ablakból szól ki neki, hogy eriggyen, mert készen van az ebéd. Persze, meglehet, hogy a káposztaleves sem vonzza annyira az öreget, mint az a jó kocsonya húsvétkor. Tovább játszik, körülötte tucatnyi gyerek, kisebbek és nagyobbak. Feltolja a svájcisapkáját, hogy jobban tudjon koncentrálni.

A káposztalevest én sem szeretem, de nálunk nem is szokott lenni, csak frankfurti, de azt sem Anya főzi. Ő csak hétvégén szokott főzni, hétköznap pedig hozatjuk az ebédet. Emiatt Mamikám, aki nagyon spórolós, rettenetesen haragszik. De Anya ezzel nem törődik, azt mondja, mi ezt megengedhetjük magunknak, mert Apa „maszek". Igen, apukánk maszek kőműves és tavasztól őszig alig látjuk, annyi a munkája olyankor. És amikor hazajön, akkor sem tud játszani velünk, mert olyan fáradt, hogy csak leül vacsorázni, letusol, és már alszik is. Amíg vacsorázik, a bátyám és én egymás szavába vágva meséljük el neki, hogy mi volt a Vizipók-csodapókban.

Én legjobban a menzás tejbegrízt szeretem, csak az a baj, hogy ritkán van és sem Anya, sem Mamikám nem tud olyan tejbegrízt főzni, amilyet a menzán adnak. Híg és tele van csomókkal – ez a menzás tejbegríz titka. Ott az a neve, hogy tejbedara és nagymamám szerint hálásnak kell lennem, hogy ezt ehetem, Gerivel együtt, mert az „ő idejében" csak vízbe dara volt. Én ilyenkor nagyon örülök, hogy nem akkor voltam kislány, amikor Mamikám, bár azok a fodros bugyik nagyon tetszenek, amit akkoriban a kislányok hordtak. De azt igazán nem tudom, hogy lehet azt babának nevezni, ami kukoricacsutkából készül. Ráadásul a matrac, amin akkoriban aludtak, valami száraz fűfélével volt kitömve, szénával vagy szalmával, már nem is tudom. És még azt is mondta Mamika, hogy egyszer belefészkelt egy egér!

Persze, a vízbe daránál van sokkal, de sokkal iszonyúbb története is Mamikámnak. Egy alkalommal elmesélte, hogy annak idején még nem volt vezetékes víz és ők mindenhez egy kútból mertek vizet. Egyszer azonban beleesett a kútba a macskájuk. Akkoriban még nem volt szokás ilyen esetben tűzoltót hívni a macska megmentésére, egyszerűen csak hipermangánt öntöttek a kútba, hogy a víz ismét iható legyen. Nem is ezek a történetek a hátborzongatóak számomra, hanem az a nemes egyszerűség, ahogy ezeket elmeséli. Eszébe sem jut a macskát sajnálni, vagy a kútvíztől undorodni. Mintha csak a holnapi időjárást olvasná fel a Népújságból.

De most kanyarodjunk vissza Mamikámtól a dédanyámhoz. Újra kikiabál az ablakból, hogy kész az ebéd, immár egy kicsit ingerültebb hangon. A türelem amúgy sem tartozik az erényei közé. Meg, mondjuk, a konyhában sem mozog valami otthonosan. De az öreg csak beleszív a Munkásba és elmélyülten tanulmányozza a kártyalapjait. Egyértelműen nem éhes.

Nem telik el sok idő és dédikém harmadszorra is kiszól, hangja fenyegető. Az öregnek azonban a szeme sem rebben arra a tényre, hogy kihűl a káposztaleves. Vidáman fütyörészve kiteríti lapjait és bezsebeli a győztesnek járó tízfilléres érméket. Olyan győzelmi mámorban úszik, hogy észre sem veszi a hozzá lépésről lépésre közeledő veszélyt. Mindenki lélegzetét visszafojtva figyeli, ahogy a